Március 10-én este Pekingben Szaúd-Arábia és Irán a kínai elnök kezdeményezésére egyezményt írt alá, ami igazi sorsfordító lehet a Közel-Keleten. A két állam, amikre olyan sokszor hivatkoznak kibékíthetetlen ősellenségekként, most megegyeztek, hogy újranyitják a 2016 óta megszakadt diplomáciai csatornákat egymás között. Ugyanezen csomag részeként vállaltak, hogy megnyitják egymást követségeit és minden korábbi diplomáciai képviseletüket, újraindítjak q diplomáciai párbeszédet és lépéseket tesznek a meg 2001-ben aláírt biztonsági együttműködési egyezmény végrehajtására. S talán nem tűnik jelentősnek, de megegyeztek abban az alapelvben, hogy nem avatkoznak egymás belügyeibe.
Az egyezmény 2021 óta a levegőben volt, iraki közvetítéssel indult, ám végül sokak meglepetésére hirtelen jött létre. Valóban, az utóbbi két évtizedben, vagy akár régebbre is vissza lehet menni, kevés dolog tűnt annyira biztos tényezőnek a Közel-Kelet sakktábláján, mint az Irán és öbölbéli szomszédai közti bizalmatlanság és ellenségeskedés. Ami az egyik részről az 1979-es Iszlám Forradalommal kezdődött, ami azt a félelmet keltette az Öböl monarchiáiban – akik közül több akkor alig pár éve volt csak független -, hogy Teherán forradalmi hevületét exportálni fogja. Amire Homeīnī életében kétségtelenül meg is volt az igény. Másrészt viszont ezek az államok Szaúd-Arábiában az élen lelkesen támogatták Irakot annak hosszan elhúzódó háborújában Irán ellen, hogy elfojtsák ezt a fenyegetést. Azóta pedig bármi történt is, ez a szembenállás állandónak tűnt. Olyannyira, hogy most is kétséges visszájára lehet-e mindezt fordítani, még a mostani egyezmény ellenére is.
Amióta Rijád és Teherán kiegyezett egymással a térségben a reakciók mind ünnepelték ezt a fejleményt, mint a lenyugvás és az önmérséklet kedvező jelét egy más amúgy túlságosan összetett és viharos térségben. Irán azóta szinte diplomáciai offenzívában van sorra hasonló gesztusokat téve a régióban és jogosan ünnepel. Az EU-ban a reakciók visszafogott optimizmust mutatnak, míg az USA-ban és Tel-Avivban – leplezve keserűségüket – inkább azt a képet sugározzák, hogy a dolognak nincs valódi jelentősége. Ami megint csak azt mutatja, hogy ez a megegyezés jó eséllyel egy új korszak kezdete, ahogy azt az irániak hangsúlyozzák.
De vajon megváltoztathatóak-e egy egész térség realitásai? Felül lehet-e emelkedni több mint négy évtizednyi hidegháborún? Együtt tud-e élni a Perzsa-öböl eddig rivalizáló két partja, miközben mindkét fél megtartja eddigi befolyási övezetét a térségben?
Egyszercsak megtört a jég…
Ugyan előre nem övezte nagy médiafigyelem, március 6 és 10 között a kínai elnök meghívására Pekingben találkozott egymással Iran és Szaúd-Arábia két nemzetbiztonsági vezetője, majd hosszas tárgyalások után sikerült megkötni a mostanra elhíresült megállapodást. Ami annak ellenére okozott komoly meglepetést, hogy már jó ideje a levegőben volt.
A tárgyalások 2021 eleje óta folyamatosan zajlottak, amikor az akkori iraki kormány ezt nagyon erősen támogatta. Jó idejéig komoly esély is látszott a sikerre, egészen 2022 őszéig, amikor teljesen új iraki kormány alakult, Iránon pedig rég nem látott tüntetési hullám söpört végig. Amiért Teherán nem kis részben Rijádot tette felelőssé. Az időnként elhangzó pozitív visszajelzések ellenére a kiegyezési folyamat kezdett kifulladni, amíg csak az ománi kormány át nem vette a közvetítést. Mindez a jemeni béketeremtési kísérlet része is volt. A fordulat azonban egész idén februárig váratott magára és három fő tényezőnek köszönhető. Az iráni tüntetéshullám kifulladt, ezzel egyidőben az izraeli állam, a szaúdi partnerség másik riválisa, teljes belső káoszba süllyedt, amivel az eddigieknél is vállalhatatlanabb partner lett, végül pedig a szaúdiak továbbra sem kaptak semmilyen jelzést a Biden kormányzattól, hogy az valamilyen gesztussal meg akarná békíteni Rijádot. Ideális alkalom nyílt a változásra és egy gyors lépéssel ez most meg is történt. Bár iráni szempontból az ajánlat már két éve állt.
Egyszerre jelentős, hogy mit tartalmaz a megegyezés, legalább is mit hoztak nyilvánosságra belőle, és mit nem. A diplomáciai kapcsolatokat újra felveszik és minden korábbi diplomáciai képviseletet – mind a követségeket és a főkonzulátusok – újra megnyitnak, mégpedig két hónapon belül. Ami kifejezetten gyorsnak számít. Újra létesítenek közvetlen légijáratot és mind a két fel új nagykövetet nevez ki. Egyben mind a két ország vállalta, hogy mindent megtesz a 2001-ben kötött biztonsági együttműködési egyezmény életbe léptetéséért. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a két fél visszatekerte az idő kerekét, s még csak nem is 2016-ig, amikor már eleve nagyon rossz volt a viszony, hanem egészen 2001-ig, amikor a kapcsolat még biztató volt.
Ugyanakkor az egyezmény jópár korábban alapvető fontosságúnak tekintett szaúdi követelésen átlépett. Egyetlen utalás sincs benne Jemenre, az iráni atom-, vagy rakétaprogramra, vagy arra, hogy kinek is róható fel a kapcsolatok 2016-os megszakadása. Az egyetlen örökös szaúdi követelés, ami bekerült a megállapodásba az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elve, amivel ugyan mindig Rijád vádolja Teheránt, de a legutóbbi tüntetési hullám után ez most az iráni fél el is fontos követelés lett.
Látva mindezt és amiatt, hogy az egyezmény viszonylag hirtelen következett be, felmerül a kérdés: Mennyire komoly, mennyire jelentős ez az egyezmény? Fontos figyelembe venni, ki is írta alá. Kínai részről a külügyminiszter, ám szaúdi és iráni oldalon a legfontosabb nemzetbiztonsági tanácsadók, Musā‘id al-‘Abyān and ‘Alī Šamhānī voltak az aláírók. Ami arra utal, hogy itt egyáltalán nem egy protokoll eseményről volt szó és valóban jelentős tárgyalások zajlottak. Az, hogy négy nap kellett az eredményhez, szintén ezt erősíti. Bár a két országnak ezek a tisztségviselői nem kifejezetten ismertek a nagy nyilvánosság előtt, nagyon is befolyásos személyiségekről van szó. ‘Alī Šamhānī hivatalosan a Legfelsőbb Iráni Nemzetbiztonsági Tanács főtitkára, ez pedig elvben az összes fegyveres erő és hírszerzési szolgálat számára irányító szerv. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy Šamhānī egyben ‘Alī Hāmeneī iráni legfelsőbb vezető egyik legközelebbi bizalmasa. Qāsem Soleymānī tábornok halála óta talán a legfontosabb katonai tanácsadója. Musā‘id al-‘Abyān hivatalosan a politikai és biztonsági ügyekért felelős szaúdi államminiszter, aki csak 2014 után kezdett el jelentős szerephez jutni. Ugyanakkor ő Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronaherceg egyik fő bizalmi embere, apja pedig a szaúdi hírszerzési szolgálat legelső igazgatója volt. Azt láthatjuk tehát, hogy mind az iráni, mind a szaúdi legfontosabb vezető legközelebbi bizalmi emberét küldte el, hogy különösebb média felhajtás nélkül, de valódi eredményekkel érjen el egy megállapodást. Pontosan ez mutatja a dolog komolyságát. Nem egy média gesztusról van tehát szó.
Aztán elindult a dominó
Az egyezmény után szinte azonnal az iráni diplomácia lenyűgöző eredményeket ért el sorra. Ugyanez az ‘Alī Šamhānī március 16-án az Emirátusokba érkezett, ahol maga Ṭaḥnūn ibn Zāyid, az ország legfontosabb hírszerzési vezetője fogadta. Tárgyalásaik fő célját nem hozták nyilvánosságra, de a két fél közti gazdasági megegyezés további teret nyit Iránnak a nyugati gazdasági szankciók megkerülésére.
Majd tovább erősítette a szaúdi megegyezés komolyságát, hogy mind a két fél részéről szinte azonnal felvetették a két külügyminiszter közeli találkozóját, majd maga Salmān szaúdi király hívta meg Ra’īsī iráni elnököt egy rijádi látogatásra. Azóta szintén intenzív tárgyalások voltak Irán és Katar között és ezek is a gazdasági együttműködésre összpontosítottak. Az igazi meglepetés pusztán egy nappal az iráni-szaúdi megegyezés után következett, amikor egy iráni és egy bahreini delegáció találkozott egymással. Mégpedig szintén a két fél közti kiegyezést és a követségek újranyitását tárgyalva. Tekintve, hogy pont ez a kicsiny szigetország volt Irán legelszántabb ellenfele és ez ment a legmesszebb a Tel-Avivval ápolt partnerségben, ez a fordulat kifejezetten beszédes. Ez mutatja csak igazán, hogy most az egész Öböl-térség sietve rendezi kapcsolatait Iránnal, miközben az eddig híresztelt izraeli partnerség jó ideig talonba kerül.
A fő üzenet Kína szerepe.
Az egyik, talán épp a legfontosabb üzenete ennek a megegyezésnek, hogy miután közel két évig sikeresen, de áttörő eredmény nélküli iraki és ománi közvetítés után végül Kínában gyorsan sikerült tető alá hozni. Decemberben már foglalkoztunk vele, hogy milyen figyelemreméltó haladást ér el Kína a Közel-Keleten, hogy milyen hatalmas mértékben nő Peking szerepe a térségben. A Rijádban 2022 decemberében tartott három nagyszabású regionális csúcstalálkozó már mutatta mennyire nyit Szaúd-Arábia Kína felé, amit az egész Öböl térség követ. Nemcsak gazdaságilag, kért ez a folyamat már évtizedek óta megfigyelhető, hanem egyre inkább politikailag, és megtörténtek az első komoly lépések katonailag is.
Minthogy Kína 2021 márciusában 25 évre stratégiai együttműködési megállapodást kötött Iránnal, természetes következmény volt, hogy idővel az Öböl többi szereplője is, akiket már eddig is komoly gazdasági szálak kötöttek Kínához, vagy csatlakoznak ehhez a folyamathoz, vagy a épp ezeket a szálak sodorják veszélybe. Merthogy az Iránnal szembeni hidegháború folytatása, valamint politikai kapcsolataik Kínával való nagyarányú fejlesztése és a visszavonulóban lévő amerikai szerep kínaiaknak való átadása két egymást kölcsönösen kizáró út. Most pedig, hogy az ukrajnai háború egyszerre köti le az amerikaiakat, Európát és az oroszokat, eljött a kiváló alkalom. Kína pedig lépett. Decemberben hatalmas vállalást tett a Közel-Kelet gazdaságának bepörgetésére és most itt volt a kínálkozó lehetőség, hogy hatékony közvetítőként is megjelenjen a legnagyobb vitákban. Ebben a tekintetben többé nem szabad alábecsülni azokat az egyelőre még csak szimbolikus vállalásokat, amiket Kína a palesztin-kérdésben, az Arab Liga pedig Tajvan kapcsán az “Egy Kína” elv támogatására tette.
Kiválóan mutatja mekkora az átalakulás, milyen világosan távolodik Rijád Washingtontól és ebből kifolyólag közeledik Kínához – sőt, sok tekintetben még Oroszországhoz is – Turkī al-Fayṣal szaúdi herceg interjúja a France 24 csatornával.
Ebben a herceg azt mondta, hogy Amerika nem elég pártatlan ahhoz, hogy hatékony közvetítő legyen Rijád számára, mint amennyire Kína képes erre. Bár a már 78 éves hercegnek ma kevés valódi befolyása van, ő volt a szaúdi hírszerzés feje 1979 és 2001 között, majd 2005 és 2007 között szaúdi nagykövet volt Washingtonban. Vagyis az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia közt a két olajválság után újraépülő regionális partnerségnek épp ő volt az egyik fő védnöke és nyilván máig sok titok őrzője, hogy milyen mélyre is nyúlt ez a szövetség. Főként Irán ellen. Most viszont, amikor pont ő mondja, hogy Rijád – egyáltalán bármilyen kérdés kapcsán – nem tud teljesen megbízni Amerikában, de egy másik szuperhatalomban igen, akkor ez egyáltalán nem egy öregember megkeseredettsége. Ez azt hivatott mutatni, hogy a teljes mentalitás, a térségről és a világról alkotott kép van változóban. Hiszen az Amerika-barát tábornak pont ő volt az egyik legbefolyásosabb képviselője.
Ez az átalakuló felfogás már egy nagyobb korszakos váltást vetít előre. Eleddig az amerikai-szaúdi partnerség az egész térségben egy nagyszabású oszt meg és uralkodj stratégiára alapult, ami szándékosan gerjesztette a regionális konfliktusokat, Rijádnak pedig ebben az amerikai támogatás egy mesterségesen felduzzasztott szerepet biztosított. Rijád folyamatosan hasznot húzott ezekből a válságokból egyrészt, mint a felek közti közvetítő, másrészt, mint közvetítő az amerikaiak felé. A kínaiak azonban, akik érdektelenek az ideológiai vitákban és a regionális játszmákban, üzleti és kereskedelmi láncokat építő tervekben gondolkoznak. Ez éppen a megegyezéseket, az eddigi viták feloldását ösztönzi, a kölcsönös előnyöket biztosító együttélést a térség katonai közt egyetlen befolyási övezet alatt.
Az a tény, hogy Kína viszonylag simán tető alá tudta hozni ezt a megállapodást és azt hasonló gesztusok követték az egész Öbölből magában is mutatja Kína egyre növekvő szerepének á jelentősségét. Ami mostmár nem is kizárólag gazdasági.
A megállapodás óta született számos vélemény lebecsüli annak jelentősségét, miközben pontosan mutat rá, hogy míg Kína katonai értelemben még mindig nem globális hatalom, Amerika az és kikezdhetetlen katonai jelenléttel bír az Öbölben. Mi több, a katonai együttműködés az USA és Szaúd-Arábia, vagy akár a többi öbölállam között érintetlen. Erre még csak jelek sincsenek. Ennél fogva tehát Amerika továbbra is a legnagyobb hatalom marad a Közel-Keleten és kifejezetten az Öbölben, vagyis bármikor a visszájára fordíthatja azt a politikát, hogy fokozatosan csökkenti itteni katonai jelenlétét. Ebben az értelmezésben a szaúdi vezetés még mindig méregeti milyen messze mehet el és lassan lazítja kapcsolatait Amerikával most, hogy a kapcsolat köztük és a Biden kormányzat között mélyponton van. Végül azonban visszakozni fognak, amint Washington megteszi a kellő gesztusokat. Mindez talán igaz is, de a tény az, hogy egyelőre jele sincs annak, hogy Amerika a közeljövőben gesztusokat tenne. Márpedig ha a jelen folyamat zajlik tovább, akkor 5-10 év után már nem is nagyon lesz tere a visszakozásnak. Főleg akkor, ha a mostani koronaherceg addig trónra kerül és megszilárdítja hatalmát.
Az alapelvek bukása
Az teljesen világos, hogy Teherán most ünnepel. Nagyobb külpolitikai döntésekkor ritka szinte teljes egyetértést látni az iráni vezetésben a Legfelsőbb Vezető köreitől a katonai és vallási eliten át az aktuális kormányig. Most azonban az iráni vezető körök minden része ünnepel, főként azt emelve ki, hogy ez hatalmas pofon az amerikai és izraeli terveknek. Sok tekintetben igazuk is van.
Ez a megállapodás, feltéve, ha valóban végre is hajtják és mind a két fel tartja is magát vállalásaihoz, valóban hatalmas nyereség Iránnak. Úgy ebben a jelen helyzetben, mint általában véve hosszútávon. A jelen helyzetben azért, mert ez mutatja, hogy közel két év hezitálás után, pont a 2009 óta látott legnagyobb iráni tüntetéshullám után, amiben Rijád maga is szerepet játszott, végül Szaúd-Arábia a kiegyezés mellett döntött. Ez azt mutatja, hogy már nem bízik abban, hogy a tüntetéshullám egyhamar megdöntheti az iráni államot és a további ellenségeskedés nem sem látja hasznát. A nyilatkozatok sokkal inkább együttműködő megegyezésekre utalnak a térség kérdéseiben Jementől Szíriáig. Addig pedig már a nagyon közeli jövőben megkezdődhet a gazdasági együttműködés, amint az a szaúdi pénzügyminiszter a megegyezés után közvetlenül maga is nyilatkozta.
Mindez pedig egy olyan egyezmény keretében, amit Irán mindig is akart, ami még csak nem is említi Jement, ami mindig a két fel számára kritikus kérdés. A Rijáddal kötött megegyezést az egész arab világ örömmel fogadta, majd egy sor hasonlóan pozitív – bár kisebb – lépés követte akár olyan országokból is, mint Bahrein.
Ez azt bizonyítja, hogy a Teherán számára legrosszabb forgatókönyv, legalábbis egyelőre, lekerült a napirendről. Ez a Trump kormányzat alatt erőltetett forgatókönyv volt, amely szerint fokozatosan csökkentve katonai lekötöttségét Amerika itteni hegemón helyzetét egy széles katomai szövetségnek adná át, ami az Ábrahám Megállapodás alatt egyre több arab államot fogna össze Tel-Avivval. Amit eddig Washington biztosított, az izraeli állam térségbeli elsőségét, azt immár az Ábrahám formula nyújthatná és ezt a gazdasági összefonódás és az Irán elleni közös mélyítené el. A Rijád és Teherán közötti megállapodás most ezt a folyamatot – egyelőre csak ideiglenesen – a visszájára fordította. Ugyanis az eddig sokszor hangoztatott felvetések ellenére Szaúd-Arábia nemhogy nem csatlakozik az izraeli-barát táborhoz, hanem éppen Irán felé fordul. Sőt, még olyan államok is, mint az Emirátusok, megakasztották az eddigi folyamatot és stratégiai egyeztetések e kezdtek pont azzal az iráni nemzetbiztonsági főtanácsadóval, aki a szaúdiakkal kötött egyezményt is aláírta. Vagyis miközben Tel-Aviv egyre mélyebb, évtizedek óta a legsúlyosabb politikai és belbiztonsági válságba süllyed, Irán ugyanezt a nyomást túlélte és nagyon gyors haladást ér el az arab világban.
Ami azonban kevésbé kézenfekvő, hogy ezért a sikerért Irán, de sok tekintetben az egész térség is nagyon magas árat fizet. Egy eddig meghatározó alapelvet kellett feláldozni.
Annak idején az Iszlám Forradalom egyik jelszava az volt: Na šarqī, naġarbī, Ğumhūriyye Eslāmī! – Se keletit, se nyugatit, Iszlám Köztársaságot! Ez már akkor is egy alapvetően ideológiai program követelés volt, az új kormánynak egyszerre kell elutasítania az erkölcstelen nyugati liberális ideológiát és a “keleti” istentelen kommunizmust, amikor az iszlám alapelvei felélesztésével új kormányzati rendszert teremt. Nyilván Homeīnī imám tanításai mentén a síi hagyományok alapján, de akkor is új utat kell járnia. Ez a része az, ami kifejezetten ellenszenvessé, fenyegetővé tette, holott az alapvető üzenet, a Közel-Kelet újraszabása saját kulturális hagyatéka alapjain széles támogatást élvezett. Már korábban számos előfutára volt. Ez volt a nagy arab forradalom hívószava is az I Világháborúban, a szaúdi mozgalomé egészen a II. Világháború végéig, majd aztán megannyi pán-arab mozgalomé. Ezt az alapvető üzenetet próbálták átültetni a gyakorlatba az iszlámizmus ideológusai és az arab forradalmárok, mint Egyiptomban ‘Abd an-Nāṣir, Irakban és Szíriában a Ba‘at, Líbiában al-Qaddāfī, vagy Algériában Bū Madyān. Azt az eszmét, hogy el kell utasítani a volt gyarmatosítókat és a későbbi globális hatalmakat és az általuk teremtett hegemóniát a térség széles együttműködése, egyesülése kell felváltsa. Más szavakkal az arab/muszlim Közel-Keletet ismét naggyá – és függetlenné – kell tenni. Irán Iszlám Forradalma ebben a láncolatba illett bele tökéletesen és az iráni állam következetesen harcolt is ezért a modellért.
Élénk diplomáciai kapcsolatokat ápolt a Nyugat és a Kelet államaival is, de mindig is azt képviselte, hogy a térség gondjaiért a külföldi befolyás a felelős. Tehát minden vitát a térségen belül, egymás közt kell megoldani, egyetlen a térségen kívülről érkező felet sem engedve beavatkozni belső ügyeikbe. Most is, a hivatalos iráni álláspont leginkább azt ünnepli, hogy a szaúdiak és az Öböl térség többi állama lazít kapcsolatain az amerikaiakkal. Ezáltal a nyugati hegemónia gyengül és a regionális egyetértés és együttműködés alapjain új korszak kezdődik. Irán pedig, bár nagyrészt kényszerűségből, maga is jó példával jár elől, amikor nagyban önellátó módon védelmezi saját érdekeit.
Csakhogy a nemrég kötött szaúdi-iráni megbékélés épp ennek a doktrínának a kudarcát bizonyítja. Ha az amerikai stratégia az iráni kormányzat megdöntésére, vagy legalábbis Irán elszigetelésére és ellene egy új Ábrahám-tömb kialakítására meg is bukott, az nem azért történt, mert Irán sikerre tudta volna vinni saját ideológiáját. Vagy mert a térség államai félretették ellentéteiket. Azért történik meg, ha egyáltalán megtörténik, mert más globális hatalmak lassan átveszik az amerikaiak helyét. Az Oroszországgal kötött katonai szövetség nagy én növeli katonai erejét, közelebb hozza Törökországhoz és ezáltal figyelemre méltó diplomáciai sikereket ér el. Csakhogy ennek az az ára, hogy egy olyan időszakban kerül egy kalap alá Oroszországgal, amikor ez nem messze nem a legelőnyösebb. Stratégiai partnerségre Kínával most ugyan rákényszeríti az Öböl államait, hogy béküljenek ki vele és építsék tovább a Tel-Avivval megkezdett szövetséget. Ami egyben Pakisztánnal is javítja viszonyát. Ez a mostani megbékélés, amit Kínának a Közel-Keleten egyre növekvő gazdasági fűz össze a közös gazdasági fejlődés előtt is utat nyit. Vagyis ha nem is sikerül feloldani a nyugati szankciókat, egyre nagyobb tér nyílik a megkerülésükre. Ennek azonban az ára, hogy Kínának olyan alapvető és érzékeny pozíciókhoz és szektorokhoz enged hozzáférést, amik megvédése eddig mindeneken felül álló prioritás volt.
Összességében a Szaúd-Arábia és Irán közötti megbékélés nyilván nagyon jótékony fejlemény, főleg, hogy az gazdasági partnerséggel társul. Ez hosszútávon elvezethet az eddig felgyűlt feszültség feloldásához, csökkenti az eddigi rivalizálás élét és gazdasági fellendülést hozhat. Ami most kifejezetten fontos, hogy a világ igénye az Öböl legalapvetőbb cikkei, az olaj és a földgáz iránt hatalmas. A külföldi befolyástól független szabad Közel-Kelet eszméje azonban ezzel vereséget szenvedett. Ennek szimbolikus, de nehezen félreérhető jele, hogy amit Irak és Omán minden igyekezetével közel két évig nem tudott elérni, azt most végül Kína meg tudta oldani.
Épp ez az, ami nagyon fenyegető kilátás a térség jövőjére. Mert ahelyett, hogy végre sikerült volna elérni a legfontosabb célkitűzéseket és az erőforrások egyesítését, a térség most is többre becsül egy világhatalmat saját lehetőségeinél.