Kr. u 751-et írtak, amikor a kínai és az arab világ először változtatta meg együtt az emberi történelem menetét. Az épp csak megalakult Abbászid Kalifátus és a kínai Tang-dinasztia seregei a Talasz-folyó mentén találkoztak a csatamezőn. Mindkét birodalom saját civilizációja csúcsát jelentette a középkorban és mindkettő hatalma csúcsán járt, amikor befolyási körük a mai Kirgizisztán területén összeért. A csatát az arabok nyerték, de igazi győztes nem volt. Hamarosan az a terület, amiért harcoltak és amit az arabok elnyerték mindkét fél számára elveszett, ahogy mind a két birodalom hanyatlani kezdett. Ezután pedig az arabok és kínaiak útjai a világtörténelem alakításában soha nem találkoztak. Egészen a múlt hétig.
Irónikus tehát, hogy tizenkét évszázaddal az első véres találkozás után a két fél most egymás partnereiként találkoztak, hogy újraszabják a világ egyensúlyát.
Bár a nyugati nyilvánosságban nem kapott nagy figyelmet, december 7 és 9 között a szaúdi főváros, Rijád három nagyszabású fórumnak is otthont adott, amelyeknek mind Hszi Csin-Ping kínai elnök volt a társelnöke. Ezeken a találkozókon több mint 30 egyezményt írtak alá és közel 29 milliárd dollár értékben fektettek le befektetési terveket. S ez csak a hab a tortán.
A szokásos hangzatos diplomáciai szlogenek és hatalmas, valóban óriási tételeket jelentő üzleti megegyezések mögött igazából a kilátások a valóban fontosak. Szaúd-Arábia, mely nem sokkal ezelőttig Washington egy legelkötelezettebb és legönfeláldozóbb, ha nem önsorsrontóbb szövetségese volt a Közel-Keleten, most nemcsak távolodik az USA-tól, nemcsak hatalmas üzleteket köt Kínával, hanem épp az alakuló arab-kínai partnerség szíve akar lenni.
Ez nagyon is a jövőről szól. A múlt héten Rijádban tartott három csúcstalálkozó olyan jelentősséggel bír, ami talán még sok évig nem lesz világos. Ám ha összehasonlítjuk Biden júliusi Szaúd-Arábiába tett látogatásával és azzal, amit az elért, világos, hogy valami gyökeresen megváltozott.
Gesztus a gesztusért
Egy nagyon szimbolikus, de ettől még nagyon is komoly lépéssel mind a két fél történelmi állásfoglalást tett a másik megnyerésére. Vagy legalábbis ez volt a szándék.
Az egyik oldalon Aymān ibn ‘Abd ar-Raḥmān algír miniszterelnök volt az, aki kijelentette, hogy az arab világ Peking mögött áll annak “Egy Kína” politikája kapcsán. Vagyis az arab államok nem fognak elismerni egy külön tajvani államot, ha esetleg a sziget az önállóság kikiáltása mellett döntene, politikailag tehát a népi Kína mögé állnának. Lehet ugyan, hogy ez csak egy egyoldalú algír kezdeményezés volt a vezető arab tárgyaló pozíció megnyerésére, vagy hogy egy további szívességet gyakoroljon Algír Kína felé, mint annak fő közvetítője legyen az arab világban. Merthogy a Peking és Algír közti kapcsolatok az utóbbi hónapokban érezhetően egyre szorosabbá váltak. Az azonban már feltűnő, hogy ez az állásfoglalás bekerült az Arab-Kínai Csúcstalálkozó zárónyilatkozatába is. Bizonyos szinten hivatalos politikai irányvonal lett.
A másik oldalon, talán még ennél is meghökkentőbb módon Kína, ami általában kerüli a nyílt állásfoglalást megosztó témákban, hacsak nem közvetlen érdekeiről és biztonságáról van szó, a kínai elnök elkötelezte magát a palesztin ügy mellett. December 9-én az Arab-Kínai Csúcstalálkozó megnyitóján azt mondta: “Az az igazságtalanság, amitől a palesztinok szenvednek nem folytatódhat!”. Ezek után Hszi Jingping az is kijelentette, hogy Kína teljes mértékben támogatja a szuverén Palesztin Állam felállítását Kelet-Jeruzsálem fővárossal, valamint annak teljes ENSZ tagságát. Ezzel Pedig teljesen nyilvánvalóan az arab közvélemény mellé állt – egy arab országban egy arab-kínai fórumon várható módon -, de ennél fontosabb, hogy Izrael ellenében. Aminek eddig Kína számára nem volt negatív megítélése.
Nyilván ezek inkább nyilatkozatok, mintsem kifejezett programok. Az arab államok se nem tennének, se nem nagyon tudnának mit tenni, ha netán Tajvan egy nap kikiáltaná függetlenségét és behívná az USA-t, hogy az garantálja biztonságát. Vagy ha esetleg háború törne ki a szigeten, a szigettel, vagy érte. A politikai nyilatkozatokat jelentkező évtizedek óta töretlen elszántság ellenére Palesztina támogatása mellett az arab világ mint egység sokkolóan keveset ért el. Ahogy saját belső ellentéteit sem tudta megoldani, mivel az arab államok legnagyobb ellensége főszabály szerint egy másik arab állam. Igen kérdéses tehát, hogy mekkora valódi segítséget jelent ez Kínának egy esetleges konfliktusban.
Legalább ilyen kérdéses, hogy mi kézzel foghatót tenne Kína a palesztin állam létrehozásáért. Hiszen. nyilván nem küldene harcoló alakulatokat, fektetne be ott óriási összegeket, vagy támogatná nyíltan fegyverrel a palesztin ellenállást.
Mindezek ellenére és a jelszavakon túl van ennek igazi jelentősége, van benne nyereség mind a két fél számára. Amit Kína nyer, az minimum 18 arab ENSZ tagállam szavazata, valamint további 5-15 muszlim államé Tajvannal szembeni álláspontjának az ENSZ-ben. Továbbá ezek az államok egyesével, és az olyan nemzetközi szervezetek útján is, mint az Arab Liga nagyban fomálhatják a nemzetközi közvéleményt Kína javára. Vagyis, Kína ENSZ szavazatokat és egy nagyszabású propaganda kampányt kap, mindezt egy számára mindkét irányban tökéletesen érdektelen ügyben tett kiállásért. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a palesztin fél ne nyerne hatalmasat ezzel, mert végre megnyerné állandó ENSZ BT tag hangját és folyamatos támogatását. Ez persze ettől még nem jelent az arab fél számára elfogadott határozatokat, de legalább az arab érdekek felkerülnek a napirendre. Legalábbis akkor, amikor az Kínának is kényelmes.
Ez talán nem egy kifejezetten erős, vagy közvetlen szövetség, de azt azért már jelzi, hogy a kapcsolatok új irányvonalat vettek. Ez már nem csak pénzről és befektetésekről szól. Messze túlment ezen és mostmár nagypolitikáról, kemény nyomásgyakorló eszközökről van szó.
Úton egy katonai szövetség felé?
Kína egyelőre elsősorban gazdasági világhatalom, nem katonai. Legalábbis nem a hagyományos értelemben olyan képességgel, vagy szándékkal bírva, hogy katonai erőt mutasson fel külföldön is. Csakhogy az utóbbi két évtized során Kína a Közel-Kelet piacain olyan területeken is egyre fontosabb szereplő lett, amit korábban az USA, az EU tagállamok és Oroszország kizárólag uralt. Mégpedig a fegyvereladások terén.
A Stockholm International Peace Institute kimutatásai szerint a 2016 és 2020 közötti időszakban a 2011-2015 közöttihez képest exponenciálisan nőtt ezen a területen a fegyvereladás. Szaúd-Arábia esetében ez 386%-os növekedés volt, míg az Emirátusoknál 169%. Ezek a számok annyiban némiképp csalnak, hogy Kína viszonylag új szereplő egy nagyon forgalmas piacon, amit eddig az amerikaiak szinte monopólium alatt tartottak. De ettől még ez egy figyelemreméltó változás, hiszen Rijád és Peking között a ‘90-es években született az első fegyverüzlet.
Akkor még Szaúd-Arábia korlátozott mértékben közép-hatótávolságú rakétákat vette. Ma kínai, főként felderítő drónokat vesz. Amikre Jemenben óriási szükség van, de az USA már nem nagyon szállít belőlük és nem is segít be felderítéssel. Rijád török drónokat is próbált nagytételben venni, amióta megtörtént tavaly a nagy kiegyezés Ankarával, de azokra sokkal nagyobb szükség van Azerbajdzsánban és Ukrajnában. Vagy valamely más ok miatt, de nem érkeznek nagy számban. Így lett Kína az alternatív forrás, mégpedig hatalmas számokban. Szintén, mivel az USA nem nagyon kíván többé olyan legmodernebb technikát jelentő repülőket eladni itt, mint amilyen az F-35-ös. Így Szaúd-Arábiának nincs kilátása ötödik generációs vadászgépre, tehát Rijád ismét Peking felé kellett forduljon.
Ezek hatalmas távlatok Kínának ezen a területen. Merthogy a Közel-Kelet egy folyamatosan bővülő piac a fegyverkereskedelem számára, az Öböl országainak pedig erre a pénze is megvan. A kínaiaknak pedig remek hírük van. A ‘60-as évek vége óta egy másik masszív fegyveres erejéről híres muszlim ország, Pakisztán kezdett el Kínával szoros katonai együttműködést kiépíteni. Ez annyira sikeres volt, hogy 2014-re Pakisztán egymaga adta Kína katonai exportjának 47%-át. A Peking és Iszlámábád közti együttműködés azonban közös fejlesztésekre is kiterjedt, főleg vadászgépekére, felderítő gépekére és haditengerészeti eszközökre. Minthogy pedig Pakisztánnak szintén kiváló katonai kapcsolata van a legtöbb öbölországgal, ahol ez a fajta segítségnyújtás már több misszióban alapvető volt, világos a logika: Ami elég jó volt Pakisztánnak, az elég jó lesz nekünk is! Ugyanezen a vonalon ott vannak olyan országok is, mint Algéria. Ami az utóbbi két évtizedben szintén egyre növekvő mértékben vásárol kínai – és orosz – katonai eszközöket, illetve egyre komolyabb partneri viszont épít ki. A kínaiak referenciái tehát kiválóak. Ha pedig az amerikaiak nem akarják eladni az, amire szükség van, akkor akár az oroszok, akár a kínaiak is betölthetik a hiányt a piacon. Mivel az orosz katonai erő most épp erős kérdőjeleket kap Ukrajnában, óriási katonai-gazdasági rés nyílt Kína előtt.
Idővel persze, ahogy ez Pakisztánnal is történt, az együttműködés kiterjedhet közös projektekre, közösen üzemeltetett, főként tengerészeti támaszpontokra is. Főleg mindkét irányban érdekes területeken, mint amilyen Szomália, Jemen, vagy az Indiai-óceán. Erre már voltak figyelmeztető jelek, amint azt az Emirátusok botránya is mutatta. 2021 novemberében az amerikaiak kifogást emeltek egy Abū Zabīban zajló kínai építési projekt miatt, amiről azt állították, hogy titkos haditengerészeti támaszpontnak készül épp egy amerikai bázis mellé. A projekt persze azonnal leállt és az Emirátusok azt hangoztatta, hogy fogalmuk sem volt ilyen szándékokról. Amit azért elég nehéz elhinni, bár lehet mondvacsinált figyelmeztetés is Washington részéről a mostmár túl szorossá váló kapcsolatok miatt az öbölállamok és Kína között. Ismét fontos mozzanat, hogy a rijádi csúcsok miatt is voltak amerikai figyelmeztetések. Csakhogy ellentétben az egy évvel korábbiakhoz, ezeket nagyrészt semmibe vették.
Ez tehát azt jelenti, hogy az arab, vagy legalábbis a GCC államok elfordulnának Amerikától és Kína váltaná azt fel? Egyáltalán nem erről van szó. Legalábbis az elkövetkező évtizedben nagyon messze leszünk még ettől.
Csakhogy először is nagy különbség van itt az utóbbi pár évtizedben eleve amerikai szövetséges, illetve az amerikai befolyási övezeten kívül álló, de hathatós katonai erővel bíró államok között. Utóbbiak közé tartoznak olyan államok, mint Szíria, Algéria, de nagyrészt akár Irak is, amelyek sosem vásároltak igazán amerikai fegyverzetet. Itt tehát nem is lesz szó piacszerzésről. Igen sok ok miatt itt nincs is piaci rés Kína előtt, leszámítva Algériát egy adott szintig.
Az igazi kérdés az, hogy vajon az olyan stabil amerikai szövetségesek, mint az öbölállamok, Jordánia, Marokkó, vagy Egyiptom a kínai hadiipar komoly partnerei lesznek-e. Főleg a GCC tagállamok hatalmas anyagai lehetőségei és stratégiai helyzetük miatt. Mert ha egyszer a gazdasági és a katonai partnerség is Kína felé tolódik el, akkor az amerikai szövetség hamar elkezdhet bomlani.
Csakhogy egyelőre még mindig közel 50 ezer amerikai katonai és 14-16 támaszpont van a Perzsa-öböl térségében, illetve egy egész amerikai flotta, aminek Bahrein a székhelye. Márpedig ezek csak a hivatalos számok. Ehhez hozzávehetjük még az öbölállamok és az amerikaiak közötti együttműködés igen magas szintű intézményesülését és a hírszerző szolgálatok kifejezetten bizalmi együttműködését. Ezzel a kép viszonylag tiszta. Még ha valamilyen hirtelen politikai akarat hirtelen ki is akarná tenni az amerikaiakat, hogy helyükre behívják Kínát, ezt nem lehet megtenni. A lényeg azonban pont a kilátásokról szól. Ott lesznek-e ezek az amerikai támaszpontok 15-20 év múlva is? Ötven éve Kína nem volt rajta a szaúdi térképeken sem gazdaságilag, sem diplomáciailag, és főleg nem katonailag. Ma Kína a legnagyobb gazdasági partner, a legfontosabb diplomáciai ellensúly még az oroszokat is felülmúlva éppen és felmerült az igény a katonai partnerségre.
Az igazi lényeg
A három csúcstalálkozó Rijádban a múlt héten a kínai elnökkel két alapvető célt szolgált. Először is, hogy alkukat kössenek és óriási profitot biztosítsanak, miközben Kína biztosítja a maga számára a hosszútávú stabil energiaellátást és termelés növekedését. Az energiahordozók exportja évtizedek óta Kelet-Ázsia felé tolódik el. Mára az Öböl számára a fő piacot Kína, India, Japán és Korea jelentik, nem a Nyugat. Ez nem új, azonban erre a partnerségre most lehet építeni, főleg egy energiaválság közepén. Amit a nyugati országok, főként az európaiak szeretnek elkerülni, az az, hogy kár 15-20 éves hosszútávú szerződéseket kössenek az arab államokkal, mivel arra játszanak, hogy az árak végül majd úgyis zuhannak. A kelet-ázsiai gyorsan növekvő gazdaságoknak azonban nincs ilyen gondjuk, ezzel pedig hosszútávon stabil bevételt garantálnak nekik. Mégpedig anélkül, hogy nagy gondot jelentene, ha hirtelen a mélybe zuhannának az árak. Ennek eredménye az, hogy most, amikor az EU tagállamok kapkodnak, hogy nagyban bővítsék az arab világból az energiaellátást, ezek az államok nem kapkodnak, hogy kielégítsék az igényeket. Ott vannak nekik ugyanis az ázsiai piacok, amikre támaszkodhatnak.
Az sem kifejezetten új, hogy az arab államok többsége befektetésekre és az infrastrukturális fejlesztéseknél technikai segítségre éhesen szívesen csatlakozik az Egy Út Egy Övezet kínai gazdasági kezdeményezéshez. Ami már nagyobb fejlemény, hogy ehhez mostmár a GCC nemcsak csatlakozik, hanem a motorja, elosztópontja is szeretne lenni. Ezzel pedig a kínai kereskedelmi autósztráda gyorsan közeledik Európához.
Ami igazán új, az a növekvő partneri viszony és annak területei az Öböl és Kína között. Érdekes példa, hogy Szaúd-Arábia felvetette kínai gyárak tömeges áttelepítését a királyság területére, ezzel is diverzifikálva gazdaságát. Ezzel azonban a kínai gyárak haszna a stabilan olcsó energia lenne az Öbölben, illetve a sokkal rövidebb szállítási útvonal Európa felé.
Másodszor, világos üzenetet küldött, hogy Kína valódi nagyhatalmi partnerként utat nyitott a Perzsa-öbölbe, innen pedig az egész arab világba. Nincsenek többé határok, az USA valódi versenytársat kapott itt is.
Ha valaki összehasonlítja milyen fogadtatást kapott júliusban Biden Szaúd-Arábiában nagyszabású közel-keleti körútján és milyet Hszi Csin-Ping most, teljesen egyértelmű, hogy üzenetet akartak ezzel megfogalmazni.
Az eddig megszokott abszolút amerikai uralom az Öböl, Egyiptom és Irak, innen pedig az egész arab világ fölött egyre inkább meginog. Ezt persze még könnyen ki lehet javítani és minden bizonnyal az amerikaiak meg is fogják próbálni. Csakhogy eddig semmi jel sincs erre a mostani amerikai kormányzattól, ami ehelyett ideológiai háborúkkal van lefoglalva. Márpedig ha nem akarják hamar megnyerni az arab világot, akkor ott van nekik Kína is.