A Biden kormányzatnak eddig több fronton is elég vegyes sikerei vannak. Külpolitikai fronton a Közel-Kelet tekintetében két nagyon ellentmondásos politikát folytatott. Mindkettőt elég rossz eredményekkel. Az egyik Szaúd-Arábia felé, a másik Iránnal szemben. A nyár közepe óta világos volt, hogy drasztikus változásokat kell alkalmaznia, máskülönben egy nagy kudarc hamarosan elkerülhetetlen lesz. Az elmúlt héten azonban ez a két ügy igen aggasztóan összeért.
November 1-én az amerikai Wall Street Journal egy cikket közölt, amiben állítólagosan szaúdi és amerikai tisztségviselőket idéz Irán azon szándékáról, hogy támadást indítson Szaúd-Arábia ellen “48 órán belül, vagy a nagyon közeli jövőben”. Azóta az a bizonyos 48 óra eltelt támadás nélkül, mégis az amerikai hadsereg a térségben több mint egy tucat támaszponttal Irán tőszomszédságában a legmagasabb készültségi fokozatban van. Annak az igen nagyon valószínűséget, hogy egy kiterjedt katonai összecsapás az USA – valószínű szaúdi közreműködéssel – és Irán között még csak jobban alátámasztották Biden elnök november 4-ei szavai egy nagygyűlésen, ahol arra utalt, hogy igen hamarosan “felszabadítják Iránt”.
Csakhogy miközben úgy tűnik, hogy az amerikai hadsereg éppen egy újabb nagy háborús a kalandra készül a Közel-Keleten, a képlet egyáltalán nem tiszta. Amióta Biden hivatalba lépett, elődjénél sokkal békülékenyebb hangot ütött meg Iránnal és több tárgyalási fordulót is tartott az vele kötött atomegyezmény felélesztéséről. Bár jelenleg a tárgyalások szünetelnek, az ügy nem került le a napirendről. A másik oldalon a szaúdi vezetéssel, különösen Muḥammad ibn Salmān koronaherceggel terhelt viszonya van, akit valaha megígérte, hogy “páriaként” kezel majd és megpróbálta a hatalomból kiszorítani. Viszont az ukrajnai háború óta a megbékítésére törekszik. Egyelőre hiába.
A kapcsolatok az utóbbi pár hétben meg jobban elmérgesedtek, mivel Rijád tovább folytatja hazárdjátékát, hogy semmi veszi Washington követeléseit és Oroszországgal flörtöl. Biden ki is jelentette, hogy átértékeli a kapcsolatokat Szaúd-Arábiával, ami kifejezetten érdekessé teszi, hogy most miért sietne ennyire a védelmére.
Mindez most egy olyan időben történik, amikor mind Szaúd-Arábia, mind Irán komoly belső kihívásokkal kell, hogy megbirkózzon és mindketten pont súrlódnak Washingtonnal. Ugyanakkor egymás közötti kapcsolataik épp most a legjobbak az utóbbi két évtizedben.
Miért támadna Irán?
Nyilván ha valaki ezt a kérdést az iráni kormánytól kérdezné, akkor azt a választ kapna: “Nem tenné meg!”. Ennek azonban a világ jelentős részére nem adnának komoly hitel, főleg a Rijád és Teherán között évtizedek óta tartó ellenségeskedés és a kölcsönösen meglévő paranoia fényében. Szerte a világon meggyőzőnek tűnik az a feltevés, hogy kölcsönös bizalmatlanságuk miatt, előtt, vagy utóbb háborúra kerül a sor.
Az említett Wall Street Journal cikk ezt egy viszonylag meggyőző összefoglaló érveléssel be is csomagolja, hogy amióta a zavargások újabb nagy hulláma söpör végig Iránon, az erőszakos összecsapások és hatósági fellépéseket követően Teherán esetleg visszavág olyan célpontokra, amiket fenyegetésnek érez, ahonnan úgy feltételezi, hogy a zavargásokat szervezik. Iráni tisztségviselők, bár kizárólag a Forradalmi Gárda soraiból, konkrétan meg is nevezték Szaúd-Arábiát a szeptember óta Iránban tartó szervezett tüntetések és támadások szervezői között. Ahogy Irbīlt is Iraki-Kurdisztánban, ahol Teherán szeptemberben már egyszer komoly erővel csapást is mért. Abban a támadásban pedig még a Fehér Ház bevallása szerint is meghalt egy amerikai személy. Most a Wall Street Journal azt állítja, hogy egy esetleges iráni támadás Irbīl, vagy Szaúd-Arábián belüli célpontok ellen valószínű, hogy az iráni kormány így terelje el – legalább belsőleg – a figyelmet a tüntetésekről és szítsa fel a nemzeti érzést a nagyobb veszéllyel szemben.
Első olvasatra ez egész meggyőzőnek is tűnik. Főként most, amikor valóban több jel utal egy összehangolt műveletre, hogy iráni kormányzatot belülről döntsék meg. November 2-án az iráni parlament házelnöke, a Forradalmi Gárdával kiváló személyes kapcsolatokat ápoló veterán politikus Moḥammad Bāqer Qālībāf pontosan erről beszélt, amikor azt mondta, hogy Washington összetett tervet rakott le Irán ellen, amit sikerült meghiúsítani. Ezzel egyidőben a Forradalmi Gárda parancsnoka, Salāmī vezérőrnagy figyelmeztetett, hogy be kell fejezni a tüntetések támogatását és itt konkrétan egy lapon emlegette Amerikát és Szaúd-Arábiát.
Amióta a tüntetések szeptember közepe óta megindultak Iránban számos támadás történt kormányzati és biztonsági létesítmények ellen, ahogy valóban bizonyítást nyert, hogy külföldieket szép számmal vesztek őrizetbe a tüntetések után az erőszakos akciók miatt. Azonban egy konkrét eset szeptember 30-án fordulópontot jelentett az addigiakhoz képest. Ez Zāhedānban, Irán amúgy is nyugtalan Szisztán és Beludzsisztán tartománya fővárosában történt, amikor állítólagosan egy külföldről pénzelt szeparatista csoport a biztonsági erők 19 tagját, köztük a Forradalmi Gárda egyik magasrangú tisztjét ölte meg. Ugyanott hasonló eset történt október 25-én is. A tüntetések kezdete óta Teherán arra hivatkozott, hogy külföldi ügynökök működnek a tüntetők között és ők felelősek az erőszakért. Már szeptember 25-én bejelentették, hogy a kurd Kōmala Mozgalomnak, az Iraki-Kurdisztánban szabadon működő PKK egyik oldalszervezetének tagjait tartóztatták le észak-iráni tüntetések során. Ez okozta az már említett válaszcsapást Észak-Irakban. Majd aztán október 16-án támadást kíséreltek meg a hírhedt teheráni Evīn börtön ellen, hogy több magasrangú fogvatartottat kiszabadítsanak, bár a kísérlet meghiúsult. Majd október 26-án egy addig elképzelhetetlen eset történt, a déli Siraz városában egy terrortámadásban 15 zarándokot civilt mészároltak le egy zarándok központban. Amiért nem sokkal később a Dā‘iš felelősséget vállalt.
Nem kapott nagy figyelmet, de nem sokkal a tüntetések kezdete előtt Albánia megszakította diplomáciai kapcsolatait Iránnak és kiutasította az összes iráni diplomatát egy nyáron történt kibertámadás miatt, amivel Tirana Iránt vádolja. Ez nem tűnik elsőre fontos részletnek, ám Albánia nagyon is fontos része az Irán körüli kirakósnak. Ugyanis ez az ország látja vendégül az iráni eredetű szektaként működő mozgalom, a hírhedt Népi Hitharcosok (Muğāhidīn-e Halq – MEK) fegyveres szervezet legnagyobb támaszpontját, ami a múltban komoly szerepet játszott az Irán elleni kémtevékenységben és merényletekben. A MEK nyíltan jó kapcsolatot ápol Izraellel, aminek kormánya az utóbbi időben többször is kijelentette, hogy ha szükségét érzi, akár egyedül is csapást mér iráni atomlétesítményekre. A tüntetések kitörése után nem sokkal, október közepén aztán Izrael albániai nagykövete a MEK támaszpontján szívélyes megbeszélést folytatott Maryam Rağavī asszonnyal, a mozgalom vezetőjével.
Mindent egybevetve nem nehéz azt feltételezni, hogy az iráni kormány – valós, vagy képzelt – külföldről irányított összeesküvést érezne maga körül a megdöntésére. Ami akár kiválthatna egy olyan, vagy akár nagyobb válaszcsapást is, ami Irbīlben is történt.
Azonban az iráni kormány az utóbbi négy évtized során, főként az első évtized forradalmi hevületének lecsengése után, világosan megmutatta mekkora mestere a diplomáciának és természete, hogy felüljön provokációknak a lehetséges eredmények kellő felmérése nélkül. A Qāsem Soleymānī tábornok elleni amerikai merénylet Irakban kiváló példája ennek.
Valójában a mostani a lehetséges legrosszabb időszak Irán számára, hogy egy nagyobb vállalkozásra szánja el magát, ami akár az egész Öböl térséggel háborúba sodorhatja. A Nyugattal az atomegyezmény feltámasztásának lehetősége még szűnt meg. Ugyan a bécsi tárgyalások most megakadtak és szeptember 5-én az EU külügyi főtárgyalója, Josep Borrell azt nyilatkozta, hogy “kevésbé derűlátó” egy gyors megállapodással kapcsolatban, de ettől még ez kiemelt kérdés Teherán számára. Ennek sikere egy lépés lenne a szankciók feloldására, pont akkor, amikor az iráni olajra és gázra nagy igény van a nemzetközi energiapiacokon. Vagyis Teheránnak komoly aduja lenne a nemzetközi politikában, ha most térne vissza az elszigeteltségéből. Miközben egy nagyobb támadás megindítása jó időre keresztülhúzná ezt a politikát.
Ezzel szemben amióta a háború Ukrajnában elkezdődött a gazdasági és politikai kapcsolatok Oroszországgal soha nem látott csúcsokat értek el, holott eddig csak nagyon korlátozott szövetségesek voltak. Minthogy Irán létfontosságú folyosó lehet az orosz exportnak Kína és India felé nagyon jövedelmező üzleti megállapodások köttetnek most és Teherán végre fogást talált Moszkván, hogy saját javára változtatni tudja annak politikáját egy sor Irán számára kiemelt ügyben. Igaz ez a katonai együttműködésre, vagy akár a szíriai rendezésre. Ostobaság lenne ezeket a folyamatokat bármilyen veszélybe sodorni az eredmények beérése előtt pont most, amikor Oroszország nem is tud segíteni. Legalábbis nem katonailag.
A térség szintjén fontos, hogy az utóbbi két évben több fordulóban szaúdi-iráni megbékélési tárgyalásokat tartottak iraki közvetítéssel Bagdadban. Minden iraki, szaúdi és iráni beszámoló szerint ezek a tárgyalások eddig sikeresek. Miután a diplomáciai kapcsolatok évekkel ezelőtt megszakadtak, most tárgyalások zajlanak ezek újraindításáról. Szaúd-Arábia például újra megnyitotta piacát az iráni export előtt. Mindezt még csak erősíti, hogy jelenleg Rijád és Teherán is kiváló és gyorsan fejlődő kapcsolatokat ápol Moszkvával, vagyis nemzetközileg egyazon irányba tartanak. A többi öbölországgal az iráni kapcsolatok pedig még csak jobbak. Katar és az Emirátusok is rendszeresen tart magas szintű találkozókat az iráni vezetőkkel konstruktiv hangulatról számolva be. Figyelemre méltó, hogy amikor például a nyár folyamán felmerült az Arab NATO gondolata Irán ellen, az Emirátusok volt az első, ami sietett kizárni annak lehetőséget, hogy területét Teherán elleni műveletekre használják fel. Az egyetlen kivétel ebben az összességében pozitív regionális viszonyban Bahrein, ami egyre jobb kapcsolatokat épít ki Izraellel. Amit minden bizonnyal komolyan számba is vesznek Teheránban, de a mostani amerikai beszámolókban szóba sem esik. Egyszerűen szólva azokhoz a kérdésekhez képest, amivel Irán most foglalkozik, Bahrein jelentősége nagyon kicsi.
A helyzet az, hogy háborút indítani Szaúd-Arábia ellen pont az utóbbi évtized összes futó külpolitikai folyamatának keresztülhúzását jelentené, miközben az országot akkor vinné háborúba, mikor nincsenek potenciális szövetségesei és a belső front sebezhető. Minden térségbeli és globális folyamat most Iránnak kedvez, ahogy a Rijád és Washington közt egyre szélesedő viszály is. Teherán fő érdeke, hogy ez a megosztottság nőjön, miközben egy háború ismét egyesítené Szaúd-Arábiát és az USA-t.
Végül, vajon mi lenne az iráni terv? Közhely, hogy senki nem megy háborúba anélkül, hogy világos célokat tűzne ki maga elé arról, amit el szeretne érni és legalább is részleges sikert hirdethetne. Ám itt, vajon mi lenne Irán stratégiája? Vagy egy a szaúdi katonai és hírszerzési létesítményeket kiütő villámcsapás, vagy egy invázió. Egy korlátozott csapásnak nagyon kevés valós hatása lenne, amiket viszonylag hamar vissza lehet építeni, miközben a válasz pusztító lenne. Ez csak növelné Irán biztonsági problémáit. Egy teljes invázió még ennél is kevésbé valószínű, hiszen hatalmas területeket kellett megszállni a Perzsa-öblön keresztül, amihez egyrészt Iránnak nincs meg a kellő haditengerészete, másrészt legalább egy tucat amerikai katonai támaszpont van a térségben.
Megsegíteni Szaúd-Arábiát
A Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok közti stratégiai kapcsolatok történetét tekintve, minthogy az utóbbi a szaúdi monarchia biztonsági garantálója, világosnak tűnik, hogy egy nagy fenyegetés esetén Irán részéről Washington mindent megtenne Rijád megvédésére, és hogy védelmében visszavágjon. Csakhogy ez az utóbbi időben kevésbé jellemző.
Amióta a szaúdi hadművelet megindult Jemenben, Szana’a többször is sikerrel csapott vissza létfontosságú szaúdi létesítményekre. Ezek közül a leghíresebbek az Aramcot ért 2019 szeptemberi támadások. Bár Szana’a felelősséget vállalt ezekért a támadásokért, Rijád akkor ezekkel Iránt vádolta, hogy akár az al-Ḥūtīkat segítik, vagy akár iraki és iráni területekről közvetlenül maga indított támadást. Feltűnő most, hogy az összes ilyen támadás esetén Washington ugyan kifogást emelt és kifejezte szolidaritását Rijáddal, valójában nagyon keveset tett a szaúdi légvédelem fejlesztéséért, vagy hogy elrettentsék Iránt, vagy a jemenieket az ilyen támadások megismétlésétől. Más szavakkal, amikor hasonló támadások valóban történtek Washington egyáltalán nem sietett megsegíteni a szaúdiakat. Ami az egyik valószínű fő oka annak, hogy Rijád változtatni kezdett politikáján. Amiért lassan Oroszország felé kezdett fordulni, kiegyezési tárgyalásokat indított Iránnal és idén vállalta a fegyverszünetet Jemenben. Ami dacára minden visszásságának, és hogy lejárt az időtartama még mindig tart. Van tehát egy érthető szkepticizmus aziránt, hogy valójában őszinte Amerika a szaúdiak iránt.
Kifejezetten furcsa ez, hiszen a Biden kormányzatnak kifejezetten terhelt viszonya volt eddig a mostani szaúdi vezetéssel. Muḥammad ibn Salmān koronaherceg, a királyság de facto vezetője kiemelt szövetségese volt a Trump kormányzatnak és akkoriban a szaúdi-iráni viszony is minden korábbinál rosszabbra fordult. Trump maga is többször hangoztatta szándékát, hogy megtámadja Iránt. Washington 2020 januárjában aztán merényletet is hajtott végre Irán legismertebb tábornoka, Qāsem Soleymānī ellen. Csakhogy Biden kifejezetten ellenséges volt Ibn Salmānnal szemben, akit a hírhedt Hāšuqğī gyilkosság miatt ki akart rekeszteni a nemzetközi kapcsolatokból. Számos beszámoló szerint kifejezetten támogatta, hogy Muḥammad ibn Salmānt egy másik, alkalmasabb jelöltre cseréljék, vagyis szabályos rezsimváltást akart elérni. Ebből következően Ibn Salmān is fenntartásokkal kezelte Bident és aggódott attól, hogy esetleg megpróbálja leváltani.
Ez a terhelt viszony egészen az ukrajnai háború kitöréséig, 2022 februárjáig tartott, ami után Washingtonnak kiemelten fontos lett, hogy az öbölállamok csatlakozzanak az Oroszországgal szembeni szankciókhoz. Ahogy az is, hogy ezek növeljék az energiahordozók szállítását Európába, így pótolva ki az orosz szállítások kiesését. Csakhogy az öbölországok nem igen akartak Moszkva ellen fordulni, Szaúd-Arábia és az Emirátusok vezetői pedig még Biden telefonjaira sem akartak válaszolni. Így kezdődött Szaúd-Arábia a nagy hazárdjátéka, feszegetve annak határait, hogy Rijád mennyit lazít hat a sokszor fojtogatóan erős amerikai kötelékeken.
Végig élt az a feltételezés, hogy végül Rijád meg kell hogy törjön az amerikai nyomás alatt és el kell vágja gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, vagy legalábbis komolyan vissza kell vágja azokat, hiszen erős bizalmi katonai, gazdasági, hírszerzési, politikai és gazdasági kapcsolatok túl nagyon az amerikaiakkal. Különböző jelzések és ajánlatok érkeztek az öbölországok részéről, hogy majd kiegyenlítik a kieső orosz szállítások miatti hiányt, ám érdekes módon ezek mindig hosszútávú, nem azonnali tervek és mindig kikerülik a közvetlen amerikai érintettséget.
Mindez idén nyár közepéig tartott, amikor Biden végül fel kellett hagyjon addigi politikájával és rá kellett szánja magát, hogy személyesen találkozzon Muḥammad ibn Salmān-nal, ha rendezni akarja viszonyát Rijáddal. A ki nem mondott ajánlat az volt, hogy Biden felhagy eddigi elszigetelő politikájával, gyakorlatilag rehabilitálja Ibn Salmān-t a nemzetközi porondon, amiért cserébe Ibn Salmān nyomást gyakorol az OPEC-re, hogy az növelje a kitermelést, ezzel pedig letörve az elszabaduló árakat. Ekkor következett a híres Dzsiddai Csúcstalálkozó júliusban, aminek kapcsán Biden többször kijelentette, hogy nem fog személyesen találkozni a szaúdi koronaherceggel, egyszerűen csak egy fontos regionális csúcstalálkozón vesz részt, amin mindketten ott lesznek. A Dzsiddai Csúcstalálkozón aztán Muḥammad ibn Salmān mindent el is követett, hogy megalázza ezt az álláspontot. Minden alkalmat kihasznált, hogy egy képen szerepeljen Bidennel sokszor személyes vendéglátóként viselkedve.
Csakhogy minden kijelentés dacára, hogy a találkozó óriási siker volt, semmilyen maradandó eredménye sem lett és mára nagyrészt el is felejtették. Rijád nem változtatott álláspontján Washington felé és jelét sem adta, hogy növelné olajkitermelését akár egyoldalúan, akár az OPEC keretében. Szeptember 27-én aztán született Szaúd-Arábiában egy királyi rendelet, ami átalakította a kormányt. Eredményeként Muḥammad ibn Salmān miniszterelnök-helyettes lett, aki a király távollétében irányítja a kormányüléseket. Márpedig Salmān király messze nincs a legjobb egészségügyi állapotban manapság, vagyis a fia átvette az állam irányítását. Ezt igazolja az is, hogy miniszterelnök-helyettest csak igen ritkán neveztek ki Szaúd-Arábiában, a miniszterelnök pedig mindig az aktuális uralkodó. Most, hogy pozíciója biztosított az állam élén és nemzetközi kiközösítettsége is véget ért, elérkezett az idő, hogy igazi pofont adjon az amerikaiaknak. Legalábbis azok mindenképpen így fogták fel. Október 5-én Bécsben az OPEC+ közgyűlésén, mely csoportot Szaúd-Arábia és Oroszország vezeti, az a határozat született, hogy a termelés kvótáját napi 2 millió hordóval csökkentik. Ami egy igen jelentős vágás, állítólagosan nagyobb is, mint amire az oroszok kérték a szaúdiakat, ezzel pedig jó időre biztosították a magas energiaárakat.
Az amerikaiak reméltek és kértek is egy nagyobb kvótaemelést, ami így levinné az árakat és az orosz bevételeket az európai piacokon kívül is. Pont az ellenkezője történt és minden beszámoló szerint Rijád nagy erővel lobbizott ezért.
Ez a lépés feldühítette a Biden kormányzatot, amit ez és a dzsiddai találkozó nyilvánvalóan megalázott. Ezek után Biden kijelentette, hogy a kapcsolatokat Rijáddal komolyan át fogják értékelni. Biden azt is nyilatkozta, hogy Szaúd-Arábiára nézve következményei lesznek annak, hogy szembe megy Washingtonnal. Ez egy alig burkolt fenyegetés, hogy Washington így, vagy úgy komoly nyomást fog gyakorolni a szaúdi államra. Az eset hetekig tartó nyílt vádaskodáshoz és éles nyilatkozatokhoz vezetett a két fél között, míg végül a szaúdiak egyszerűen kijelentették, hogy nem veszik figyelembe a kritikákat. Figyelembe véve, hogy Szaúd-Arábiát mindig az Egyesült Államok bizonyos mértékű vazallusának tekintették ez egy igen kemény nyilatkozat, nyílt szembeszegülés. Mindezt tetézte a november 2-án és 3-án Algírban tartott Arab Liga csúcstalálkozó zárónyilatkozata, ami kiállt az OPEC+ döntés mellett, azzal érvelve, hogy az “tisztán gazdasági jellegű” volt. Másként fogalmazva a szaúdiaknak sikerült kellő arab támogatást mozgósítaniuk, holott, miközben Algéria is ezen a politikai irányvonalon van, vagyis egyre nagyobb a szembeszegülés az amerikai igényekkel szemben. Szabályos lázadás indult Washington ellen.
Ugyanakkor ennek a meglepő ellenállásnak a főszereplője és fő tervezője, Muḥammad ibn Salmān koronaherceg még csak jelen sem volt az algíri csúcson, mivel már jó előre kimentette magát. Érdekes lépés ez ennyire fontos siker előtt, bár igaz, hogy több öbölállam vezetője is távol maradt.
Kinek szól a fenyegetés?
Mindezen részletek fényében igen különös értelmezni azt, amit a Wall Street Journal állított. Először is egy iráni támadás Szaúd-Arábia ellen pont most saját érdekei ellen hatna és semmi eredményt sem hozna egy olyan időben, amikor sokkal fontosabb dolgai vannak, érdeke kihasználni a Washington és Rijád közt egyre növő feszültséget, ahelyett, hogy segítene azt megjavítani, nem számíthat szövetségesekre és a belső front is sebezhető. Másrészt az USA és Szaúd-Arábia közötti kapcsolat a ‘70-es évek olajválságai óta nem volt ilyen feszült.
Épp nemrég fenyegetett Biden “konzekvenciákkal” Szaúd-Arábia ellen. S pont ebben a helyzetben hallani arról, hogy állítólag egy hatalmas iráni támadás van küszöbön. Mindezek forrása egyetlen amerikai újság, ami igen közel áll a Fehér Háztól és névtelen forrásokra hivatkozik.
Feltűnő, hogy szaúdi források eddig még mindig nem erősítették ezeket az állításokat. Ami ha valóban komoly félelem volna egy nagyobb támadástól, vagy akár egy egész inváziótól, akkor nagyon furcsa döntés lenne. Furcsább ennél, hogy november 5-én Amīr ‘Abdollahiyān iráni külügyminiszter azt állította, hogy az amerikaiak közvetett csatornákon keresztül értesítették Teheránt, hogy Biden kijelentései “Irán felszabadításáról” nem képezik a hivatalos politika részét. Ami talán nem igaz, de ha igen, akkor több mint furcsa ilyet tenni éppen háborúra készülve. Meg kell említeni, hogy az eredeti “48 órán belül” határidő már rég lejárt, a technikai lehetőségeket figyelembe véve pedig az amerikaiaknak mostanra ennek az információnak a birtokában már bőven bizonyítékot szerezhettek volna az iráni hadsereg mozgósításáról. De erre még csak kísérlet sincs.
Mindent egybevetve egy Szaúd-Arábia, vagy más öbölország elleni iráni támadás esélye ezen a ponton nagyon kicsinek tűnik, bár egy korábbihoz hasonló csapásmérés Irbīlre már nem annyira. De akkor vajon mit akart ez a cikk elérni, nem feledve, hogy az újság gyakorlatilag a Fehér Ház szócsöve?
Lehetséges az, hogy mindez egy figyelmeztetés része Washingtontól és az igazi célpont emögött Rijád? Ha egy ködös incidens történne hamarosan, ami után Washington egy Szaúd-Arábia elleni iráni támadás gyanús történetével hozakodna elő, akkor a szaúdi állam nem sokat tehetne a katonai konfliktus elkerülése érdekében, holott ez egyáltalán nem áll érdekében. Ilyesmire pedig az USA esetében csak a Közel-Keleten számos példa volt. Egyszerűen azért lenne Rijád tehetetlen, mert a szaúdi lakosságban amúgy is él egy erős paranoia Iránnal szemben, miközben általános bizalom és jóindulat övezi az amerikaiakat. Mindez a politikától függetlenül igaz. A közfelháborodás háborút követelne. Egy ilyen forgatókönyv esetén az amerikaiak mozgósítanának, a szaúdi állam pedig nem sokat tehetne, mert hadserege már most is nagyrészt amerikai háttértámogatással működik. Egy ilyen háború pusztító lenne mind a Irán, mind Szaúd-Arábia számára, hiszen a háború idővel egyre súlyosabb pusztítást okozna.
Ez egy nagyon is “összeesküvés elmélet” gyanús feltevés. Csakhogy az amerikaiak esetében az ilyen módszerek már bebizonyosodtak Irak esetében. Hiszen a világ még több mint 20 évvel a megszállás után is csak keresi Szaddám állítólagos “tömegpusztító” fegyvereit. Ha viszont a feltevés igaz, akkor az minden bizonnyal Rijádnak szólt.
A most következő hetek mondják majd meg melyik irányba fejlődnek tovább ezek a folyamatok és Rijád hogyan reagál ezekre az állításokra. Idővel kénytelen lesz valamit reagálni. Bár a legjobb forgatókönyv az, ha ez a beszámoló lassan a feledés ködébe vész.