A múlt héten azzal foglalkoztunk, hogy a Perzsa-öböl, kifejezetten a legnagyobb olaj- és gázkitermelő országok nem állnak a Nyugat mellé az Oroszország elleni szankciók kérdésében. Nagyban tudnák enyhíteni ezeknek a szankcióknak a hatásait a globális energiaellátásra. Minthogy eleddig mindig kikezdhetetlen szövetségesei voltak a Nyugatnak és igen erősen függenek is annak támogatásától, a támogatást el is várták tőlük és valószínűleg számoltak is velük. Csakhogy különböző okokból, és egyáltalán nem egységesen lépve fel, eddig ezt nem tették meg.
Épp ellenkezőleg, mind különböző módokon, de figyelmen kívül hagyták Biden kéréseit a gáz- és olajkitermelés növelésére. Igencsak meglepő dacot mutatva meg kezet is nyújtottak Oroszország felé, még ha a végén ez talán csak taktikai lépésnek is bizonyul. A két legnagyobb olajkitermelő, Szaúd-Arábia és az Emirátusok úgy határozott, hogy nem tárgyal Bidennel, sőt a színfalak mögött még azt is elutasították, hogy az amerikai elnök körtúrát tartson az Öbölben. Eközben viszont élénk kapcsolatban maradtak Moszkvával. Aztán pedig sorra olyan nyilatkozatokat tettek, amiket nehezen lehet másként érteni, mint alig leplezett támogatás az oroszok felé. Ezzel egyidőben a térség legnagyobb gázszállítója, Katar is hasonló utat választott, míg Iránnal magas szintű találkozókat tartott.
Sokan úgy feltételezték, hogy mindez csupán színjáték, egy gyenge kísérlet arra, hogy minél magasabb árat szabjanak annak a támogatásnak, amit a végén aztán úgyis megadnak. Ezek a végtelenül kiszolgáltatott országok csak próbálgatják, hogy mennyit tudnak lazítani Washington szorításán, de komoly ellenkezés úgysem várható tőlük, ha Amerika valóban nyomást gyakorol majd. Legalábbis mindez így tűnt.
Miközben a háború Ukrajnában és a szankciók okozta energiaválság folytatódik tovább, várható volt, hogy álláspontjuk lassan megváltozik. Ám ha mindez tényleg csak színjáték is, egyelőre még folytatódik. Sőt újabb súrlódások következtek.
Második menet: Jön Johnson
Washington már azelőtt megpróbált nagyobb gázkitermelést kicsikarni Európa felé Katartól, hogy a háború Ukrajnában megindult volna. Ezt azonban Doha elutasította. A háború kitörése és az Oroszország elleni szankciók után aztán az olajárak az egekbe szöktek. Ez arra sarkallta Bident, hogy megpróbálja Rijádot és Abū Zabīt meggyőzni a nagyobb olajkitermelésről. Csakhogy a szaúdi és emirátusi vezetők még telefonon sem voltak hajlandók egyeztetni. Azóta olyan hírek voltak, hogy a Fehér Ház megpróbált egy körtúrát szervezni Bidennek az Öbölbe a lehető legközelebbi időpontra. Semmilyen további hír sem érkezett erről a tervről, így joggal feltételezhető, hogy ez az ötlet sem váltott ki nagy lelkesedést Rijádban és az Emirátusokban. Csakhogy amíg Amerikának van meg némi mozgástere a szankciók kihatásait elviselni, sok más fontos állam ezt már nem teheti meg. Főként Európának sürgető a megoldás. Legalábbis akkor, ha az orosz olaj teljes kivezetését Európából valóban tovább akarják folytatni.
Ezért aztán szükség volt egy újabb kísérletre, és ezúttal már nem is telefonon keresztül. Boris Johnson brit miniszterelnök, az Oroszország elleni gazdasági háború egy másik alapvető játékosa úgy döntött, hogy maga kel útra az Öböl felé. Március 16-án először az Emirátusokba érkezett, majd már ugyanazon a napon Rijádba utazott. Mindkét esetben az ország de facto vezetője, Muḥammad ibn Zāyid és Muḥammad ibn Salmān koronahercegek fogadták, bár az első esetben nem kifejezetten nagy pompával. Miközben Rijádban legalább nagyobb pompával fogadták, illetve a szaúdi energetikai miniszterrel is tárgyalhatott és pár formális megegyezést is aláírtak, az Abū Zabība tett látogatás meg ennyire sem volt sikeres. Igen beszédes, hogy erről még kép sem sok készült.
Johnson-doktrína hosszas sajtótájékoztatókat és nyilatkozatokat tartott arról, hogy az együttműködés fontos és a felek jól megérik egymást. De valójában mennyire volt sikeres ez a látogatás? A válasz azonnal meglátszott, hiszen Abū Zabī koronahercege, Muḥammad ibn Zāyid már a következő napon Moszkvába küldte testvérét, ‘Abd Allah ibn Zāyid külügyminisztert. Őt orosz kollégája, Lavrov szívélyesen fogadta és a felek megerősítették a további zavartalan együttműködést Oroszországgal. Mi több, ‘Abd Allah ibn Zāyid az együttműködés új horizontjait is felvette és közvetítést is ajánlott az ukrán válságban. Ez nyilván nem több egy diplomáciai gesztusnál, azt azonban mutatja, hogy Abū Zabī szívélyes viszonyra törekszik Moszkvával.
Ezt a gesztust azonban nem szabad túlértékelni. Tekintettel az emirátusi vezető elit finoman hangolt gépezetére a hivatalos külügyminiszter, ‘Abd Allah ibn Zāyid alapvetően csak egy protokoll személyiség. Az alapvetően fontos tárgyalásokat olyan képzettebb személyek kezelik, mint amilyen az államfő diplomáciai tanácsadója, Anwār Qarqāš. Minthogy Qarqāšt, vagy más hozzá hasonló szintű tanácsadót nem küldtek Moszkvába, ez arra utal, hogy a látogatás inkább volt udvariassági gesztus. Egyrészt olyan üzenetet küldtek ezzel Londonnak, amit nehéz félreérteni, másrészt biztosították Moszkvát arról, hogy Abū Zabī nem hátrál meg.
Meg a nyugati sajtónak is el kellett ismernie, hogy Johnson látogatása teljes kudarc volt. Eddig az Öböl nem ingott meg az álláspontjában.
Egy további lépés
Nehéz megmondani valójában mennyi reményt fűzött Johnson az úthoz, de Rijád is azonnal jelezte valódi véleményét. Valószínűleg nem volt véletlen az időzítés, ám egy nappal a látogatás előtt hírek láttak napvilágot arról, hogy Szaúd-Arábia fontolgatja a kínai jüan elfogadását a dollár helyett a Kínával folytatott olajkereskedelemben. Minthogy Kína óriási felvevőpiaca az energiahordozóknak, egy ilyen váltásnak alkalmasint hatalmas kihatásai lehetnek a teljes globális olajkereskedelemre. Ez igen erősen alááshatja a dollár eddigi szinte abszolút uralmát az olajkereskedelem fölött, egyben tovább gyengíti Washington ellenőrzését legfontosabb öbölbéli szövetségesein. Egyben súlyos csapást jelenthet magára a dollárra is.
Tekintettel arra, hogy az Emirátusok is hasonló tárgyalásokat folytat Pekinggel, illetve biztonsági téren máris nagyon előrehaladott együttműködést alakult ki, Rijád lépése nem egy elszigetelt húzás. Állítólagosan Kína már meg is próbált egy titkos haditengerészeti támaszpontot kiépíteni Abū Zabīban, miközben nemrég igen erősen megjelent a szaúdi katonai portfolióban is.
Ha Rijád valóban elfogadja a jüant, annak óriási kihatásai lesznek a globális olajpiacra, ez pedig arra utal, hogy az Öböl pénzügyi és biztonsági megfontolásai alapvető változás előtt állnak. Nagyon beszédes ez a viselkedés egy olyan időszakban, amikor Washingtont megbénítja a gyenge vezetés és az ukrán válság.
Az a tény, hogy az Öböl nem akar segíteni enyhíteni az Oroszország elleni gazdasági háború súlyát, mutatja, hogy ez a háború egyáltalán nem lesz egyszerű. De ettől meg lehet sikeres, ha Oroszországot hosszú távon tényleg meg tudják fosztani hatalmas bevételeitől. Ebben pedig az Öböl nem tud sokat változtatni. Csakhogy nemrég Pakisztán kifejezte, hogy kész mély együttműködést kialakítani az energetika területén, miközben India is úgy tűnik, hogy kész nagy befektetéseket tenni az orosz olajszektorban. Ehhez hozzá kell még venni, hogy Kína sem csatlakozik a szankciókhoz és várhatóan tovább növeli az orosz olaj importját. Ezek együtt már hatalmas, eddig igen korlátozottan kihasznált piacokat jelentenek.
E két tényező együtt már arra utal, hogy az Oroszország elleni szankciók nemcsak hitetetlen költségeket jelentenek majd, hanem döntően sikertelenek is lesznek. Ennek kapcsán szembetűnő Irán példája. A perzsa ország nagyrészt egyedül tudott talpon maradni négy évtizeden keresztül, holott jóval kisebb és sebezhetőbb is Oroszországnál.
Johnson nem, al-Asad igen?
Ha valakinek volt is bármi kétsége, hogy az Öböl ellenkezése mennyire komoly, az 2022 március 19-én sokkoló választ kapott. Csak két nappal azután, hogy a brit miniszterelnök igen hűvös fogadtatásban részesül, Baššār al-Asad szír elnök az Emirátusokba érkezett. Itt pedig olyan meleg fogadtatásban részesült, amit össze sem lehet hasonlítani azzal, amit Johnson kapott. Az Emirátusok minden komolyabb vezetője találkozott al-Asad elnökkel, köztük Muḥammad ibn Zāyid koronaherceg, testvére és az állam fő titkosszolgálati vezetője Ṭaḥnūn ibn Zāyid, illetve Dubaj uralkodója és az Emirátusok miniszterelnöke, Muḥammad ibn Rāšid. A fényképek és felvételek óriási száma kifejezetten szívélyes légkörről tanúskodnak.
Ez volt a szír elnök első látogatása egy arab országba a Szíria elleni háború 2011-es kezdete óta, ami azt jelenti, hogy Damaszkusz elszigeteltsége véget ért. Ez nemcsak a szíriai háborúban fordulópont, hanem az Öböl politikájában is e kérdésben. Egyben mutatja az Emirátusok ellenállását a nyugati politikával szemben. Amint pedig ezt láthattuk, itt egy egész térségbeli folyamatról van szó, nem pedig egy elszigetelt esetről.
A Fehér Ház máris kifejezte “csalódottságát” a látogatással és ebben rejlő diplomáciai lépéssel kapcsolatban. Csakhogy ezen a ponton, amikor jóval nagyobb ügyek kötik le, Washington kezében jelenleg nincs sok kártya.
Ennek az áttörésnek a szír-öböl kapcsolatokban azonban komoly kihatása van a teljes itteni témánk szempontjából. Szíria Oroszország komoly szövetségese, különösen most. Így tehát egy most irányába tett lépés egyben egy újabb lépést jelent Moszkva felé is, miközben az eddig gyorsan melegedő izraeli-öböl kapcsolatok talonba kerültek. Legalábbis egyelőre.
Meddig mehet ez el?
Ahogy láthattuk, egy nagyon is érzékeny időszakban az Öböl nyíltan szembemegy a nyugati politikával, bizonyos értelemben magával a Nyugattal. Ennek már meg kellett volna állnia mostanra, de ennek semmi jele sincs. Sőt egyre messzebb megy.
Az Öböl ehelyett újabb csatornákat épít ki Oroszországgal és Szíriával, ami megint az ellenkezés jele. Ez pedig messze túlmegy azon, hogy egyszerűen nem csatlakoznak a szankciókhoz. Azt ugyanis még meg lehetett volna magyarázni azzal, hogy pusztán közvetlen anyagi érdekeiket védik. Ezzel egyidőben pedig a szaúdi-iráni megbékélés is minden nehézség ellenére jól halad.
Tekintettel a globális olajkereskedelemre, illetve magának a dollárnak a stabilitására való lehetséges kihatásaival Washingtonnak elemi érdeke megakasztani azt a szaúdi kezdeményezést, hogy részlegesen áttérjen a jüanban való elszámolásra. S ez talán hamarosan meg is történik. De ha keresztülmegy, akkor az óriási csapást jelent majd Washingtonnak és azt jelenti majd, hogy Amerika újabb ütőkártyát veszít, amivel az Öböl államait ellenőrzés alatt tarthatja.
Ismét ki kell emelni azonban egy fontos pontot. Igen valószínűtlen, hogy az eddig sziklaszilárd amerikai-szaúdi szövetség most egyszerre véget érne. De ez a vég kezdete. Minél tovább tart azonban az Öböl barátkozása Washington olyan alapvető ellenfeleivel, mint Oroszország, Kína, vagy most Szíria, annál nehezebb lesz a folyamatot a visszájára fordítani. Erre pedig egyelőre semmilyen jelzés sincs, hogy Washington meg akarja, vagy egyáltalán meg tudná zabolázni lázadozó szövetségeseit az Öbölben.