Mu‘ammar al-Qaddāfī egykori líbiai vezető egy 1981 decemberi interjújában azt mondta: “we are absolutely against tourism [terrorism] and these tourist [terrorist] groups in Europe.”[1] Bár minden bizonnyal terroristát akart mondani, de szavai inkább terroristának hallatszottak és ez az apró, mégis jelentős hiba sokak fülében visszhangozhat most, nem is épp távol Líbiától. Ki gondolta volna akkor, hogy mint oly sok megjegyzése, mint például amikor az általa írt Zöld Könyvben leírta kereken, hogy a férfi férfi, a nő pedig nő, egy nap nem viccesek lesznek, hanem arcpirítóan pontosak. Persze általában véve vicces lenne, ha valaki nem tudná megérteni a különbséget a két szó között. De vannak idők, amikor a választóvonal vékonyabb, mint bárki gondolná.
Június 14-e óta Tunézia ismét felbojdult egy olyan botránytól, ami nemcsak a kormány sorsát pecsételheti meg a novemberi parlamenti választások előtt, de a hatásai igencsak nemkívánatos nemzetközi figyelmet hozhatnak. A helyzet annál is rosszabb, minthogy az országban októberben elnökválasztás is lesz, amin a 92 éves Muḥammad Qā’id as-Sibsī már biztosan nem indul. A botrányt valójában egy libanoni tv csatorna, az al-Mayadeen okozta, mely egy rövid riportot adott le Tunéziában járt túristákról. Turistákról, akiket sokan, főleg most sok tüntető inkább tart terroristának Tunéziában. Nem is annyira azért, mert izraeliek voltak, hanem a viselkedésük és felfogásuk miatt, illetve a riport azon vonatkozásai miatt, amik nagyon is fenyegetőnek hatnak sokak számára. Lévén a riportot nem az al-Mayadeen, hanem az izraeli 12-es csatorna készítette, a libanoni csatorna pedig csak lefordította és leadta.
Az implikációk mind nagyon kínosak, hiszen a tüntetők most a turisztikai miniszter, Rene Ṭrabulsī eltávolítását követelik, aki nemrég még ünnepelt figura volt a kormányban, mint az évtizedek óta első zsidó miniszter. A mostani tüntetések és az eltávolítására tett kísérletek most ismét a jól ismert antiszemitizmus vádját hozhatják fel az ország ellen, ami mindenáron azt próbálja bizonyítani, hogy biztos menedék a túristáknak és az ún. “Arab Tavasz” sikeres példája. Ṭrabulsī maradása azonban legalább ennyire problémás, hiszen igencsak megpróbálta semmibe venni a kérdést az al-Mayadeen-t vádolva dolgok megmásításaval vagy meghamisításával a riportban. Ahogy az ügy haladt előre egyre több ember látta a videót, nemcsak Tunéziában, de szerte az arab világban nagy botrányt kiváltva, és egyre több részlet is napvilágot látott, miszerint ez messze nem az első alkalom, hogy az észak-afrikai ország túristákat fogadott Izraelből. Mindez pedig minden, csak nem egyszerű túrizmus és messze nem olyasmi amiről a kormány ne tudott volna már korábban.
A bomba ugyanakkor igen kellemetlen időben robbant, minthogy a Bahreini Gazdasági Csúcs gyorsan közeledik, amin majd előkerül a “század alkuja”, azaz Izrael természetessé tétele. Tunézia azon kevés ország egyike, ami érdektelennek tűnt a kérdésben nem fejtve ki komoly véleményt. Az feltételezhetően a közvélemény kijátszására tett kísérlet volt, hogy aztán majd a nyugati kritikákat elkerülve belemenjen az alkuba. Jelenleg ugyanis Tunézia nagy szükségét látja a nyugati, főként európai támogatásnak.
De egy hogyan okozhatott egy túrista csoport ilyen felháborodást? Miért ilyen jelentős egy riport? Mit fedett fel, és végtére is merre tart mindezzel Tunézia? Ez eheti témánk.
Nem semmi túristák
A riport, ami mindezt a felbojdulást okozta valóban rendkívüli. Bár csak 12 perc hosszú, de tele van elképesztő jelenetekkel. Azt mutatja be, hogy zsidó túristák Izraelből hogyan látogatják meg a helyi közösséget Ğarba szigetén[2] egy vallási ünnep alkalmából, de itt egyértelműen nem pár tucat, hanem sokszáz zarándokról van szó. Egyértelműen bemutatja, hogy itt egy jól szervezett út volt és a helyi biztonsági szervek nagy erőfeszítéseket tettek a biztosítás érdekében. A Ğarba-n töltött fesztivál során a készítő újságíró találkozik Ṭrabulsī miniszterrel, aki eljött meglátogatni őket, de nagyon zavarba jött, amikor rájött, hogy egy izraeli stábbal beszélget. Amit a hölgy leplezetlen őszinteséggel be is vall. Az út során a túristák nyíltan éljeneznek bárhol is járjanak, nem csinálva titkot jelenlétükből, ahogy állampolgárságukból sem. Sokuk pedig magából Tunéziából származik, ahonnan a ’70-es években még gyermekként jöttek el. A buszon nyíltan ünneplik és éljenzik az izraeli hadsereget, az út során pedig ellátogatnak Sīdī Bū Sa‘īdban ahhoz a házhoz, ahol egykor Halīl al-Wazīr élt és ahol lemészárolták. Al-Wazīr, mozgalmi nevén Abū Ğihād egy palesztin volt Ramlából, akinek a családját 1948-ban űztek el. A PFSz egyik korai alapítója és Yāsir ‘Arafāt régi szövetségese volt, aki egy eseménydús életpálya után Tunéziában telepedett le a ‘80-as évek elején. Itt mészárolta le őt egy izraeli kommandó 1988-ban, ami a második nagy atrocitás volt a két ország között. 1985-ben az izraeli légierő csapást mért Tunisz mellet egy PFSz központra 60 embert megölve és vagy további százat sebesítve meg. A Faláb Haművelet, ahogy nevezték, annyira botrányos volt, hogy az ENSZ BT elfogadva az 573-as határozatát elítélte Izraelt és elismerte Tunézia jogát jóvátételre. Ez a két támadás nemcsak a tunéziai szuverenitásnak, de az egész arab közösségnek is nagy pofon volt, hiszen ekkoriban, 1979 és 1989 közt Tunézia látta vendégül az Arab Liga Főtitkarságát. E tekintetben a látogatás Abū Ğihād egykori házához, pláne a helyi hatóságok segítségével nagyon is botrányos és érthető módon sokan atrocitásként élték meg. Nem kevésbé volt botrányos ezeknek a túristaknak a viselkedése magában Tuniszban, ahol sokan felkeresték maguk vagy családjaik egykori otthonait ajtókon kopogtatva be, némely alkalommal még be is hatolva ezekbe az ingatlanokba. Sokszor ezekre az ingatlanokra egymás közt úgy utaltak mint saját házaikra. Tehát nemcsak, hogy nem féltek meglátogatni egy arab országot, ami hivatalosan még csak el sem ismeri az ő államukat, de egyáltalán nem is voltak diszkrétek az úttal kapcsolatban, néhányan el is mondva, hogy ez immár második, vagy harmadik útjuk.
A riport június 14-re masszív tüntetéseket szült, de a hatóságok megpróbálták kicsinyíteni az ügyet, mintha semmilyen komolyabb előzetes tudásuk nem lett volna róla. Maga Ṭrabulsī miniszter, bár nem nevezte meg magát az al-Mayadeent, hamisításként reagált a riportra, mintha a fordítások java félremagyarázás lenne.[3] Elfogadva tehát ezt a magyarázatot, bár a Ğarba-i túristák száma ennek ellentmond, úgy is lehetne ezt érteni, hogy egy pusztán túrista csoport némileg áthágta az udvariasság szabályait. Ám a hatóságoknak nem volt előzetes tudásuk ezek izraeli személyazonosságáról és csak zsidó zarándokoknak nézték őket, akik egy vallási ünnepségre érkeztek az európai diaszpórákból. Így hát európaiaknak, nem pedig izraelieknek számítanának, akik vallási okokból látogattak Tunéziába. Ez pedig egy elfogadható magyarázat lenne. Hiszen az alapvető problémát nem e látogatók zsidó volta, hanem izraeli állampolgársága jelentette, amit a tunéziai állam nem ismer el.
A botrány után azonban, némiképp saját álláspontjukat védendő, az al-Mayadeen stábja egy újabb riportot mutatott be. Ez tökéletesen megmutatta, hogy a csoportot, mint sok másikat is, maga a turisztikai miniszter fogadott személyesen – akinek sok köze lehetett a megszervezett biztosításhoz is -, illetve mind a reptéren, mind a szállodákban izraeli útlevelekkel regisztálták őket. A riport azt is feltárta, hogy az út szervezője sok hasonlót szervezett már és közeli szálak fűzik Ṭrabulsī miniszterhez, akit ő barátjának tart.
Ebben az összefüggésben a látogatás és az eredeti videó kevésbé képezik az ügy igazi lényegét, de mindaz ami azon látható megkérdőjelezi hol is áll Tunézia az arab közösségben. Maga az időzítés is nagyon aggasztó néhány hónappal az tuniszi Arab Liga csúcstalálkozó után és a küszbön álló bahreini csúcs előtt, ahol nagy változások várhatóak.
Zsidók vagy izraeliek
Ugyanakkor, hogy az ügy nagyságrendjét helyén tudjuk kezelni, néhány dolgot tisztáznunk kell. Az volt-e a probléma, hogy zsidók voltak egy arab országban és mindezt az arab-zsidó, vagy arab-izraeli küzdelem egy újabb fejezeteként kell-e értékelnünk? Az dolog egyáltalán nem erről szól.
Bár Nyugaton általánban úgy fogják fel, hogy minden zsidó és arab-muszlim öröktől fogva tartó összecsapásban él egymással, amit a vallási fanatizmus hajt, ez a gondolat szinte felfoghatatlan a Közel-Keleten. Főként vallási alapon. Maga az iszlám nem úgy tekint saját magára, mint egy teljesen új vallásra, teljességgel elválasztva az judaizmustól és a kereszténységtől, hanem sokkal inkább az eredeti út beteljesüléseként. Az iszlám Muḥammad prófétára csak mint a próféták láncolatának utolsó tagjára tekint, akiket mind Isten küldött, köztük Ábrahámot, Mózest és Jézust is. Az iszlám külön kezeli a judaizmust és a kereszténységet a többi vallástól, mint ugyanannak a történetnek még részleges formáit. Ezt tökéletesen szimbolizálja a legtöbb mecset tetején látható három gömb, amik a három egymást követő vallást jelenítik meg egyre tökéletesedve.
A II. világháború után a legtöbb közel-keleti politikai eszme igyekezett kidomborítani ezt a különbséget. A vallásos, muszlim megújhodási mozgalmak mindig is rámutattak, hogy az iszlám nem utasíthatja el a judaizmust és a zsidókat, minthogy őket a Korán védi. Az ő elutasításuk tehát az iszlám egy részének elutasítását jelentené. A világi mozgalmak haladónak igyekezve mutatni magukat igyekeztek túllépni a hagyományos társadalmi korlátokat a különböző muszlim közösségek, illetve a muszlimok és a többi vallás követői közt a vallást magánügyként kezelve. Így aztán az semmilyen módon nem lehet megkülönböztetés oka. A legtöbb közel-keleti ország valóban elsőséget biztosított az iszlámnak, de társadalmi kérdésekben a többi vallást támogatták, hogy védve legyenek, egyedül talán az öböl országok számítottak ebben kivételnek. Különböző okokból ugyan, de mind a két fővonulat elutasította, hogy az általános közel-keleti konfliktust vallási alapon kezeljék. A probléma sokkal inkább Izrael államból fakadt, amit a muszlim vallási eszmék agressziónak értelmeztek a muszlimokon, míg a szekulárisak úgy, mint ami elrabolja az arabságtól hazája egy részét.
Ez tűnhet cukormáznak Nyugaton, hiszen ezt a nézetet erősen terjesztik is a legagresszívabb cionista körök, ám a zsidó közösségek igen népesek voltak a legtöbb arab országban, amikor 1948-ban Izrael létrejött. Többé-kevésbé azok is maradtak az 1967-es háborúig, amikor Jeruzsálem megszállás alá került.
Különösen igaz volt ez Észak-Afrikában. Az arab világ kelet és nyugati fele közt nagy különség van a közfelfogásban a két nagy vallás felé, mégpedig történelmi okokból. Egyiptomtól Irakig keleten a kereszténység mindig jelentős maradt és ezért alapvetően pozitív felfogás kísérte. Izrael létrehozása után azonban a zsidóság felé való viszony gyorsan fordult negatívba, hiszen pont ezeket az államokat érintették leginkább a háborúk Izraellel. Észak-Afrikában azonban a keresztény az iszlám megjelenése után egy évszázaddal szinte teljesen felszívódott, később pedig az ellenszenvet a reconquista és a későbbi háborúk Spanyolországgal, Portugáliával és Franciaországgal okozták. A zsidók és a muszlimok kiutasítása Granada eleste után mindig is negatív emlék maradt a keresztény hatalmakról. A kelet ezt soha nem élte meg, hiszen ott a kereszténység még a keresztes háborúk után is jelentős maradt, és megőrizte a maga sajátos, arabizált, keleties ízét. Ám a Spanyolországból elűzött zsidók és muszlimok többsége új otthont talált Észak-Afrikában, ahol idővel egy közös világlátás alakult ki. Ezt csak tovább erősítette a felvirágzó kereskedelem, főként a sóé, amit többségében a frissen betelepülő zsidók építettek ki. A legtöbb észak-afrikai országban a mellaḥ[4] ma is a zsidó negyedet jelenti. Ebben az összefüggésben ami művinek tűnik Nyugaton valójában értelmet nyer. Hiszen Egyiptom, Szíria, vagy Irak keresztényei hűek maradtak arab hazáikhoz és kevés közük volt a gyarmatosító hatalmakhoz – legalábbis a határvonal köztük sosem tűnt el. Ugyanezt igaznak vélték a zsidókra is. Főként mert Izraelbe – legalábbis a ‘70-es évekig – a zsidók többsége Európából és Amerikából érkezett, nem a Közel-Keletről. Meg kell jegyezni, hogy az a mítosz, hogy 1967 után a zsidókat elűzték az arab országokból – bár valóban voltak ilyen példák, mint Irakban – alapvetően nem igaz. A kivándorlás elsődleges oka a megélhetési körülmények közti különbség volt, amit erősen támogatott is az új telepeseket igénylő izraeli állam. Sok zsidó azonban a maradás mellett döntött, főként Észak-Afrikában. De még Damaszkuszban is a régi zsidó negyed a Bāb Šaraī közelében szellemváros maradt, mert az állam sosem nyúlt az egykori lakók tulajdonához.
Tehát a probléma itt nem abból adódott, hogy a túristák zsidók voltak. Ğarbában máig él egy kicsiny, de jól ismert és viszonylag virágzó zsidó közösség. Ennek feje pedig 1985 óta Perez Ṭrabulsī, a mostani turisztikai miniszter apja. A zsidóság hosszú évszázadai Észak-Afrikában biztosan nem voltak tökéletesek, sokszor kifejezetten nehezek is talán, de mindez igen messze állt a XX. század atrocitásaitól.
Tehát Izrael
A gond lényege pont az, hogy az észak-afrikai arab államok hogyan viszonyulnak Izraelhez, ami mindig annak függvénye, hogy összességében hogyan állnak az arab kelethez. Bár a palesztin kérdésnek a térség ezen felében is komoly támogatottsága van, mind az öt Maġrab állam teljesen másképpen viselkedett ebben a tekintetben. Mauritániát, amit a legkevésbé érint, a ‘80-as évek óta Sīdī Aḥmad aṭ-Ṭāya‘ vezette és legközelebbi szövetségesei Algéria és Irak voltak. Az öbölháború után azonban változtatott és 1999-ben Mauritania lett a harmadik arab ország, ami hivatalos kapcsolatot épített ki Izraellel és elengedte a palesztin ügyet. A 2005-ös puccs, illetve az azt követő katonai vezetés óta visszakozott ebből, de alapvetően távol tartotta magát a palesztin kérdéstől. Marokkó, ahol a legnagyobb és legbefolyásosabb zsidó közösség élt ugyan támogatta a palesztin ügyet, de pozitív, még ha nem is hivatalos kapcsolatai voltak az izraeliekkel. II. Ḥasan (1961-99) sokszor közvetített arab-izraeli ügyekben, de soha nem hagyott kétséget afelől, hogy országa a legteljesebb mértékig elkötelezett a palesztin ügy mellet. Így aztán Marokkó csak egy általános béketervet támogat. Az ő ideje óta mindig voltak kételyek azt illetően, hogy vajon a királyság meghajlana-e egy részleges béketerv előtt, főként a Szaúd-Arábiával ápolt közeli kapcsolat miatt, de a nemrég kelt szakadást elnézve Rabat és az öböl közt Marokkó még mindig egy kérdőjeles játékos. Meg kell jegyezni, hogy 2018 áprilisában egy hasonló botrány tört itt ki, mint a mostani, amikor arra derült fény, hogy Izrael katonai kiképző központokat üzemeltet Marokkóban helyi ügynököket próbálva kiképezni. A vezetők pedig újságírói felében dolgoztak. A hivatalos vizsgálat még tart, de az ügyet azóta nagyjából szőnyeg alá söpörték. Szintén érdekes, hogy ezt az ügyet is az al-Mayadeen fedte fel. Algéria volt mindig is a leghangosabb és legelkötelezettebb támogatója a palesztin ügynek és az Izrael elleni különböző küzdelmeknek, de taktikusan elzárkózott attól, hogy hivatalosan és nagyobb számban nyújtson menedéket a PFSz-nek, vagy a hasonló szervezeteknek. Líbia ugyanez volt al-Qaddāfī alatt, aki Oslo után ki is utasította a palesztin csoportokat. Ebben a tekintetben elkötelezettebb támogatója volt Palesztinának, mint maguk a palesztinok. Bukása óta azonban az ország némiképp szétesett és az egymással versengő kormányok gyakorlatilag a külső, régióbeli és nyugati támogatók játékszereivé süllyedtek. Így tehát bármi történjen is Bahreinben, a líbiai álláspont azon áll, hogy vajon a szaúdi-emirátusi-egyiptomi-francia, avagy a katari-török-olasz támogatású csoportok kezében lesz-e az irányítás akkor. Gyakorlatilag azonban Líbia már kiszállt a képből.
Tunézia ennek a régiós egyenletnek a közepén áll. Tunisz ide-oda sodródik a két nagy tábor között. Minthogy a líbiai háborúnak megvolt a maga ártalmas hatása a tunéziai biztonságra, ami nemcsak a soha nem látott terrortámadásokban, de a határ menti rendszeres összecsapásokban is lemérhető, Tunézia rászorul az algír támogatásra és bizonyára semmi módon nem meri felingerelni Algírt. Ugyanakkor a mostani bizonytalansággal Algériában ez a kapcsolat most gyengül. A tunéziai gazdaság nagyban függ a turizmustól, főként Európából, miközben a hagyományos politikai kapcsolatok itt mindig is erősek voltak. Ezek most látványosan egy kevésbé konfrontatív politika felé hajtják őt Izraellel, ha nem egyenesen az elfogadás felé. Tunézia most ezért számít, mert ha most Bahreinben Tunisz együtt halad az amerikai béketervvel és hivatalosan elfogadja Izraelt, akkor Marokkó és Mauritánia nem gördítenek majd akadályokat – ha esetleg nem is egyből csatlakoznak -, Líbia nem számítana és most Algír sem tudna sokat tenni, hogy megállítsa a folyamatot. Hiszen a vezérkari főnök, Qā’id Ṣāliḥ, most elsősorban emirátusi segítséggel tud kitartani. Az pedig nem titok, hogy Abū Zabī hol is áll az évszázad alkuja kapcsán.
Tényleg megtennék?
Valójában az izraeli-tunéziai kapcsolatok messze túl vannak azon a szinten amiről a közvélemény akár még Tunéziában is tud. Gyorsan nőnek az utóbbi években és pont ez tesz most olyan sok embert idegessé. Hiszen ezt most nem egyedi esetként értelmezik, hanem egy nagyon fenyegető sorozat leplezetlen részeként. S bár messze többről van szó, a turizmus az egyik legfőbb kérdés. A turizmus nemcsak a GDP 8-10%-át teszi ki, de a foglalkoztatásnak is közel ötödét adja. Ez nagyon élesen esett vissza 2011-ben, majd épp csak lábadozva 2015-ben ismét. 2011 után, az egész térséget érintő bizonytalanság miatt volt egy általános bizalmatlanság az arab országokkal szemben, ami nagyon rosszul érintette Tunéziát, főként, hogy a Testvériség helyi szárnya, az an-Nahḍa vette át a hatalmat.
Ami képtelennek is bizonyult azon gazdasági problémák javának megoldására, melyek az előző rendszer bukását okozták, de igen mélyen érintett lett a terrorista csoportok támogatásában Líbiától Szíriáig. Akkoriban a párt feje, Rāšid al-Ġannūšī megpróbálta biztosítani a zsidókat, hogy semmi bántódásuk sem esik majd egy iszlamista kormányzattól. Ma is appelál erre a fajta támogatásra, hiszen 2019 máricusában épp az ezévi választásokra készülődve Ğarbát járta be és vezető rabbikkal találkozott. Az an-Nahḍa sosem lett úrrá a politikai válságon, majd nagy botrányok törtek ki, mikor kiderült, hogy a kormány szíriai fegyveres csoportok támogatásában érintett, illetve olyan politikai gyilkosságok történtek 2013-ban, mint Šukrī bil-‘Ayd és Muḥammad Ibrāhīmī esetei. Ez patthelyzethez vezetett és egy új kormány élére egy technokratát választottak, hogy vezesse az országot a következő választásokig. Ő volt Mahdī al-Ğuma‘a, aki alig egy évig vezette az országot a 2014 októberében megtartott választásokig. Végül az an-Nahḍa épp hogy egy kicsivel, de vesztett fő világi riválisával, a Nidā’ Tūnis-szal szemben. De egyik sem volt elég erős egyedül kormányt alakítani. Az eredmény egy Nidā’ Tūnis által dominált összpárti egységkormány lett. A Nidā’ Tūnis igazán csak annak köszönhette akkor sikerét, hogy a Testvériseggel szemben alternatívát tudott állítani. Bár fel tudott mutatni gazdasági eredményeket, főként a turizmusban, ami 2019-ben várhatóan új rekordot ér majd el, a jövője még erősen kétséges. Ezért hát ez az egységkormány mindet megtesz, hogy működtesse a gazdaságot és fenntartsa a nyugati támogatást. Ebben a tekintetben pedig egy félhivatalos kiegyezés Izraellel különösen érdekes.
Az izraeli turisták beutazásra valami teljesen új dolog? Valójában pont, hogy nem. Ez a botrány messze nem az első. Még Mahdī al-Ğuma‘a ideje volt, amikor pont egy ugyanolyan eset robbant ki, mint a mostani. Izraeli fanatikus honlapok az egekbe magasztalták állítólagos szavaiért, amik szerint megnyitotta az utat az izraeli turisták előtt. 2014 májusára már a Parlament számoltatta el igen keményen Āmāl Karbūl turisztikai minisztert – egy német neveltetésű üzletasszonyt – és a nemzetbiztonságért felelős Riḍā Safar belügyminiszter-helyettest, amiért vízumukat adtak ki izraelieknek. Az eredmény végül egy zárt meghallgatás lett, ami a szőnyeg alá söpörte az ügyet, mondván az országnak kellenek a turisták származásuktól függetlenül. Ami egy érdekes meglátás, hiszen elég kétséges az alig 9 milliónyi izraeli – akiknek egy része palesztin és nem nagyon utazgathat – tényleg akkor piacot jelent-e, ami megéri ezt a politikát turtúrát. Ám amint Bū ‘Alī l-Mubārakī, a Tunéziai Munkásszakszervezet elnökhelyettese 2019 június 14-ei interjújában az al-Mayadeennak
rámutatott, a turizmus messze nem az egyetlen része a gyorsan javuló kapcsolatoknak, hanem az utóbbi években egyre több izraeli árú jelenik meg a tunéziai piacokon. ENSZ statisztikák szerint már 2015-ben jelentős kereskedelem zajlott a két ország között, ahol főként tunéziai mezőgazdasági terményekeket adtak el Izraelnek, míg cserébe vegyi készítmények, műtrágya és gyógyszerek érkeztek. Ez már egy jelentős közvetlen pénzkapcsolatot jelent.
Különböző források szerint mindez egyáltalán nem új, hanem az eredeti kapcsolat még a korábbi elnök, Bin ‘Alī alatt épült ki. Oslo után a két állam kölcsönösen érdekképviseleti irodákat – félhivatalos követségeket – nyitott a másiknál és bár a kapcsolat eképpen megszakadt 2000-ben, lassan újrakezdődött, amikor Bin ‘Alī túristákat és befektetéseket kezdett csábítani Izraelből. Ez az a kapcsolat, ami 2011-ben egy rövid időre veszélybe került, de sosem sérült. S minthogy minden kormány 2011 óta – amikben mind voltak iszalmisták – sebezhető volt a fanatizmus vádjaira, ugyanakkor nagyon függött a turizmustól és a nyugati befektetők jóindulatától, mindig egyfajta mosoly diplomáciát folytatott. Nagy, látványos gesztusokkal nyert támogatást. Ami nagyon szépen működik is, hiszen nemrég nem kisebb személyiség, mint maga Madeleine Albright dícsérte az állítólagosan tökéletes demokráciát Tunéziában. Amikor tehát a mostani kormányt átalakították 2018 novemberében, akkor ennek a mosoly diplomáciának lehetett része, hogy az ‘50-es évek óta első zsidó miniszter, Rene Ṭrabulsī lett felelős a turizmusért. Egyik első interjújában, amit az i24 News-nak[5] adott Ṭrabulsī kereken kimondta, hogy nem szabadna korlátozásoknak lenniük és elismerte, hogy rendszeresen szervez zarándoklatokat Izraelből. Ezt a lépést sokan veszik az Izrael elismerése felé tett komoly lépésnek, hiszen az interjúban a mostani botrányt kiváltó riport képsorai is láthatóak.
Mindez egy olyan képet fest, hogy a kapcsolatok, amiket még Bin ‘Alī épített ki a ‘90-es években ma is élnek és erősödnek, miközben a helyi zsidó közösségnek nemcsak a kormányban nő a befolyása, de közvetlen kapcsolatai is erősödnek Izraellel. A kormány tehát ma lehet, hogy meglepettnek tetteti magát, de valójában ami a legtöbb tunéziai előtt rejtve maradt, az az, hogy ezek a kapcsolatok gyorsan erősödnek.
Az ügy súlya
Eltekintve a turisták nyers és sokszor arrogáns viselkedésétől a botrányt – ami láthatólag egyáltalán nem új – kiváltó videón, most két fő aggodalma van mindettől a tunéziaiaknak. Az első kevésbé közvetlen, inkább lelki jellegű. Ha a kormánynak javuló kapcsolati vannak Izraellel, amit turizmusként, vagy a helyi zsidó közösség felé tett gesztusként álcáznak, akkor lehet, hogy végül majd belemegy az “évszázad alkujába” Bahreinben. Ha pedig több ilyen kormány is van, akkor az arab tragédia, ami 1948-ban kezdődött immár hivatalos vereség lesz és jó eséllyel az Arab Liga sorsát is megpecsételi. Egyszerűen szólva, nagyjából 70 év után Izrael győzött és az arabság vesztett. Erre félreérthetetlen utalások vannak a videóban. Azok után ami Tunéziával a ‘80-as években történt, ez igencsak megalázó. Ám a videóból áradó másik fenyegetés az ezeknek az izraeli túristáknak a jól látható hozzállása, amivel korábbi tulajdonaikra sajátként utalnak. 2015-ben Portugália és a Spanyolország elfogadott egy törvényt állampolgárságot adva minden olyan zsidónak – muszlimoknak, vagy araboknak nem – akiket a reconquista után üldöztek el. Ezek száma 2019-re már 10 ezer körül járt. Az aggodalom most az, amint erre al-Mubārakī is rámutatott, hogy ugyanezen gesztuspolitika keretében a kormány lehet elfogad majd ilyen törvényt, azt esetleg Izraelre is kiterjesztve. Ami a ‘80-as évek után egy érthető rémálom a tunéziaiaknak. Ebben pedig akár majd az is benne lehet, hogy jóvátétel, vagy ingatlan visszaadás is jár, annak ellenére, hogy ezt a közösséget nem elűztek.
Így hát az ügy jóval nagyobb, mint egy botrányos turista csoport, ami nem tudta fékezni magát. Sokak számára Tunézia, miután évtizedekig támogatta a palesztin ügyet, most az “évszázad alkuja” felé rohan és a bizonytalan politikai osztály ezt az utat kövezi épp ki. Ebben a tekintetben még érdekesebb, hogy az izraeli adó miért volt ennyire nyers, hogy közzé tette a felvételt, amiről tudhatták, hogy előbb-utóbb nagy botrányt kelt majd. Talán épp Bahrein előtt lehetett valami céljuk ezzel. Vagy éppen csak véletlen.
[1] “Mi teljességgel a túrizmus [terrorizmus] és ezen Európában lévő túrista [terrorista] csoportok ellen vagyunk.”
[2] A sziget maga nem túrista-paradicsomnak épült, mint a Monastir körüli vidék, de ezzel együtt a magasabb kategóriájú túrizmus központja lett. Ebben a tekintetben inkább olyan, mint Hurgada Egyiptomban ami épp ennyire elszeparált az ország többi részétől.
[3] Meg kell jegyezni, hogy az al-Mayadeen az eredeti felvételt az eredeti hanggal mutatta be, csupán feliratkozott fordítással látva el. Így tehát bárki bizonyíthatná, ha a fordítás hibás lenne, ám ez eddig még nem történt meg. Ugyanakkor a legellentmondásosabb részek jól látszanak és nem igényelnek fordítást.
[4] Arabul só helyet, só piacot jelent.
[5] Egy izraeli egész nap sugárzó nemzetközi hírcsatorna, amit 2017-ben Patrick Darāḥī, egy marokkói születésű zsidó alapított.