Nemrég két nagy látogatásra került sor a Közel-Keleten, és nehéz volt nem észrevenni, hogy a kettő egymásra válaszol. Az elsőt Biden amerikai elnök tett július 13. és 16. között, mely először Izraelbe, majd utána az ennél fontosabb lépéssel a dzsiddai csúcstalálkozóra, Szaúd-Arábiába vitte. A második, meg rövidebb látogatást Putyin elnök tette, ami csak egy bő napos út volt, de Teheránba vitte, ahol találkozott a teljes iráni és török államvezetéssel és egy szír delegációval is.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a két utazás, melyeket mind a két esetben alig rejtett el az erre szervezett regionális csúcstalálkozó, szinte ugyanabban az időben történt, hiszen szinte minden szimbolikus volt ezekben. Szimbolikus, hogy miközben Washington és Moszkva talán a kubai rakétaválság óta nem volt ilyen rossz viszonyban, miközben az egyik elnök az egyik térfélen próbálta felsorakoztatni szövetségeseit, a másik is ugyanezt tette ugyanebben a térségben. Szimbolikus, hogy mindez nemcsak a kettőjük közti konfliktus idején történt, hanem egy óriási és még mindig terebélyesedő energiaválság közepén, és pont az ügyben legfontosabb államokat vette célba. De nem kevésbé szimbolikus, hogy mindez pont két olyan államban történt, Szaúd-Arábiában és Iránban, melyek nem sokkal ezelőttig kérlelhetetlen ellenségeknek tűntek háború felé haladva, ám mostanra nagyban enyhítették a köztük lévő feszültséget.
Miközben Bidennek meg kellett nyernie az elvileg vele szövetséges államokat, stabil energiaellátást kellett biztosítania tőlük és meg kellett nyugtatnia legfontosabb partnerét politikája helyességéről, addig Putyin részéről egy gesztus is elég volt jelezni, hogy neki legalább annyira hathatós barátai vannak ugyanebben a térségben. Más szavakkal, míg Bidennek mennie kellett, hogy kármentesítsen addig Putyin maga döntött így kényszer nélkül, mégpedig, hogy nyereséget hozzon ki.
Miközben ezek a találkozók, főként a teheráni csúcstalálkozó, amin Putyin, Erdoğan és Ra’īsī elnökök vettek részt viszonylag kevés figyelmet kaptak a hírekben, a történelem nagyon valószínű, hogy emlékezni fog rájuk. Csakúgy mint a Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország közti egyezményekre az egyik, míg a Németország és Ausztria-Magyarország közti szövetségre a másik oldalon még messze az első világháború előtt. Vagy mint Vilmos német császár híres látogatásaira Marokkóba, próbára révén az angol-francia szövetséget. Azok az események is kaptak figyelmet a maguk idejében, de csak később derült ki mennyire meghatározóak voltak a történelem folyamának alakításában. S bizony jó eséllyel a történelem hasonló fordulóponthoz érkezett.
Mindazonáltal, minthogy ezek a csúcstalálkozók tele voltak fontos részletekkel és eredményeik még most is folyamatosan kerülnek terítékre, ügy határoztunk, hogy több részletre bontjuk ezeket. Ezen a héten pedig Biden közel-keleti útjára összpontosítunk.
Menni, vagy nem menni? Ez volt a kérdés
Ez a dilemma már az ukrajnai háború elejétől világos volt. Washington Biden alatt fájdalmas ellentmondások a futott politikájával az utóbbi bő egy évben. Számos okból – melynek jó részére valószínűleg még mindig nem derült fény – Washington megpróbálja kiszorítani minden orosz befolyást Európából, főként az EU-ból, majd ezen államokat minél közelebb kötni magához. Ez teljesen világosan mutatkozott meg a Moszkvával ápolt politikai, a biztonsági, a kereskedelmi, vagy bármely más vetületben, nyilván a lista élén az energetikával.
Kiemelt cél volt a kontinens számára alapvető orosz energiaellátás elvágása. Ez az irányvonal már jó ideje létezik, s ezért is épült meg vezet rendszer egészen Ciprusig, hogy onnan a Közel-Keletre, az annyira keresett alternatívák felé folytatódjon. Ebben a vetületben Amerikának megvan nyilván a maga saját érdeke, amikor megpróbál piacot találni saját cseppfolyósított gazának – ami normál körülmények között még mindig túl drága -, de bárhogy is legyen ezt az irányvonalat végre lehet hajtani, ahogy sok éve halad is már. Az EU-nak megvan a saját érdeke – a tagállamok közti mély ellentétek mellett is – abban, hogy enyhítse az Oroszországtól való függést, ami nehéz időkben óriási zsarolási lehetőséget ad. Amint azt ma is láthatjuk.
Ebben a tekintetben azonban a háború az EU számára túl korán jött. Egy olyan időpontban, amikor egy gyors drasztikus átállás még nem lehetséges és az oroszoknak még bőven van zsarolási lehetőségük. Elviekben ez a kérdés megoldható a Perzsa-öböl államaira kifejtett kellő nyomással, hogy azok e,éljek kitermelésüket és ezzel fedezzék az orosz ellátás kiesését. A gond azonban az, hogy Washington, pont maga Biden korábban elkötelezte magát, hogy kiközösíti, páriává teszi a szaúdi vezetést, elsősorban Muḥammad ibn Salmān koronaherceget a nemzetközi politikai vérkeringésben.
Ezen a nyomvonalon a szaúdi koronaherceget a CIA név szerint – és szinte biztosan helyesen – nevezte meg a hírhedt 2018-as isztambuli Hāšuqğī gyilkosság felelősének, majd minden Trump alatt kötött nagyobb fegyverüzletet befagyasztottak és leállították a szaúdi katonai akciók támogatását Jemenben, ami Rijád számára életbevágó ügy. Amióta Biden hivatalba került, nem csinált titkot abból, hogy “rezsimváltást” akar Szaúd-Arábiában, megakadályozva Muḥammad ibn Salmān öröklését. Azt is világossá tette, hogy miközben minden eszközzel meg fogja próbálni feléleszteni az iráni atomszerződést, Washington nem lesz tekintettel az öbölállamok, főként Rijád ellenkezéseire. S hogy ezt teljesen érthetővé is tegye, gyakorlatilag tétlenül nézte a szaúdiak elleni jemeni válaszcsapásokat. Még akkor is, amikor a jemeni rakéták érzékeny csapást mértek a királyság infrastruktúrájára. Ami szintén nem tett jót az olajpiacnak.
Ezen a ponton rá kell mutatnunk, hogy több más öbölállam is hasonló bánásmódban részesült Trump távozása óta, merthogy ezek többségükben Trump maradását támogatták. Az Emirátusokat szintén lekerült a kiemelt szövetségesek listájáról és még a Dubajt elérő jemeni rakéták után is csak üres ígéreteket kapott. A “normalizálási folyamat” pedig, amiért az Emirátusok kényes politikai helyzetbe navigálta magát, gyakorlatilag lekerült a napirendről. Katar, az Öböl fő gázkitermelője legalább ennyire elégedetlen volt. Miután közel négy évig másik négy arab állam teljes blokádot folytatott ellene, amit Trump egy adott szinten még támogatott is, Doha azt várta Bidentől, hogy régi barátság újjáéled és az előző kormányzat hibáiért némi jóvátétel, vagy bocsánatkérés következik. Csakhogy erre sosem került sor, ami Katart érthetően frusztrálja.
Míg normális körülmények között, vagy akár csak egy évtizede elég lett volna Washington számára telefonálni, hogy elintézze az öbölállamok Európába szóló energiaszállítása látványos megemelését, ezzel pedig megnyugtatva a piacokat, ilyen előzmények után ez már nem volt ilyen egyszerű. Eztől még a régi reflexek működtek és meg is próbálkoztak ezzel az irányvonallal, az öbölállamok megmakacsolták magukat. A válság közepén közelebb húzódtak Moszkvához, kitértek Biden telefonjai elől és még Blinken amerikai külügyminisztert is megalázták, amikor az egy regionális körutat akart indítani, hogy közvetlenül gyakoroljon nyomást a szaúdiakra. Mi több, ez a makacs ellenkezés, ami először inkább tűnt egy hatalmas blöffnek, folytatódott és egyre nagyobb mértéket öltött.
Az Öböl szempontjából nézve teljesen nyilvánvaló és érthető, hogy annyi hanyagolás és megalázás után a törleszteni akarnak. Komoly vezeklést Washingtontól és valami meggyőző okot a pozitív folytatáshoz.
A Közel-Kelet turné terve
Pont itt volt a dilemma. Júliusra, amikor már az energiapiac mély válságban volt és az európai államok java pánikba esett, hogy hogyan készüljenek fel a télre, Bidennek valamiképp fel kellett készülnie saját Canossa-járására. A kérdés az volt, hogy hogyan lehet tálalni ezt a megalázó utazást? Hogyan lehet teljes arcvesztés nélkül találkozni úgy az eddigi “pária” szaúdi vezetéssel és a “gyilkos” koronaherceggel?
Nyilván nem egy egyszerű trükk, főleg annak tudatában, hogy Muḥammad ibn Salmān koronaherceg éppen erre vár. Egy látványos gesztusra, amiben Washington “feloldozza” korábbi “bűnei” alól és új fejezetet kezd vele, immár sokkal jobb feltételekkel.
A megoldás egy közel-keleti körút lett, hogy némiképp elfedjék a valódi célt. A Fehér Ház felvett egy utat Izraelbe és Szaúd-Arábiába. Ám az utóbbiba nem a közvetlen kapcsolatfelvétel érdekében, csak hogy az elnök részt vegyen a gyorsan összehozott Dzsiddai Biztonsági és Fejlesztési Csúcson, ahol találkozni tud az öbölállamok, Egyiptom, Jordánia, Irak és nyilván a szaúdi királyság vezetésével. Az út második része nem is lett volna annyira nehéz, hiszen nemrég II. ‘Abd Allah jordáni király felvetette, hogy meg kellene vizsgálni egy “Arab NATO” ötletét, amihez akár Izrael is csatlakozhatna. A nagyobb kérdés az volt, hogy vajon most Rijád elfogadja-e ezt a gyenge kísérletet a közvetlen kétoldalú érintkezés kerülésére. Meglepő módon, vagy csak a realitásokat helyesen felismerve, a szaúdi vezetés elfogadta az ajánlatot annak minden kellemetlen részletével együtt. Ami utólag a javukra vált, amikor hagyták Bident hibát hibára halmozni.
A terv a maga két állomásával es mindössze négy napjával igen visszafogott volt, messze korábbi nagystílű utaktól, ugyanakkor helyesen koncentrált a fő feladatokra jól összekötve a két megállót. Az út első része igen fontos volt, hogy orvosolni lehessen a növekvő ellentétet Washington és Tel-Aviv között, amióta Biden hivatalba lépett. Míg a legtöbb korábbi elnök az utóbbi pár évtizedben, sőt maga Biden is Obama alelnökeként szinte azonnal Izraelbe utazott hivatalba lépése után, eddig Biden tartózkodott ettől. A sok közül az egyik fő oka ennek az izraeli vezetés egyre nagyobb elégedetlensége volt Bidennel szemben, amiért megpróbálja feléleszteni az atomszerződést Iránnal – amit eddig sikeresen szabotáltak el -, s mert ennek nyomán egyre nagyobb nyomást helyeztek Washingtonra a kérdésben. Tisztán látható volt a Fehér Házban is, hogy egy közvetlen izraeli látogatás során igen kellemetlen lesz védi az atomalku és a Közel-Keletről való lassú visszavonulás politikáját a legfőbb amerikaik szövetséges előtt a térségben. Tehát a helyzet kényszerű rendezése Izraellel már magában sem volt kis feladat.
Az út második része azonban, meg nehezebb és meg fontosabb volt. Az amerikaiaknak le kellett ülniük az öbölállamok és a többi alapvető arab szövetséges ország vezetésével és meg kellett győzni őket az amerikai orientáció folytatásáról – megelőzve egy orosz-, vagy kínaibarát fordulatot. Valamint gyors változtatást kellett elérni náluk energiapolitikájukban, hogy növeljék ellátásukat Európa és egyben a világpiac felé, ráadásul még az ősz beállta előtt.
Figyelemreméltó, hogy bár végül a legtöbb meghívott arab állam – Omán és formailag Szaúd-Arábia kivételével – a legfelsőbb szinten képviseltette magát, nem került sor közvetlen kétoldalú tárgyalásokra. Nem voltak egyezmények, csakis általános konferencia egyeztetések. Ez jól közvetítette azt az üzenetet, hogy ez alapvetően egy szaúdi vezetésű rendezvény es megadták a lehetőséget a szaúdiaknak, hogy kiélvezzék Biden megalázását. Arra is fontos kitérni, hogy bármennyire életbevágó is volt ez az út, teljesen világosak voltak Amerikában ennek ellentmondásai és Bidennek igen komoly kritikával kellett szembenéznie saját hazájában is.
Előnyt kovácsolni a hátrányból
Bár szinte az utolsó pillanatig lebegtette Biden, hogy végül elmegy-e Szaúd-Arábiába – legalábbis ezt a látszatot keltette -, végül a Fehér Ház mindent megtett, hogy egy összeségében pozitív képet adjon az útról. S ismét visszajutunk a szimbólumokhoz.
Már az elejétől azt a látszatot akarták kelteni, amit az izraeli média lelkesen fel is karolt, hogy Biden végeredményben azért utazik, hogy megpróbálja közelebb hozni Szaúd-Arábiát és Izraelt, kitapossa az utat a békekötéshez és új löketet adjon a “normalizálási folyamatnak”. Ezért jelentettek be már előre, hogy Biden történelmi lépést tesz majd, amikor Izraelből közvetlenül utazik majd Szaúd-Arábiába – ezzel is oldva a feszültséget köztük -, illetve majd támogatja a dzsiddai csúcson a közel-keleti NATO tervét esetleges izraeli érintettséggel. Ezek a húzások talán Izrael felé papíron jól mutattak, végül amint állni fogjuk biztosították a kudarcot.
Bárhogy is, ugyan nagyon hosszú út vezetett Szaúd-Arábiáig és ez az út is nagyon korlátozott volt, legalább hasonlított a korábbi elnökök fölényes útjaira, amikor még Amerika befolyása a Közel-Kelet fölött abszolút volt.
Az út Izraelbe
Biden közel-keleti körútja első állomásaként július 13-én érkezett Tel-Avivba. S valóban, nagYszabású fogadtatásban részesült.
A fogadtatás szívélyes volt és a megbeszélések gördülékenyen haladtak Jair Lapid ügyvezető izraeli kormányfővel, óvatosan kerülve minden minden kellemetlen ellentmondást. Biden ugyanis még csak kísérletet sem tett palesztin képviselőkkel való találkozásra, ahogy kerülték azt a kényes témát is, hogy eddig Biden elhatárolódott Trump lépéseitől a Golán-fennsík státuszáról, vagy hogy Jeruzsálemet Izrael kizárólagos fővárosának ismerte el.
Annak érdekében, hogy a találkozó még édesebb legyen, a két fél július 14-én, vagyis közvetlenül a Szaúd-Arábiába való út előtt aláírta az USA-Izrael Jeruzsálem Stratégiai Partnerségi Nyilatkozatot, mely Biden egész utazása egyet kézzel fogható eredményének tekinthető. Ebben a dokumentumban mindekét állam újra elkötelezte magát a másik iránti mély stratégiai partnerség mellett a teljes együttműködés érdekében, elsősorban katonai és biztonsági kérdésekben. Washington ígéretet tett, hogy további modern rakéta képességeket ad át, folyamatos direkt utalásokkal a legutóbbi palesztin-izraeli háborúra; hogy újabb 1 milliárd dollár értékben szállít Izraelnek rakétarendszereket a korábban megkötött egyetértési szándéknyilatkozatban megjelölt 38 milliárd dollár fölött; valamint hogy Izrael biztonsága kiemelt fontosságú kérdés marad nemcsak a közvetlen támadásoktól védve Izraelt, hanem bármilyen kritikától, vagy bojkott mozgalomtól is. Mindezért cserében Izrael szilárdan elkötelezte magát Ukrajna kérdésében, nyílt üzenetként Moszkvának, hogy segíteni fogják minden eszközzel Ukrajna szuverenitását.
A megállapodás legfontosabb eleme azonban Washington azon közvetlen ígérete volt, hogy meg fogja akadályozni, hogy Irán atomfegyverekhez jusson és fellép térségbeli tevékenységével szemben. Az ügyesen szerkesztett nyilatkozat azt a látszatot kelti, és állítólagosan erről Biden és Lapid meg is állapodott, hogy miközben Washington továbbra is megpróbál kimunkálni egy megegyezést Iránnal, a fő cél Izrael védelme az iráni képességek lekorlátozásával. Ezzel pedig az atomalku feltámasztása politika izraeli “jóváhagyást” kapna, ami eddig lehetetlen volt és igen nagy részben hozzájárult ahhoz, hogy Biden eddig került minden találkozót az izraeli államvezetéssel.
Az utazás igazi lényegét takarva az a benyomás született, hogy Biden végül is azért jön a térségbe, hogy újraindítsa az Irán elleni harcot, azt is sejtetve, hogy ez a téma terítéken lesz majd a Dzsiddai Csúcson is.
Végül pedig utolsó szimbolikus rétegnek ott volt az egyezmény nevében a “Jeruzsálem” szó, sejtetve, hogy Biden végre kész teljesen elismerni Jeruzsálemet státuszát az izraeli igények szerint. Ami megint csak igen szerencsétlen lépés volt az út későbbi részére nézve.
Bár mindez egészen nagyszabásúnak és határozottnak tűnt, a gesztus több sebből vérzett. Ezek egy része ahhoz a nagy rossz üzenethez kötődött, amit így az arab országoknak küldött pont a Dzsiddai Csúcs előtt, másik része viszont Izraelt érintette. Az utóbbit illetően a nyilatkozat tűnhet nagy előrelépésnek, ahogy az izraeli média fel is nagyította az ügyet, s nyilván Tel-Avivi őrült is a megemelt adományoknak, az egyességnek volt egy nagy hibája. Biden ezt a nyilatkozat-alkut egy ügyvezető izraeli kormánnyal kötötte, ami már megdőlt és már csak pár hónapig van hivatalban. Minden valószínűség szerint valamikor az 2022 vége folyamán ugyanaz a Netanyahu tér majd vissza, aki Trump oly lelkes támogatója volt, s akivel Bidennek Koránt sem felhőtlen a viszonya. Ám ami ennél fontosabb, bármiben egyeztek is meg most Tel-Avivban – akár nyilvánosan, akár titokban -, azt ugyan Washingtonnal be fogják tartatni, de nem köti majd az izraeli vezetést semmiben, hiszen mindezt egy ügyvezető kormány kötötte. Vagyis még ha nagy áldozatok árán Biden el is érte, hogy az izraeliek “áldásukat” adják a nukleáris tárgyalások folytatásához és hogy azt nem szabotálják el, végül mindez semmit sem jelent majd.
S hogy a dolog még rosszabb legyen, Biden ismét sikeresen hozta magát kellemetlenebbnél kellemetlenebb helyzetekbe izraeli tartózkodása során.
Hogyan lőjük lábon magunkat?
Míg az Izraelbe tett látogatás tele volt szimbolikus gesztusokkal az izraeli vezetés megnyerésére, ami érthető is a két fél közti szoros együttműködést tekintve, ezek a gesztusok sikeresen ellehetetlenítették az út második felét. Olyan szinten, amit tanítani lehetne, hogy hogyan ne szervezzünk ilyen nagyszabású, áttörésnek szánt eseményt.
Először is, valószínűleg a kritika minimalizálására, amiért végül mégis elutazik Szaúd-Arábiába, Biden tett két nagy gesztust azért, hogy úgy tűnjön utazásának igazi célja Izraelnek kifejezetten Szaúd-Arábiával, általában pedig az arab államokkal való közelebb hozása. Az első az volt, hogy közvetlenül repült Izraelből Szaúd-Arábiába, bizonyos mértékig kikényszerítve, hogy a szaúdi hatóságok közvetetten elismerjék Izraelt. A hasonló lépéseket ugyanis eddig Rijád mindig mereven elutasított, mindazt elfogadhatatlannak ítélve. Nem úgy ez alkalommal, hiszen most a szaúdiaknak ennél jóval nagyobb volt a tét. A második lépés a szaúdi hatóságoknak az a gesztusa volt, hogy megnyitották a szaúdi légteret minden polgári utasszállító járat, így az izraeliek felé is. Ezt a gesztust, ami egyértelműen az izraelieknek szólt, a Biden kormányzat nagy eredményeként hirdették aztán a médiában. Ami inkább tűnik valószínűtlennek, tekintve, hogy az utóbbi években a Rijád és Tel-Aviv közti informális szálak amúgy is jók és gyorsan épültek. Csakhogy most ez kellemetlen helyzetbe hozta a szaúdi vezetést, mégpedig teljesen fölöslegesen, ezzel pedig végül fékezte ezt az amúgy is alakuló kapcsolatot. Nem meglepetés, hogy végül sem a dzsiddai nyilatkozatokban, sem a későbbi félhivatalos beszámolókban még csak utalás sem volt Izraelre.
Ugyanakkor a nagystílű kirohanással, amikor megújult elszántságot hirdetett Irán ellen az egész térségben, Biden nagyon rossz benyomást keltett a Dzsiddai Csúcstalálkozóról, ami elvileg a biztonsági együttműködésről és abban az USA későbbi szerepéről szólt volna. Most azonban úgy tűnt, hogy akarja kikövezni az utat egy jövőbeli katonai szövetség felé Izraellel. Vagyis bizonyos formában előjelezve, hogy az “Arab NATO” terve itt kap támogatást. Csakhogy Egyiptom, amely egy ilyen szövetségben valószínűleg pont a legfontosabb partner lenne, már június végén elvetette az ötletet. S bár egyes országok, mint Egyiptom, vagy Jordánia bizonyára üdvözölne egy egész térségre kiterjedő Irán-ellenes politikát, még akár Izrael bevonásával is, a többi állam ezen nincs egészen így. Főleg nem Irak. Nemcsak mert rengeteg sok kérdésben nagyon kötődik Iránhoz, hanem mert nemrég Irak elfogadott egy a normalizálás minden kísérletét bűntető törvényt. Bagdad jelenlét nagyon komoly politikai válságban van, hiszen közel egy évvel a választások után még mindig nincs kormány. Egy ilyen lépéssel szinte kihúzták a talajt Muṣṭafā al-Kāẓimī iraki miniszterelnök alól, aki már így is nehezen tartja össze az államot, miközben török betörésekkel néz szembe északon, komoly ellentétekkel a kurd régióval és éppen érzékeny közvetítést folytat Irán és Szaúd-Arábia között. Mindezek tükrében tehát egyáltalán nem véletlen, hogy al-Kāẓimī miniszterelnök sietve tagadott minden utalást arra, hogy Dzsiddában az arab államok és az USA között bármilyen lehetséges normalizálási tárgyalásokra kerülhetne sor. Ezzel élesen ellentmondva Bidennek.
De nem csak Irak volt így. Abū Zabī szintén sietve elhatárolta magát, mondván, az Emirátusok soha nem lesz része egy Irán-ellenes szövetségnek. S minthogy ez a nyilatkozat a Jeruzsálem Nyilatkozatra reagálva Anwār Qarqāštól hangzott el, aki az emirátusi diplomácia legfontosabb formálója, ez jól mutatja, hogy az öbölállamok mennyire zaklatottakká váltak.
Reálisan nézve persze az USA és bizonyos arab államok, főként az öbölállamok között egy regionális szövetségről Izraellel, Irán ellen, vagy esetleg mindkét lehetőséget teljesítve egyáltalán nem elképzelhetetlen. Talán sor is került erre Dzsiddában. De ezt előre belengetni még a találkozó előtt, pláne Izraelből egy olyan időszakban, amikor tetőfokán áll a feszültség a palesztinok és az izraeli hatóságok között, mindez már elfogadhatatlan gúny. Ezeknek a lépéseknek valószínűleg komoly szerepük volt abban, hogy előre aláássák a tárgyalásokat ezekkel az országokkal egy olyan időben, amikor mindennél fontosabb volt elnyerni a bizalmukat és meggyőzni őket, hogy egy radikálisan megemelt kitermeléssel letörjék az árakat.
A helyzetet tetézte, hogy a Dzsiddai Csúcstalálkozó során Biden kijelentette, hogy megtárgyalták a jövőbeli erős katonai együttműködést, bár az izraelihez még csak hasonló vállalások sem voltak, illetve, hogy a térségből való fokozatos kivonulással a Közel-Keleten az USA nem hagy teret maga után Oroszországnak, vagy Kínának. Aminek ismét szinte azonnal ellentmondott Rijád, mondván, hogy Szaúd-Arábia nem értékeli többre az Egyesült Államokat Kínánál. Ez a meglepő nyilatkozat a külügyekért felelős államminiszter ‘Ādil al-Ğubayr szájából hangzott el, aki mostanra valóban csak egy bukott külügyminiszternek számít, de formailag még ma is a szaúdi külügyminiszter fölött áll.
A Dzsiddai Csúcstalálkozó
Ilyen alapozással nem meglepő, hogy a két napig tartó találkozó Dzsiddában, ami Biden egész útjának a lényege volt, hosszas tárgyalások és előadások után sem szült többet pár üres “reméljük” és “Insallah” közhelynél. Az esemény lezárásakor szó sem volt már Irán elleni közös kiállásról, Izraelről, s ami a legfontosabb, megemelt olaj, vagy gázszállításokról.
Ebből arra a megállapításra lehet jutni, hogy a Dzsiddai Csúcstalálkozó és Biden egész útja egy látványos kudarc volt. Ami a várt célokhoz és a Biden által kapott kritikákhoz mérten igaz is. Nem így Szaúd-Arábiának. A szaúdi vezetés pont azt kapta, amit szeretett volna.
Miközben Biden korábban ígéretet tett a szaúdi koronaherceg személy szerinti kiközösítésére, és hogy nem fog közvetlenül érintkezni a szaúdi vezetéssel, csak egy olyan regionális találkozón vesz részt, Muḥammad ibn Salmān minden lehetőséget megragadott, hogy üdvözölje Bident, beszéljen vele, és minden lehetséges közös fényképen rajta legyen. Minden fórumon világossá tették, hogy a királyságot a koronaherceg képviseli, nem pedig az apja. Ha tehát Biden engedményeket akar, akkor le kell ülnie tárgyalni ezzel a “páriával”.
Ezzel a szaúdi vezetés végre kitört a diplomáciai zsákutcából és Bidennek hivatalosan, még ha nem is kimondva vissza kellett táncolni a eddigi politikájától. Valóban itt volt a törlesztés ideje és Rijád ezt jól ki is használta keserű leckét adva, hogy míg egykor az amerikai média szórakozott határtalanul az öreg szaúdi uralkodókon, akik “szívességekért könyörögnek”, most mindez fordítva volt. Egy igen szenilisnek tűnő amerikai elnök állt szemben egy fiatal és energetikus szaúdi vezetővel.
Összegezve
Összességében Biden útja komoly kudarc volt. Látványos nagy gesztusok születtek Izrael felé egy olyan kormánnyal, ami hamarosan már nem lesz hivatalban. Nagy vállalásokat tett egy gazdasági válság közepén, miközben ezért cserébe semmilyen, akár csak burkolt ígéretet sem kapott, hogy Tel-Aviv bármilyen módon áldását adná egy iráni atom megállapodáshoz. Ami éppenhogy kulcskérdés Bidennek.
Minden lépéssel sikeresen ásta alá a nagy csúcstalálkozón pont azokkal az arab államokkal, amelyeket meg akart győzni, hogy forduljanak el Oroszországtól és Kínától, forduljanak szembe Iránnal és végül növeljék energiaszállításaikat.
Megalázta magát a szaúdi koronaherceggel szembeni korábbi politikájával, cserébe viszont nem kapott semmit. Jól mutatja a találkozó sikerét, hogy egy nappal az orosz elnök visszatérése után Teheránból, Muḥammad ibn Salmān közvetlen egyeztetést folytatott Putyin elnökkel az olajpiacok helyzetéről. S miközben Ibn Salmān Bidennek semmilyen vállalást, még csak ígéretet sem tett, addig
Putyinnak igen. Garantálta, hogy Szaúd-Arábia tartja magát az OPEC+ céljaihoz. Vagyis nem lesz érdemi termelés növelés.
Ez talán kellemetlen, de végül jelentéktelen kudarcnak tűnhet, amit még lehet orvosolni. Nyilván Washington meg fogja még próbálni javítani helyzetét a térségben és erre képes is. Meg a teheráni találkozóval összehasonlítva is, amely sokkal jelentősebb és sikeresebb volt, mindez nem példátlan. Ehhez hasonló pofonok érték már az az amerikaiakat és eddig mindig képesek voltak az esem se éket a maguk javára fordítani.
Ami azonban feltűnő volt, hogy milyen kicsiny érdeklődés volt Washington iránt pont a legfontosabb szövetségesek részéről. Melyek ugyan továbbra is hangoztatták a további együttműködés fontosságát minden kérdésben. Csakhogy pont az Egyesült Államok megítélése, benyomása tört meg, miközben a túloldalon Oroszország feltűnő visszatérést mutatott a térségben, ráadásul szinte majdnem pont ugyanakkor. Tehát egy teljes módszerváltás lenne a következő logikus lépés, amihez tisztánlátás és egy leleményes amerikai elnök kellene. Amire Biden egyszerűen nem tűnik alkalmasnak.