December 10-én vette kezdett a 40. Öböl Csúcstalálkozó, egyben a GCC külügyminiszterek éves egyeztetésével. A csúcs alig félóra után elfogadta a zárónyilatkozatot, amivel ez az egyik legrövidebb csúcs volt. S úgy tűnik nem is változott semmi, hiszen bár a katari delegáció megjelent, dacára öböl szomszédai és Egyiptom immár két és fél éve tartó blokádjának, a katari uralkodó visszautasította a meghívást és semmi áttörő nem történt. Mégis a körülmények igen érdekfeszítőek. Nemcsak a szaúdi király, Salmān személyes meghívása Tamīm ibn Ḥamad katari emírnek, avagy azok a hírek, melyek szerint az amerikaiak kifejezetten nyomás alá helyezték az Emirátusokat, hogy Muḥammad ibn Zāyid ne vegyen részt a csúcson, s így eredményes tárgyalások lehessenek Doha és Riyád közt, de a média érdeklődése is. Egyik részről a nyugati és a szaúdi-párti vélemények nagy reményeket fejeztek ki, hogy végre úton van az enyhülés, az iráni források sokkal inkább azon katari és emirátusi kijelentéseket adták vissza, amik szerint korai még megbékélésről beszélni.
Minderre igen hasonló kezdeményezések közt kerül sor, úgy a szaúdi, mint az iráni fél részéről, hogy végre közvetlen tárgyalásokat kezdjenek a nézeteltérések elrendezésére. Ez megintcsak nem új, hiszen már szeptemberben hírek jöttek arról, hogy a szaúdi vezetés Teherán felé tapogatózott, mégpedig pakisztáni közvetítéssel. Az utóbbi hetek során számos jel mutatott arra, hogy ez végre el is kezdődött, mivel mindkét oldal nagy ütéseket vitt be a másiknak, és talán most mindkettő megértette, hogy zsákutcába jutottak. A közeledés most ismét ománi kezdeményezések eredményeként jön létre, hogy tartsanak egy közös öböl találkozót Iránnal a fennálló gondok megoldására, melyre 2019 december 2-án Teheránban Yusaf ibn ‘Alawī’ ománi külügyminiszter tett javaslatot. Érdekes, hogy ezt most nemcsak Teherán üdvözölte, főként olyan ománi kijelentéseket követően, hogy “Irán a térségben a béke alapja és kellene lennie egy csúcstalálkozónak a részvételével”, de ez még Rijád részéről is halványan pozitív visszajelzések érkeztek. Ami a két ügyet egybefűzi az a katari hozzáállás, ami támogat egy Öböl-Irán megegyezést, amint az kifejeződött már 2019 augusztusában a katari uralkodó és az iráni külügyminiszter találkozóján, s most ismét, az Öböl Csúcstalálkozó után a katari védelmi miniszter részéről.
Valami láthatóan változóban van a hozzáállásban, mégpedig minden érintett oldalon. Számos felvetés taglalja ezt. Nemcsak az okokat, de az eredményeket is, vajon egy eltolódás e két legnagyobb akut válságban kihathat-e a már megmerevedett szövetségekre. Vajon a szaúdi-katari békülés a szaúdi-emirátusi viszony romlásának árán jön el, ami aztán kihat a szaúdi belső viszonyokra, ahol Salmān király és a régi gárda megpróbálja visszaszerezni az irányítást és távolítani a túlbuzgó koronaherceget annak mesterétől, Muḥammad ibn Zāyid-tól Abū Zabīban? Jelentheti-e ez a katari-török viszony átértékelését? Ami most kiemelt kérdés, hiszen Törökország nemrég nagyot emelt a téteken Líbiában a csapatok kiküldésének belengetésével, ami nemcsak Egyiptom dühét váltotta ki, de katari támogatást is élvezett. S vajon egy ilyen változó politikai klímában egy megegyezés Iránnal csak egy eszköz a nyugodt háttér megteremtéséhez, vagy tényleg egy kézzelfoghatóbb békefolyamat nyitánya?
Mindez erősen kötődik a térség két legnagyobb fejleményéhez. A növekvő tüntetési hullámhoz, ami még mindig tart Libanonban és Irakban, s ami komoly fejfájást is okoz az Ellenállás Tengelyének, valamint a líbiai helyzet elfajulásához, ami sokkal jobban aggasztja az egyiptomi-szaúdi tandemet, ami most láthatóan a vesztes oldalra kezd kerülni. E kérdések egy részét már tárgyaltuk, míg Líbia hamarosan témánk lesz. Ám ehéten a Katar és Irán irányába tett gesztusoknak nézünk utána, ahogy nyilvánvalóan váltó áramlatok uralkodnak most az Öbölben.
Omán ismét közbelép.
A nyár folymán sokat foglalkoztunk már az Ellenállás Tengelye és a szaúdiak vezette blokk egymás ellen tett lépéseivel. Ebben az Irán-párti tábor kezdett felülkerekedni, főként az Aramcot ért csapás által, ami nemcsak, hogy megmutatta, hogy Szaúd-Arábia nem tudja megvédeni önmagát, de minden média zengedelem ellenére még nem is tudta az ügyet Iránra bizonyítani. Ezúttal pedig a szaúdi vádak cáfolata az ENSZ főtitkártól érkezett.
Az mérleg azonban ismét fordult, főleg az év vége felé. Mindazon pozíciókkal amiket Teherán szerzett, valóban előrelépést tudott elérni bizonyos frontok, míg másokon nehézségekkel szembesült. A JCPOA-t elszabotáló amerikai szankciók valóban ütnek, de önmagukban még nem lennének katasztrófálisak. Az igazi gond, hogy előrehaladás ugyan történt az európai partnerekkel, de azok nem képesek képesek hozni az általuk ígért eredményeket az INSTEX-kezdeményezés és annak növekvő taglétszáma ellenére. Ez pedig egy olyan kényes helyzetet teremtett, ahol egyik részről a JCPOA még mindig köti Iránt, ami így nem léphet teljesen szabadon, másrészt viszont az egyezmény az amerikai szankciók miatt nem működik, annak előnyeit tehát nem lehet kihasználni. Ez pedig annyi erőt és figyelmet köt le, hogy egy adott szintig paralizálja az iráni diplomáciát.
Az amerikaiaknak a biztonsági kérdésekben is sikerült visszaütniük. Az Öbölben történt incidensek után az USA rá tudta magát ismét eröltetni GCC vazallusaira és további erőket küldött a “hajózási biztonság szavatolására”. Ez önmagában megintcsak nem probléma, hiszen Irán már rég aggodalommal tekint mindarra a sok hajóra és haderőre, amit az amerikaiakat a hátárán állomásoztatnak. Ám a hajózásbiztonság kifogása jóval fontosabb, hiszen így az amerikaiak felruházhatják magukat azzal a joggal, hogy szabadon zaklassanak iráni hajókat, miközben fedezéket nyújtanak az szaúdi atrocitásoknak, hogy azok bűntetlenek maradhassanak. Mint példának okáért az az eset, amikor 2019 október 18-án egy iráni tankerhajót ért csapás a szaúdi pártoknál a Vörös-tengeren, ám ez érdekes módon sosem kapott nagy média nyilvánosságot, sem pedig nemzetközi válaszlépéseket. Alig több mint egy hónappal később pedig már kezdődött a tüntetéshullám Libanonban és Irakban, ami végül Iránba magába is be tudott gyűrűzni. Megintcsak az a helyzet, hogy az iráni pozíciók biztosítottak. Teljesen mindegy, hogy az amerikaiak mennyire erőlködnek, s valóban be is tudták dönteni a libanoni kormányt, ezzel még mélyebbre lökve az országot a válságba, a Ḥizb Allah-t és annak poltikai szerepét gyakorlatilag lehetetlen megtörni. Ha bárkinek kételye lenne ebben, elég csak megnéznie Ḥasan Naṣr Allah legutóbbi beszédét, amit december 13-án tartott. Ám e legutóbbi fejlemények megbénították ezt a fontos szövetségest. Ugyanez mondható el az iraki helyzetről is, ahol bizonyára aggasztó és sok energiát köt le, hogy a kormány bedőlt, s most újra össze kell egyet tákolni, s épp ugyanígy az iráni diplomáciai létesítményeket ért atrocitások is, de elnézve Irán gazdasági és morális jelenlétének szintjét Irakban, nem is beszélve a katonai és hírszerzési jelenlétről és a helyi szövetségesek puszta számáról, Teheránnak nincs sok félnivalója Irak miatt. Ezeket a tényezőket összeadva, majd hozzászámítva az Iránon belüli tüntetéseket és a bizonyos beszivárgó csoportok által gerjesztett erőszak mértékét, mindez ébresztőjel, hogy az erők talán túlfeszítettek. Bizonyára azok a számok, melyek néha sokszáz halottról beszélnek a tüntetéseken durván eltúlzottak, a beszivárgó csoportokat napok alatt felszámolták és szinte azonnal jóval nagyobb tömegeket sikerült utcára vinni az állam támogatására, de az mindenképpen figyelmeztető jel, hogy az események egyáltalán eljutottak idáig. Ebben az értelemben az iráni kormány azon döntése, hogy emelik az üzemanyag fogyasztói árát – ez váltotta ki a tüntetéseket -, akár nyomáspróbaként is értelmezhető, az eredmény pedig korántsem megnyugtató.
Ebben az helyzetben érkezett az ománi kezdeményezés december 2-án, melyet közvetlenül Teheránban kezdtek el, hogy legyen egy közös Öböl Csúcstalálkozó minden érintett ország bevonásával, mely magában foglalná Iránt, de épp úgy Irakot is, hogy minden ellentétet tisztázzanak. S bár ez így közvetlenül nincs mondva, némiképp következtethető, hogy a menetrendben benne lenne a katari kérdés is, annak minden régiós, iráni és GCC vetületével. Ez megintcsak nem lenne teljesen új. Omán nagyon sok hasonló diplomáciai közvetítést végez, elég csak Jemenre utalni, a nyár folyamán zajló válság alatt pedig Teherán maga is ajánlott megnemtámadási szerződést az öböl országainak egyesével és kollektíve is. Ez pedig nem sokkal később biztonsági egyezményhez vetett az Emirátusokkal. Mégis, az ománi kísérletnek most van egy új eleme.
Minden lépést eddig Irán kezdeményezett, mégpedig mindig az erő helyzetéből, soha nem engedve meg, hogy gyengének tűnjön. Ezúttal azonban a gondok épp csak kezdtek halmozódni, amikor az ománi közvetítés indult és Irán igen nyilvánvalóan ragadta meg az alkalmat. Épp nemrég, december 20-án Rōḥānī elnök Japánba látogatott, hogy az Öböl kapcsán kidolgozzanak egy tengerhajózási biztonsági rendszert. Ezt eredetileg Tokió vetette fel, ami nagyon nem örült az amerikai lépéseknek a kérdésben és sosem csatlakozott Washington tengerhajózási koalíciójához. Tekintve, hogy Abe Sinzó japán miniszterelnök pont az iráni delegáció után Trumppal tartott tárgyalásokat, még az iráni sajtó is úgy érteli, hogy itt közvetve az amerikaiakkal tárgyalnak. Ez pedig fontos mozzanat, mert egy másik csatornán pont ugyanez ez zajlik az öbölben is.
Teherán tényleg el tudja képzelni, hogy bármilyen úton, akármilyen csúcstalálkozón meg tudja Rijádot győzni és tud vele kötni egy élhető egyezményt? Ennek nagyon csekély az esélye, s még ha meg is történne sem tudnák a szaúdiak betartania azt esetleges amerikai ellenkezéssel szemben. Ez Teheránban teljesen világos. Pontosan ezért ad teret most Teherán a közvetítésnek. Merthogy december 23-án Ẓarīf íráni külügyminiszter előre be nem jelentett látogatást tett Ománban, minden jel szerint választ hozva a hónap elején tett ajánlatra, s minden jel szerint a válasz pozitív.
A szaúdi válasz feltűnően enyhe, szinte már támogató. Minden csatornán a régi, közhelyes vádakat ismételgetik, s a tárgyalásokra a régi előfeltételeket szabják, melyeknek többsége teljesen irreális, de nem is szabnak újakat, s úgy tűnik abba is belement, hogy ezek a kérdések egy csúcs témái legyenek. Ez pedig előrelépés. A szaúdi követeléseknek három fő tétele van. Először is Irán tárgyalja újra a JCPOA-t bevonva az Öböl államait is egy 5+2-es alapon. Ami teljesen alaptalan, hiszen Teherán már az amerikaiakkal sem hajlandó az újratárgyalásra, így tehát semmi helye sincs a GCC bevonásának. Másodszor Iránnak meg kell tárgyalnia és korlátoznia kell rakétaprogramját, ami megintcsak olyasmi, amit Irán senkivel az ég világon nem vitat meg, mindig kiemelve a program védelmi, de elrettentő jellegét. De reálisan nézve is, még ha el is fogadnánk, hogy Irán állt valamiképp az Aramco-t ért csapás mögött, nem pont ez a lépés szorította sarokba Rijádot? Harmadszor Iránnak tartózkodnia kell az arab belügyekbe való beavatkozástól, s vissza kell vonnia jelentélét és támogatását Szíriából, Libanonból, Irakból, Jemenből és az Öbölből. Még ha Irán bele is menne, hogy kivonul és elvágja minden befektetését, a körülmények ezekben az országokban teljesen különbözőek és sok esetben helyi elemek kívánnak meg nagyon erős iráni támogátast. Vagyis ez nem egy teljesen iráni döntés kérdése. De még e feltételeket teljesítve is, Irán nem kapna cserébe semmit. Ezek a teltételek nyilván a feszültség fenntartásának jegyében születtek, de minthogy igen tágak – leszámítva a JCPOA ügyét -, nagyon könnyű ezekben haladást elérni.
Ha bárkinek kétsége támadna, hogy mennyire készek is most a szaúdiak tárgyalni, elég összahasonlítania reakcióikat a Kuala Lumpur Csúcstalálkozóra adottakkal, mellyel hamarosan foglalkozunk. Az üzenet világos. Rijád nem akar úgy tűnni, hogy meghajlik, de most kész tárgyalni. Ennek pedig számos oka van. Először is, amint láthattuk, a szaúdiak próbálnak kiegyezni a katariakkal és újraértékelni helyzetüket úgy belsőleg, mint Egyiptommal szemben, ahol az Emirátusok javára szinte minden befolyásukat elvesztették. A nemrég tett lépések az Emirátusok, egészen pontosan Abū Zabī részéről idegessé tették a király körüli régi gárdát. Abū Zabī urai az utóbbi években számos olyan kalandba vitték bele az szaúdi koronaherceget, amik mind katasztrófális eredményeket hoztak. Miközben a zsákmányt mindenből ők szerezték meg és a három legfontosabb kérdést is mind a saját kezükbe vették. Ezek az Öblön belüli viszonyok irányítása, a kiemelt partnerség Egyiptommal és az Arab/Öböl-Izrael megegyezési-szövetségi tárgyalások kezelése. Az Öbölben teljesen világos, hogy a Katarral szembeni gond javát az okozta, hogy Doha teljesen önjáró külpolitikát akart folytatni – ami ma sem változott -, de Abū Zabī volt az, aki az ellene való fellépést szorgalmazta, mégpedig teljesen önző okokból. Ezalatt pedig teljesen átvette az Egyiptommal ápolt kiemelt partnerséget, pont a katari-török tandem mintájára, s Rijád itt szinte minden szerepét elvesztette. Az arab-izraeli ügyet tekintve, újabban nemcsak a katariak figyelmeztettek, hogy az “évszázad alkujának” elfogadása némely öbölállam részéről a küszöbön áll, utalva itt az Emirátusokra, de nemrég az Emirátusok külügyminisztere maga is erre utalt, s egy egész baráti üzenetváltas alakult ki közte és Netanyahu között a Twitteren. Mármost tekintve, hogy Jemen ügyében az Emirátusok meggyőzték a szaúdi koronaherceget a bevonulásról, hogy aztán ők kivonuljanak és az egész ügyet a szaúdiak nyakán hagyják, miután ők biztosították a legfontosabb nyereségeiket, ezek a húzások most aggasztják Rijádot. Ez bizony nagyon jó ok a bosszúra, mégpedig a régi szép törzsi felfogásban, de lépés ez most az emirátusi befolyás visszametszésére is. Mindehhez a nyugodt légkör elengedhetetlen és talán ennyit még az amerikaiakkal szemben is el tudnak érni.
Úgy tűnik tehát, hogy a békefolyamat az Öbölben nem várható, hogy áttörő eredményeket hozzon, ám mindkét oldal kész a tárgylásokra, mégha különböző okokból is. Miközben a kisebb partnerek, mint amilyen Omán, vagy Kuvait, a további elfajulást megelőzendő lelkesen közvetítenek.
Katar az ügyrenden
2017 közepe óta Egyiptom, Szaúd-Arábia, Bahrein és az Emirátusok blokád alatt tartják Katart, ami elsőre sokkot és nehézségeket okozott, még a katonai beavatkozás lehetőség is ott volt a levegőben, de végül csak a katari-török szövetséget erősítette meg. Azóta Katar viszonylag jól elboldogul, visszaszerezte gazdasági befolyásának javát és ügyes taktikázással sakkban tartotta ellenfeleit. Nemrég pedig a hirtelen fellépett török beavatkozással Líbiában, ami egyelőre még csak egy ajánlát, de Törökország máris szíriai zsoldosait telepíti át Líbiába, még Egyiptomot is meg tudta csapni.
Eddig Kairó örült, hogy sokszor idegesítő, de mindig nagyon gáláns öbölbéli partnerei egymással civakodnak, s viszonylag távol tartotta magát Katar ügyétől. Ez a lépést azonban mostmár nagyon aggasztó, hiszen a katari anyagi támogatás elég világos a húzás mögött, a törökök pedig épp azokat a dzsihádi fanatikusokat telepítik most át Idlibből a határai mellé, amiket Kairó annyira félt és üldözött éveken át a Sínai-félszigeten. Törökország pedig most itt a nyerő oldalon van. Igaz, hogy Törökország leplezetlenül beleavatkozik számos arab ország belügyeibe, de amint ez Szíriában, vagy Irakban zajlott, ezt a nemzetközi törvényeket megszegve és a törvényes kormányok ellen tette. Nem így Líbiában, ahol most pont a törvényes kormányt támogatja, mégpedig teljesen nyilvánvalóan Egyiptom ellen. E lépés ellen nagyon nehéz tenni.
Katar a maga szempontjából jól használta ki az időt, bebiztosította magát, de nem pörgette fel kereskedelmét Iránnal, megelőzendő későbbi vádaskodást. Igaz ugyan, hogy a behozatal Iránból hirtelen az egekbe szökött a blokád után, de az árúk java Törökországból jön, s Katar nagyon óvatos, hogy ne sértse az amerikai szankciókat még a legjobb viszony fenntartása mellett sem. Így is Irán legnagyobb üzleti partnere az Öbölben az Emirátusok. Doha Irán iránti barátságát a diplomáciára korlátozta és arra, hogy semmiképp ne kritizálja Iránt, rendszeres egyeztetések tartson vele, de csakis az életbevágó utánpótlási út fenntartására, sosem menve túl messze ezzel. Innen nézve némiképp különös, hogy vajon Dohának miért olyan sürgős a GCC-be való rendes visszalépés és a blokád megszüntetése. Függetlenül annak céltalanságától és kicsiny eredményeitől, a blokád így egy komoly nehézség, úgy az állampolgároknak, mint az üzleti szektornak. A blokád megszüntetése komoly előrelépés lesz majd és teret nyit majd a diplomáciai manőverezésnek, még a kellemetlen iráni barátkozásból is vissza lehet majd venni és hatalmas diplomáciai győzelem lesz. Másrészt viszont, főként szaúdi és egyiptomi olvasatban, úgy, hogy a blokád semmit kézzel foghatót nem hoz, a megegyezés mostmár egyre sürgetőbb.
Mint oly sokszor már a történelemben, egy jelentős folyamat egy szimbólikus lépéssel kezdődik, a sport pedig kiváló terep erre. November 26-án kezdődött meg a 24. Arab-Öböl Labdarúgó Kupa, melynek Doha adott otthont. Érdekes módon a szaúdi, az emirátusi és a bahreini válogatottak is megjelentek, ami azonnal találgatásokra adott okot, hogy ez esetleg a megbékélés első lépése, hiszen most először törik meg ezek az országok az elszigetelést. Ígéretes ómennek bizonyult, hogy végül az ománi válogatott győzött. A nyitást ekkor még tagadták, de amint azt már láthattuk, ezt hamarosan követte a Salmān király személyes meghívása Tamīm emírnek a soron következő GCC csúcstalálkozóra.
Amint azt már láthattuk, ez végül nem hozott semmi kézzel fogható eredményt, de maga a tény, hogy a találkozó létrejött és a katari miniszterelnök közvetlenül tárgyalt Salmān királlyal, sok egyéb apró jel mellett mind arra mutat, hogy az idők változnak és Rijád kész most elfogadni a kuvaiti és az ománi közvetítést, vagy akar közvetlen tárgyalásokat folytatni és megbékélni Dohával. Ha ez valóban megtörténik, annak a szaúdi felsővezetésen belül vannak az okai, és annak Abū Zabīval szembeni gyanúiban.
Feltűnö azonban, hogy most mintha az amerikaiak is ezt az utat köveznék, hiszen állítólag maga Trump tartotta távol az emirátusi héjákat a csúcstól. Figyelemre méltó azonban, hogy ezek a lépések, mint a közvetett tárgyalások is Iránnal Japánon, Pakisztánon és Ománon keresztül mind Trumptól és nem az amerikai külügytől érkeznek. Van most egy szándék az Öböl belső válságát lezárandó, amit igazán fel sem fogtak Washingtonban. Trump részéről ez azt szolgálja, hogy csökkentse a feszültséget a választási kampány alatt, míg az államgépezet ezzel az Irán elleni sorokat akarja zárni, és pont a korábban már említett izraeli-arab szövetséget mozgásba hozni.
Katar célja a fő emirátusi ellenfél leválasztása a szaúdiakról, és hogy ismét szabad kezet szerezzen, a szaúdiak az irányítást akárják visszaszerezni, legalább az Öblön belül. Merthát kezdeményezéseik az utóbbi 3-8 évben nagyon sikertelenek voltak. A pozitív lépések, még a legapróbbak is, remek jelzései annak, hogy valami végre változik a helyes irányba a térségben, mégha egy átfogó békefolyamat nem is teljesen reális.
Még mindig nem tanulnak
Mindezek azonban talán még mindig nem a levont tanulságok jelei. Bár az is lehet, hogy a láncok, amik Rijádot Washingtonhoz kötik jóval erősebbnek bizonyulnak, s bárhogy igyekszik is a régi gárda, nem tudnak kitörni az ördögi körből. Esetleg mindkettő igaz egy adott mértékig. A szaúdiak óráiási szívességeket tesznek az amerikaiaknak, még akár a legönpusztítóbb módon is, csak azért lezárhassanak pár függő ügyet. Ez pedig olyan képet ad ki, melyben a lépések annyira ellentmondásosak, hogy szinte lehetetlen értelmet látni bennük.
Nemrég Szaúd-Arábia nemcsak olajmérnököket telepített Szíria legnagyobb, al-‘Umar olajmezőjéhez Dayr az-Zūr tartományban, szaúdiakat és egyiptomiakat egyaránt, akik mind Aramco alkalmazottak, de több tucat katonát is küldték melléjük. Ami óriási öngól, de könnyű kiolvasni az okokat. A Jemenben összehozott elképesztő fiaskók után, ahol főként veszedelmes helyi harcosokat küldtek az első vonalba, s még így is szinte megsemmisítették őket, elképesztő, hogy a szaúdi vezetés katonákat vezényel ki a harcban igencsak megedzett szír egységek ellenébe, pont amikor azok idlibi műveletei kezdenek teret nyerni. Azaz igen hamarosan ezeknek a szaúdi katonáknak szír egységek ellen kell megállniuk a helyüket, lett légyenek azok hivatalos alakulatok vagy sem. Márpedig erre a feladatra nyilvánvalóan nincsenek készen. Vagyis tisztán látható mi következik, mert nemrég még az amerikai csapatokat is megtámadták az olajmezőkön, tehát a szírek hamarosan igen kellemetlenné fogják tenni a megszállást. Mindezt pedig olyan körülmények közt sikerült összehozni, amikor maguk a szaúdiak nem tudják ellátni az utánpótlást, ezzel pedig csapataik teljesen azon amerikaiak kegyétől függenek majd, akik ugyanezen a harcmezőn pont most hagyták cserben a kurdokat. Ezzel együtt, az Aramcot belekeverni a nemzetközi törvények ilyen súlyos megsértésébe és nagytételben elkövetett tolvajlásban részessé tenni a legfontosabb vállalatukat teszi ki nemzetközi intézkedések kockázatának. Amitől megintcsak kizárólag az amerikai támogatás mentheti meg őket. Az a tény pedig, hogy ez a hír először a török Anadolu Hírügynökségnél jött le, jól mutatja, hogy a lépés Anakarában még talán Damaszkusznál is inkább ideget ért.
A szaúdi függőség másik jele az a harag, ami a legnagyobb muszlim országok között december 19 és 21 közt tartott Kuala Lumpur Csúcstalálkozó ellen csapott fel, amit főleg Malajzia ösztönzött. A csúcs számos olyan témát tárgyalása mellett, mint az iszlamofóbia elleni fellépés, vagy a nagyobb muszlim-közi együttműködés ösztönzése, egy alternatív gazdasági modell akar elérni a dollár kereskedelemben való mellőzésével. Ebben az összefüggésben nagyon is üdvözölték kriptóvalutára tett iráni lépéseket. A csúcs, s talán az irány helyességét ez mutatja legjobban, egy asztalhoz tudta ültetni Törökország, Irán, Katar és Malajzia vezetőit, legalább 52 ország minimum 250 képviselőjét, független nagyon különböző politikai, gazdasági és diplomáciai körülményeiktől. Ám a szaúdi düh teljesen látványosan tört felszínre, hivatalosan azzal az indokkal, hogy ez az Iszlám Országok Szervezetét (OIC) megkerülő lépés, mely szaúdi befolyás alatt áll, s még Pakisztánt is rá tudták kényszeríteni a távolmaradásra.
Úgy tűnhet, hogy a két ügyet fényévek választják el egymástól, ám nagyon sok részlet pont ugyanazt a helyzetet tükrözi vissza. Igaz, hogy a dollár leváltása, főként muszlim ország között – hiszen a kitűzött cél első lépése ez – fenyegetését jelenthet a szaúdi petrodollár rendszerre, az teljesen nyilvánvaló, hogy leginkább az amerikaiak aggódnak emiatt. Akik a szaúdiakat használják a lépések lehető legkorábbi elszabotálására, bár egy nagyobb részvételnek még Rijád számára is meg lehetne a haszna. Épp ugyanígy, csapatokat küldeni Szíriába és a legbecsesebb vállalatukat tolvajlásba keverni nyilván nem szaúdi érdek, hanem csak élő pajzsként szolgál az amerikai kisérlethez, hogy biztosítsák jelenlétüket és megtagadják Damaszkusztól az újjáépítéshez kellő saját eszközöket. Ezért is bombázták nemrég a szír állam olajlétesítményeit. Az amerikaiak pontosan tudják, hogy igen hamarosan nem-hivatalos, de nagyon is erős ellenállással kell majd szembenézniük, ami növekvő orosz és török diplomáciai nyomással már egyre tarthatatlanná lesz. Épp ezért akartak már rég európai szövetségeseket bevonni, csakhogy legtöbbjük kereken megtagadta ezt a megaláztatást. Leszámítva a franciákat, de teljes hivatalossággal még ők sem vállalják fel a dolgot. Így aztán most a szaúdiakat hajtják ki a terepre, hogy szenvedjenek ők, s talán fizessék is meg a megszállás árát, tudván, hogy a zsákmány az Aramco útján úgyis visszajut. Nemcsak azért, mert az Aramcot mostmár kivitték a tőzsdére, s egyre nő az amerikai érdekelség benne, hanem azért is, mert a pénzt, amit így esetleg Rijád megszerez, egy-két újabb fegyverrendeléssel el lehet venni. Ha pedig az ügyletből botrány lesz, az majd a szaúdiakra ég rá.
Mindent egybevetve a szaúdiak mutatnak bizonyos bíztató jeleket a normalizálódásra, ahogy függő ügyeiknek legalább egy részét megpróbálják megoldani. Ugyanakkor, miközben igyekeznek – megpróbálni – kimászni az egyik gödörből, annyira függnek már Washingtontól ezen a ponton, hogy azonnal egy újabb féreglyukat ásnak maguk előtt. Ami lehet nagyon csúf kilátás nekik, de az egyre több kísérlet és kezdeményezés a többi fontos szereplőtől, hogy a legnagyobb kérdésekben alternatívákat találjanak és összedolgozzanak, bizony már jó ómen a jövő évre. Vagy talán az elkövetkező még sok évre.