Az elmúlt hét, bár bizonyos értelemben az elmúlt jópár hét is már a Közel-Keleten különösebben átütő fejlemények nélkül zajlott, mintha csak a világnak ezen része is már az év lezárására készülne. Általában ez az az időszak, amikor a színfalak mögött nagy változások zajlanak és megtörténik a nagy átalakulások alapozása. Innen nézve számos témát választhattunk volna erre a hétre. Így az egyezményt a török és a nemzetközileg legelismertebb líbiai kormány között a tengeri határvonalak újraszabályozásáról, ami immár nemcsak Görögországban és Egyiptomban kelt aggodalmat, de újraélesztette az orosz-amerikai versengést is Líbia jövője kapcsán.
Szintén ezen a héten zajlott az algír elnökválasztás, az első a már húsz éve regnáló Bū Ṭaflīqának és körének bukása óta. Amint nemrég foglalkoztunk vele, ez talán elhozza az algír belpolitika új korszakát, s ez joggal foglalkoztatja az összes szomszédot. Minden jelzés szerint ‘Abd al-Mağīd Tabbūn megnyerte az első fordulót, ám a valódi eredmény még várat magára, hiszen igen alacsony volt a részvétel, így aztán még mindig korai azt mérlegelni, hogy melyik irányba indul majd Algír tovább.
Figyelemre méltó diplomáciai mozgás van az Öbölben is. Egyrészt világos ománi erőfeszítések vannak az öböl két pártja közti sebek begyógyítasára és a közvetlen szaúdi-iráni tárgyalások elérésére. Ez végre véget vethetne, vagy legalább időleges szünetet hozhatna a nyár eleje óta folyamatosan növekvő feszületségbe. Másrészt viszont arról is jelzések érkeztek, hogy Katar kész megbékülni Szaúd-Arábiával, ennek pedig messze ható kihatásai lehetnek úgy a szaúdi-emirátusi, mint a török-katari viszonyra. Arról szólnak hírek, hogy a háttérben amerikai nyomás ösztönzi most ezt az irányt, háttérbe szorítva az olyan keményvonalasokat, mint Muḥammad ibn Zāyid Abū Zabīban. Ez az igen összetett viszonyrendszer lesz jövőheti témánk, mert remélhetőleg addigra a 40. Öböl Csúcstalálkozó utóhatásaiból többet lehet majd tudni.
S persze ott vannak még Irak és Libanon tüntetései, melyek eredményei még függőben vannak. Mindkét kormány megbukott, de az új formációk még nem merevedtek meg, s így, bár az eredmény sejthető, a hiányzó tényezők nélkül még korai értékelni.
Volt azonban egy másik ügy, több mint egy hete Marokkóban, messze mind a sokat tárgyalt témáktól, ami ugyan nem vonzott végül nagy érdeklődést, de hirtelen messze érő szálakat fedett fel az egész térségben. Mike Pompeo amerikai külügyminiszter december 5-én Rabatba látogatott, hogy vezető marokkói tisztségviselőkkel találkozzon, s még a király, VI. Muḥammad is fogadja. Közvetlenül Portugáliából érkezett, ahol a portugál vezetőkkel tárgyalt, de emellett külön találkozott Benjámin Netanyahu izraeli miniszterelnökkel, méghozzá alig pár órával azelőtt, hogy Rabatba ment volna. Míg a tárgyalások java jól zajlott, mind a marokkói kollégájával, Nāṣir Būrīṭa-val tartandó sajtótájékoztatót, mind a királyi audienciát az utolsó pillanatban lemondták. Ugyan mind amerikai, mind marokkói oldalról az ügyet igyekeztek jelentéktelennek feltüntetni, ügy az arab, mint az izraeli sajtó hatalmas füstöt gerjesztett az eset körül. Valaki nyilvánvalóan eltitkolt valamit s valamiféle diplomáciai manőverezés zajlott. Az ügyet még csak rejtélyesebbé teszi, hogy közel egy hét után pont oda tért vissza, ahonnan hirtelen előtűnt: a teljes homályba.
A királyi fogadást miért mondtak el az utolsó pillanatban? Vajon valóban volt egy kísérlet, hogy Marokkót Izrael elismerésére bírják, vagy csak az izraeli média próbálta növelni Netanyahu tekintélyét, mivel már megint nem tudott kormányt alakítani? Ha a marokkóiak tényleg emiatt voltak felháborodva, akkor miért tartott két óráig Pompeo és a marokkói állambiztonság főigazgatójának találkozója? Ezek a részletek képezik eheti témánkat.
A háttér és amit eddig tudunk
Fontos rámutatni, hogy a marokkói-amerikai kapcsolatok nemcsak hagyományosan erősek, de természetükben is teljesen különböznek az amerikai kapcsolataitól a legtöbb arab állammal. Egykor Rabat volt az egyik első volt, ami elismerte az Egyesült Államokat annak függetlenségi háborúja után. Ennek egy egész múzeumot szenteltek Tangerben. A kapcsolatok folyamatosan bővültek, s jól ki is használták azokat mindkét részről Marokkó függetlensége után. Amikor az olyan országok, mint Líbia, Algéria, vagy Egyiptom egyre közelebb húzódtak a szovjet táborhoz az ‘50-es, ’60-as években Marokkó épp ellenkezőleg, a Nyugat mellett kötelezte el magát. Ez azonban sosem jelentett olyan anyagi alapú teljes függőséget az amerikai támogatástól, mint oly sok öbölbéli példa, vagy akár Jordánia esetében.
Ezekre a hagyományosan baráti kapcsolatokra sokat építettek a felek 2001 után, már egy új vezetéssel Rabatban a néhai II. Ḥasan király után. Marokkó támogatta a legtöbb nyugati vállalkozást a térségben, ahogy öbölbéli szövetségeseikét is, de mindig csak egy határig. Marokkó saját maga hozta meg döntéseit és általában igyekezett távol maradni a térség mélyebb vitáitól. A növekvő szaúdi-emirátusi aktivitás Észak-Afrikában azonban máris súrlódásokat okozott Rijáddal, ez azonban nem zavarta meg az amerikai-marokkói viszonyt. Rabat az egyik legelkötelezettebb támogatója Washington észak-afrikai elképzeléseinek, melyek közt kiemelt szerepet foglal el a Transzszaharai Terrorelhárítási Kezdeményezés, ez pedig segített támogatást szerezni számos kérdésben, így Nyugat-Szahara ügyében is. Ami úgy tűnik nemrég új irányt vett. A legutóbbi nagyobb lépés pont ezév októberében az Amerikai-Marokkói Stratégiai Párbeszéd negyedik ülése volt, ahol Rabat szerepét az egekbe magasztalták az amerikaiak.
Pompeo látogatására ebben a kontextusban került sor, hogy erősítse a már amúgy is pazar viszonyt. Ám az, hogy az egyik legvérszomjasabb amerikai héja készült Rabatba, méghozzá szinte egyedül, komoly árnyékot vetett a lehetséges céljaira. Vajon további támogatást megszerzéséért jön Irán ellen, vagy hogy enyhítse a feszültséget Rabat és Rijád között? Vagy esetleg teljesen más célja van?
A hivatalos program, márpedig ezt minden fél megerősíti, azt tartalmazta, hogy Pompeo egy kétnapos látogatást tart. Először találkozik marokkói kollégájával, tart egy hosszú egyeztetést a Marokkói Nemzetbiztonság főigazgatójával, ‘Abd al-Laṭīf Ḥammūšī-val, majd a látogatást egy VI. Muḥammad királynál tett látogatással zárja. Míg az első fele jól le is ment ennek, az utolsó felére nem került sor.
Megjegyzendő ugynakkor, hogy már a találkozó előtt komoly találgatások voltak arról, hogy ugyan a marokkói fél csak az együttműködést akarja fenntartani és a most állami szinte emelt új Nyugat-Szahara megoldási tervhez keres támogatást, addig Pompeonak saját oka volt most erre. Méghozzá, hogy egy befolyásos arab ország támogatását szerezze meg a mostani amerikai kormány Izrael-párti politikájához. Ez most támogatást igényel Netanyahunak, de egyben számos olyan kezdeményezésnek is, mint az “évszázad alkuja”. S bizony mi is lehetne alkalmasabb erre, mint egy komoly arab ország hivatalos elismerése? Mely egyben megszilárdítaná az olyan korábbi amerikai ajándékok helyzetét, mint Jeruzsálem, a Ğulān, vagy akár most a hozzájárulás további területek kisajátítasához Ciszjordániában.
Számos találgatás után, hogy a találkozót azért mondták le, mert Pompeo kiegyezést akart volna kierőszakolni Izraellel, vagy legalább egy találkozót Netanyahu és VI. Muḥammad király között az amerikai külügy tagadta ezeket az állításokat. Megerősítette, hogy csak kétoldalú kapcsolatok szerepeltek az ügyrenden, s semmilyen Izraelhez köthető téma. Különös azonban, hogy ez a cáfolat az amerikai külügytől és nem Pompeótól érkezett, mégpedig akkor, amikor a külügyminiszter könnyedén cáfolhatta volna a pletykákat. Mégis, mindeddig ő maga nem reagált a felvetésekre.
Egy izraeli trükk?
Bár a találkozót már hónapokkal előtte egyeztették és viszonylag világos volt az ügyrend, az utolsó pillanatban nagy ellentmondások alakultak ki körülötte. A találkozó előtt ez szinte kizárlólag a a nyugati sajtóban volt jelen, mind izraeli, vagy Izraelhez közeli forrásokból eredően. Az ellentmondás abból adódott, hogy a még Portugáliában tárgyaló Pompeót hirtelen meglátogatta Netanyahu, minta csak valami sürgős ügy támadt volna, ám aztán ennek okáról semmilyen hír nem érkezett. Ez autómatikusan találgatásokhoz és pleytkákhoz vezetett, hogy esetleg Netanyahu látogatásának inkább Pompeo közelgő marokkói útjához van köze. Ebben az értelemben, a felvetések szerint, Pompeo hírnökként, de egyszersmind közbenjáróként is működne, üzenetet szállítva Tel-Avivból a közvetlen diplomáciai csatornák megnyitására és egyből az amerikai külügy részéről erőltetve is ezt a vonalat. Pompeót ismerve, ha Netanyahu felkérte őt valóban ilyesmire, akkor ő nem tagadta volna meg a szívességet.
De miért erőltetne Netanyahu egy ilyen lépést? Miért ilyen fontos Marokkó? Valójában ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Marokkó volt a fő célpont. Netanyahu, amint ezt már sokszor jeleztük, nemcsak hogy ő maga válságban van, hanem a problémái exponenciálisan nőnek is. Már eddig is két előrehozott választast okozott, amik mindkétszer egyre rosszabb eredményeket hoztak neki. Legutóbb már nemcsak, hogy nem tudott kormányt alakítani, de még hajszálnyi előnyét is elvesztette ellenfele javára. Azóta pedig már novemberben az izraeli államügyész eljárást indított Netanyahu ellen korrupció vádjával, mely bizony számos elődjét juttatta börtönbe. Ez a veszély már egy ideje lengett Netanyahu feje felett, s ez vezette arra, hogy szabályos háborús frontokat nyisson Libanontól Irakig, ami általában eddig sikeres taktika volt a küszöbön álló választások megnyerésére. Ez most azonban valahogy nem működik. Ez vezette őt arra, hogy komoly befolyást és hivatalokat engedjen át legféltebb szélsőjobboldali riválisainak, mint amilyen Naftali Bennett, aki védelmi miniszter lett, vagy felemeljen olyan pártbéli riválisokat, mint Israel Katz, aki most külügyminiszterként jár el. Bár ők még mindig igen aktívak ebben a harcias retorikában, mint amilyen Katz nemrég tett nyilatkozata, melyben Iránt katonai csapással fenyegetette, Netanyahu maga mindenáron valami kézzelfogható eredményt akar elérni. Valamit, ami túlmegy a szokásos fenyegetéseken, manipulációkon és feltevéseken, melyek mind egy jól tervezett előadás részeként őt nagynak és határozottnak akarják mutatni. Valamit, ami megmutatja, hogy ő tényleg elért valamit.
Ebben a tekintetben az amerikai döntés Jeruzsálem és a Ğulān izraeli területekként való elismerése hasznos lehetne, de ezek nem elégségesek. Egyrészt mert az izraeli társadalom jelentős része már eddig is saját földnek kezelte ezeket, így aztán ez nem mozgat meg akkora társadalmi bázist, míg másrészt ez még így is csak egy maroknyi ország, ami így járt el. Nemzetközi ez a lépés nemcsak elismerést nem váltott ki, hanem pont ellenkezőleg komoly kritikát hozott. Ezért vetette fel nemrég Netanyahu Ciszjordánia javának a bekebelezését, még további palesztin területek elvételét jelentve új telepek számára. Ebben a környezetben, amikor az “évszázad alkuja” nem hozta meg a várt áttörést, diplomáciai kapcsolat kiépítése bármely arab országgal siker, függetlenül annak méretétől és közvetlen gazdasági hasznától. Merthogy függetlenül attól, hogy mennyire közeliek lettek a kapcsolatok az Öböl államaival az utóbbi években, nagyrészt valóban Netanyahunak köszönhetően, azok még mindig elzárkóznak a közvetlen elismeréstől.
Ez a kísérlet már ott volt idén Tunézia kapcsán is, ahol végül egy olyan elnök győzött, aki erősen elítéli a hivatalos elismerést. Ami persze nem jelenti, hogy az előző kormány, vagy adott pártok ne lettek volna készek poltikai egyezséget kötni Tel-Avivval. Ugyanez mondható el Marokkóról is, hogy bár az általános hozzáállás a helyi zsidó közösséghez nem negatív és vannak bizonyos kapcsolatok a marokkói és az izraeli vezetés között, maga az állam elkötelezett a palesztin fél mellett. Minden megalkuvás a kérdésben súlyosan rontaná a monarchia megítélését, úgy belsőleg, mint a térségben általában.
Ugyanakkor, látva, hogy szinte csakis az izraeli, vagy Izrael-párti média tolta előtérbe a történetet, bizony bőven lehetséges, hogy az egészből semmi nem igaz. Könnyen lehet, hogy Marokkó semmilyen izraeli kötődésű témát nem készült megtárgyalni Pompeóval, s az egész csak egy média cirkusz Netanyahu megítélésének javítására és a szálak összekuszálasára a térségben. Mely térség jelenleg igény érzékeny időket él meg, hiszen a körülmények gyorsan változnak. Úgy Észak-Afrikában, ahol most Tunéziában is és Algériában is új vezetés van, miközben új kezdeményezések indultak el Marokkóban, s úgy a Közel-Keleten általában, hiszen jó eséllyel szünet áll be az Öbölben dúló küzdelemben. Ilyen helyzetekben mindig is részét képezte a izraeli taktikának, hogy új megosztottságot és aggodalmat keltsen, mégha csak mesterségeset is.
Bizonyos részletek azonban feltűnőek és még magyarázot igényelnek. Először is minden hivatalos közlés alapján azt már tudjuk, hogy mi nem volt a marokkói király és Pompeo találkozója lemondása mögött, de azt még mindig nem, hogy mi volt. A hivatalos magyarázat teljesen hiányzik, csak egy nagyon általános közlemény jött ki, hogy a körülmények megváltoztak. Ugyanakkor egy ilyen vád, felvetés Marokkó esetében nem épp könnyű ügy, mégpedig számos okból. Marokkó még ma is népes zsidó közösség otthona, a marokkói származásúak komoly számban vannak jelen az izraeli politikai életben és kapcsolatok a beszámolók szerint mindig is nem-hivatalosak, de jók voltak a két fél között. Hasonlóan ahhoz a szerephez, amit Omán játszik és mindig is játszott, ami nem közvetlen érintett, de érdekelt a közvetítésben. Ám az elmúlt pár év súlyosbodást mutatott az ügyben. 2018 áprilisában már beszámolók szóltak és politikai figyelmeztetések szóltak arról, hogy Izrael marokkóiakat szervez be és képez ki katonailag, s hogy a izreali szolgálatok nagyon is kézzel fogható módon vannak jelen Marokkóban. Ami bizony ebben az összefüggésben már igen aggasztó adalék.
Ami Rabatnak számít.
Marokkó függetlensége óta jó kapcsolatokra törekedett a Nyugattal, főként Franciaországgal és az Egyesült Államokkal. Részben azért, hogy ellensúlyozza a sokszor ellenségesnek tekintett algír lépéseket, de azért is, hogy anyagi és technológiai támogatásra tegyen szert a modernizáláshoz. Ez végül alapvetően be is jött, hiszen ma Marokkó talán Észak-Afrika legfejlettebb és legbiztonságosabb országa. Ugyanebben az összefüggésben a Nyugat érdekelt a hidegháború idején a Marokkóval ápolt baráti kapcsolatokban, hiszen Marokkó fejlődése esetleg elbizonytalaníthatta a térség többi államát a Moszkvához való közeledéstől.
Ezek a szálak némileg veszítettek jelentőségükből 1990 után, de gyorsan visszaépültek 2001-et követően, mikor Rabat nagyon is készségesen segítette Amerikát, hogy ismét érdemeket szerezzen. Ami megintcsak gyümölcsöző volt. Ha másban nem is, mindneképpen megmutatkozott a barátság és a támogatás a Nyugat részéről Rabat felé az ún. “Arab Tavaszban”, ami Marokkóban is éreztette hatását, de végül békés rendezéshez vezethetett és nem vett olyan irányt, mint oly sok kevésbé szerencsés országban. Azóta pedig a királyi palota folyamatosan sokat visszaszerzett a befolyásából, ami a Nyugat részéről sem találkozott kritikával.
A Maliban dúló terrorellenes háború óta és amióta Franciaország e kérdésben új kezdeményezéssel élt az ún. Száhel G5 csoport támogatására, a régió államai megújult francia és amerikai tevékenységet tapasztalnak. Ez a többséget aggodalommal töltött el és összességében vegyes reakciókat szült. Algéria, bár hivatalosan része a Transzszaharai Terrorellenes Kezdeményezésnek, tartózkodott a mélyebb együttműködéstől félve a külföldi behatolástól. Marokkó, ahogy mindig is, nagyon együttműködő partnernek mutatkozott térségbeli előnyét megőrzendő. Más szavakkal, míg minden érintett fél rossz szándékot sejt a terrorellenes jelszavak mögött, Marokkó úgy döntött együtt játszik. Ez mutatkozott meg az utóbbi években Marokkó Szíria irányába tett lépéseiben is például, ami teljességgel támogatta a szír kormány elleni háborút.
Bizonyos ügyek pedig, amiket az amerikaiak felvetettek még jól is jöttek. Mint amilyen az amerikai kérés az Irán elleni nagyobb arab támogatásra, ami nem kifejezetten egy erős kérdés Rabat számára, mégis a síi ellenes szólamok jól felhasználhatóak a belpolitikai fronton. Ez, és meg egy sor ehhez hasonló ügy, mint amilyenek Szíria, Irak és az Öböl kérdései nem kifejezetten fontos ügyek Marokkónak. Sokkal inkább a jó hírszerzési együttműködés a franciákkal és az amerikaiakkal, hogy elébe vágjanak a többi ország lépéseinek, megtartsák Rabat velük szemben élvezett előnyét, ezáltal pedig megelőzzenek egy esetleges Nyugatról jövő fenyegetést. Szintén, azzal, hogy kifejezetten építő jellegű viszonyt ápolnak Amerikával, a szaúdi-emirátusi-katari beszivárgás elvágható, vagy némileg legalább ellenőrizhető, nem engedve meg, hogy Marokkót magával ragadják ezek egymás közti viszályai.
Ez a támogató szerep azonban sosem mehet olyan messze a megaláztatásban, mint számos öbölbéli ország esetében. Így tehát, ha Pompeo valóban további izraeli kötődésű célokkal érkezett, akkor teljesen elképzelhető és logikus, hogy Rabat a látott szellemben járt volna el. Együttműködni Irán ellenében, amivel amúgy sincs már rég erős viszonya az egy dolog, de a megegyezés Izraellel már egy teljesen más szintű kérdés.
Változó Észak-Afrika.
Szintén fontos szem előtt tartani, hogy Észak-Afrika most gyorsan változik, s ez mindenkire hat. Mint ahogy ezzel számos esetben foglalkoztunk, Tunézia és Algéria átalakulóban van, bár még nem kristályosodott ki olyan stabil államgépezet, mint 2011 előtt. Líbia, amivel hamarosan majd részletesen is foglalkozunk, először széthullott, majd nemrég az egyik legvadabb térségbeli rivalizálás terepasztala lett. Épp nemrég Törökország már csapatok kiküldését ígérte saját tervei előmozdítására.
Véget nem érő háború zajlik Maliban és Nigériában, a terrorellenes jelszavakat alatt pedig a Nyugat újra megpróbálja beásni magát, igyekezve elejét venni a kínai behatolásnak a térségbe. Ezek a részletek együtt mind bizonytalanságra utalnak, ami nagyobb régiós összecsapásokat vetít elő. Ez pedig azt ösztönzi, hogy a felek zárják le függő ügyeiket és készüljenek a küszöbön álló válságra.
Marokkó részéről ezek a lépések tisztán láthatóak is. Az első érzékelhető győzelem 2017 februárjában érkezett el, amikor 33 év után Marokkót visszafogadták az Afrikai Unióba, ami nagy pofon volt a Polisarionak és támogatóinak. Ám Nyugat-Szahara kérdésén láthatóan sokat dolgoztak és nem csak azon a vonalon, hogy hogyan lehet elvágni a támogatást a Polisario mögül, hanem egy élhető alternatíva felkínalásával is. Bár egy ideje ez már diplomáciai úton lebegtették, nemrég a király országos politikai szintre emelte az ötletet, hogy Nyugat-Szahara területi autonómiát kaphat.
Ez mégcsak nem is az egyetlen szint, ahol Rabat sietősen igyekszik lezárni a régi gondokat. Az utóbbi pár évben VI. Muḥammad többször hívta arra az algírokat, hogy zárják le az ellenségeskedést egymás között és sokkal barátibb alapokon építsék újra a kapcsolatokat. A jószándék jeleként például felmerült a határ megnyitása Marokkó részéről, s voltak utalások érdemleges és építő jellegű vitákra való készségre is a felek között. Nemrég a jószándék újabb jeleként a marokkói uralkodó gratulált az újonnan megválasztott Tabbūn algír elnöknek – bár jó eséllyel még egy második forduló elé fog nézni – s a lehetőséggel élve egy új kezdetre hívott fel. Mindezen lépések egyelőre hűvös fogadtatásra találtak az algír fél részéről, amit most a belső ügyek sokkal inkább lekötnek. Tabbūn maga nem a legígéretesebb személy a kérdésben, hiszen már a kampány során azt a feltételt szabta, hogy Rabat először kérjen bocsánatot azokért a körülményekért, amik a határlezárashoz vezettek.
Mindezek a lépések Marokkó részéről, bár diplomáciai úton, de pont egy nagyon hasonló irányt mutatnak, mint Algéria utóbbi néhány évben mutatott masszív fegyverkezése, főleg a flotta terén. Kapaszkodnak. Az egymás közti megbékélés, amit Rabat most annyira szorgalmaz és nem-hivatalos szinten még az algírok is elfogadnak, nagyon hasznos lépés lenne ebben az irányban, s esetlegesen az egész térségre jótékony hatással lenne.
Épp ezért törekszik most Marokkó az amerikaiakkal stratégiai párbeszédre, s fogadja még az olyan legvérszomjasabb héjákat is szívéjesen, mint Pompeo. De ez épp annyira lehet az oka annak is, hogy Tel-Aviv érdekelt a sorok megbontásában, hogy elvesse a bizalmatlanság új magjait a vidéken. Talán nem is közvetlenül most Netanyahu érdekében, de ez még később jól felhasználható lehet.