Még mindig folyik a régiós vetélkedés. Két hete a Közel-Kelet egyik végét láthattuk, a Szíria körüli összetett helyezkedést, ami jó eséllyel még zavarosabb lesz az amerikai választások után. Miközben még tart a küzdelem a Fehér Házért Trump utolsó nagy közel-keleti programja, a normalizálási folyamat szépen halad tovább.
Számos öbölállam aggodalommal figyeli az eseményeket, hogy netán lesz-e változás Washingtonban, de ez nem állítja meg a normalizálás mögötti erőket, hogy tovább folytassák erőfeszítéseiket. Miután úgy tűnik sikerült Szudánt biztosítani és továbbra is sakkban tartani, az Emirátusok egy újabb ügyes húzással állt elő. Nagy szívességet tudott tenni annak a Marokkónak, amit szintén a lehetséges következő normalizáló országok között emlegetnek. Ez a szívesség pedig éppenséggel bizonyulhat elég nagynak, hiszen Marokkó egyik legkomolyabb és leginkább krónikus gondjára ígér megoldást, a Szahara ügyére. Vagy ahogy a többi állam nevezi, Nyugat-Szaharára. De vajon ez elég lesz-e ahhoz, hogy meggyőzze Rabatot az Emirátusokkal való szövetségről és maga is normalizálja kapcsolatait Izraellel? Vajon ér ennyit a Szahara? S vajon ezek a várható partnerek tudnak érdemben változtatni a helyzeten?
Ez nem csak Marokkó ügye, mert egy ilyen komoly változásnak nagy kihatásai vannak Algériára is, ami évek óta érintett a konfliktusban. Normál körülmények között Algéria minden erejét megfeszítené, hogy meggátoljon egy ilyen fejleményt. De a mostani napok aligha átlagosak Algériában.
Azok a tüntetések, amik két évtized után megbuttatták Bū Taflīqa elnököt és embereit még mindig nem értek véget. Tabbūn elnök mindent megtett egy átmenet biztosítása érdekében az új korszak felé, s ebben az alkotmány módosítása népszavazás útján volt a fő látványelem. Ezt a népszavazást szintén nemrég tartottak, az eredmények pedig nem túl bíztatóak. Az még nagyobb baj, hogy október 28-án Tabbūn elnököt Németországba szállították kezelésre. Azóta pedig nagyon kevés hír érkezik róla. Ilyen körülmények között Algéria közel sincs irigylésre méltó helyzetben, sem belpolitikailag, sem régiós szinten.
Bár vannak akik üdvözölnék a felfordulást Algériában, ennek félelmetes következményei lehetnek. Mert ha Afrika és az arab világ legnagyobb országa és második legnagyobb hadserege bajban van, miközben Líbia is még messze nem stabil, akkor minden szomszédnak van oka az aggodalomra. S amint ez mostanra már szinte természetes, mindez kihat az egész régióra, a szálak pedig egészen Törökországig érnek.
Hogyan tudott az Emirátusok ennyire ügyesen manőverezni? S mekkor bajban van most Algéria?
A mesteri trükk
Miután Szudánt rákényszerítette a normalizlásra, ismét csak azon szándékkal, hogy még több arab országot nyerjen meg magának az Emirátusok ügyes diplomáciai lépést tett. Kinézte a legközelebbi lehetséges jelöltet és azt ajánlotta neki, amit az látszólag nagyon is igényelt.
November 4. szerdán az Emirátusok új főkonzulátust nyitott al-‘Ayūn városában Marokkóban. Első ránézésre ebben semmi fontos sincs, hiszen a negyedmilliós város egy igen gyéren lakott régióban nem tűnik jelentősnek. Bár al-‘Ayūn a székhelye al-‘Ayūn – as-Sāqiya l-Ḥamrā tartománynak – a 14 marokkói tartomány egyikének -, a régió messze fekszik a marokkói gazdaság központjától, és itt nincs komoly emirátusi gazdasági érdek. Viszont al-‘Ayūn a de facto fővárosa annak az egész térségnek, amit Nyugat-Szaharaként ismerünk. Bár szigorúan marokkói szempontból nincs ilyen, csak Szahara van. Nyugat-Szahara kérdése egy régóta vitatott, de egyben Marokkó számára élétbe vágó kérdés, ahogy azt majd látni fogjuk. Marokkó az egész területet saját tulajdonnak tekinti és gyakorlatilag kézben is tartja, ám a kérdés számos nemzetközi fórum előtt – beleértve az ENSZ-t is – vitatott és vannak országok, amelyek elismerik az ún. Szaharai (Saḥrāwī) Arab Demokratikus Köztársaságot.
A Szahara kérdése közel ötven éves és bár Marokkó uralma alá tudta venni, sosem volt igazán képes nemztközi elismertséget biztosítani a régió fölötti szuverenitásának. A kérdés függőben maradt, bár az utóbbi években Marokkó tett erőfeszítéseket a kiegyezésre és volt is némi diplomáciai sikere. Ezzel együtt is azonban a helyzet képlékeny. Emiatt is a régió döntően nem látogatható külföldiek számára, illetve az utóbbi évek során is elszórt incidensek még voltak.
Pont ez a helyzet, amibe most az Emirátusok belenyúlt és konzulátust nyitott a térség de facto fővárosában Rabattal teljes együttműködésben, ezzel pedig nyíltan elismerve Marokkó felségjogát Nyugat-Szahara fölött. Ez egy világos ajánlat, hogy ha Marokkó kész csatlakozni a normalizáló országokhoz – és Trump elnök marad -, akkor cserébe Izrael támogatni fogja Marokkót. Jelentések szólnak arról, hogy Izrael máris jelen van a kérdésben és Washingtont ebbe az irányba próbálja befolyásolni. Ezzel a teljes amerikai elismerés elérhető. Pont ahogy Trump – teljesen törvénytelenül – tette Jeruzsálemmel és Golán-fennsíkkal, amiket szabályosan elajándékozott Izraelnek. Ez még nem jelentené minden jogi küzdelem végét, de Marokkó gyakorlatilag lezárhatná a kérdést és minden nemzetközi reakciótól való félelem nélkül gyakorolhatna akár katonai felügyeletet is. Egyszersmind fő ellenfele a küzdelemben, a Polisario szervezet elvesztené jogi alapját és jó eséllyel még a terrorszervezet besorolást is megkapná az amerikaiktól. Ha ez megtörténne, akkor a Polisario fő támogatójának, Algériának, ami már amúgy is Izrael célkeresztjében van a normalizálás akadályozása miatt, nem nagyon maradna választása és fel kellene adnia ezt a támogatást.
Nem lehet tudni, hogy Marokkó elfogadja-e majd az ajánlatot. Sok dolog épp úgy szól ellene, mint mellette. De bárhogy is, egyelőre értékeli a gesztust és minden bizonnyal ki is fogja használni, ha a helyzet megkívánja. Egyelőre szinte semmi nem történt, de a lehetséges kihatások nagyok.
Egy ilyen lépés nem új Abū Zabī részéről, hiszen 2018 decemberében ugyanezt az utat járta Szíria kapcsán. Akkor az Emirátusok újranyitotta nagykövetségét Damaszkuszban a békülés határozott jeleként és támogatást ígért Törökország ellen. Máig sem tudjuk, hogy Abū Zabī mit kért kért cserébe, de az ajánlatot biztosan elutasították és a kapcsolatok gyorsan kihűltek. Van tehát arra példa a közeli múltból, hogy ez a fajta trükk nem mindig működik.
Mi az a Nyugat-Szahara?
Nyugat-Szahara leegyszerűsítve a korábbi spanyol gyarmati terület Nyugat-Afrikában egészen 1975-ig. Marokkó már az 1975-ös spanyol kivonulás előtt is magának követelte a régiót, majd vitatott terület lett utána Marokkó és Mauritánia között. Ám még ez előtt egy másik szervezet, a Polisario (Frente Polisario – Frente Popular de Liberación de Saguía el Hamra y Río de Oro – Saguía el Hamra és Río de Oro Felszabadításának Népi Frontja) támasztott igényt a területre és önálló államot akart kialakítani itt. Marokkóban élő szaharai diákok alakították a szervezetet, akik kezdetben kevés támogatással bírtak és elszórt gerillaháborút indítottak a spanyolok ellen. 1973-ra szervezett formát nyert a Polisario és kezdett teret nyerni, ahogy a spanyol fennhatóság kezdett mállani és helyi milícia fokozatosan átállt.
1975-ben az ENSZ helyszíni küldöttsége úgy találta, hogy helyi lakosság egyértelműen a spanyolok távozását akarja és a Polisario tűnt a leginkább támogatott félnek a területen. Bár ekkor még nem volt hivatalosan elismert szervezet, 1975-ben a Polisario megnyerte Algéria támogatását – nagyrészt Marokkó ellenében – és főhadiszállását az algériai Tindūf városában rendezte be. Több mint négy évtized után is innen működik.
1975-ben, amikor Franco már haldoklott és komoly aggodalom volt, hogy Marokkó esetleg valóban háborút indít a területért Spanyolország úgy döntött, hogy kivonul. Ebből a célból írták alá a madridi egyezményt 1975 november 14-én Spanyolország, Marokkó és Mauritánia képviselői, mellyel a területet kétharmad-egyharmad arányban átadtak a két arab államnak. Nemsokkal ezután a marokkói és a mauritániai csapatok egyszerre bevonultak, ám a Polisario elutasította a helyzetet. Tindūfban emigráción kormányt alakított és tovább folytatta a gerillaháborút, immár a marokkóiak és a mauritániaiak ellen. Ami egyáltalán nem volt sikertelen. 1976-ban még a mauritániai fővárost, Nouakchott-ot is meg tudták támadni, amiben a Polisario akkori vezetője és a Szaharai Köztársaság első elnöke, al-Wālī Muṣṭafā as-Sayyid is elesett. A háború főleg Mauritániára rótt nagy terhet és 1978-ban az addigi vezetést a hadsereg megbuktatta. Az új junta véget akart vetni a felesleges erőfeszítésnek és 1979 augusztusában békeszerződést kötött a Polisarioval. Ebben Mauritánia minden igényéről lemondott, elismerte a szaharai fennahatóságot a terület felett, majd később Nouakchott formálisan is elismerte a Szaharai Köztársaságot.
Marokkó, bár addig elismerte Mauritánia jogát a területre, a Mauritánia-Polisario békeszerződést már nem és egyoldalúan megszállta a terület egészét. A háború folytatódott és a ‘80-as években időnként kifejezetten intenzív volt. Marokkó válasza, tudván, hogy a sivatag közepén a teljes határszakasz nem igen ellenőrozhető, a marokkói fal megépítése volt. Egy masszív sáncrendszeré (berm), egy földből emelt falé, ami ma kettéosztja a területet. Ezen belül fekszik a lakottabb és gazdaságilag is értékes terület marokkói irányítás alatt, míg ezen kívül a gyéren lakott hatalmas terület a Polisario gyakorlati felügyelete alatt. Ez ugyan a háborúnak nem vetett véget, de hevessége jelentősen csökkent. Részben ennek hatására is a ‘80-as évek végére már megjelentek a repedések a Polisario soraiban. Sokan, akár korábbi vezető tagok is elhagyták a mozgalmat és visszatértek Marokkóba. Közülük egyesek ma már határozottan Marokkó álláspontját támogatják.
A patthelyzet és a hidegháború vége a feleket a tárgyalóasztalhoz tudta ültette, így 1991-ben a marokkói kormány és a Polisario az ENSZ közvetítésével fegyverszünetet és békeszerződést kötött. Ennek értelmében a fegyverszünet addig tartana, amíg népszavazást nem rendeznek a függetlenségről. Ezen a lakosság eldönthetné, hogy Marokkó része akarnak-e lenni, vagy inkább a független Szaharai Köztársaságot szeretné kialkítani. Ez ugyan elméletileg jól hangzik, ám az ENSZ két kritikus pontot nem rendezett, ami eleve magában hordozta a kudarcot. Először is a népszavazás megrendezését és a terület gyakorlati irányítását addig is Marokkó kezébe adta. Ezt először 1992-re tűzték ki, de azóta számos alkalommal elhalasztották. Elméletben így Marokkó gyakorlátilag végtelen ideig tudja halogatni a döntést. A másik problémát a pedig a szavazók helyzete jelentette. Ki szavazhat ugyanis ezen a népszavazáson?
Nem sokkal a marokkói és mauritániai bevonulás után a területre a helyi lakosság Polisarióhoz húzó részének tömött oszlopai mentek át Tindūfba, illetve később a marokkói belső területekről költöztek be sokan gyakorlatilag telepesekként. Ez a helyzet gyakorlatilag azóta is minden vita alapja. Marokkó szerint ha már szavazás, akkor a helyi lakosság kellene, hogy szavazzon. Ebbe tehát beletartoznának olyan emberek is, akik az utóbbi évtizedek folyamán költöztek a területre, bár Rabat álláspontja szerint ők is mind szaharai származásúak. Márpedig ezt elég nehéz igazolni, vagy vitatni, főleg tömeges esetekben. A Polisario álláspontja szerint csakis a már 1975-ben, vagy előtte a területen élők szavazhatnának, illetve az ő leszármazottaik. Ez kizárna sok mostani helyi lakost. Így a gyakorlatban csakis a Tindūf körüli menekülttáborok lakói szavazhatnának, de itt is fennáll az a probléma, hogy nagyon nehéz megállapítani ezeknek az embereknek a származását egyesével. Ennek eredményeként mind a két fél listákat állított össze, ami a manipuláció melegágya, s ez nagyban hozzájárult a mostani patthelyzethez.
2007 óta mind a két fél ajánlott engedményeket. A Polisario felajánlotta, hogy a területen élő és marokkói állampolgársággal bíró embereknek garanciákat ad a maradásra és a vagyonbiztonságra arra az esetre, ha a népszavazáson a függetlenség győzne. Ezzel szemben Marokkó felajánlotta, hogy a régiónak autonómiát ad, a menekültek pedig hazaterhetnének. Ezzel utóbbival mind a két fél kívánságai gyakorlatilag teljesülnének, ami egy egészséges kompromisszum lehetne. Egy évvel ezelőtt VI. Muḥammad marokkói király nyíltan fel is vetette ezt a javaslatot, így tehát ez mostmár hivatalos álláspont.
Bár a háború a ‘70-es és ‘80-as évek során sokszor volt kifejezetten heves, a ‘80-as évek második felétől fokozatosan és nagyon sokat enyhült. Időnként vannak összecsapások, főleg az utóbbi pár hónapban, de lassul, mert a vita nemzetközi förumokon zajlik, beleértve az ENSZ-t is. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy bár a Polisario sosem tudott maga mögött közvetlen támogatást Algériát és Líbiát leszámítva egyetlen ország részéről sem, nagyjából 45 állam elismeri a Szaharai Köztársaságot. Ennek Tindūfban választott törvényhozása van, 5 képviselője a Pánafrikai Parlamentben, minthogy tagja az Afrikai Uniónak, és még az ENSZ-ben is államdó képviselővel rendelkezik.
Ám sosem álltak mögötte Algérián és Líbián kívül komoly katonai és anyagi támogatók. Így teljesen függővé vált Algériától, aminek csak az egyik oka, hogy a teljes Polisario szervezet algériai területen működik. Ezért pedig sokak szemében a Polisario egy eszköz Algír kezében, s valóban, a kettő sokszor nehezen szétválasztható.
Algériának egészen külön kapcsolata van az egész Nyugat-Szahara kérdéssel. Hivatalosan elutasítja, hogy részese lenne a problémának, pusztán csak támogatja a Polisariot, mint a nép törvényes képviselőjét. Ám a helyzet az, hogy Algériának és Marokkónak igen terhelt viszonya van egymással függetlenségük pillanatától. Ez a ‘60-as évek elején háborúhoz, majd egy máig tartó rivalizáláshoz vezetett, amit csak erősített a hidegháború, hiszen a két ország tökéletesen ellentétes oldalakat válaszott. Valószínű, hogy kezdetben Nyugat-Szahara kérdése csupán nyomásgyakorló eszköz volt Bū Madyān algír elnök kezében, amikor a válság elkezdődött, azóta azonban patthelyzet alakult ki körülötte és az algír vezetés számára immár presztízskérdés lett. Nehéz időkben ez sokszor ideális eszköznek tűnt a közvélemény figyelmének elterelésére és a feszültség csökkentésére, miközben a vita elvesztése mostmár kínos lenne.
Éppen ezért bír olyan nagy jelentőséggel a mostani fejlemény. Ha Marokkó elfogadja az emirátusi ajánlatot – bármit is tartalmazzon az -, akkor végre kikényszeríthetne egy végleges megállapodást és lezárhatná a kérdést. Ami mostmár nagy eredmény lenne. Mindazok után az erőfeszítések után, amiket Marokkó az ügynek áldozott, a Szahara nem veszíthető el, hiszen egy ilyen lépés a monarchiát alapjaiban rázná meg. A kérdés elengedése Algériának hivatalosan nem lenne probléma, ám a gyakorlatban mégis, hiszen akkor a Polisarioval valamit kezdeni kell. Így tehát sok évtized után, ami Algériának is sokba került, végül üres kézzel fejezné be a történétet. Az különösen aggodalmas, hogy mindezt egy marokkói-izraeli kiegyezés eredményeként szenvedné el, ami magában rejti annak a lehetőségét, hogy Izrael megjelenik az algír határon. Mármost elméletileg ezt a pofont el lehet viselni, ha volna egy nagyjából elfogadható alku és stabil vezetés lenne Algériában. Sajnos azonban úgy tűnik nincs semmilyen alkú, a helyzet Algériában pedig erősen ingatag. Éppen ezért aggódnak most sokan Algírban, és éppen ezért izzottak fel az összecsapások és a vádaskodások nemrégiben.
Úton egy új Algéria felé.
Amióta csak Bū Taflīqa elnök megpróbált ötödször is elindulni a választásokon 2019 márciusában egy hatalmas tüntetéshullám rázta meg az országot. A tüntetések, melyeket mostmár egységesen Ḥirāk (Mozgósítás/Mozgalom) néven emlegetnek, nemcsak Bū Taflīqát akadályozták meg az újraindulásban, de olyan elégedetlenséget mutatott meg az egész rendszer felé, hogy a teljes vezetés megbukott. Bū Taflīqa távozni kényszerült, legközelebbi emberei börtönbe kerültek és a teljes katonai-hírszerzési-vállalkozói hálózat felső rétegét eltávolították. Bár ez a folyamat, a katonai vezetők lecserélése már korábban elindult.
Miután az előző vezetés távozott, a biztonsági apparátus pedig még részlegesen le lett váltva, Aḥmad Qā’id Ṣāliḥ vezérkar főnök lett az ország gyakorlati vezetője. Az utolsó nagy tette azonban az volt, hogy épp addig egyben tudta tartani az országot, amíg 2019 novemberében az új választásokat meg lehetett tartani. A választások már akkor komoly kritikákat váltottak ki, hiszen gyakorlatilag minden elnökjelölt ugyanabból a korábbi pártelit körből került ki, ám a végén ‘Abd al-Mağīd Tabbūn győzött és lett a – mégha nehezen is, de – elfogadott új elnök. Ám alig egy hónappal a választások után Algéria erős embere, Aḥmad Qā’id Ṣāliḥ 2019 december 23-án elhúnyt. Utóda Sa‘īd Šanqrīḥa, egy hasonlóan erős és eltökélt katonaember, de ő is már 75 éves. Nem sokkal később elindult egy visszafogott, de egyre növekvő rivalizálás a – 74 éves – Tabbūn elnök, a – 64 éves – ‘Abd al-‘Azīz Ğarrād miniszterelnök és Šanqrīḥa vezérkari főnök között. Ez nemcsak a korábbi állami vezetők teljes leváltásához vezetett, de hatalmas tisztogatásokhoz is a fegyveres erőkön belül. Ez már Bū Taflīqa bukása előtt is zajlott. Vagyis miközben az új vezetés épp csak stábilizálja magát, olyan akcióba kezdtek, ami időlegesen az országot összetartó erők közül a legkoherensebbet, a hadsereg gyengítette meg.
Egy ilyen helyzetben, főleg, hogy az elnök egy öreg pártkatona, a stabilizációhoz három vezető úton három kulcskérdés volt. Először is az előző elnökhöz tartozó teljes elit és udvartartás leváltása. Ami meg is történt. Másodszor minden már korábban jól bevált és a nemzeti érzékenységet felszító kártya kijátszása a közvélemény lefoglalására. A járványügyi helyzet ebben a kormány kezére játszott, bár Algéria statisztikai a kérdésben alapvetően nagyon jók. A francia gyarmatosítás elleni küzdő mártírok hazahozása és a franciák elleni erős retorika szintén ebbe az irányba hatott. Szintén megkíséreltek egy erős régiós szerepet játszani. Először Szíria visszatérését az Arab Ligába támogatták eréllyel, majd a líbiai válságban próbáltak közvetítő szerepet játszani. Mind a két kísérlet alapvetően sikertelen maradt. Szíria ügyében Algériának – de mostmár az egész arab világnak is – nagyon kevés befolyása maradt, míg a líbiai közvetítést végül a rivális Marokkó halászta el. Nyilván ezek közül a témák közül Nyugat-Szahara kérdése sem maradhatott ki és Tabbūn fel is kapta azt.
A harmadik nagy ügy pedig az alkotmány újraírása, kiegészítése volt, hogy az zárja le és törvényesítse az átmenetet. Ez kiemelt helyen szerepelt Tabbūn választási ígéretei közt a kampányban. Azaz, hogy közvetlenül a tüntetésekre reagálva nagy módosításokat hajtanak végre az alkotmányban, népszavazást tartanak róla, majd az új alkotmány alapján új elnökválasztást tartanak.
A végső verzió célja az elnöki hatalom komoly korlátozása azzal, hogy jogosítványait jórészt megosztaná a miniszterelnökkel, illetve két ciklusban korlátoznák az elnöki mandátumok számát. Ideértve egy sor végrehajtói és parlamenti reformot ez egy viszonylag nagy csomag, de döntően a korábbi rendszer.
Szeptember 10-én az algír parlament elfogadta a módosítást, ami így már népszavazásra volt bocsátható. A képviselőknek csak pár napjuk volt a végső változat átnézésére és azt nyílt ülésen meg sem vitatták, ami miatt komoly kritikákat fogalmaztak meg az ellenzéki pártok. Nem meglepő, de nagyon kevés hatása volt ennek a tüntetésekre, de azokat a járványügyi helyzetben jól kordában lehetett tartani. Mégis az, hogy a módosítócsomag könnyen átment a parlamenten siker volt Ğarrād miniszterelnöknek. Sokkal inkább, mint Tabbūn elnöknek, hiszen ez ugyan az elnök helyzetét volt hivatott rendezni, döntően Ğarrād terméke volt, a hatalommegosztás pedig az ő befolyását növelte.
A népszavazást végül november 1-re tűzték ki és október 31-én meg is indult a nehezebben megközelíthető déli tartományokban. Az első nap csupán 11%-os részvételt hozott és a végeredmény is alig érte el a 24%-ot. Végül 67%-os támogatottságot kapott a szavazók között. November 3-án a parlament elfogadta a végeredményt és győzelemnek értékelte azt. Minden kritikát elhárították annak kapcsán, hogy alacsony volt a részvétel, hiszen ilyen sok országban történik és a törvény most nem is határozott meg elfogadási küszöböt a népszavazáshoz.
Ez azonban a válság kétségbevonhatatlan jele, már azelőtt is, hogy híresztelések szerint tömeges csalással duzzasztották fel a szavazók számát. Még ha ez nem is ez a helyzet, az üzenet világos, hogy nem volt nagy lelkesedés az új tervezet iránt. S ami ennél is rosszabb, mostmár az ügy nem is igen számít. Ugyanis a probléma azóta lehet, hogy túlnőtt ezen, mert az elnök részt sem tudott venni a népszavazási kampányban, sem pedig az azt követő ünneplésben.
Tabbūn veszélyben van?
Október 28-án ‘Abd al-Mağid Tabbūn elnököt kórházba szállították Németországba, hivatalosan átfogó kivizsgálásra. Hivatalos bejelentés szerint állapot stabil és miden teljesen rendben van, de napokba került, hogy széleskörű spekulációk után hivatalosan is elismerjék, Tabbūn elnök koronavírussal fertőződött. Hivatalos közlés szerint Tabbūn november 4-én hazatért, de október végi megbetegedése óta nem mutatkozott nyilvánosan.
74 évesen Tabbūn elnök, aki egész életében láncdohányos volt különösen veszélyeztetett és komoly félelem van amiatt, hogy ha túl is tudja élni és felépül, gyakorlatilag vezetésre már alkalmatlan lenne. Ami most különösen rossz ómen Algériának. Pont a fő cél, az alkotmányos reform küszöbén, aminek eleve nagyon gyenge eredményei voltak, Algír lehet, hogy visszajutott a tünetések előtti helyzetbe. Úgy tűnik, hogy az országot ismét egy lebénult elnök irányítaná, ami miatt a hatalom az egymással versengő szintén agg vezérkari főnök és a hatalomra éhes miniszterelnök kezébe kerülne.
Már Tabbúnnal sem volt könnyű összetartani az intézményrendszert, de ha most meghal, akkor az egész folyamat kezdődhet előlről. Ha pedig túléli, de lebénul, akkor a helyzet még rosszabb, mert azzal magát az államot bénítja meg ismét. Pont akkor, amikor a normalizálás, egy valószínű váltás a Fehéz Házban és egy lehetséges marokkói-emirátusi-(izraeli?) szövetség mind gyors válaszlépéseket sürget.
A tét nagyon magas, hiszen a legutóbbi tisztogatások miatt a hadséreg már eleve megosztott, az aktivitás a határ mentén és a Polisario részéről pedig nő. Ha Tabbūn halála esetén a rendszer összeomlik, akkor az ország könnyen visszasüllyedhet a ‘90-es évek sötét állapotába. Ezzel, és azzal, hogy Líbia még mindig nem stabil a fegyveres erőszak villámgyorsan terjedhet át Tunéziára is – amire ám eleve sok jel utal -, illetve a Szaharára.
Niylván egyik oldalról az Emirátusok és Izrael örülne, ha Algéria káoszba süllyedne. Ezzel a normalizálás ellenzői közül egy fajsúlyos állam esne ki, Törökország pedig elveszítene egy hasznos szövetségest Észak-Afrikában. Maguk mellé állíthatnák Marokkót, ami a megszállt Bahrein és a sarokba szorított Szudán után immár az első valódi diplomáciai siker lenne. Egyelőre azonban Marokkó érthetően óvatos. A Szahara kérdésének lezárása nagy eredmény lenne, ám ha ez kiváltja Algéria káoszba süllyedését az átterjedhet a Szaharára, vagy akár Marokkó belső részeire is.
Az emirátusi alku körüli megfontolások azonban nagyban függnek az amerikai elnökválasztások eredményeitől. Ha Trump képes még hatalmon maradni, akkor a normalizálás teljes gőzzel megy tovább Jared Kushner irányítása alatt és minden valószínűség szerint Marokkó elfogadja az ajánlatot, bárhova vezet is az. Ha Biden kerül ki győztesen, akkor újraértékelés következik és eltelik még némi idő, amíg világos lesz az új amerikai politika irányvonala.
Az első szikrák
Alig egy hét telt el, amióta az Emirátusok megnyitotta konzulátusát al-‘Ayūnban és a helyzet máris feszültté vált. Szórványos rajtaütések után a Marokkót Mauritaniával összekötő szállítmányozási útvonal mentén múlt héten összecsapások törtek ki az al-Gargarāt (francia helyesírás nyomán Guerguerat) határátkelőnél.
Al-Gargarāt mélyen a Marokkó által ellenőrzött szaharai területen belül van és elvileg biztonságos övezetnek számít, mégis az összecsapások egy egyes aktivisták tüntetései nagyjából 20 napra le tudtak zárni az átkelőt és a Polisario ígéretet tett, hogy azt zárva is tartja. Ettől pedig az árka máris az egekbe szöktek Mauritániában, amire válaszul Nouakchott újabb katonai egységeket küldött a határra.
November 11-re a marokkói hadsereg szintén erősítést küldött és korlátozott katonai akcióba kezdett. Napokkal később Rabat bejelentette, hogy a határátkelő nyitva van és biztonságos. Egyelőre a helyzetet. Arokkó kézben tartja, de világos, hogy valami készülődik. A helyzet bármikor fellángolhat, ami annak fényében különösen rossz hír, ha Algéria bekerítve érzi magát. Ami sok tekintetben valóban így is van most.