2017 nyara és 2021 januárja között Egyiptom, Szaúd-Arábia, Bahrein és az Emirátusok négyese teljes blokád alatt tartotta Katart azzal a világos céllal, hogy mint a térségben önálló hatalmi tényezőt megtörtje. A kezdeti megfélemlítés és gazdasági kényszerítés után ez az alapvetően gazdaságivá vált háború szinte eseménytelenül zajlott, egészen a szaúdi al-‘Ulā városában tartott 41. GCC csúcstalálkozóig. Ezen a csúcson pedig Katar nagyrészt győzött, hiszen minden korábbi ellene hozott szankciót feloldottak, miközben Doha gyakorlatilag semmit sem adott fel.
Ez döntő fordulat volt a térség folyamatainak dinamikájában, még ha a blokád addigra már rég értelmet is veszítette. Ennek az az oka, hogy míg ez a “háború” egy alapvetően emirátusi-egyiptomi indíttatású akció volt, az al-‘Ulāban történt hirtelen megbékélés már sokkal inkább szaúdi lépés, szinte teljesen semmibe véve az korábbi partnerek érdekeit. Ez a négy állam között olyan feszültségeket keltett, hogy a kvartett szabályosan szétrobbant, s majdnem minden tag saját önálló utat kezdett építeni magának. Míg Bahreinnek nem sok önálló mozgástere van erre, Egyiptomnak és Szaúd-Arábiának nemcsak egymástól váltak el az útjai, de az Emirátusoktól is.
Al-‘Ulā óta Egyiptom rendezte viszonyát Katarral és bőven vannak arra utaló jelek, hogy ugyanez várható Törökországgal felé is. Bár ez utóbbi esetében az eredmények egyelőre váratnak magukra. Rijád erőfeszítéseit egyre inkább a Jemenben kezdett háború lezárására fordítja, hogy valamilyen felvállalható módon szálljon ki belőle. S bár még ez sem hozott eddig eredményt, Szaúd-Arábia a térség immár döntően passzív játékosa, amit erősen lekötnek a belső hatalmi harcok és az új amerikai adminisztrációnak való elkeseredett megfelelés. De még mindig ott volt a kérdés, hogy mit tesz majd az Emirátusok a négyes felbomlása után. Hogyan alkalmazkodik majd Abū Zabī az új helyzethez, miközben a Katar elleni háborúban legkomolyabb szövetségeseit veszítette el?
Egészen most novemberig kellett várnunk a válaszra. Egy sor hirtelen lépés elkezdte megmutatni milyen utat is épít Abū Zabī. Először a külügyminisztere látogatott el Damaszkuszba, majd a koronahercege Ankarába, és számos jel szerint az Emirátusok kész rendezni viszonyát Iránnal is. A fordulatot jelentő lépések egyre csak folytatódnak. De minek köszönhető ez a hirtelen fordulat? Mit jelent mindez? Mekkora méretű ez a pályamódosítás és mit jelenthet a térségre nézve?
Az elszigeteltség forrása
Ezek a hirtelen változások mind világosan azt jelzik, hogy a Katarral, Iránnal, Törökországgal, vagy éppen Jemennel folytatott konfrontatív politika évei után az Emirátusok végre kész újraértékelni politikáját. A térség egyik leginkább konfrontatív játékosa hirtelen mindenfelé a megbékélés és a békekezdeményezések közvetítése útjára lépett. Ennek legegyszerűbb magyarázata, hogy az Emirátusok pont abból az elszigeteltségből igyekszik kitörni amibe beleásta magát. De minek tudható be ez a viszonylagos elszigeteltség? Mennyire súlyos is ez?
Fontos megérteni, hogy ami al-‘Ulāban történt, az pont a korábban Abū Zabī által szorgalmazott politika veresége volt. Ezt elsősorban az Egyiptommal szoros együttműködés, a Katarral, illetve annak fő támogatójával, Törökországgal szembeni gazdasági-politikai küzdelem jellemezte, valamit Rijád betagozása ebbe a vonalba. Ám mivel Rijád olyan módon békélt meg Katarral, ami miatt Kairó elárulva érezte magát, az addigi koalíció felbomlása elkerülhetetlen lett. Így tehát az Emirátusoknak új irányvonalat kellett építenie saját érdekei védelmére, és mostmár alapvetően egyedül. Ennek az újrarendezésnek a fő tényezője az az ésszerű felismerés volt, hogy az Emirátusok nem harcolhat minden korábbi fronton egyszerre egyidőben, miközben saját menetrendjét igyekszik kierőszakolni.
A Katarral szemben versengésnek továbbra is kitüntető helye van, de a nyílt összecsapás ideje al-‘Ulāban véget ért. Azok a remények, hogy Törökországra is kellő nyomást lehet helyezni a gazdasági háborúval és az olyan konfliktusokban való lekötésével, mint amilyenek Líbia, Szíria, vagy Azerbajdzsán szintén zsákutcába jutottak, miután Egyiptom elkezdte rendezni kapcsolatait Katarral is és Törökországgal is. Minden korábbi erőfeszítés, hogy éket verjenek Doha és Ankara közé kudarccal végződött, miközben a saját regionális hatalmi tömbjük szétesett.
A másik út, amin az Emirátusok megindult, de az eredmények elmaradtak a várttól, az az ún. “normalizálási folyamat” volt Izraellel. A Biden féle új amerikai adminisztráció sokkal kevésbé lelkes ennek a folyamatnak a támogatásában, mint korábban Trump volt, vagyis nehéz lesz ezt továbblendíteni. Miután pedig Netanyahu is elveszítette hivatalát Tel-Avivban, az új Izrael vezetéssel való egyeztetés sokkal kevésbé szívélyes, mint a korábbival volt. Egyben az új tel-avivi vezetés is sokkal kevésbé aktív a normalizálás folytatásában, mint az előző. Ahol pedig még mindig erőlteti ezt, mint példának okáért Marokkóval, ott ezt is már Abū Zabī bevonása nélkül teszi. A gazdasági és biztonsági együttműködéshez fűzött várakozások is elmaradnak a várttól, amit jól mutatnak a sorra lemondott nagyszabású találkozók az izraeli és az emirátusi vezetés között. Ugyanakkor az eddigi normalizálási láz kifulladása most az is jelenti, hogy a térség államai mostmár elutasítják a folyamatot és az Emirátusok – Marokkót és egy adott szintig Bahreint leszámítva – egyedül maradt ezzel. Viszont most, hogy Trump után a térség hangulata hamar megváltozott, mindez az Emirátusokat negatív és kifejezetten gyanús fényben tünteti fel. Mintha Izrael reklámozása a térségben csakis az Emirátusoknak lenne felróható, ami most megint kifejezetten negatív stigma. Főleg annak fényében, hogy a legnagyobb rivális Katar – legalábbis hivatalosan – nyíltan ellene van a normalizálásnak. Ami Dohának most pozitív megítélést kölcsönöz.
Mindez a sok nehézség pedig egy sor régi, még mindig nyílt konfliktussal vegyült. Ezek mind a maguk idejében ígéretes vállalkozások voltak, de mostanra az Emirátusok már nem engedheti meg őket. Viharos volt a kapcsolat Törökországgal. Konfliktusok voltak Ománnal. Továbbra is éles viták vannak Iránnal, amiket csak fokozott az Izraellel való újsütetű “szövetség”. A Jemenben zajló háború sem ért még véget, s egyre nehezebb is azt lezárni, ahogy Rijád mostmár egyre inkább saját politikát folytat itt.
Ennek a sor nyitott játszmának az együttes eredménye az lett, hogy az Emirátusok gyakorlatilag egyedül maradt a térségben megbízható stabil szövetségesek nélkül, de egy sor nehezen megoldható konfliktussal és olyan megvilágításban, mint “Izrael helyi ügynöke”. Ennélfogva nagyon gyorsan le kellett lezárnia a fölösleges frontokat és javítania megtépázott megítélését. Ennek köszönhető most ez a gyors fordulat, mivel valószínűleg kész az új menetrend. Bár egyelőre a kívánt végeredmény még nem teljesen világos.
Békülések
Most, hogy az Emirátusok éppen javítja kapcsolatait és tör ki viszonylagos elszigeteltségéből, Abū Zabī két fő tényezőt hasznosít. Először is a térség szinte minden vitájában az Emirátusok meg tudott maradni viszonylag a színfalak mögött ösztönözve és egyeztetve bizonyos folyamatokat, de sosem állva azok élére. Így tehát egy hátraarc, mint most Irán, Törökország, vagy Szíria esetében is jóval egyszerűbb. Másrészt, ma is robusztus gazdasági háttere van óriási tartalékokkal, hogy a gazdaságot eszközként használhassa a politikai megbékéléshez.
Példának okáért Ománnal a megbékélés még al-‘Ulā előtt elkezdődött, hiszen már 2020-ban az Emirátusok újraindította nagyarányú befektetéseit Ománban. Egy viszonylag friss jelentés szerint az erősen terhelt 2010 és 2020 közötti időszak után a kereskedelmi mérleg a tavalyihoz viszonyítva 470%-kal ugrott meg. Ezzel pedig Omán az Emirátusok legnagyobb nem-olajipari kereskedelmi partnere a térségben, ami kereskedelme nagyjából 20%-át fedi le. Ez ugyan nem jelenti, hogy a korábbi ellentéteknek vége. Azt azonban mutatja, hogy Maszkatban fogadókész a hangulat a gazdasági együttműködésre.
Ami Iránt illeti, az Emirátusok sosem volt az iráni politika leghangosabb kritikusa és mindig viszonylag aktív kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn vele. Ez azzal együtt igaz és elgondolkodtató, hogy ez az egyetlen öbölország, aminek területi vitája van Iránnal. Az Izraellel kötött “szövetség” érthető módon megterhelte a viszonyt Teheránnal, ahogy a Teherán és Tel-Aviv közt zajló “tengeri háború” is. Ám nemrég ebben is változás kezdett mutatkozni. November 16-án Anwār Qarqāš, gyakorlatilag az emirátusi külpolitika főtervezője kijelentette, hogy az Emirátusok hidakat épít Iránnal. A rákövetkező héten egy magasrangú iráni delegáció látogatott az Emirátusokba és találkozott Qarqāšsal. A delegáció élén pedig pont az az ‘Alī Bāqerī Konī állt, aki a Bécsben zajló atomtárgyalásokat is vezeti. November 30-án Qarqāš azt közölte, hogy az Emirátusok hamarosan magasrangú delegációt küld Iránba az ellentétek elrendezésére. Érdemes utáni itt arra, hogy Qarqāš, miképp az összes többi emirátusi tisztviselő is, kitért arra, hogy a viták egyáltalán nem értek véget Iránnal, ám az Emirátusok ezek ellenére épít hidakat. Ezzel pontosan azt a benyomást keltve, hogy az Emirátusok a megbékélésen nem is saját, hanem az egész térség javára dolgozik. Így azt a képet igyekszik kialakítani, hogy az Emirátusok ismét a térség konfliktusainak fő közvetítője, nem pedig okozója.
Mindez az iraki választásokra, vagy jemeni fejleményekre adott szűkszavú reakciókkal, olyan irányt mutat, hogy Abū Zabī lezárja a frontokat, nem pedig újakat nyit. Az igazi áttörést azonban két sokkal jelentősebb látogatás hozta el.
A két nagy út
November 9-én ‘Abd Allah ibn Zāyid emirátusi külügyminiszter úton Jordánia felé, hogy ott átfogó gazdasági és politikai tárgyalásokat folytasson, Damaszkuszba érkezett és találkozott Baššār al-Asad szír elnökkel. Ez volt az első látogatás egy vezető arab politikus részéről, amióta 2011-ben megindult a háború Szíria ellen. Egy ilyen lépés Abū Zabī részéről nem volt teljesen váratlan, mivel az Emirátusok már 2018-ban újranyitotta nagykövetségét Damaszkuszba, illetve Muḥammad ibn Zāyid koronaherceg volt az első arab vezető, aki nyilvánosan vállalt telefonbeszélgetést folytatott a szír elnökkel a háború óta. De ettől még ez egy történelmi jelentőségű látogatás volt, mert az említett korábbi lépések óta Washington durva szankciókat léptetett életbe Szíria ellen. Így tehát ez a lépés mérföldkő a szíriai háborúban, mert ezzel gyakorlatilag véget ért Szíria politikai szintű elszigeteltsége, jelezve, hogy nincs már messze, amikor Szíria visszanyeri szerepét az arab világban.
Két dolgokra azonban itt fontos utalni. Először is, miközben a látogatás maga mérföldkő volt, semmilyen kézzel fogható megállapodás nem maradt utána. Nem írtak alá egyezményt, ahogy arra sem volt utalás, hogy a közeli jövőben lesz ilyen. Pusztán arra történt utalás, hogy – amennyiben a körülmények megengedik – az Emirátusok kész részt vállalni az újjáépítésben. Másrészt, ez lépés egyáltalán nem volt önfeláldozó, hiszen ez legalább annyira az emirátusi érdekeket is szolgálta, mint amennyire Szíriáét. Az igaz, hogy Szíria ma nagyon is igényli az ilyen békítő erőfeszítéseket. Ugyanakkor érezhetően formálódik egy egyetértés az arab világban, hogy Szíriának mihamarabb vissza kell térnie az Arab Ligába, gazdasági elszigetelését pedig be kell fejezni. Szíria megítélése tehát folyamatosan javul a térségben, miközben a vele való gazdasági együttműködés – a Libanonnak nyújtott segélyakció keretében – Jordánia, Irak és Egyiptom részéről növekszik. Tehát amit valójában láthatunk, az nem az, hogy Abū Zabī utat törne egy összességében elutasított irányvonalba – az a normalizálás volt -, hanem sokkal inkább megérezve a változó helyzetet az Emirátusok egy már egyébként is népszerű kezdeményezés élére próbál állni. Ettől még ez fontos és az egész térség javára szolgál. De ez elsősorban egy megítélést javító kísérlet, nem egy önfeláldozó gazdasági segítség.
Még el sem csitultak a hullámok ezután a látogatás után, amikor a török és arab sajtóban felröppent, hogy Abū Zabī koronahercege, Muḥammad ibn Zāyid – az Emirátusok valódi ura – hamarosan Ankarába látogat. November 24-én aztán valóban sor került a látogatásra, tíz éve először hozva össze Muḥammad ibn Zāyidot és Erdoğan török elnököt. Ez a látogatás Törökország súlyos gazdasági válságával esett egybe, aminek következtében a török valuta újabb történelmi mélypontot ért el. Pont ekkor az emirátusi vezető nemcsak egy látszatjavító látogatást tett, de ígéretet is tett masszív befektetésekre Törökországban a közeli jövőben, valamit a kereskedelem fellendítésére. Amit az Emirátusok ma még megtehet, a török vezetésnek pedig – még az országnál is jobban – kétségbeesetten szüksége van.
Ez a látogatás, még a damaszkuszinál is inkább jelentős, hiszen Törökország annak a Katarnak a fő támasza, ami az emirátusi szemekben a legnagyobb vetélytárs. Egy ilyen lépés, pont akkor, amikor a korábbi török gazdasági nehézségekkel ellentétben most Doha nem siet Törökország segítségére, Abū Zabī azt is üzenheti, hogy kész akár Doha helyébe is lépni, mint Ankara fő szövetségese. Ez ugyan csak egyetlen lépés, ami nem igen tudja majd megváltoztatni egymagában az egész regionális felállást, arra azonban lehet alkalmas, hogy éket verjen Ankara és Doha közé. S lehet ugyan hatalmas véletlen is, de e találkozó után nem sokkal Erdoğan elnök bejelentette szándékát, hogy javítsa kapcsolatait Izraellel. Holott korábban Ankara egyik fő problémája az Emirátusokkal az Izraellel való normalizálás volt, amiért meg is akarta szakítani a diplomáciai kapcsolatokat az Emirátusokkal. Ismét csak azt látjuk, hogy a gazdasági ajánlatok regionális megbékélési kezdeményezésekkel szövődtek egybe összehozva a feleket, de ügyesen olyan tárgyalóasztalokhoz is ültetve az Emirátusokat, amikhez aligha kapott volna meghívást.
Mondhatnánk, hogy a két találkozó totálisan szembemegy egymással, hiszen egyetlen fél sem lehet egyidőben Szíria támogatója és Törökország jó partnere. Erre fel lehet ugyan vetni, hogy ez nem igaz, hiszen Irán és Oroszország is remek kapcsolatokat ápol egyidőben Damaszkusszal és Ankarával is. Csakhogy ezek az országok mind a két félnek régi partnerei. Az Emirátusok most akarja ezeket a kapcsolatokat kiépíteni, méghozzá szinte a semmiből. Ám ezek a kezdeményezések az Irán felé tettel együtt egymással párhuzamosan haladnak. Ha az egyik zsákutcába jut, a másik még lehet sikeres. S minthogy most Damaszkusz és Ankara is rászorul az új barátokra, az Emirátusok ismét hasznos közvetítőként tud fellépni.
Mindezzel együtt is érezhető, hogy változnak az idők. Az ilyen szintű megbékélés Damaszkusszal elképzelhetetlen volt még 5 éve, ahogy Ankarával is akár csak egy évvel korábban. S minthogy az utóbbi időben az Emirátusok igazán egyetlen kitűzött célját sem érte el, a változás legalább annyira mutatja a gondjait, mint a képességeit.
Gazdaságilag világos, politikailag ködös célok
Már az Ankarába tett látogatás előtt voltak olyan hangok az arab világban, amik rámutattak, hogy ennek a megbékélésnek a gazdasági éle világos, ám annak végső politikai célja már kevésbé. Pontosan erre utaltunk az előbb. Az teljesen világos, hogy a Törökország felé tett lépés sokkal fontosabb, hiszen itt máris vannak kilátásba helyezett gazdasági megállapodások.
Hiba lenne viszont az gondolni, hogy motivációt kizárólag, vagy akár döntően gazdasági célok jelentenék. Ez elsősorban egy politikai kezdeményezés minden fennálló nehézség lezárására és új lehetőségek keresésére a térségben, miután a korábbi szövetségesekkel megromlott a viszony.
Az önálló hatalmi tömb vége?
Miközben az emirátusi külpolitika ismét teljes gőzzel akcióban van, van egy front ahol a leghalványabb változás sincs. Ez a Katarral ápolt viszony. Lassan egy teljes év eltelt al-‘Ulā óta, ám Doha és Abū Zabī továbbra is úgy kezeli a másikat, mintha az nem is létezne.
Elméletben az Ankara felé tett mostani nagy gesztus szolgálhatná a megbékélést ebben az ügyben is, hiszen az Ankara és Doha közti szálak erősek. A gazdasági megállapodásokért és politikai közvetítésért cserébe Törökország stimulálhatná a kiegyezést Katar és az Emirátusok között. A térségnek tehát ez a hasznára is válhatna.
Azonban aligha erről van szó. Ezek a lépések, úgy a Szíria és Irak körüliek, mint a Törökország és Irán felé tettek az irányvonal kiigazításáról szólnak. Felkészülés zajlik az összecsapás következő fordulójára. Miközben jó eséllyel ez zajlik és mind a két fél méregeti a térség államait a másik ellen, a most indult kezdeményezések egy része valóban lehet hasznos a térségnek. Hacsak ezeket nem követik szinte azonnal újabb válságok, mint amiket az utóbbi évtized Szíriában, Líbiában és Jemenben látott. S ezek a válságok még csak le sem zárultak.
Az a hatalmi tömb, amit még bő egy éve is az Emirátusok és Szaúd-Arábia párosa jelentett nem tűnt el. Az Emirátusok nem veszítette el teljesen maga mellől a szaúdiakat, és továbbra is aktív tényező a térségben. Olyan, ami most rendezi újra viszonyait. Kérdés milyen sikerrel.