Nemrég, 2022 december 28-án áttörést jelentő találkozóra került sor Moszkvában. Szíria, Törökország és Oroszország védelmi miniszterei találkoztak az orosz fővárosban. Ez volt az első hivatalos miniszteri szintű találkozó a szír és a török kormány között a Szíria ellen 2011-ben indított háború óta.
Ez nem az első találkozó a két fél között 2011 óta, hiszen politikusok, a hadseregek tisztjei és a hírszerzés irányítói, sőt állítólagosan még miniszterek is találkoztak azóta. Viszont az eddigi találkozók vagy nem voltak hivatalosak, vagy csak bizonyos akkor éppen sürgető kérdések ideiglenes megoldása miatt találkoztak. Egyben sosem voltak igazán sikeresek, vagy hosszútávúak. Másképp fogalmazva sosem vezettek el egy átfogó politikai kapcsolatfelvételhez, kikövezve az utat a rendezés felé, ahogy azt mind a két fél remélte. Bár a kapcsolatok egyértelműen élénkültek 2018 óta, amikorra világos lett, hogy a szír kormány biztosan a helyén marad és nem lehet egyszerűen megbuktatni. Egyben ez a mostani esemény sem volt volt az a rég várt kétoldalú, amire 2018 óta mindkét oldalon vártak. Nyilvánvalóan a Moszkva által erőltetett kiegyezési folyamat részeként került erre sor. Csakhogy ez sosem váltott ki nagy lelkesedést Damaszkusz részéről és eddig a török fél sem mutatta komoly jelét, hogy kész a áldozatokat hozni a folyamat beindítására. Akkor hat miért volt a mostani találkozó olyan különleges?
A találkozó után szinte azonnal a török fél kifejezetten nyíltan ünnepelte az eseményt, amit “áttörésnek” nevezett és két fontos dolgot mondott ki. Először is Törökország kész elhagyni Szíriát és átadni az általa ellenőrzött területeket, másodszor, hogy ez még csak az előkészülete egy Szíria és Törökország közötti miniszteri szintű találkozónak, amit a két ország elnökeinek kétoldalú találkozója követhetne.
Ilyen jelzések, komoly török ígéretek már korábban is voltak. Ami szinte sosem vezette változáshoz a valóságban. Ám ami most igazán mutatja, hogy valami beindult és a térség kíváncsian várja mi következik, az egy hirtelen látogatás volt. Amikor ‘Abd Allah ibn Zāyid emirátusi külügyminiszter január 4-én hirtelen Damaszkuszba látogatott.
Az összetett érdekek
Ahhoz, hogy meg lehessen érteni, mi vetett ehhez a török kiegyezési folyamathoz, látnunk kell a Szírián belüli érdekek valós helyzetét. Miért erőlteti ezt ennyire most Ankara? Miért erőlteti annyira Oroszország, hogy sikerre vigye ezt a programot az egyértelmű szír tartózkodás ellenére is? Miért tart Szíria attól, hogy elfogadja a közeledést?
A helyzet az, hogy főként Szíria északi és keleti részén a háború végével egy nagyon összetett patthelyzet alakult ki. Az érdekeltek elsődleges köret a szír kormány és szövetségei, Törökország és saját, többségében szélsőséges szervezetekből alakult kliensei, illetve a különböző kurd csoportok jelentik, utóbbiak élén az amerikai támogatást élvező Szíria Demokratikus Erőkkel (Qasad). Emögött a kör mögött pedig ott áll egy második nagyobb szembenállás az egyik oldalon az oroszokkal és térségbeli szövetségeseikkel, míg a másik az Egyesült Államok a maga szövetségeseivel.
A jelen napi valóság az, hogy bár az ország túlnyomó többségében a napi életet a szír kormány irányítja, van két nagyobb különösképpen által törvénytelenül megszállt övezet, amit nagyobb “szürke zóna” vesz körül. Északon végig a török határ mentén és főként Idlib tartományban kiterjedt területet tartanak a török erők megszállás alatt. Az általuk közvetlenül ellenőrzött területen túl azonban van egy nagyon is hathatós török befolyás alatt álló vidék, amit a török bábszervezetek tartanak megszállva. Ennek határai pedig folyamatos mozgásban vannak.
A szír-jordán-iraki hármas határnál, at-Tanaf területén az amerikaiak állítottak fel egy illegális katonai támaszpontot, melyet saját szélsőséges – elsősorban nem kurd – bábszervezeteik vesznek körül és védenek. Emelett Szíria keleti részén, a szír olaj- és gázmezők döntő többsége amerikai megszállás alatt van, valamint komolyabb mezőgazdasági területek is. Innen az amerikaiak folyamatosan sajátítják ki és viszik el a szír olajat, gázt és gabonát. Nem is annyira saját anyagi érdekeik miatt teszi ezt, hanem a Szíria elleni pusztító gazdasági háború részeként, hogy felkelésre kényszerítsék a szír lakosságot. Az amerikai megszállás azonban nem alkot egyetlen egybefüggő területet. A támaszpontokon kívül a napi életet alapvetően Damaszkusz felügyeli, de az amerikai befolyás a Qasad-on keresztül nyúlik ki, ami amerikai támogatás mellett egyre terjeszkedik és igyekszik rákényszeríteni saját politikáját a helyi lakosságra. A támaszpontokról aztán folyamatosan fedett akciók zajlanak a szír csapatok ellen, hogy a helyzetet folyamatos bizonytalanságban tartsák. Ugyanakkor, bár a Qasad és a szír erők között az összecsapások viszonylag ritkának számítanak, folyamatos összecsapások zajlanak a török – erők és – kliensek, valamint a Qasad és a hozzá köthető fegyveres csapatok között.
Ezt az eleve nagyobb összetette helyzetet tovább bonyolítja az orosz csapatok jelenléte, akik valamelyest próbálnak közvetíteni a kurdok és Törökország között, valamint szívességet tenni Damaszkusznak azzal, hogy szintig korlátozzák az amerikaik mozgását.
Damaszkusz fő gondja nem is a Qasad, hanem az amerikai megszállás az ország keleti részén. Ez biztonsági okokból is aggasztó, de sokkal gazdaságilag fontos, hogy vissza lehessen szerezni az olaj- és gázmezőket. Ezek ugyanis elégséges termelést jelentenének az ország igényei kielégítésére és megindulhatna a szír gazdaság helyreállítása. A Qasad gondot jelent, de az amerikai támogatással hamar meg lehetne birkózni vele. Minthogy pedig a Qasad vezetősége és a szír kormány között a kommunikáció folyamatos, Damaszkusz mindig is bízott benne, hogy végül ki lehet dolgozni egy kölcsönösen elfogadható megállapodást. Mi több, a Qasad sokszor hasznosnak bizonyult a török megszállás sakkban tartására is. A török megszállás is gondot jelent, főként az ai ideológiai propaganda, amit a törökök folytatnak az általuk megszállt területeken, de ez gazdaságilag jóval kevésbé fontos, mint a keleti rész. Damaszkusz tehát a két felet eddig sikerrel használta ki egymás ellen. Csakhogy mostanra nyilvánvaló, ebből hosszútávon nincs előrelépés.
Ankara maga is le akarja már zárni ezt a drága kalandot, de nagyon kényes a helyzete. Nem akarja ugyanis azt, hogy az általa feladott területek végül a kurd csoportok kezébe kerüljenek, amik aztán folytatnák rajtaütéseiket a török csapatok ellen, de már Törökországon belül. A legjobb forgatókönyv Ankara számára az lenne, ha nagyjából 1,5-2 millió szír menekültet vissza tudna telepíteni az általa megszállt vidékekre, ezzel is enyhítse az országon belüli társadalmi feszültséget, majd ezeket a területeket átadná a szír kormánynak, ami cserébe meggátolná és további harcokat és itt valamelyes politikai befolyást is biztosítana. Csakhogy Ankara nem nagyon bízik abban, hogy Damaszkusz ezt meg is teszi, vagy hogy képes lesz rá. Sem abban, hogy amerikai “szövetségesei” nem jelennek meg itt is, hogy további lökést adjanak a Qasadnak. Amivel szemben a szír állam nem biztos, hogy egyedül sokat tud tenni, vagy hogy nagyon áldozatokat akarna ezért vállalni.
A Qasad nagyon kevés önálló erővel rendelkezik, döntéseit alapvetően nem maga határozza meg. Ennél fogva folyamatosan lavírozik a szír, az orosz és az amerikai támogatás között. Amelyek közül eddig még az amerikaiak bizonyultak a leginkább gálánsnak, de a nehéz helyzetekben épp ugyanúgy cserben hagyták őket. Vagyis a Qasad csupán egy babú egy nagyon összetett sakktáblán.
Az oroszok okok hosszú sora miatt nagyon örülnének egy Ankara és Damaszkusz közötti megbékélésnek. Ha le lehetne zárni ezt a szembenállást, akkor az orosz erők egy része felszabadítható lenne, akikre Ukrajnában nagy szükség van most. Ezzel megnyílna az út jóval fontosabb Törökországgal közös projektet elindításához. Ilyen például egy regionális gázterminál felállítása Törökországban, amin keresztül az orosz földgáz visszatérhetne az EU-ba. Stabiligázódna a gabonaforgalom is Oroszországból Törökországon át. Hatalmas gazdasági partnerségi projektek vannak előkészület alatt Moszkva és Ankara között, amiknek súlya összesen messze nagyobb, mint amekkora jelentősséggel maga Szíria bír. Ez magyarázza elsősorban, hogy Oroszország miért nem nyújt soha túl nagy támogatást saját szír szövetségesének, hiszen nem kockáztatja a végsőkig kapcsolatait a török féllel.
Ami Washingtont illeti, de egyben számos térségbeli államot is, amelyek vagy Szíriával, vagy Törökországgal vannak viszályban, a cél a jelen helyzet fenntartása a lehető legtovább. Így ugyanis az orosz, a török és a szír erők leköthetőek.
Milyen messzire juthat tehát egy kiegyezés? Meg tud-e a két szembenálló állam valóban békülni? A kettőjük közti szembenállás elmúlt tizenegy éve és a háború súlyossága miatt ez szinte elképzelhetetlen. Csakhogy a politika pont az a világ, ahol az érdekek szinte mindig felülírják a morális és az érzelmi megfontolásokat. Márpedig Ankarának és Damaszkusznak is hatalmas érdeke, hogy kimozduljanak a mostani helyzetből.
Egy megegyezés nagyon is lehetséges, bár maga a gyakorlati kivitelezés nyilván sok időt vesz igénybe. Teljesen megvalósítható, hogy a törökök fokozatosan területeket adjanak át Idlibtől keletre haladva az oroszoknak, azok pedig idővel a szíreknek. Bár a keleti részeken a kurdok elleni garanciaként a törökök bizonyos formában majd közös török-orosz-szír felügyeletet erőltetnek majd. Szíriának is nagy szüksége van a megegyezésre. Nem is elsősorban a visszaszerezhető területek miatt, hiszen jelenleg nincs abban a gazdasági helyzetben, hogy ezeket hathatósan újjáépítse, vagy visszaintegrálja. Sokkal inkább azért, hogy megnyílhasson a török határ, ezzel pedig az árú forgalom, a közlekedés és az anyagi csatornák. Ami legalább egy adott szintig meg tudná törni az anyagi blokádot.
Az érdekek és nyilván a politikai szándék tehát megvan. Sokkal nehezebb azonban egy ennyire elhúzódó háború után az összes részlet kidolgozása. Főleg úgy, hogy nincs igazi bizalom a felek között.
De hol van Irán?
Érdekes dolog megjegyezni, hogy milyen kevés figyelmet szentel az iráni diplomácia ennek a fejleménynek. Végső soron nem kellene, hogy másodlagos kérdés legyen ez Teheránnak. Az egyre gyorsabban fejlődő orosz-iráni kapcsolatok és az Ankara és Teherán közti kiváló együttműködés mind arra kellene utaljon, hogy nagyon is lehetséges egy komoly iráni részvétel a rendezésben. Hiszen az összes oroszok vezette asztanai konferencián részt vett és Szíria legstabilabb, leginkább megbízható szövetségese.
Szíriának is fontos kellene legyen, hogy Irán jelen legyen ezeken a megbeszéléseken, vagy legalábbis látszódjon a támogatás. Irán talán nem nyújtott olyan látványos segítséget, de kiemelt szerepe volt a szír kormány támogatásában a 2011 óta tartó háború során. Hol van tehát most a mindig annyira aktív iráni diplomácia? Miért húzódik most ennyire a háttérbe?
Az elsődleges ok, hogy Iránt még mindig erősen lekötik belső gondjai és sokkal nagyobb kérdések foglalkoztatják a térségben. Másrészt az egyre magasabb szintre fejlődő orosz-iráni partnerség óvatossá is teszi a teheráni vezetést, hogy ne keresztezze az orosz politikát. Főleg egy olyan kérdésben, ami végső soron neki is hasznos.
Jó ideig valódi rivalizálás zajlott a színfalak mögött Szíriában Irán és Oroszország között, hogy milyen messze tudják saját befolyásukat kiterjeszteni. S bár mind a két fél hasznot húzott a másik jelenlétéből, komoly ellentétek is voltak közöttük. Mindezt azonban nagyrészt az ukrajnai háború és az utána megindult orosz-iráni szövetség lezárta. Azóta Oroszország már azt is megfogalmazta, hogy erői Szíriában a terrorizmus és a megszállás ellen szövetségesekként harcolnak együtt Iránnal.
Bár Irán játszhatna komoly szerepet a mostani szír-török megbékélési kísérletben és Damaszkusz szempontjából ez fontos is lenne, Irán egyelőre le van kötve és ennél a kérdésnél jóval nagyobb közös érdekei vannak Oroszországgal.
Egy nagyon beszédes látogatás
Összességében a diplomáciai tevékenység a december 28-i moszkvai találkozó óta nagyon aktív lett. Feltűnő, hogy főként török részről, de a korábbi próbálkozásokkal ellentétben ezt most a szír kormány nem sietett cáfolni. Damaszkusz nem hűtötte le a kedélyeket merev elutasítással, hogy mindenfajta tárgyalásra csakis a török csapatok kivonulása után kerülhet sor. Ezzel pedig láthatóan a “majd meglátjuk” álláspontra helyezkedett.
Ez nagyon is érthető. A szír kormány korábban is hozzájárult egy sor részleges megállapodáshoz a török féllel. Ezek közt a legfontosabb volt a 2020 márciusi tűzszünet a szír hadsereg által megindított “Idlib hajnala 2” hadművelet után, amikor Idlib tartomány lehető legnagyobb részét fel akarta szabadítani a törökök és szélsőséges szövetségeseik megszállása alól. A megállapodás értelmében az Aleppót Latakiával összekötő M4-es autópályát meg kellett volna nyitni, illetve a török csapatoknak vissza kellett volna tartani a szélsőséges csoportokat a folyamatos támadásoktól. Ez csak rövid ideig valósult meg, majd aztán a megegyezés gyakorlatilag összeomlott és létrejött a mostani feszült patthelyzet, ami a két félnek gond. Ezért aztán Damaszkusz hallgatólagosan szabad utat biztosított a kurd csoportok rajtaütéseihez, hogy azok lekössék a török erőket és klienseiket.
Damaszkusznak jó oka van arra, hogy ne bízzon még az aláírt egyezményekben sem a mostani török vezetéssel. Sőt még az orosz közvetítésben és garanciákban sem. Hiszen mind a 2020 márciusi idlibi fegyverszünet, mind a Moszkva által nyújtott légvédelem az folyamatos izraeli agressziókkal szemben összességében erélytelennek bizonyult. Egyre nagyobb a panasz a szír körökben, hogy Oroszország sokkal többet tudna segíteni és sokkal többet is kellene tegyen. Ez ugyan nem a hivatalos szír politikai irányvonal, de ma Oroszországnak sokkal kisebb hitele, meggyőző ereje van, mint volt 2015-ben.
Mindehhez járul, hogy idén igen fontos választások lesznek Törökországban. Feltételezhető tehát, hogy mindazt, amit látunk, az orosz-török közös érdekek diktálják, a publicitás pedig csak a választási kampány része. Amihez most először, amióta a török közeledés megindul Szíria asszisztál, de érthetően szkeptikus. Vagyis lehetséges, hogy a színfalak mögött valójában nagyon kevés valódi mozgás van. De vajon igaz-e ez a feltevés?
Ennek erősen ellentmond az emirátusi külügyminiszter, ‘Abd Allah ibn Zāyid 2023 január 4-i látogatása Damaszkuszba. Itt rögtön ki kell emelni, hogy bár Szíria még ma is erősen elszigetelt az arab világban, egy ilyen látogatás alapvetően se nem meglepő, se nem annyira jelentős.
Még 2018 végén épp az Emirátusok volt az, ami “megtörte a jeget” az arab világban – főként az Öbölben -, amikor újranyitotta damaszkuszi nagykövetségét és újra felvette a szír vezetéssel a diplomáciai kapcsolatokat. Ezt aztán hamar követte a legtöbb öbölállam, amiből mostanra csak – a fő török szövetséges – Katar és Bahrein maradt ki. Szintén az Emirátusok törte meg a szír elnök politikai elszigeteltségét az arab világban, amikor még 2021 októberében hosszas telefonbeszélgetésre került sor Baššār al-Asad és Abū Zabīnak akkori koronahercege, Muḥammad ibn Zāyid, aki azóta az Emirátusok elnöke. Akkor Abū Zabī politikai és gazdasági támogatást ígért. Ezt hamar követte egy másik áttörő esemény, amikor 2021 novemberében ‘Abd Allah ibn Zāyid emirátusi külügyminiszter Damaszkuszba látogatott. A politikai kapcsolatok rohamléptékben fejlődtek a két ország között és ez vezetett Baššār al-Asad 2011 óta első látogatásához egy arab országba, amikor 2022 márciusában az Emirátusokba látogatott.
Akkor úgy tűnt, hogy az Emirátusok utat fog törni, hogy véget vessen Szíria elszigeteltségének az arab világban, illetve hogy az visszatérjen az Arab Ligába és aktív szerepet kapjon ismét az arabközi kapcsolatokban. Ezt a vonalat akkor sok állam támogatta, élükön Algériával, Irakkal és Libanonnal. Bár eddig ennek nem sok kézzel fogható eredménye lett, az Emirátusok valóban megnyitotta munkaerőpiacát a szírek előtt, ami valós segítség a szíriai lakosságnak.
Vagyis ugyan az utolsó komoly emirátusi lépés már közel egy éve volt, nem tűnne úgy, hogy ez a látogatás az emirátusi külügyminiszter részéről meglepő, vagy akár kifejezetten fontos lenne. Csakhogy ezután a rövid és nagyon szívélyes találkozó után egyik fél sem osztott meg róla szinte semmit a diplomáciai formaságokon túl. Mi volt tehát ennek a találkozónak a célja és miért volt olyan fontos ez most? Hiszen nem előre egyeztetett látogatásra került sor. Minderre a hivatalos csatornák nem adnak választ.
Kifejezetten érdekes, hogy pusztán két nappal korábban, január 2-án Tel Aviv bejelentette, hogy Netanyahu izraeli miniszterelnök hamarosan az Emirátusokba látogat a poltikai kapcsolatok élénkítésére. Amik most kifejtetten jók, hiszen az Emirátusok annak ellenére gratulált Netanyahu kormányalakításához, hogy azt erős kritikák övezik, amiért szélsőséges politikai elemeket emelt be a kabinetbe. Ám valamiért épp e fontos látogatás előtt az emirátusi külügyminiszter Damaszkuszba látogatott, hogy egy nem különösebben fontos politikai gesztust tegyen. Vajon miért?
Egyáltalán nem véletlenről van szó. Bár eddig is számos jele volt annak, hogy a török vezetés keresi a kapcsolatot a szír kormánnyal valamilyen formában és ki akar egyezni vele, ettől eddig Damaszkusz mereven elzárkózott. Valahányszor török vezetők felvettek egy lehetséges találkozót Erdoğan és al-Asad között, azt a szír csatornák azonnal határozottan cáfolták. Most azonban erre nem került sor. Egy szír és egy török miniszter közötti hivatalos egyeztetés után, melyről nagyon kevés konkrétum szivárgott ki, hogy miről is egyeztek meg pontosan, valamint azután, hogy Ankara folyamatosan egy közeli találkozóról beszél a legmagasabb szinteken számos kérdés merül fel. Mindez komoly? Valóban megkezdődött a kiegyezés? Meddig hajlandó Szíria elmenni, hogy rendezte viszonyát Ankarával? Mennyi áldozatot hajlandó Damaszkusz vállalni?
Ezek mind alapvetően fontos kérdések az egész térség, így közvetlenül az Emirátusok számára is. Nem éppen azért, mert Szíriáért aggódnának. Az Emirátusok politikai számításában Szíria fontos, de csakis egy jól meghatározott logika mentén. Abū Zabī fő térségbeli riválisa Katar, ami pont most tűnt fel remek színben a világ előtt. Miután a 2017-2021 közötti gazdasági blokád a katari vezetés megtörése érdekében elbukott, az emirátusi vezetésnek újra kellett gondolnia taktikáját. Megindult egy nagyívű rendezés Abū Zabī és Ankara között is pontosan ennek a politikának a mentén, hogy talán gazdasági előnyökkel le lehet választani a törököket Katarról, vagy gyengíteni lehet a török-katari partnerséget. De ettől meg egy ütőkártyára is gondtoltak.
Ezért olyan fontos Szíria az Emirátusoknak. Hiszen amíg a török csapatok le vannak kötve, addig további nyomást lehet kifejteni Ankarára, míg ha az igények úgy diktálják, Abū Zabī jelentkezhet közvetítőként a török és a szír fél között. Ez a helyzet pedig komoly tekintélyt kölcsönöz az emirátusi diplomáciának a térségben.
Ennél fogva nagyon is érhető, hogy Abū Zabī ki akarja puhatolni mennyire előrehaladottak a tárgyalások a török féllel. Ez volt az utazás fő célja. Ami viszont mutatja, hogy valami valóban alakul Moszkva, Ankara és Damaszkusz között.