Február 22-én este Vlagyimir Putyin orosz elnök független országnak ismerte el a két szeparatista entitast, a Donbasz és Luhanszki Népköztársaságokat. Ugyanazon az éjjelen orosz “békefenntartó” csapatok lépték át az orosz-ukrán határt és bevonultak a két entitás területére, hogy biztosítsák azokat minden esetleges ukrán katonai akcióval szemben. Azonban a lépést szinte azonnal kibővítette Moszkva és katonai akcióba kezdett Ukrajna ellen, hogy katonailag megtörje és “lefegyverezze” azt.
Ez a világot, de legalábbis teljesen biztosan Európát olyan közel hozta egy totális háborúhoz, amit 1945 óta nem láttak. Azzal, hogy Oroszország masszív katonai erőket léptetett be a két szeparatista entitás területére azt jelenti, hogy ellenőrzése e két orosz többségű terület fölött immár tény. Az orosz felvonulás Ukrajna “lefegyverzésére” pedig azt jelenti, hogy Moszkva hatástalanít egy nagyon is valós fenyegetést a tőszomszédságában. Amit már csak katonai erővel lehet a visszájára fordítani. A labda ezzel az amerikai-európai térfélen pattog. A kérdés, hogy mit lépnek ellene.
Ez az egyoldalú orosz lépés Moszkva részéről hosszú hetek fokozódó feszültsége után következett az USA és Oroszország között, amiben az EU is erősen érintett volt. Ez a de facto katonai összecsapás máris kiterjedt gazdasági háborúhoz vezetett a Nyugat és Oroszország között, de könnyen lehet egy sokkal nagyobb, sokkal inkább globális háború nyitánya.
Ez olyan komoly kérdés, ami globális jelentőséggel bír. Számunkra az Amaraia Műhelynél maga az ukrán válság messze meghaladja kutatási területünket, így nem is kívánjuk azt mélyebben értékelni. Hiba lenne azonban az ukrán válságot elszigetelt ügyként kezelni. Nemcsak mélyen kötődik a Közel-Kelethez és Oroszország most egyre nagyobb szerepéhez a térségben, hanem a két kérdés már 2014 óta összefügg.
Szemet szemért: amikor Ukrajna és Szíria egyazon ügy lett
Mostanra már kellően jól kutatott téma, hogy 1990 előtt a Szovjetunió kiterjedt kapcsolatokkal bírt az egész Közel-Keleten és számos térségbeli ország a nem-hivatalos szovjet befolyási övezet részének számított. Bár egyesek, mint Egyiptom idővel “átálltak”, mások, mint Szíria, Algéria, vagy Líbia még a Szovjetunió szétesése után is közel maradtak Moszkvához. Meg olyan időkben is, amikor ennek a partnerségnek igen megkérdőjelezhető haszna volt.
Miután a Szovjetunió szétesett, bizonyos fokú egyetértés volt abban, még ha nem is volt ez hivatalos, hogy az addig ismert világot átalakítják. Oroszország gyakorlatilag feladta közel-keleti érdekeltségeit – vagy csak nem volt ereje többé azokat fenntartani – és kiürítette a térségben az összes katonai támaszpontját. Vagy legalábbis szimbolikus jelenlétre csökkentette azt. Csakhogy Európa esetében arról is volt bizonyos fokú egyetértés, hogy bár Oroszország elfogadja pozíciói többségének elvesztését, vagy hogy korábbi érdekeltségei a világon alapvetően csak gazdaságiak maradnak, a frissen függetlenedő volt szovjet tagköztársaságok orosz befolyás alatt maradnak. Ebbe nemcsak Fehéroroszország tartozott bele, vagy a közép-ázsiai államok, de a Kaukázus, a balti államok es Ukrajna is. Idővel fokozatosan az olyan államok, mint Észtország, Lettország, vagy Litvánia, amik korábban nem egyszerűen szövetséges országok voltak, hanem a Szovjetunió részei, csatlakoztak a NATO-hoz. Ez a korábbi egyetértés megsértése volt, de a körülmények tükrében Moszkva ezt kénytelen volt elfogadni.
Azonban Ukrajnában 2014-ben gyökeres fordulat állt be, ami fordulópontot jelentett a korábbi folyamatban. Nemcsak azért, mert Ukrajnának egészen más csengése van az orosz néplélekben, vagy mert itt már komoly oroszajkú diaszpóra él, hanem mert Ukrajna csatlakozása a NATO-hoz már igen komolyan korlátozhatta volna Oroszország stratégiai képességeit. Éppen ebből fakad, hogy minden nemzetközi jogi körülmény dacára Oroszországnak nem volt más választása, mint a Krím-félsziget erővel való beolvasztása. Ez fordulópont volt, merthogy Oroszország képességei 2014-ben úgy gazdaságilag, mint katonailag más messze nem voltak összehasonlíthatók az 1991-es Oroszországéival. Többé nem egy gyenge és visszahúzódó Oroszországról volt szó, amit belső konfliktusok és gyenge államvezetés bénított meg, hanem egy erős és belsőleg jól átszervezett, stabil országról, ami ismét jelen volt a nemzetközi színtéren.
Itt rá lehet mutatni egy kiváló példára. 1991 után, amikor Jugoszlávia elkezdett szétesni, Moszkvának igen nehezére esett elfogadni a megváltozott felállást és adott ponton azt is felvetette, hogy katonai erőt küld Szerbiába egy békefenntartó akció keretében. Ez pajzsként szolgált volna, ami nem engedné Szerbia teljes feldarabolását és az orosz érdekszférából való kiszakítását, hiszen ez egy kifejezetten érzékeny terület volt Oroszország számára. Végül azonban Moszkva nem bizonyult képesnek arra, hogy erőt mutasson és el kellett fogadnia az egymást követő nyugati katonai akciókat az egykori Jugoszlávia területén. Még ha fel is vonult és küldött békefenntartó csapatokat Koszovóba megnehezíteni a NATO műveleteket, ez nem akadályozta meg Szerbia feldarabolását.
2014-ben azonban, amikor egy másik kiemelt orosz szövetséges, Szíria volt abban a veszélyben, hogy elbukik és a nyugati követelések szerint gyökeresen átformálják Oroszország újfent keresztútnál találta magát. Vagy elfogadja, hogy innen is kiszorítják, vagy cselekszik. Akkor nem kis meglepetést okozott, hogy Oroszország nemcsak közvetlenül beavatkozott Szíriában és megsegítette a szír államot a külföldi “állambuktató” kísérletek ellen, hanem ez egy hosszútávú vállalkozás lett, ami mai napig tart.
Oroszország 2011 óta nagyon is hathatósan támogatta a szír kormányt, de folyamatosan haladt az első pillanattól a közvetlen beavatkozás felé is. 2013 elejétől fogva egyre inkább érett, hogy előbb, vagy utóbb Oroszországnak meg kell védenie érdekeltségeit és szövetségeseit Szíriában. Csakhogy 21014 elején gyökeres változások robbantak ki Ukrajnában, amik az országot az orosz érdekkörből a Nyugat felé vitték. Amint jeleztük, ez a fordulat stratégiai orosz létérdekeket veszélyeztetett. Moszkva kénytelen volt elsőséget szentelni ennek az ügynek, messze minden más érdekeltségen felül a világban. Ez kitolta a világ más részein lehetséges akciókat. A Krím-félsziget 2014 márciusi bekebelezése után, illetve miután a kelet-ukrajnai háború 2015 februárjában egy törékeny békével érdemileg lezárult, Oroszország kellően stabilnak érezte a helyzetet, hogy műveleteket kezdjen Szíriában.
A Közel-Keleten már akkor is úgy fogták fel, hogy a Nyugat és Oroszország közti szembenállásnak ez a két színtere összekapcsolódik. Tény, hogy valahányszor a harcok hevessé váltak Szíriában az ukrajnai válság csillapodott, illetve fordítva is ugyanez volt igaz. Fokozatosan nyilvánvaló lett, hogy az Ukrajna és Szíria körüli részleteket ugyanannál a tárgyalóasztalnál vitatja meg a Nyugat és Oroszország, ahol egyik fél sem volt egyértelműen nyertes, de mind a kettő stabilan biztosította pozícióit.
Szíriában a közös orosz-szír műveletek felszabadították az ország legnagyobb részét és minden a szír kormány megbuktatására tett kísérletet stabilan elhárították. Ám Amerika számos törvénytelen katonai támaszpontot épített ki Kelet-Szíriában és at-Tanaf körül, ahonnan kőolajat termel ki és időnként még ma is katonai akciókat hajt végre Szíria más területein. A nem-hivatalos frontvonalak megmerevedtek, akármilyen képlékenyek is azok mind a mai napig, és egyik fél sem keresi az összeütközést a másikkal. Ukrajna ennek a képletnek a pontos ellentéte, ahol a kormányzat a Nyugat stabil szövetségese lett, mi több, tárgyalásokat folytat a NATO és az EU csatlakozásról. Dacára az olykor heves ellenállásnak egyes EU és NATO tagállamok részéről, hogy támogassák Ukrajna tagságát, a kérdés egyáltalán nem került le a napirendről és Kijev masszív katonai és politikai támogatást kap folyamatosan Nyugatról. Oroszország stabilan ellenőrzi a Krím-félszigetet és hathatós szövetségesei vannak Donbasz és Luhanszk térségében, ahol a helyi entitások fenntarthatatlanok lennének az orosz segítség nélkül.
Úgy tűnik tehát, hogy e két ügy egyikében sem lehet teljes megoldás a másik megoldása nélkül. Annak ellenére, hogy a két probléma nagyon más kérdéskör része. Miközben az USA csökkenteni szeretné jelenlétét a Közel-Keleten és bizonyos pozíciókat egyre inkább szövetségeseinek ad át, gazdasági érdekeltségei Európában egyre nőnek. A másik oldalon Oroszországnak óriási gazdasági érdekei vannak Európában, leginkább a Németországgal ápolt energetikai partnerség miatt, miközben jelenléte a Közel-Keleten nő
Ma is összefüggnek
Látható volt, hogy az ukrán frontok több évnyi viszonylagos nyugalom után 2021 végére ismét feszültté váltak. Ezzel egyidőben egyre nőtt Szíriában az elégedetlenség Oroszország itteni szerepével és az általa nyújtott védelemmel szemben. Főként a Szíria legfontosabb kikötője, Latakia elleni izraeli légicsapás után 2021 december 28-án. Azóta viszont valami megváltozott. Izraeli beszámolók arra kezdtek panaszkodni már január végén, hogy az orosz légvédelmi berendezések zavarják a nyugat felől érkező izraeli polgári utasszállító gépek rendszereit. Soha korábban nem volt ilyen panasz, így joggal feltételezhető, hogy azon orosz lépésekhez kötődnek, amik korlátozzák Izrael csapásmérési képességeit.
A február 9-én végrehajtott izraeli agresszió is a változás jeleit mutatja. A támadást az eddigiekkel szemben csak részben hajtották végre a levegőből, az első sorozatokat föld-föld rakétákkal indították. A levegőből indított támadást Bejrút fölött indították, ami az orosz-szír légvédelem működési területén kívül esik, mégis félbeszakadt, miután a szír légvédelem ennek ellenére rakétákat indított az izraeli gépek ellen. Ezeknek a rakétáknak egy része pedig izraeli megszállás alatt álló területeken ért földet. Vagy a szír légvédelem elhárító rakétái tévedtek el, vagy ez szándékos figyelmeztetés volt Damaszkusz részéről, az azonban biztos, hogy Izrael jó ideje nem tapasztalt konzekvenciákat agresszív viselkedése miatt. Mi több, Libanonban a Ḥizb Allah egy sor nyilatkozatban már azt is bejelentette, hogy immár képes precíziós rakétákat és drónokat gyártani, ezekből a fegyverekből pedig komoly készlete is van. Külön súlyt ad ezeknek a fenyegetéseknek, hogy február 18-án a szervezet felderítő drónt küldött Észak-Palesztinába, az izraeli hadseregnek pedig be kellett ismernie, hogy nem tudta hatástalanítani azt. Minden valószínűség szerint a drón épségben visszatért a kiindulópontjára. Az eset részleteivel már foglalkoztunk. A Ḥizb Allah és a szír hadsereg közti szoros együttműködés alapján a két kérdés aligha elválasztható.
Beszédes, hogy a február 23-án végrehajtott izraeli agresszió ugyan 3 szír katona életét követelte, de azt már csakis hagyományos föld-föld rakétákkal hajtották végre. Légitámadást meg sem kíséreltek. Vagyis bár Tel-Aviv mindent megtesz, hogy megtartsa a kezdeményezést, azt most elveszíteni látszik.
Mindez nem feltétlenül jelent még orosz részvételt. Végtére is a Moszkva és Tel-Aviv közti kapcsolatok minden ellentét dacára kiválóak. Még a légicsapások sem okoztak komoly feszültséget a két fél között, egészen Latakiáig. Csakhogy, amint láthattuk, az izraeli panaszok mostmár mutatják az elégedetlenséget. Február 20-án Jair Lapid izraeli külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy “ha háború törne ki Ukrajna és Oroszország között, akkor Izrael Washington mellett ál [majd]”. Korábban az izraeli vezetés azt mérlegelte, hogy “egy ilyen háború Izrael számára is stratégiai következményekkel jár”. Tekintettel az ottani komoly zsidó diaszpórára érthető is, hogy Tel-Aviv aggódik Ukrajna miatt, de ezzel együtt is nehéz lenne félreértelmezni ezeket az üzeneteket. Tel-Aviv aggódik az oroszok szíriai lépések és az iráni atomtárgyalások kapcsán mutatott orosz álláspont miatt. Választhatott volna egy semleges álláspontot is, de világos, hogy egy teljeskörű háború kihat a közel-keleti frontokra is.
Szintén fontos, hogy Oroszország nemrég figyelmeztetett a kelet-szíriai amerikai akciók miatt is, azt állítva, hogy Washington és London Dā‘iš terroristák százait engedi szabadon, hogy azok aztán merényleteket hajtsanak végre a szír állam által felügyelt területeken. Ilyen támadásra pedig február 15-én már valóban sor is került Damaszkuszban egy szír katonai szállítójármű ellen. Ebben egy katona meghalt, 11 további pedig megsebesült.
Ebben a tekintetben fontos megjegyezni, hogy az utóbbi időben Oroszország lassan, de folyamatosan növelte katonai jelenlétét Szíriában, köztük olyan területeken is, amik közvetlenül szomszédosak az amerikai csapatokkal.
Akár ezeknek a fejleményeknek a kapcsán, akár az ukrajnai feszültségek hatására, akár más megfontolások miatt, február 15-én Oroszország hiperszonikus rakétákkal felszerelt MIG-31K vadászgépeket és TU-22M hosszútávú bombázókat telepített Szíriába. Hivatalosan a lépés oka, hogy ezek a gépek is részt vettek a Földközi-tengeren tartott nagyarányú katonai gyakorlatoknak, az azonban kétségtelen, hogy ezek a gépek maradnak. Legalábbis egy jó ideig. Maga ez a gyakorlat is egy komoly üzenet volt. Nem kizárólag azért, mert 140 hajó és vagy 10 ezer orosz katona vett részt rajtuk, hanem mert ezzel egyidőben ugyanilyen hadgyakorlat zajlott a Fekete-tengeren is.
A körülményeket tekintve természetesnek gondolnának, hogy a gyakorlat a Fekete-tengeren, pont Ukrajna mellett fontosabb volt. Végtére is ez volt az a színtér, ami bármelyik pillanatban háborús konfliktus kitörésével fenyegetett. Mégis, február 16-án Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter Damaszkuszba érkezett, hogy tárgyalásokat folytasson Baššār al-Asad szír elnökkel. Kifejezetten furcsa döntés, hiszen ekkor már a nyugati diplomáciai körök küszöbön álló orosz támadásra figyelmeztettek Ukrajna ellen. Minthogy végül ezek az előrejelzések beigazolódtak, nagyon nehéz megmagyarázni, hogy egy ilyen pillanatban az orosz védelmi miniszter miért ment Szíriába. Egy olyan országba, ami katonailag másodrendű kérdés Moszkvának. Vagy mégsem az?
Figyelemre méltó, hogy Sojgu sem a szír vezérkarral, sem semmilyen kiemelt szír tábornokkal nem folytatott érdemi tárgyalásokat, hanem csakis a szír elnökkel. Ez pedig azt mutatja, hogy a látogatásnak politikai okai voltak. Alig pár nappal Donbasz és Luhanszk elismerése, illetve az orosz offenzíva előtt.
Megint csak nem lehet véletlen, hogy pusztán egy nappal később al-Miqdād szír külügyminiszter Moszkvába érkezett, hogy kiterjedt tárgyalásokat folytasson és támogatásáról biztosítsa Oroszországot Ukrajna kapcsán. Al-Miqdād napokig, egészen az Ukrajna elleni orosz fellépéséig maradt. Látogatása alatt Moszkva nemcsak arról beszélt, hogy végre be kell indítani a szír gazdaságot, hanem, hogy “szembe kell szállni a nyugati kényszerítő lépésekkel”. Ezek is nagyon furcsa üzeneteket egyetlen nappal a szeparatista területek elismerése és azt követő orosz offenzíva előtt.
Szíria már az elismerésre is azonnal reagált. Február 21-én al-Miqdād bejelentette, hogy Szíria kész támogatni Donbasz és Luhanszk elismerését. Egy nappal később, február 22-én a szír elnöki hivatal nemcsak jóváhagyta az orosz elismerést, hanem azt is bejelentette, hogy Damaszkusz kész kapcsolatokat nyitni a “két állammal”. Szíria mostani világpolitikai súlyát tekintve ez persze nem jelent sokat. Két dolgot viszont világosan jelez. Először is, legalábbis a közel-keleti felfogásban egy totális háború kitörése a Közel-Keleten is háborút jelent, annak minden következményével. Másodszor, hogy Ukrajna és Szíria kérdései összefüggenek, és nemcsak Oroszország miatt.
A francia kapcsolat: Mali
Szíria azonban messze nem az egyetlen pont a Közel-Keleten, ahol nemrég a Nyugat és Oroszország súrlódott. Egs nagyon hasonló dolog játszódott le Maliban is, még ha jóval nem is tört ki belőle háború.
Február 17-én – az időzítés megint aligha véletlen – Franciaország bejelentette, hogy Párizs szövetségeseivel együtt kivonul Maliból, hogy további terrorellenes tevékenységeit a szomszédos Nigerből folytassa. Franciaország 2013 óta folytat katonai műveleteket itt és nemrég még azt tervezte, hogy további szövetségesek bevonásával kiterjeszti ezt a missziót. Egyáltalán nem rejtették véka alá a kivonulás okát, azt a mali katonai kormányzat tetteivel és a Wagner csoport megjelenésével magyarázták, amely cég egy orosz fél-állami katonai szolgáltató, ami nagyban hasonló a hírhedt amerikai Blackwater-hez. Ez arra utal, hogy ugyan csak egy korlátozott akcióval, hiszen Moszkva nem küldött hivatalos csapatokat ide, félresöpörte Franciaországot és átvette a helyét.
Erre egy az utóbbi években hasonló összeütközés után került sor, ami Líbiában folyt. Ott sok más fél mellett az orosz Wagner szinten érintett volt, ez pedig komoly feszültségeket okozott Moszkva és Párizs között. Ahogy okoz még ma is. Nem véletlen, hogy Csehország mellet pont Franciaország volt az, ami sietett Ukrajnának fegyvereket küldeni a mostani háborús helyzet közepette.
Mali nem jelent kifejezetten jelentős kérdés Oroszországnak. A kérdés egy másik szempontból fontos, ez pedig Oroszország mélyülő kapcsolata Algériával. Egy olyan országgal, amely nemrég szinten élesen szembekerült Franciaországgal és annak legfontosabb észak-afrikai partnerével, Marokkóval. Egy orosz részvétel, mégha ilyen bújtatott és nagyon korlátozott formában is, nem lenne fenntartható biztos utánpótlási folyosó nélkül. Ez az amit Algéria 2021-ben megadott, ezzel szabad utat engedve az orosz missziónak. Algériát már amúgy is aggasztották az intenzív francia katonai műveletek déli határai mentén, illetve az a széles koalíció, amit a térségben kialakított. A lépés tehát teljesen érthető.
Oroszország Algéria legnagyobb katonai partnere. Hosszú évek óta nagy léptékben zajlik az algír haditengerészet fejlesztése, amihez az ország Franciaországtól, Olaszországtól és Törökországtól is vesz hajókat, de a legnagyobb támogatást Oroszország nyújtja. Algéria már 2020-ben bejelentkezett, hogy szeretne 14 új SU-57-es ötödik generációs orosz vadászbombázót venni, illetve két e Oroszországot, hogy lássa el további modern gépekkel. A SU-57-es bombázók még az orosz hadseregben álltak tömegesen szolgálatba. Az egyezmény megköttetett, s még ha eddig nem is történt meg a gépek leszállítása, a folyamat világos. Algéria ismét egyre közelebb húzódik Oroszországhoz. 2021 áprilisában nagy port kavart, hogy Oroszország új haditengerészeti támaszpontot készül építeni Algériában, pont a marokkói határ mellett. Ezt az algériai források azzal indokoltak, hogy ez az amerikaiak szaharai műveleteire adott válasz.
Változik a világ
Mindez megint egy kisebb jelzés arra, hogy ma már Oroszország nem korlátozza céljait Szíriára, vagy bizonyos gazdasági érdekekre Egyiptomban, vagy a Perzsa-öbölben. Számos egyéb olyan kérdés is van, amik azt mutatják, hogy Oroszország sokkal szervesebb része lett a Közel-Kelet képletének, mint volt akár 20 éve. A mostani orosz fellépés Ukrajnában hirtelen felfedte, hogy Oroszország messze nem olyan elszigetelt, mint amilyennek eddig látszott. A világ változik.
Pont azon a napon, amikor az orosz offenzíva megindult ‘Imrān Hān pakisztáni miniszterelnök Moszkvába látogatott. Bár tagadta, hogy a két napos látogatásnak bármi köze is lenne az ukrán válsághoz, figyelemre méltó, hogy azt nem is mondta le az orosz offenzíva után. Nem kapott nagy publicitást, de Iszlámábád jelezte, hogy még most, így is kész kiterjedt energetikai partnerségre Oroszországgal. Vagyis Pakisztán kész vásárlóként megjelenni az esetleg kieső orosz energiahordozó exportra, még ha most Európa totális bojkottra is készül. Pakisztán esetében pedig nemcsak egy olyan országról beszélünk, ami hagyományosan rossz viszonyban van Oroszországgal, hanem olyanról, ami kiemelt amerikai szövetségesnek számított. Legalábbis a legutóbbi évekig.
Az sem mellékes, hogy február 22-én, pont azon a napon, amikor az orosz offenzíva megindult Ilham Aliyev azeri elnök is Moszkvába érkezett. Mégpedig, hogy aláírjon egy nyilatkozatot “a szövetségi érintkezésről a Azerbajdzsáni Köztársaság és az Oroszországi Föderáció között”. Azerbajdzsán Törökország kiemelt szövetségese, aminek erősen ellentmondásos kapcsolata van Oroszországgal és kiterjedt segítséget nyújtott már eddig is Ukrajnának. Egyben nemrég pusztító háborút vívott Örményországgal. Márpedig Örményország volt eddig az oroszok elsőszámú szövetségese a Kaukázusban. Ismét azt láthatjuk, hogy főként ugyan gazdasági okokból, Oroszország döntő szerepet játszik a térségben. Előnyben van riválisaival szemben.
Nem kifejezett meglepetés, de Irán is megértőnek mutatkozott Moszkva döntése iránt Ukrajna ellen, még ha a maga nagyon diplomatikus módján is. Ennél viszont érdekesebb a Biztonsági Tanács Ukrajna kapcsán tartott legutóbbi ülése. Február 26-án egy közös amerikai-albán határozattervezetről szavazott a tanács, ami el akarta ítélni az Ukrajna elleni orosz offenzívát. Oroszország nyilván megvétózta azt. Ám Kína és érdekes módon India mellett az Egyesült Arab Emirátusok is tartózkodott. Igen különös lépés egy újabb kiemelt amerikai szövetségestől, ami pont nemrég próbálta erősíteni a katonai együttműködést Washingtonnal a jemeni rakétacsapások után. Változik a világ.
Valóban, ami ma Ukrajnában folyik, az legalább 30 éve példátlan. Nemcsak Oroszország, de Kína, Irán és egy sor jelentős ország rámutatott, hogy kérdés nem egy egyoldalú és ok nélküli orosz agresszió. A Nyugat és a NATO provokációinak hosszú sora vezetett ide. A “színes forradalmak” sorozata Gerorgiától az “Arab Tavaszig”, a végül 2013-ra sikeres ukrán kormánybuktatásig, és végül nemrég Kazahsztánig. Maga az a felvetés, hogy Ukrajna ismét atomfegyvereket szeretne és ismét atomhatalom lenne volt az utolsó csepp. Oroszország lépett, hogy a visszájára fordítsa a folyamatot.
Ezzel egy új világ van születőben. 1990 óta, amikor Amerika lett világ egyetlen abszolút hatalma, egyetlen NATO-n kívüli állam sem tett katonai lépést a világ egyensúlyának megváltoztatására. Mégpedig azt kell mondjuk, sikerrel, mert minden nyilatkozat és szankció ellenére közvetlen katonai segítséget Ukrajna nem kap. Ahogy Zelenszkij elnök fogalmazott: “Ukrajnát egyedül hagyták”.
Vagyis eljött a nap, amikor Amerika és nyugati – vagy a helyzet függvényében regionális – szövetségesei nem tehetnek azt amit szeretnének; nem változtathatnak kormányokat, ahogy szeretnének; nem szabhatnak át régiókat, ahogy szeretnének. Ennek a napnak el kellett jönnie. Ám ha ma valóban egy új, többpólusú világ van születőben, akkor ez a folyamat egyáltalán nem itt kezdődött. Az Szíriával kezdődött, ahol először védtek ki egy nyugati kormánybuktató műveletet a jugoszláv recept alapján. Bár annak akkor még nem volt negatív visszahatása a Nyugatra, mert a számlát, hogy azt Trump vidáman hirdette, végül a hatalmas fegyvervásárlásokkal az öbölbéli szövetségesek kifizették. A következő fordulópont iráni válaszcsapás volt válaszul arra, hogy az amerikaiak megölték egyik legfontosabb tábornokukat, Qāsem Soleymānīt. 2020 január 8-án Irán célzott rakétacsapást mért az amerikai ‘Ayn al-Asad támaszpontra Irakban. 1990 óta példátlan, hogy egy állam hivatalosan katonai akciót hajtott volna végre egy amerikai támaszpont ellen és azt válaszcsapás nélkül túl is élje. Végül pedig ott volt nemrég Kazahsztán, a “színes forradalmak” máig utolsó fejezete, amit időben felismertek, majd közös és azonnal katonai akcióval visszafordítottak. A Nyugat pedig semmit sem tudott tenni ellene. Ez a hosszú folyamat ért most nagyon szomorú véget Ukrajnában. Ez többé nem egy reakció, hanem egy kezdeményező ellenlépés. A Szíriában kezdődött út itt lezárult.
Egy nagyobb háború már minden fronton háborút jelent
Függetlenül attól, hogy hogyan értelmezik ezt Nyugaton, ha az ukrán válságból egy teljes háború kitör, akkor az elkerülhetetlenül háborút jelent a Közel-Keleten is. Törökország határozottan Oroszország ellen foglalt állást. Ám ha egy ponton túlmegy, akkor az nem marad válasz nélkül a török csapatok ellen Szíriában. Idlib rövid időn belül felszabadul. Minthogy egyetlen állam, meg Amerika sem hagyta jóvá a török hadsereg szíriai jelenlétet, ha ez megtörténik, akkor Ankara nem számíthat NATO segítségre.
Ha valóban kitörne egy teljeskörű háború, akkor az Szíriában is összecsapást jelent az oroszok és az amerikaiak közt. Egy ilyen folyamatban nem lehet majd megállítani egy háború kitörését Szíria, a Ḥizb Allah és Irán közt az egyik oldalon és Izrael közt a másikon. Figyelmeztető, bár eddig csak szimbolikus jelzés, hogy az Ukrajnával kapcsolatos izraeli panaszokra Oroszország azzal válaszolt, hogy nem ismeri el a szír Golán-fennsíkon az izraeli jelenlétet, azt Szíria részének tekinti.
Úgy tűnhet, hogy a mostani válság csakis Ukrajnáról szól, de valójában sokkal többről. Új paradigma született. Ebben a Közel-Keletnek döntő szerepe van. De egyben egy sor más kérdés is nyitott lett, amit eddig ugyan a Nyugat uralt, de ez hamarosan megváltozhat. Mint amilyen Tajvan.