Folytatva múlt heti témánkat, mint rámutattunk, Irán megerősödve került ki a háborúból, gyakorlatilag megnyerve azt. Látunk kell azonban, hogy miben és milyen értelemben, mert nagy valószínűséggel Irán újabb kalandra fogja hamarosan rászánni magát. Meg fog próbálkozni a szárazföldi invázióval, vagy valami hasonlóan drasztikus eszközzel.

            Így tehát fontos megérteni milyen értelemben nyerte meg Irán a háborút eddig és mik lesznek ennek q konzekvenciái a térségre. Mert ha Irán stabilan kitart a következő agresszió után is, akkor a most kezdődött folyamatok nagyon fel fognak gyorsulni.

Katonailag

            Ez a leginkább vitatható szempont, hiszen sok okból az iráni állam vesztesnek állítható be katonailag. Amin nyilván Washington és Tel-Aviv PR csatornái lázasan dolgoznak is, hogy magukat sokkal jobb, sikeresebb színben tűntessék fel.

            Valóban, a pusztítás mértéke az iráni katonai támaszpontokon és rendőrőrsökön, a védelmi infrastruktúrában és a polgári létesítményekben kiterjedt volt, masszív bombázások érték a lakónegyedeket is. Sőt, még a 12 napos háborúnál is inkább úgy tűnt, hogy az amerikai-izraeli harci gépek uralták az iráni légteret, szinte semmilyen ellenállással sem találkozva. Az is igaz, hogy a háború első napján számos katonai parancsnokot, köztük a vezérkari főnököt és a Forradalmi Gárda parancsnokát is megölték, nem is beszélve as-Sayyid Hāmeneī Legfelsőbb Vezetőről, Irán államfőjéről. Ezek a veszteségek pedig a háború előrehaladtával csak nőttek, egyre több katonai parancsnok és vezető politikus ellen követtek el sikeres merényleteket, melynek során Irán elveszítette Haṭībzāde hírszerzési minisztert, vagy ‘Alī Lārīğānīt, a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács titkárát.

            Trump számos túlzó kijelentést is tett, szinte megszállottan hirdetve többször is, hogy az iráni haditengerészetet és légierőt megsemmisítették. Tény, hogy a Dena nevű iráni könnyű fregattot egy indiai tisztelgő látogatásról visszatérőben március 4-én elsüllyesztették, megölve ezzel 87 iráni matrózt. Egy egyébként fegyvertelen hajón, nemzetközi vizeken, minden nemzetközi normát megsértve. Trump azt is állította, hogy uralják az iráni légteret, a Hormuzi-szoros pedig amerikai ellenőrzés alatt áll. Átlépve azon a tényen, hogy az iráni légvédelem nemcsak több tucat méregdrága drónt lőtt le, hanem számos amerikai vadászgépet is, sőt egy F-35-öst is közvetlen találat ért. Ám a Hormuzi-szorost illető megjegyzései mutatják igazán, mennyire megbízhatatlan az, amit állít. Mert hiába tettek közzé számos erősen megvágott videót az állítólagosan elsüllyesztett iráni hajókról, vagy állítják folyamatosan, hogy az iráni haditengerészet megsemmisült, bőven elég bizonyíték vannak ennek ellenkezőjére.

            Nagyon is beszédes, hogy ugyan rengeteg hadihajót csoportosítottak az Öböl térségébe már hónapokkal a háború megkezdése előtt és két anyahajót is ideküldtek, sosem mérték megközelíteni a Hormuzi-szorost. Sőt, két héttel a tűzszünet beállta után a szoros még mindig a jövőbeli esetleges megegyezés egyik legvitatottabb pontja. Vagyis minden kísérlet ellenére Washington nem tudta, ahogy ma sem tudja pusztán katonai erővel megnyitni a szorost. De mennyire semmisült meg az iráni haditengerészet, vagy légierő? Számos az izraeliek és az amerikaiak által közzétett videó bizonyítja, hogy ezek az “eredmények” a legtöbb esetben 3 dimenziós felfestések bombázását, vagy régebbi, újrafelhasznált jeleneteket mutatnak.

Video: https://youtu.be/V1vLccsUtSY?si=4eeLBB2wDhBoZAU0

            Ugyanígy egyre nagyobb nyilvánosságot kap annak az iráni F-5 vadászgépnek az esete, amely csapást tudott mérni az amerikai Fort Buehring támaszpontra. Egy nagyjából 60 éves iráni vadászgép nemcsak elérte a támaszpontot, hanem a légvédelem ellenére sikeresen bombázta is azt és épségben visszajutott.

            Későbbi iráni videók a háború utolsó napjaiban pedig világosan mutatták, hogy bár az iráni légierő gépei régiek, a földalatti megerősített támaszpontokon sértetlenek és csak a megfelelő körülményekre várnak, hogy bevessék őket. Szintén igaz, hogy az iráni haditengerészet több nagyobb hajóját, amiket nem lehetett elrejteni csapások érték, feltételezhetően el is süllyedtek, vagy harcképtelenné váltak. Teherán igazi tengeri erejét azonban a több ezer kicsiny gyorsnaszád jelenti, amelyeket eleve arra terveztek, hogy túlterheljék ellenségeiket. Ez a visszatartó erő pedig láthatóan működik, hiszen, valami még mindig az iráni pártoktól messze tartja az amerikai flottát.

            Mindez azonban csak a történet egyik fele. Irán nemcsak Tel-Avivra, vagy az izraeli katonai támaszpontokra és állásokra tudott hatékony csapást mérni, hanem az összes amerikai támaszpontra is az Öbölben, Irakban és Jordániában, gyakorlatilag megbénítva azokat. Bár a legtöbb részlet iráni forrásokból már korábban is műhold felvételekkel jól dokumentált volt, mostanra már a CNN is elkezdte beismerni, milyen óriási pusztítás érte ezeket a támaszpontokat.

            Az egyesüli érintetlenül maradt amerikai támaszpontok Törökországban vannak, ezek közül pedig csak egy alkalmas komolyabb légi háború kiszolgálására. Az összes többit folyamatos bombázás érte napi szinten, lassanként szedve azokát darabokra. Ami alapján Washington azon állítása, hogy nagyjából másfél tucat katonát veszítettek, több mint gyanús állítás. Ez pedig most különös jelentőséget kapott, hiszen Washington szárazföldi invázióra készül, ám az ehhez kellő legfontosabb létesítmények mind megbénultak. Egyes támaszpontokat évekbe kerül helyreállítani, másokat újra kell építeni. Ami pedig fontosabb, láthatóan sebezhetőek ezek a támaszpontok. Ami visszatartó erő lehet egy szárazföldi támadással szemben.

            Azt is láthattuk, hogy az iráni csapások sikerét a hullámokban kilőtt rakéták és drónok jelentették, amelyeket mind földalatti támaszpontokról lőnek ki. Minden felhalmozott tűzerő, a legfejlettebb álcázott bombázók és a legdrágább “bunkerromboló” bombák ellenére azonban egyetlen ilyen támaszpontba sem sikerült sem a kémhálózatoknak bejutni, sem felrobbantani nem tudtak egyet sem. Ez pedig biztosra vehető, mert ha csak egyet is sikerült volna megsemmisíteni, akkor a média tele lenne az erről készült műholdképeket, mint ahogy a Dena fregatt elleni akciót is mindenhol hirdették. Az iráni haderő nem pedig több tucat ilyen támaszpontja van, amelyek 40 napi háború után is működtek és egyre fokozták a csapások mértékét. A háború utolsó napjaiban pedig Amerika egyre több repülőt veszített el Irán fölött, nem is beszélve a több tucat elveszített méregdrága amerikai és izraeli drónról.

            Igaz, hogy az amerikai és izraeli vadászgépek főként a technológiai fölénynek és a nagy számuknak köszönhetően be tudtak jutni az iráni légtérbe és sikeres tudtak bombázni célpontokat, ám a csapások többsége a légtérben kívülről, Irak, vagy az öbölállamok fölül indult, illetve a csapások komoly részét cirkálórakétákkal hajtották végre. A technológiai és a számbeli fölény miatt, amellyel eleve az iráni légerő letarolása volt a cél, nem meglepő, hogy az iráni légerő nem bocsátkozott nyílt harcba. Inkább egy hosszú háborúval számolva folyamatosan egyre nagyobb veszteségeket okoztak az amerikaiaknak.

            Lehet ugyan amellett érvelni, hogy az iráni haderő vereséget szenvedett és csupán a rakéták és drónok nagy számát nehéz leküzdeni, ez jelent egy eddig megoldatlan kellemetlenséget. Az egyre beszédesebb nyugati beszámolók és az a tény, hogy végül Washington mégis tárgyalásokba bocsátkozott bármely érdemi célja elérése, vagy a Hormuzi-szoros megnyitása nélkül nagyon más képet mutat. Teherán tudta mi várható, felkészült a csapásra, kibírta azt és hatékonyan visszavágott. Ez pedig éppen az a terület, ahol Irán a leggyengébben szerepelt.

Belpolitika

            A belső fronton az iráni politikai vezetés hatalmas győzelmet aratott, dacára a vezetők meggyilkolásának, aminek az államfő, as-Sayyid ‘Alī Hāmeneī is áldozatul esett. Ezt a leckét pedig pont a 12 napos háborúból vezették le, sikeresen. Az iráni lakosság, talán elsőre még a teheráni vezetést is meglepve hatalmas tömegtüntetéseken állt ki a kormányzat mellett. Most ugyanezt láthattuk az első napoktól kezdve. Folyamatosak a tömegtüntetések az állam mellett még ma is, és nem csak egy-két nagyvárosban, hanem szerte az országban. A nemzeti büszkeség és összetartozás felébredt, az emberek összezártak, hogy megvédjék a hazájukat a külső agresszió ellen.

            Figyelemre méltó, hogy a 12 napos háború során Irán nagyon sok kiemelt vezetőt veszített el, főként a hadseregből. Ennek ellenére a haderő működőképes és nagyon hatékony maradt, ami mutatja a fegyveres erők intézményi szintű szervezettségét és erejét. A mostani háború során az államfőt, mi több, ami egy teokratikus államban döntő, vallási vezetőjét veszítette el. A lehető legrosszabb történt meg az iráni állammal. Ennek ellenére az új legfelsőbb vezetőt viszonylag hamar megválasztották és minden állami intézmény fennakadások nélkül működött tovább. Ami az egész államszervezet integritását, tűrőképességét mutatja.

            Érdekes, de as-Sayyid ‘Alī Hāmeneí meggyilkolásából is előnyt tudott Teherán nyerni. Az eddigi államfő már 86 éves volt. Évek óta komoly kérdést jelentett az utódlás. Mind abban az értelemben, hogy ki kövesse, mind abban, hogy hogyan. Nagyon aggasztó volt ugyanis, hogy ahogy egyre nő az amerikai-izraeli PR háború, az egyre több teret nyer és találkozik a gazdasági nehézségek jelentette elégedetlenséggel pont egy ilyen hatalomátadás lesz az alkalom, hogy megtámadják Iránt. Most azonban a legfelsőbb államvezetést és vallási hatalmat innen várakozásnál könnyebben sikerült átadni egy új vezetőnek. Sokkal simábban, mint akár két éve is bárki gondolhatta volna. Most ez a hatalomátadás nemhogy ellenállással nem találkozott, hanem a lakosság elsöprő többsége támogatta is, ami az államvezetésnek óriási legitimitást adott.

            Ugyanígy minden elvesztett katonai, vagy politikai vezető helyét hasonlóan képzett személyekkel sikerült betölteni. Ennek jelentősége az, hogy mutatja milyen ellenállóképes az iráni állam, amihez nem lehet a térségben sok hasonlót látni. Ellentétben szinte minden közel-keleti állammal, itt nem egy “egyszemélyi rendszer” működik, hanem melyen gyökerező intézmények. Egy rendszer, nem egy szűk kör “rezsimje”. Ami kifejezetten Tel-Aviv számára fájdalmas üzenet, mert a vezetők és teljes családjuk lemészárlása, az ebből fakadó sokkhatás kifejezetten az izraeli katonai gondolkodás alapeleme. Pont ebben jók, nem az olyan hosszú háborúkban, amelyre most Irán kényszeríti őket.

A térség átalakítása

            A katonai és a belpolitikai siker, vagyis, hogy Irán kibírta a rámért csapás első sokkját és hatékonyan vissza tudott vágni máris elkezdte átrendezni a térség erőviszonyait. A jelek már most beszédesek, de a folyamat igazi mértéke majd csap évek múlva lesz igazán világos, amikor Irán igazán kiaknázza ennek az átalakításnak az eredményeit. Ahogy Irak esetében is történt 2003, majd 2014 után. Ez Irán igazi sikere a háborúval.

            Amint már szó esett róla, Irán kiterjedt és nagyon sikeres csapásokat mért az Öböl térségében az összes amerikai támaszpontra, számos alkalommal pedig az ezeket befogadó arab államok gazdaságára is, mindig az Iránt ért amerikai-izraeli gazdasági csapásokra válaszolva. Ezek a csapások mindig amerikai gazdasági érdekeltség ellen irányultak, de ezek nyilván a helyi gazdaság döntő részeit is képezik, az üzenet tehát egyértelmű. Irán képes gazdaságilag megsemmisíteni ezeket az államokat. Annak a ténynek, a felismerésnek, hogy a GCC államai – leszámítva Ománt, ami szorosan együttműködött Iránnal és soha nem csatlakozott az ellene irányuló agresszióhoz – védtelenek, túlélésük közvetlenül az amerikai pártfogástól függ óriási hatást gyakorolt már most. Nem mintha ez nem lett volna ismert. Csakhogy eddig a folyamatos fegyvervásárlás a Nyugattól, főként az USA-tól, az amerikai támaszpontok befogadása és a pénzügyi-gazdasági nyomásgyakorlási képességbe végett hit azt az illúziót keltette, hogy a GCC viszonylagos erőegyensúlyban áll Iránnal. Eközben pedig a helyi felfogás azt erősítette, hogy Irán csak fenyegetőzni tud, ami elfedte a GCC államok nyilvánvaló gyengeségét, mintha meglenne a szükséges katonai visszatartó erejük. Az iráni csapások szétzúzták ezt az illúziót. A folyamatos iráni rakétacsapások ellenére, amiről az volt az álláspontjuk, hogy ez a háború provokáció nélküli iráni, nem amerikai agresszió, egyetlen állam sem mert egyetlen katonai lépést sem tenni. Leszámítva az Emirátusokat a tűzszünet első napján bombázva Lārak szigetét, tudva, hogy Irán valószínűleg már nem fog visszacsapni, hogy esélyt adjon a tűzszünetnek. Ezek az államok sem egyenként, sem kollektíven nem tettek semmit, holott felfogásuk szerint háborús atrocitás érte őket. Egyszerűen azért, mert nem mertek fellépni és nem is volt meg a katonai erejük ehhez. Kizárólag az amerikai katonai erőre hagyatkoztak, ami viszont cserben hagyta őket.

            Méghozzá olyan mértékben, ami törést okozott mind a Nyugattal, Amerikával ápolt viszonyukban, mind egymás között. Omán egyértelműen távot tartotta magát az agressziótól. Ennek köszönhetően Omán szinte teljesen elkerülték az iráni csapások, nem voltak ománi veszteségek és Irán el is ismeri Omán jogait a Hormuzi-szoros kapcsán. Folyamatosan be is vonja ezekbe a tárgyalásokba. Vagyis bármilyen anyagi hasznot szerez a szorosból Irán a háború végén, abból Omán részesedni fog. Katar és Szaúd-Arábia óvatos maradt és nem akarták provokálni Iránt. Bár elvileg a szaúdiaknak meg lenne a katonai ereje, hogy visszavágjanak. Felismerték azonban saját sebezhetőségüket és inkább a békülés felé mozdultak. Kuvait, Bahrein és mindenen túl az Emirátusok – ami ennek következtében messze a legnagyobb károkat is szenvedte saját létesítményeiben – azonban a még keményebb katonai fellépés mellett álltak és állnak ma is. Bár közvetlenül nem mernek részt vállalni egy katonai akcióban. Mindez azt jelenti, hogy a GCC elvi egységének utolsó látszata is megdőlt. Ebből következően bármi jön is a háború után, az Öböl szinte teljes uralma az arab világ folyamatai fölött gyorsan véget fog érni. El fog szabadulni az egymás elleni küzdelem, Irán pedig – ha akarja – könnyedén egymás ellen fogja tudni fordítani őket. Egy nemrég történt nyilatkozat máris mutatja ezt a folyamatot. Mehdī Raḥimī, az iráni parlament sajtószolgálatának igazgatója azt nyilatkozta, hogy bizonyos amerikai támaszpontokat vendégül látó államok(ok) a háború alatt arra kérték Iránt, hogy az bombázza az izraeli pozíciókat az Emirátusokban. Bár az országot, vagy országokat nem nevezte meg, sejthetően itt Szaúd-Arábiáról van szó. Márpedig ha ez igaz, akkor az nagyon komoly törést mutat az Öböl eddig egységes álláspontjában úgy Irán, mint az USA felé.

            Ezt a hatalmas változást azonban nemcsak az iráni csapások sikere és az amerikai ellenlépések gyengesége okozta. Az amerikai – de általában véve is a nyugati – hozzáállás éppen ennyire felelős ezért. A háború kezdete után már pár nappal az arab média katonai és politikai kommentátorai, akik Iránnal szemben mindig ellenségesek, egyszerre Washingtont jobban támadták, mint Teheránt. Pont azért, mert az amerikai erők kizárólag a tel-avivi rezsim és saját támaszpontjaik védelmére csoportosítottak erőforrásokat, az öbölállamokat gyakorlatilag sorsukra hagyták. Meg a látszatra sem nagyon adtak, nevetségessé tették őket, hogy dollárbilliókat költöttek az amerikai támaszpontok befogadására és az amerikai fegyverekre, most pedig az irániak játszi könnyűséggel bombázzák őket, védelem szinte nincs, visszalőni pedig se nem tudnak, se nem mernek. Még megalázóbb, hogy a beszámolók szerint Trump még csak nem is figyelmeztette az öbölállamokat a támadásról, vagyis úgy vitte őket bele egy háborúba, hogy esze ágában sincs megvédeni őket. Ebből levezetve látszik, hogy egy ilyen komoly regionális háborúban Amerika nem akar, de már nem is igen tud segíteni. Ezzel pedig a túlélés biztosításért az utóbbi hat évtized amerikai, valamint az utóbbi két évtized egyre erősebb Tel-Aviv felé húzó szövetségi politikája mostmár tarthatatlanná válik.

            Megint, az amerikai orientáció veszélyének felismerése nem új. Irak bukása után teljesen nyilvánvaló volt, hogy Washington bármikor kész megtenni ugyanezt ezekkel az országokkal szemben is, míg az utóbbi években nyilvánvaló lett, hogy az amerikaiak sosem fogják féken tartani Tel-Avivot sem. Két dolog azonban mindig is féken tartotta a leválás esetleg felmerülő gondolatát és meggyőzte az Öböl vezetőit és közvéleményét, hogy nincs alternatíva. Az első az amerikai technológiába és hadászatba vetett végtelen hit. Azaz még ha ez az irányvonal nem is jó, nincs alternatívája. Amerika mindig győzni fog, vagyis a túlélés záloga a vele való szövetség. A másik éppen az elsőből fakadóan az ugyanilyen erős hit, hogy Irán sosem merne csapást mérni az amerikai támaszpontokra. Senki sem harcolhat nyíltan, közvetlenül az amerikaiakkal, így Irán sem teheti ezt meg, tehát nem is fogja megtenni, vagyis Amerika oldalán állni mindig biztosítani fogja, hogy az öbölállamok a győztes oldalon állnak. Legalábbis Iránnal szemben. Most mindkét feltételezés megdőlt. Irán nem egyszerűen mert visszalőni. Nagyon hatékonyan lőtt vissza, amire nem volt válasz. Itt jött aztán a még drámaibb felismerés, amit ezek a vezetők meg csak most kezdenek megemészteni.

            Miután dollárbilliókat költöttek az amerikai támaszpontok felépítésére és amerikai fegyverekre, miután megalázták magukat, hogy maguk pénzelik az őket megszálló támaszpontokat, most pedig folyamatosan bombázzák őket és gyakorlatilag Teherán belátásához múlik a sorsuk egy olyan háborúban, ami kizárólag Tel-Aviv érdekeiért zajlik, ezeket a méregdrága támaszpontokat lebombázták és valakinek fizetnie kell majd az újjáépítést. Washington nagyon hamarosan rá fogja kényszeríteni őket, hogy ismét fizessék ki ezeket a támaszpontokat, amiket már egyszer megtettek, és ami most olyan háborúba sodorta őket, ami megbénította a gazdaságukat. Tehát egy óriási gazdasági válság közepén, amit a háború okozott, most a tartalékaikból újabb billiókat kell költeniük a most leszerepelt támaszpontokra. A saját gazdaságuk megvédése helyett. Irán pedig ezeket bármikor újra lebombázhatja majd a jövőben, hiszen nem megy sehová, a kormányzat minden jel szerint nem omlik össze és nem is lesz gyengébb.

            Ez hatalmas változás a térség világlátásában. Valóban, az Öböl média tovább is agresszívan Irán-ellenes nézőpontot propagál, de egyre kevésbé baráti Amerikával. Az utcai közhangulat is egyre élesebben fordul Amerika ellen, miközben egyre megértőbb Iránnal szemben. A felfogás változik. Egyelőre nem a vezetés számára, bár nekik is erősen át kell gondolniuk a terveiket, hanem a lakosság számára. A vezetőknek pedig nagyon óvatosnak kell lenniük az Irán elleni politikával. Nemcsak azért, hogy hogyan reagál majd Teherán, hanem mert egy nagyobb elégedetlenségi hullám az adott államvezetés összeomlását hozhatja. Ennek már most megvannak az első jelei, ahogy Kuvaitban és Bahreinben több száz embertől vonták meg az állampolgárságot, egyszerűen azért, mert Iránnak szimpatizáltak. Márpedig általában az ilyen ostobán szigorú fellépéstől a probléma csak terjedni szokott.

            Irán pontosan ebben aratott óriási regionális győzelmet. Az átlagember számára nem egy elmaradott, vagy fenyegető államnak hat, hanem egy olyan országnak, ami szembe mert szállni Amerikával. Most pedig már nem egy egységes fronttal áll szemben az Öböl túloldalán.

Gazdaságilag

            Egyelőre jelentéktelennek tűnik ez a vetület, hiszen az igazi eredmények még csak sorára fognak beérni, de Irán gazdaságilag is győztesen került ki a küzdelemből.

            Ennek az egyik, egyelőre kisebb jele, az a gazdasági ellenálló képesség, amit a mostmár nagyjából egy éve tartó háborús helyzetben Irán mutat. Az infláció egyelőre nem lőtt ki – a szokásosan súlyos szinten túl, talán még kicsit alatta is -, a valuta nem omlott össze, az alapvető cikkekben nem alakult ki hiány. Ez bármely átlagos állam esetében inkább alapkövetelmény, nem eredményt, de ha számításba vesszük, hogy ez az állam a világ legaprólékosabb és szigorúbb szankciók alatt áll közel öt évtizede, miközben jelentős összegeket kellett a védelmi kiadásokra költenie, háború, az alapvető infrastruktúra és termékei központok bombázása mellett, akkor ez egy nagyon komoly eredmény.

            A háború egyben nagyon magasra emelte a kőolaj és a földgáz árát a nemzetközi piacokon, ami Iránnak és Oroszországnak nagyon jó hír. Iránnak ugyan a szankciók és a blokád árt, de az olaj iránti igény olyan magas, hogy ezek a szankciók egyre kevésbé működnek. Miközben a probléma a jövőben egyre kisebb lesz. Maga Rubio amerikai külügyminiszter ismerte el nemrég, hogy akár öt év múlva az USA már nem lesz abban a helyzetben, hogy érdemi szankciókat működtessen.

            A szankciók kora lassan véget ér, még akkor is, ha a háború végén a megegyezéskor nem sikerül feloldani azokat. A Kínával ápolt egyre szorosabb kapcsolat hamarosan úgyis nagyrészt értelmetlenné teszik ezeket a szankciókat.

            Ami pedig fontosabb, a Hormuzi-szoros ellenőrzésével Irán új, stabil jövedelemforráshoz jutott. Soha nem voltak olyan nyílt ambíciói, ahogy nem is merte volna ezt eddig megtenni, de a háború megteremtette ezt a helyzetet és Teherán meg is ragadta azt. Ennek nemcsak a stabil jövedelemforrás, az keményvaluta állandó áramlása a jelentősége, hanem az, hogy Teherán ellenőrzést szerzett a világkereskedelem egy nagyon jelentős szelete felett. Világgazdasági folyamatokat befolyásolhat, miközben alááshatja az eddig ellene dolgozó petrodollár rendszert. Ha ugyanis Irán a szoros használatáért, így az olaj áramlásáért díjat szab, de elutasítja a dollárt, akkor az tovább gyengíti annak helyzetét, mint a fő kereskedelmi valuta. Ettől meg a dollár nem omlik össze, de a szerepe meggyengül. Ami ki fog hatni a Öböl-USA viszonyokra.