A mögöttünk hagyott hét nagyon mozgalmas volt a Közel-Keleten. Nagy dolgok vannak mozgásban. Közel egy évvel lemondása után Sa‘ad al-Ḥarīrī libanoni miniszterelnök vissza tudott kapaszkodni a hatalomba és véget tudott vetni annak a válságnak, amit eleve ő okozott.
Nagyon dolgok vannak mozgásban Szíria körül is, hiszen jelentések szólnak arról, hogy Washington alkudozni próbál Damaszkusszal, ami eddig elutasításra talál. Mégis valami egészen biztosan zajlik, mert nemcsak a török csapatok kezdték el feladni “megfigyelő posztoknak” nevezett katonai támaszpontjaik egy részét – amit eddig Ankara kizárt -, de nemrég Katar is újranyitotta a közvetlen repülőjáratot Damaszkusszal. Holott Doha volt az egyik fő tervezője a Szíria ellen 2011-ben indított háborúnak. Világos, hogy zajlik a helyezkedés a nagy táborok között, miközben az Emirátusok vezette csapat minden figyelmét az amerikai választásoknak szenteli és még előtte a lehető legtöbb eredményt igyekszik megszerezni.
Ezen események közepette érkezett Trump szenzációs bejelentése október 19-e hétfőn, hogy Szudán 335 millió dollárt fog fizetni Washingtonnak kompenzációként, amiért cserébe leveszik a terrorizmust támogató országok listájáról. Ez önmagában is világos jelzés, hogy Khartum kész meghajolni és normalizálni kapcsolatait Izraellel. Trump nem is hagyott kétséget ekörül. Ezt aztán hamar követte egy Szudánba látogató izraeli delegáció a részleteket megtárgyalni. Pénteken pedig robbant a bomba, Trump hivatalosan is bejelentette, hogy Szudán csatlakozik a normalizáláshoz. Bár bizonyos részletek hagynak még némi kétséget.
Az események stabilan ebbe az irányba haladtak már az ezév februárjában Ugandában Netanyahu és az al-Burhān szudáni elnök közötti hírhedt találkozó óta. A nyomás egyre csak nőtt a Tel-Aviv és Abū Zabī közötti normalizálás óta, amihez az Emirátusok minél több arab országot próbál megnyerni.
A kép azonban nem ennyire tiszta egyelőre. Szudáni vezetők még most is erősen tagadják, hogy a két dolog, a lekerülés a terrorlistáról és a normalizálás összefüggene, és még mindig nem hallottunk világos nyilatkozatot maguktól a szudáni vezetőktől. Eddig minden hír nyugati és izraeli forrásokból származik, vagyis nem igen ismerjük magát a szudáni álláspontot. Eközben pedig péntek óta hatalmas tüntetések törtek ki a bejelentés ellen szerte Szudánban, a legnagyobb pártok pedig a döntés visszavonását követelik.
Tehát Szudán valóban lefekedükt a nyomásnak? Vagy csak Khartum urai játszanak egy nagyon kétes szerencsejátékot, hogy időt nyerjenek, amíg eldől ki lesz a Fehér Ház új ura?
Mi történt al-Bašīr óta?
Amióta csak az ‘Umar al-Bašīr vezette előző szudáni vezetését megbuktatták 2019 áprilisában az ország folyamatosan sodródik, bár a szaúdi-emirátusi befolyás egyre erősebb. A puccs után szinte azonnal a parlamentet és több döntő politikai intézményt feloszlattak, melyek helybe a Szudáni Átmeneti Szuverenitási Tanács formájában a hadsereg vette át a hatalmat. Ennek vezetője ‘Abd al-Fattāḥ al-Burhān vezérezredes. Al-Burhān hatalmát eddig a hadseregre alapozta és ígéretet tett, hogy az átmeneti időszak nem tart tovább két évnél. Helyzete azonban számos okból igen törékeny.
Először is, mert al-Bašīr maga is évtizedekkel ezeleőtt egy hasonlóan megrendezett katonai puccsal került hatalomra, majd megígérte, hogy a helyzet rendezése után lemond. Mégis három teljes évtizedig hatalmon tudott maradni. Ez a szempont már csak annál is inkább ijesztő, mert az új vezetés egyik legkitartóbb támogatója az Emirátusok után – mely valójában a szálakat mozgatja – Egyiptom. Itt pedig egy másik ‘Abd al-Fattāḥ, as-Sīsī elnök szinte teljesen azonos utat futott be vezérkari főnökként megdöntve a Muszlim Testvériség kormányát. Ő is a demokrácia helyreállítását ígérte, illetve, hogy távozik a hatalomból egy rövid átmeneti időszak után. Mégis, immár több mint hét év után világos, hogy hosszútávon ő marad az ország vezetője. Így tehát egyáltalán nem véletlen, hogy a tüntetések, amelyek eredetileg aláásták al-Bašīr utalmát nem értek véget a puccs után. Egyre erőszakosabbak lettek amiatt, hogy a hadsereg esetleg továbbra is hatalmon marad. Ez vezetett a véres összecsapásokhoz és a tüntetések brutális szétveréséhez 2019 júniusában, alig több mint két hónap al-Bašīr leváltása után.
A második gond, hogy bár al-Burhān mögött ott van a hadsereg többsége az Emirátusok és Egyiptom támogatásával, nem bízhat teljesen meg a hadseregben. A főtiszti kar, amin belül nem ő volt a legmagasabb rangú tag és viszonylag rossz véleménnyel van róla a Dārfūrban és Dél-Szudánban folyt háborúkban vállalt szerepe miatt nagyon is megosztott. Sokan egy al-Bašīrhoz kevésbé kötődő személyt, vagy egy hazafiasabb tagot látnának szívesen. Emiatt pedig al-Burhān kénytelen volt erős szövetségesekkel körülvenni magát.
Ebből következik a harmadik probléma. Al-Burhān talán valóban komolyan gondolja, hogy idővel átadja a hatalmat, akár nem, ezt szinte lehetetlen tudni. De bármi is a terve a helyzet javítására, nagy engedményekre kényszerül. Egyrészt a hazai fronton, másrészt a külföldi támogatóktól jövő nyomás miatt, akik nagyon értékes eszközt látnak Szudánban.
Azért, hogy további megbízható erőkre tegyen szert, de egyben nehogy egy erős rivális megdöntse, al-Burhān Szudán egyik leghírhedtebb személyiségével kötött alkut. Ő Muḥammad Ḥamdān Daqalū vezérezredes, akit máskülönben beceneve alapján csak úgy emlegetnek: Ḥamīdī. Daqalū, aki durván 15 évvel fiatalabb al-Burhānnál, törzsi származású és sokkal közelebb áll a közkatonákhoz. Félelmetes hírnévre tett szert a Dārfūrban zajlott háború során. Daqalū Csádban született egy kiterjedt törzsi szövetségbe és sosem részesült igazi oktatásban, hiszen az iskolát már 13 évesen otthagyta. Családjával még gyermekként Dārfūrba költözött, majd egy sor kétes üzletben dolgozott, főként mint verőlegény, vagy biztonsági szolgálat. Tekintve hátterét al-Bašīr elnök akkori utasításai mentén ő hozta létre a hírhedt Ğanğawīd milíciát, ami közvetlenül volt felelős a tartományi felkelés leveréséért és a kormányoldal legbrutálisabb tetteiért. Ebből az egységből lett a Gyorsbeavatkozási Erők, ahol öccse a közvetlen helyettese és ami az előző elnök egyik leghasznosabb ütőkártyája volt. Tevékenységével komoly részesedést szerzett Szudán bányászatában és az ország egyik legvagyonosabb embere lett.
Daqalū al-Bašīr uralmának legmegbízhatóbb rétegeihez tartozott, de ő is átállt és al-Burhān vezetésének lett a támasza, aki ezért közvetlen helyettesévé tette meg a hadseregben és az Átmeneti Szuverenitási Tanácsban egyaránt. Jóval erősebb személyiség egy félelmetes törzsi paramilitáris egységgel a háta mögött, aki kiváló személyes kapcsolatokat ápol az Emirátusokkal. Annyira, hogy 2019 augsuztusában, amikor az Emirátusok hasztalanul, de kitártóan próbálta rábírni Egyiptomot, hogy az nagyobb támogatást adjon Ḥaftar tábornoknak Líbiában, akkor Ḥamīdtī-t kérték fel. Ő aztán hamar a Gyorsreagálású Erők közel 4000 emberét küldte Líbiába, ahol ez az egység Ḥaftar erőinek gerince lett. Az ilyen befolyás és kapcsolati tőke miatt Daqalū nagyon hasznos eszköz, de egyben fenyegetés is al-Burhān számára. Részint azért, mert ennyire erős, de részben azért, mert sokan a hadseregben tartanak az általa vezetett milíciától és idővel ez a feszültség egyre csak nő.
Ḥamīdtī elsősorban országon belüli dolgokkal és saját befolyásával foglalkozik, nem annyira regionális hatalmi politikával. Innentől fogva remek eszköz lett az Emirátusok számára, hogy Szudánt a normalizálás felé eröltesse. Mégpedig nem kevés sikerrel, hiszen nemrég a normalizálás egyik legszókimondóbb támogatója lett.
Részben mint ellensúlyt, de egyben mint fedezetet is ehhez az alig leplezett katonai kormányhoz al-Burhān új kormányt állított fel, ennek vezetésére pedig megnyerte ‘Abd Allah Ḥamdūk-ot. Ḥamdūk igazi karrierdiplomata és jó gazdasági szakértő. Tanulmányait Manchesterben fejezte be és egy ideig a pénzügyi, majd a gazdaságtervezési minisztériumban dolgozott. Az ő háttere az egyik legtisztább, hiszen progresszív személynek tartják, aki al-Bašīr utolsó évtizedének javát külföldön töltötte, mint az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottságának (UNECA) helyettes főtitkára. Sosem volt párttag és jó diplomata, így tehát 2019 augusztusában al-Burhān őt nevezte ki miniszterelnöknek az átmeneti időszakra.
Azóta Ḥamdūk bizonyos értelemben Daqalū ellensúlya volt, aki megpróbálta biztosítani a nyugodt átmenetet egy polgári kormányzásba. Régiós kérdésekben azonban ő az egyiptomi és az emirátusi kapcsolatok kritikusának számít. Főként neki tudható be, hogy a kormány egészen ehét péntekig ki tudott térni a normalizálás elől, de ehhez az alapvetően polgári bázis egy döntően katonai kormányzatban már nem elég. Állítólagosan Pompeo augusztusi szudáni útja során Ḥamdūk akadályozta meg az alkut, ami Bahrein mintájára Szudánt rákényszerítette volna a normalizálásra. Akkor Khartum azt mondta, hogy a kérdést el kell halasztani a választások utánra, amikor erről már az új kormány dönthet. Ami világosan jelezte, hogy ki akarnak térni a folyamat elől.
Látható tehát, hogy a normalizálás kérdésében al-Burhān nincs irigylésre méltó helyzetben. Egyrészt a lakosság világosan ellene van és még az Öböllel ápolt kapcsolatok javát is ellenzi. Másrészt viszont ez a kormányzat épp ezen a kevés fél irányuló támogatáson alapul, készséges riválisa pedig valószínűleg kész átvenni a helyét, ha a helyzet ezt kívánja. Nagyjából ennek is tudható be, hogy a puccs óta a kormány szinte megbénult. A gazdasági gondok nagyrészéhez még hozzá sem sikerült nyúlni, szórványos felkelések olykor egész térségeket vonnak ki a kormány irányítása alól, néhány hete pedig a kormány teljesen tehetetlen volt, amikor az évek óta egyik legnagyobb árvíz az ország komoly részét döntötte romba. Még inkább jelzés értékű, hogy miközben a világ a korona járvánnyal küzd, szeptemberben Szudánt polio járvány súlytotta a WHO oltási kampánya után. Természetesen a WHO ráhárította a felelőséget a rossz köztisztaságra és a ritka vírusmutációkra, mégis a kampányt leállították és súlyos gyanúk merültek fel az alkalmazott oltásokkal szemben.
Mit is ér Szudán?
Bár jelenleg nagyon nehéz helyzetben van, mégis Szudán messze nem egy szegény ország, ahogy azt a közvélekedés általában afrikai országokról tartja. Az országnak kiváló mezőgazdasági adottságai vannak, gazdag kőolajban, földgázban, aranyban és számos ércben, miközben a nemzetközi kereskedelem számára kiváló helyen van a Vörös-tenger partján. Vagyis látszana kiút.
Ám ahhoz, hogy a gazdaság újrainduljon és sikeresen át lehessen alakítani, ahhoz, hogy ki lehessen azt vezetni a lefelé tartó spirálból Szudánnak forrásokra van szüksége. Befektetésekre és kereskedelmi lehetőségekre, amiket nagyon nehéz elérni, amíg az ország az amerikai szakciók alatt áll, mert rajta van a terrorizmust támogató országok listáján. Ḥamdūk fő célja épp az, hogy lekerülnek erről a listáról. Ez fontos gazdaságilag, de egyben politikailag is a kormány megerősítésére. Ez a folyamat indult el ma, de minden próbálkozás ellenére Washington – egyben Rijád és Abū Zabī is – ezt az Izraellel való normalizáláshoz köti. Márpedig ezt Khartum minden áron el akarta kerülni.
Ugyanakkor teljesen egyértelmű, hogy minden nyomásgyakorlás és vonzó ajánlat ellenére Szudan nem akar semmilyen kapcsolatot Izraellel. Egyszerűen hajlik a nyomás alatt. Így tehát jogos a kérdés, mi Szudán értéke azoknak, akik ennyire erőltetik a normalizálást? Miért számít Szudán?
Minden részes fél számára más a válasz. Az USA-nak magának Szudán nem minden áron fontos. Az eddig a hírekben felmerült legfontosabb szempont, hogy Washington ellenőrzése alá akarja venni a vörös-tengeri szudáni kikötőket és meg akarja tiltani a kínai cégek befektetéseit Szudánban. Tekintve, hogy milyen befolyással bír Peking már eleve itt, milyen hatalmas mértékben igényel Szudán forrásokat és az egész versenyt Afrikáért Kína és az USA között Szudán bizony fontos része tud lenni a kirakósnak. Ám ebben a kérdésben a megegyezés lehetséges, ha Khartum megkapja a kívánt forrásokat. Ezt pedig semmilyen izraeli kötődést sem igényel. Trump számára maga Szudán nem kifejezetten fontos, de ennyire közel a választásokhoz ki kell elégítenie az őt támogató lobbicsoportok igényeit. Így aztán számára teljesen mindegy, hogy Szudánról, Szaúd-Arábiáról, vagy Mauritániáról van szó, csak az a fontos, hogy győzelmeket jelenthessen be. Valószínűleg így merült fel az utolsó pillanatban az a gondolat, hogy Szudán fizessen Washingtonnak kompenzációt, hiszen Trumpnak fel kell mutatnia, hogy pénzt szerzett.
Magának Rijád Szudán fontos, bár nem elengedhetetlen. Szudán – a puccs óta növekvő mértékben – csapatokat szolgáltat a jemeni háborús erőfeszítésekhez. Ami eleve nem megy jól a szaúdi királyságnak. Október 15-én nagyszabású fogolycserére került sor Szana’aval, ami mutatja, hogy Rijád immár nem veheti semmibe az al-Ḥūtī kormányt. Jemen déli részén az Emirátusok saját államot hasít éppen ki, azaz hamarosan jó eséllyel a szaúdiak egyedül maradnak ebben a háborúban közvetlen nemzetközi, öböl, vagy helyi támogatás nélkül. Ebben a tekintetben a szudáni jelenlét fontos, hogy alacsonyan lehessen tartani a szaúdi veszteségeket és legyen még fogás az emirátusiakon. Ám ettől az egy kifejezett kérdéstől eltekintve Szudán nem kifejezetten fontos a szaúdi gazdasági, vagy stratégiai tervezés számára. Nemígy Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronahercegnek. A képlet az ő esetében igen egyszerű és nagyban hasonlít Trumpéra. Minthogy minden tisztogatás ellenére még mindig nő az ellenállás az ellen, hogy apja várható közeli halála esetén ő vegye át a hatalmat, minden áron biztosítani kell az amerikai és emirátusi támogatást. Ahhoz pedig, hogy biztosítsa a jóindulatot mindent megtesz a normalizálás segítéséért, mert ha itt hősnek mutatkozik, akkor az garantálhatja öröklését. Jól mutatja erőfeszítéseit, hogy nemrég megválasztotta őt az “Izrael barátai” díjazottak közé egy Jeruzsálemben székelő álkeresztény csoportosulás, az éves gálán pedig Netanyahu, az izraeli elnök és az amerikai nagykövet is ott volt. Nemrégiben Izraeli források a normalizálás legnagyobb támogatójának nevezték a szaúdi államon belül, aki ha az ő kezében lenne a kérdés egyedül, már csatlakoztatta volna Rijádot. Annyira törekszik, hogy elintézte, Szaúd-Arábia fizeti ki a kívánt 335 millió dollárt Szudán helyett, csak hogy az alku végre megszülessen. Az Emirátusok nagyon hasonló szellemben számol Szudánnal. Katonailag hasznosítható Líbiában, Jemenben és a világ esetleg más pontjain ha kell, emellett pedig újabb trófea a normalizálás útján az Izraellel kötendő stratégiai partnerség biztosítására.
De mit jelent Szudán Izraelnek? Netanyahu és a legtöbb izraeli vezető szerint szinte semmit. Ám ez nyilvánvalóan nem igaz, elnézve milyen óriási figyelmet szentel médiájuk ennek a kérdésnek. A normalizálás pénteki bejelentése óta az izraeli érdekeltségek mindenhol ontják a cikkeket, rámutatva, hogy mennyire fontos is ez a lépés, még fontosabb mint az Emirátusokkal kötött alku. Ennek elsősorban morális oldala van. Khartum látta vendégül az Arab Liga 1967-es csúcstalálkozóját, ami elfogadta a híres “Három Nem” szabályt, tiltva a békeszerződést, egyéni tárgyalást és elismerést Izraellel. Azzal, hogy Khartum csatlakozik ahhoz a klubhoz, ami megszegi ezt a szabályt máris morális győzelmet arattak. Minden más részlet már kevésbé világos, és még az ünneplő cikkek is elismerik, hogy semmi nem derül ki a megállapodásból. Már ha egyáltalán tényleg létrejön. Sem a követségek kérdése, sem az, hogy egyáltalán gazdasági vagy diplomáciai kapcsolatok létesülnek-e. Ennek egyik oka, hogy semmilyen részlet sem világos és az alku még nagyon törékeny Szudánban, de a másik, hogy Szudán egy sokkal nagyobb feltartóztatási terv része.
A békeszerződés ellenére Izrael ma is Egyiptomot tartja a legfontosabb arab államnak, amit le kell kötni. Ez a folyamat hosszú időre nyúlik vissza, s minthogy Szudán pedig egy fontos, de sokáig nehezen megközelíthető ország volt, Tel-Aviv katonailag segítette a felkelést Dél-Szudánban, amíg csak az önálló állam létre nem jött. Ez lett aztán az Khartoum elleni izraeli érdekek központja. Ha most Khartum meghajol, akkor – lelkes emirátusi segítséggel – az izraeli műveletek központjává alakítható, még inkább sakkban tartva Egyiptomot. Szudán fontos tranzit ország volt a palesztinoknak nyújtott utánpótlás számára is, s mostanára az izraeliek nyíltan el is ismerik, hogy számos alkalommal követtek el nyílt agressziót Szudán ellen ezért. Most ez az utánpótlási útvonal is elvágható és egy közvetlen átjáró nyitható Afrika belső részei felé, ahol az izraeli érdekeltségek máris nagyon aktívak. Vagyis Szudán eleste valóban nagy lépés Izraelnek. Azt jelenti, hogy Palesztina egyik fontos támogatója elveszett, miközben Izrael nyerhet egy műveleti bázist Egyiptom és Jemen között.
Egy hosszú folyamat végén
A találgatások Szudán esetleges kiegyezéséről Izraellel még az emirátusi alku előtt megkezdődtek. Az első egyértelmű jel al-Burhān találkozója volt Netanyahuval Ugandában 2020 februárjában. Ami után Szudán tett is annyi gesztust, hogy a légterén átengedte az izraeli polgári repülőket. A tárgyalások azonban egészen nyárig nem nagyon haladtak, amikorra is világosak lettek a főbb követelések.
Szudán le akart kerülni a terrorizmust támogató országok listájáról és véget akart vetni a szankcióknak. Hozzáférést szeretett volna az IMF hitelforrásaihoz, amihez a terrorlistáról lekerülés előfeltétel volt. Emellett a kormány közvetlen anyagi támogatást is akart. Forrásoktól függően ez valahol 3 és 10 milliárd dollár között volt. Vagyis ha ez még enyhült is, a követelt 335 millió dollár megfizetése Washingtonnak még akkor sem lett volna nehéz, ha azt nem a szaúdiak fizették volna. Másik oldalról Washington a normalizálást követelte minden tárgyalás előfelteteleként. Ezen felül felügyeletet a vörös-tengeri kikötők fölött, katonai jelenlétet délen és a kínai cégek kitiltását. Csak az utolsó körben került elő Trump kérésre, hogy Khartum fizessen 335 millió dollár kártérítést Szudánhoz alig köthető és sosem bizonyított terrortámadások miatt, illetve, hogy Usāma bin Lādin az országban lakott. Holott akkor a nyugati sajtó ünnepelte ezt.
Minthogy ezekről az ügyekről a normalizálást leszámítva most egyáltalán nem esik szó, vagy azt kell feltételeznünk, hogy ezeket a kéréseket a két fél elfogadta, vagy, hogy ezeket mind elvetették. Idővel kiderül.
A folyamat igazán az emirátusi alku után indult meg, amikor mindenki azt találgatta melyik arab ország lesz a következő. Pont mint most, feltételezve, hogy Szudán ügye véget ért. Ám akkor még Szudán egy jó ürüggyel kitért a nyomás elől. Alternatívaként az USA azt kérte, hogy az Ábrahám Megállapodás aláíró ceremóniájára Washingtonban Szudán küldje el – amerikai állampolgárságú – igazságügy-miniszterét. Ám a szudáni kormány, főként Ḥamdūk ellenállt. Nem volt viszont vitás, hogy a terrorlista és a normalizálás kérdései elválaszthatatlanok, bármit akarjon is Ḥamdūk. Al-Burhān tört meg elsőként, aki szeptember végén közvetlen egyezkedésekbe kezdett. Aztán következett Ḥamīdtī, aki október elején egy tv interjúban azt állította, hogy “emberek már túlvannak ezen”, és gyakorlatilag utat engedett a normalizálásnak. Ezzel Ḥamdūk egyedül maradt.
Eztán érkezett a bejelentés október 19-én Trumptól, hogy Szudán beleegyezett a 335 millió dollár kifizetésébe, amiért cserébe lekerül a terrorlistáról, ezt pedig a normalizálás követi majd. Nagy várakozások voltak és október 21-én szerdán meg is történt az első nagy áttörés, amikor egy amerikai tisztségviselők által kísért izraeli delegáció látogatott Khartumba. Ami már akkor is hatalmas tüntetéseket váltott ki. Végül október 23-án Szudán – szaúdi pénzből – megtette az átutalást, Trump aláírta a rendeletet Szudán levételéről a szakciós listáról és bejelentette a normalizálást. Furcsa, de csak amerikai és izraeli források tették ezt meg, de azt állítják, hogy a végső megbeszélésen al-Burhān és Ḥamdūk is részt vett. Érdekes módon semmi nincs még aláírva, csak nagyon erős és cáfolatlan nyilatkozatok vannak.
Mindebből arra lehet következtetni, hogy mind a két fél megpróbálta, és még most is próbálja kijátszani a másikat. Szudán le akart kerülni a listáról, de nem akart normalizálni. Washington kész volt levenni Szudánt – ezzel is bizonyítva mennyire komoly ez a lista -, de csak miután Szudán kiegyezett Izraellel. Ebből pedig egy zavaros folyamat született, ahol mind a két fél garanciaként lépéseket követelt meg. Merthogy Szudán tartott attól, hogy Washington nem ad majd engedményeket, amíg újabb követeléseket nem teljesít, míg az amerikaiak azt gyanították, hogy a szudániak esetleg majd kitáncolnak az egyzményből. Ami még most is lehetséges, hiszen a Kongresszus még nem hagyta jóvá a kezdeményezést – és lehet a választásokig meg sem teszi -, miközben Szudán azt állítja, hogy mindaz ami történt csak egy megállapodás a normalizálásról, amit a parlamentnek majd még jóvá kell hagynia. Amit még meg sem választottak. Vagyis a játszma technikailag még nem ért véget és fordulhat. Akár az amerikai választások miatt, vagy a szudáni reakciók miatt.
Bevégeztetett?
Az amerikaiak és izraeliek hangneme nagyon meggyőző. Igaz ez a médiára és magának Netanyahunak a szavaira. Elég egyértelműnek tűnik, hogy a kérdés immár eldőlt. Az izraeli delegáció látogatása Kharumba és a pénteken bejelentett állítólagos megegyezés nem hagy sok kétséget. Ámbár ez a hangnem uralkodik már két hónapja és eddig csak Bahreint sikerült nagy erővel csatlakozásra bírni.
Több dolog is furcsa és arra mutat, hogy a hivatalos bejelentés ellenére valójában nagyon kemény küzdelem zajlik a szudáni politikai erők közt. Úgyhogy a játék talán még nem ért véget. Igaz, hogy Trump bejelentette, hogy Szudán beleegyezett a normalizálásba, de erről még semmi véglegeset és egyértelműt nem hallottunk a szudáni fél részéről. Netanyahu most ünnepel, de abban sem volt igaza, hogy “egy sor arab állam áll sorban”. Azt pedig, hogy hazudik még Washington is bizonyította, hiszen korábban azt állította, hogy az Emirátusok semmi sem kap a kiegyezésért cserébe és semmilyen megállapodás nem volt F-35-ös vadászgépek eladásáról Abū Zabīnak.
A masszív tüntetések az izraeli látogatás után mutatják, hogy a lakosság ellene van a döntésnek, és ha a kormány tényleg belemegy, akkor a tűzzel játszik. Főként mert nagyon nehéz tudni, hányan ellenzik mindezt a hadseregen belül. Az is nagyon beszédes, hogy az izraeli a látogatás után semmilyen részletet nem osztottak meg. Október 23-án, még a hivatalos bejelentés előtt a Szudáni Nemzet Pártja – az egyik legnagyobb párt az országban – azzal fenyegetett, hogy megvonja támogatását a kormánytól, ha az keresztül viszi a normalizálást. Egyben emlékeztette a kormányt, hogy annak nincs felhatalmazása egy ilyen lépésre, tekintettel átmeneti voltára. Egy nappal a hivatalos bejelentés után a szudáni Ba‘at Párt valóban megvonta a támogatást a kormánytól, s ez még csak az első. Eközben pedig már második napja tömegtüntetések vannak az utcákon Khartumban.
Valóban nem lehet kétség, hogy hatalmas nyomás nehezedett Szudánra és ezalatt kezd teljesen meghajolni. Az is világos, hogy Szudán jobb kapcsolatokat akar a Nyugattal és kész áldozatokat vállalni még Palesztinával kapcsolatos álláspontjában is, de nem az Izraellel kötött alkuk szintjén. Egyben az ellenállás is világos. Úgyhogy az is meglehet, hogy a mostani vezetés apróbb vállalásokkal a lehető leglassabban halad, hogy időt nyerjen az amerikai választásokig. Ha Biden nyer, akkor ő talán nem lesz ennyire agresszív és Szudán ki tud valahogyan farolni az alkuból. Ám még ha Trump is nyer, ezután már nem lesz ennyire szüksége látványos eredményekre és esetleg elengedi az ügyet. Bárhogy is, Szudán számára, főként a polgári kormányzat számára most az idő aranyat ér.
Az ellenállás ugyanakkor, főként az utcákon tomboló, intő jel. A mostani kormányzat lehet nem él majd elég sokáig ahhoz, hogy beteljesítse ezeket a vállalásokat. Ide kívánkozik Mauráitania példája is, ami egykor nyomás alatt ugyanilyen alkut kötött. Majd aztán egy évtizeddel később visszavonta. Így tehát bármit hozzon is a következő pár nap, vagy hét, a Szudánért folytatott játszma még nem ért véget.