Folytatva múlt hétről az azóta már békeszerződés rangjára emelt izraeli-emirátusi megállapodásnak több döntő, vizsgálandó eleme van. Az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy ez messze nem egy egyoldalú emirátusi lépés és úgy az emirátusiak, mint az amerikaiak azt várták, hogy hamarosan további arab országok fogják követni a lépést. Ezzel pedig az Emirátusokat a lánc első szemévé téve, hogy egy általános átalakulás vezető állama legyen. Annyira biztosnak látszott ez a folyamat, hogy Tel-Aviv már nem is csak utalt erre a várható lépésre, hanem teljes magabiztossággal jelentette ki a világnak, hogy ez idő kérdése. Ám ez a sokszor az arroganciát súroló magabiztosság meglehet, hogy a kárukra vált.
Ebben a kérdésben az elmúlt hét kiemelten fontos volt. Mike Pompeo amerikai külügyminiszter nagy közel-keleti körútra indult egy az Öbölben rendezendő nagy normalizálása konferencia és jó eséllyel egy hasonló körút nyitányaként Trump tanácsadója és veje, Jared Kushner részéről. Ám ez kevéssé meggyőző eredményeket hozott.
A másik kérdés amit múlt héten csak érintettük, a palesztin válasz volt az emirátusi normalizálasra. Merthogy Abū Zabī nyilván számolt a palesztinok lépésével előre, tudván, hogy kritizálni fogják őket. Vannak azonban eddig kevésbé előtérben lévő játékosok a palesztin térfélen, akik az Emirátusok mellett dolgoznak, és valami sokkal nagyobbat akarnak tető alá hozni, mint egy egyszerű megállapodást Tel-Aviv és Abū Zabī között. Ebben az értelemben amit ma látunk, az talán még csak a bevezetője egy még sokkal élesebb küzdelemnek a palesztin felek között, immár egy új palesztin vezető gárda érkezését vetítve elő. Egy új generációjét, mely mostmár teljesen szakít ‘Arafāt hagyatékával. Ha ez megtörténik, főként, ha az Emirátusok vágyai szerint, akkor az jó eséllyel elmozdítja az utolsó akadályt is a Washington és Tel-Aviv által az Öböltől annyira elvárt normalizálási folyamat útjából. Azt az akadályt, ami mögé ehéten Pompeo legtöbb vendéglátója kényelmesen megbújt.
Hová utazott Pompeo ezen a héten és miért nem tudott jobb eredményeket elérni? Vajon az Emirátusok egyesül marad a meghozott diplomáciai lépéssel és ezzel megbélyegzett lesz az arab államok között, vagy mégis tudja majd hozni vállalásait? Milyen szerepet játszik az Emirátusok a palesztin térfélen, hogy hosszútávon neki kedvező változást érjen el? Ennek kapcsán, az emirátusi-izraeli csörte kapcsán az Abū Zabī és Washington között kötendő fegyverüzletről jogos a kérdés: ki nevet a végén?
Harc a palesztin vezetésért
Az ok, amiért a palesztin vezetés kérdése, vagyis annak kérdése, hogy ki a palesztin oldal jogos képviselője két okból nagyon fontos. Először is Tel-Aviv évtizedek óta gyönyörűen lavírozott az egymás közt marakodó palesztin csoportok között, kijátszva őket egymás ellen, mindig a gyengébbet támogatva. Ezzel pedig mindig alá tudta támasztani az álláspontját, hogy a palesztin oldalnak nincs olyan igazi képviselője, akivel békéről lehetne tárgyalni. Amíg a PFSz és ‘Arafāt voltak a palesztin kérdés megkerülhetetlen irányítói, Tel-Aviv csendben segítette a Ḥamās felemelkedését. Amint pedig az iszlám ellenállás kezdett felülkerekedni, azt azonnal – nem is alaptalanul – terrorista szervezetté nyilvánították, ezzel pedig Tel-Aviv minden tárgyalást visszautasíthatott, mondván nem tárgyal terroristákkal. Olso után a küzdelem a törvényes palesztin vezetésért immár választások útján, de éles maradt, ami szintén hátráltatta a békemegállapodás gyakorlati kivitelezését. A törvényi folyamatnak az eredménye lett a 2005-ös elnökválasztás Maḥmūd ‘Abbās (PFSz), illetve a 2006-os parlamenti választás a Ḥamās győzelmével, mely a főbb erők, egyben Gáza és Ciszjordánia teljes megosztottságát hozta a két vezető párt között. Azóta nem voltak új választások és a két fél elmerült egy szakadatlan egymás elleni küzdelemben, bár az utóbbi években többször megpróbálkoztak az egységkormánnyal. Így tehát Maḥmūd ‘Abbās messze hivatali ideje lejárta után is hatalmon tudott maradni, de bármilyen politikai és nemzetközi támogatást is szerzett, kudarcot vallott a békefolyamat újraindításában és az életkörülmények javításában az általa közvetlenül felügyelt területeken. Minthogy ez az állapot nem maradhat így örökre, és végül úgyis választásokat kell majd tartani, főként mielőtt bármilyen komoly megegyezés történne az izraeli féllel, mostmár mindenki az ‘Abbās utáni korszakra készül. Utódnak jelentkezőből pedig nincs hiány.
Ehhez szorosan kötődve a másik ok, amiért a palesztin elnökség fontos az az, hogy az új elnökség fogja meghatározni a palesztin ügy menetét ‘Arafāt utolsó egykori társainak távozása után. Minden csoportnak, úgy a PFSz-en belül, mint az összes többi csoportnak, megvan a maga saját külföldi támogatója, így tehát akárki kerül is ki győztesen, az elmozdulást jelent majd a regionális politikában az adott támogató irányvonala felé. Azaz a térségbeli megosztottság azok között, akik készek kiegyezni “Izraellel” és azok közt akik folytatni akarják a küzdelemet, amíg csak Tel-Aviv nagy engedményt nem tesz, jelentkezik a palesztin sorok között is. Aki a maga politikája felé szeretne látni elmozdulást, annak hatalmat és némi politikai legitimitást kell biztosítania az általa felkarolt palesztin csoport számára. Kézenfekvőnek tűnik, hogy ezzel az Emirátusok is számolt és máris megvannak a tervek a továbblépésre. De hogyan?
Nem sokkal az emirátusi-izraeli egyezmény után került nyilvánosságra, hogy az amerikai külügyön kívül elsősorban öt ember tette a legtöbbet az áttörésért és az egyezményhez kellő háttércsatornák kialakításáért. Az egyik nyilván Jared Kushner volt, Trump tanácsadója és veje, aki nemcsak az izraeli érdekek népszerűsítéséért tett sokat a Fehér Házban, hanem személyes küldetésének érezte, hogy történelmi áttörést érjen el Trump alatt. Bár erőfeszítései fontosak voltak, ezek döntő többsége kudarcot vallott, és inkább a Trumptól kapott támogatás volt fontos minden regionális elmozduláshoz. Vagyis bármit is sikerül elérni, Trump támogatása biztosított volt. Izraeli oldalon két ember volt kiemelten fontos. Az egyikük Yossi Cohen, a Moszad igazgatója, aki számos alkalommal utazott nem-hivatalosan az Emirátusokba és már évekkel a mostani kiegyezés előtt számos ügyben biztonsági együttműködést tudott kialakítani. Hogy mennyire jók voltak ezek a kapcsolatok, az hamar meglátszott, amikor már augusztus 18-án az Emirátusokba látogatott, vagyis rögtön az egyezmény után, ahol nem más fogadta, mint Ṭaḥnūn ibn Zāyid, Muḥammad ibn Zāyid koronaherceg testvére és biztonsági főnöke. Egy nagyon ködös, de félelmetes és talpraesett kémfőnök.
A második kiemelt izraeli személy Haim Saban volt, egy egyiptomi születésű izraeli-amerikai médiamágnás igen messzeérő politikai kapcsolatokkal. Mint az egyik legvagyonosabb mágnás Amerikában, akinek beható ismeretei vannak a Közel-Keletről, közeli személyes kapcsolatokat tudott kiépíteni Muḥammad ibn Zāyid-dal, és állítólagosan ő volt az egyik első támogatója a Tel-Avivval kötendő alkunak már évekkel ezelőtt.
Az emirátusi oldalon az első fontos személy Yūsaf al-‘Atība volt, az Emirátusok veterán washingtoni nagykövete, aki maga felügyeli az Emirátusok kiterjedt média és véleményfomáló hálózatát az Egyesült Államokban. Ő volt az első vezető beosztású politikus az Öbölből, aki az izraeli médiában cikket jelentetett meg még hónapokkal az egyezmény megkötése előtt. Ő állította fel ekkor azt az érvrendszert, hogy az Emirátusok vagy feláldozza magát a palesztin területeket megmentendő az izraeli beolvasztástól, vagy ezeknek a területeknek a sorsa megpecsételődik. Ezzel az érvrendszerrel próbálták igazolni az emirátusi kiegyezést, amit azóta ugyan pont az izraeliek cáfolták meg teljesen, de az emirátusi szakértők még mindig makacsul ragaszkodnak hozzá. Mégis a legfontosabb személy, aki biztosította az összeköttetéseket és ígért némi palesztin támogatást az alkuhoz nem izraeli, vagy emirátusi, mégcsak nem is amerikai volt. Ez a személy Muḥammad Daḥlān volt, ‘Arafāt egykori bizalmas biztonsági főnöke és várható utódja, míg össze nem vesztek és ‘Arafāt halála után ‘Abbās ki nem szorította a hatalomból. Azóta Daḥlān az Emirátusokba költözött és felbecsülhetetlenül hasznos eszközzé lett. Abū Zabī még szerb állampogárságot is intézett neki és családjának, és ma Daḥlān felügyeli a legtöbb fedett műveletet az Emirátusok számárá a térségben a 2013-as egyiptomi puccstól a 2016-os törökországi puccskísérletig. Amiért nemrég Törökország Interpol körözést is kért ellene.
Daḥlān éveken keresztül tervezte a visszatérést, hogy ismét befolyásos játékos legyen. Lehetséges visszatérése a következő palesztin elnökválasztásra arra utal, hogy az Emirátusok sokat fektet most ebben az ügybe és a kiegyezés is esetleg messze többről szól. Daḥlānt megválasztanák és elismernék az új palesztin elnöknek, hatalmát pedig megtámogatná az izraeli erő és az emirátusi pénz. Ezért cserébe hadjáratot indítana a Ḥamās – régi ősellenségei -, és minden olyan frakció kigyomlálására, mely kész elfogadni szír, iráni, vagy bármilyen a Perzsa-öblön kívülről érkező támogatást. Ez nagy nyereség lenne Tel-Avivnak. Szintén a támogatásért cserébe új életet lehelne a békefolyamatba és elfogadná az Évszázad Alkuját, vagy bármilyen más hasonló békeegyezményt, ami megerősíti őt hatalmában. Ezzel boldoggá tenné az amerikaiakat és az emriátusiakat, bizonyítván, hogy itt csak a “megfelelő emberre” van szükség és a béke máris elérhető. Abū Zabī pedig azért is boldog lehetne, hogy “saját emberét” juttatta az elnöki székbe ezen központi arab színtéren.
Ma a palesztin utcák mind egyöntetűen elítélik az Emirátusokat az alku miatt, azt egyenesen árulásnak nevezve. Ez egyben rég nem látott egységet is teremtett a palesztinok között. Mindez azonban nem sokat számít. Az izraeliek az amerikaiakkal és úgy tűnik, az EU-val a hátuk mögött bármilyen egyezményt ki tudnak kényszeríteni, csak kell nekik valaki, aki aláír egy egyezményt a helyzet legalizálására. Bár már a jelenlegi palesztin vezetés is tele van készséges együttműködésre kész emberekkel, de csakis nem-hivatalos módon és nincs senki, aki kész lenne elszánni magát az önfeladás ilyen egyezményére, mint amilyen az Évszad Alkuja. Ez azonban talán hamarosan megváltozik.
Ha ez az elmélet igaz, akkor az némileg talán megmagyarázza, hogy Izrael miért viselkedik ennyire arrogánsan, és miért ennyire aktív, hogy keresztülhúzzon minden emirátusi érvet és az amerikaiakkal kötött fegyveregyezményt. Merthogy eleddig ebben a kulcsfontosságú ügyben nem történt előrehaladás és Abū Zabī még fel sem vetette az új palesztin vezetés kérdését. Minthogy azonban a jelenlegi irányítás ‘Abbāsszal az élen nagyon is kritikus az Emirátusokkal szemben a dolog még eljuthat idáig. Ha pedig eljut, akkor ‘Abbās már nem igen tehet sokat, merthogy irányítása alatt nemcsak tehetetlennek, de korruptnak is bizonyult. A hírek szerint pedig épp Daḥlān tette a legtöbbet azért, hogy ‘Abbās nehogy bármilyen eredményt is elérhessen.
Egy keserű utazás
Az első fő kérdés az emirátusi-izraeli megállapodás után nem a palesztinok reakciója volt, bár azzal igazolták, hogy az ő érdekükben történik. Nem is az, hogy ez a kapcsolat hogyan is működhetne a gyakorlatban, hanem, hogy melyik arab ország lesz a következő. Ez egyáltalán nem is olyan meglepő, hiszen mind az amerikaiak, mind az izraeliek számos alkalommal teljes magabiztossággal, sőt némi arroganciával jelentették ki, hogy hamarosan további arab államok fogják követni az Emirátusokat. Mindenki csak találgathatott, de az érdeklődéssel várt követők mintha lámpalázat kaptak volna végül. Így hát, hogy a még meglévő lendületet kihasználja, Washington vállalkozott, hogy ismét mozgásba hozza a gépezetet. Ami megintcsak nagyon is érthető, hiszen mostmár nagyon közel vannak a választások és Trumpnak nagy szüksége van a hazai gondok némi takarása érdekében egy sor külpolitikai sikerre, illetve, hogy támogatást szerezzen a befolyásos Izreal-barát lobbicsoportoknál.
Augusztus 23 és 27 között Mike Pompeo amerikai külügyminiszter nagy közel-keleti körútra indult, és még csak meg sem próbálták leplezni, hogy az út célja a Irán-ellenes politika és az “Izraellel” való normalizálás népszerűsítése. A terv az volt, hogy először Tel-Avivba megy egyeztetni a menetrendet, majd utána indul tovább Szudánba, Bahreinbe, az Emirátusokba és végül Ománba. Bár az Emriátusok után az egyik legvalószínűbb ország a kiegyezésre Szaúd-Arábia volt, és nyilván ez is lett volna a legjelentősebb, Fayṣal ibn Farḥān külügyminiszter már cáfolt minden ilyen lehetőséget egy a palesztinokkal történt végleges békeszerződés előtt. Mi több, nem sokkal később egy televíziós interjúban a szaúdi hírszerzés korábbi vezetője, Turkī ibn Fayṣal herceg épp a palesztinokat vádolta azzal, hogy ők erőltetik azt a felvetést, hogy Rijádnak rendeznie kellene kapcsolatait “Izraellel”. Egyben azt is állította, hogy csakis azért tartanak fent informális kapcsolatokat az izraeliekkel, hogy segítsenek a közvetíteni a palesztinok érdekeiért. Ez az álláspont feltűnően hasonlít az emirátusira, de egyértelműen kizárta annak esélyét, hogy Rijád a közeljövőben hasonló lépést tenne. Ezért is nem szerepelt Pompeo útjának állomásai között.
Az út már rögtön az elején rosszul alakult, mivel még “Izraelben” sem fogadták túl szívesen Pompeót. Kritizálták Washington ígéreteiért, hogy F-35-ös vadászgépeket adna el az Emirátusoknak. Annak ellenére kapott Pompeo komoly kioktatást, hogy biztosította Netanyahut, ez csakis Abū Zabī garanciái mellett történhet meg, hogy azokat sosem fogják a zsidó állam ellen használni – ami eleve lehetetlen is -, illetve, hogy a fegyverüzletre és az abból származó bevételre Trumpnak elemi szüksége van a választási kampány során. Végtére is három éve megígérte, hogy “megfeji” az öbölországokat.
A rossz ómenek aztán tovább gyűltek, amikor augusztus 24-én Marokkó kinyilvánította, hogy nem készül normalizálni kapcsolatait Tel-Avivval. Marokkó nem szerepelt ugyan a körút célpontjai között, de valószínűsíthető volt, hogy meg lehet győzni, hiszen kiváló kapcsolatokat ápol Washingtonnal, komoly zsidó közössége van, és korábban voltak fél-hivatalos kapcsolatai a zsidó állammal. “Elvesztése” ugyan rossz jel volt, de önmagában nem jelentett komoly veszteséget. A másik rossz jel nem sokkal később Kuvaitból érkezett, egy a Perzsa-öböl komoly, de erős amerikai befolyás alatt álló országából, ami szintén komoly nyereség lehetett volna, ha csatlakozott volna a kiegyezést folyamathoz. Augusztus 25-én az egyik ismert régi politikai szereplő és hitszónok Aḥmad al-Qaṭṭān sejk kritizálta Abū Zabīt a kiegyezés miatt, amit sokan politikai üzenetnek kezeltek a kuvaiti állam részéről.
Pompeo első arab célpontja Szudán volt, és boldogan jelentette is be, hogy az első hivatalos közvetlen polgári gép fedélzetén van Tel-Avivból Khartoumba. Szudán több okból is valószínű és fontos csatlakozónak számított. Először is nagy arab ország komoly gazdasági és katonai képességekkel. Viszonylag elszigetelt az arab világban, hiszen Egyiptom az egyedüli szárazföldi arab szomszédja, az pedig már évtizedekkel ezelőtt békeszerződést írt alá “Izraellel”. A tavalyi katonai puccs óta belsőleg gyenge, az új katonai junta Szaúd-Arábia és az Emirátusok befolyása alatt áll. Vagyis Abū Zabīnak megvan a befolyása Khartoum meggyőzésére. ‘Abd al-Fattāḥ al-Burhān, a Szudáni Átmeneti Szuverenitási Tanács főtitkára idén februárban már Ugandában találkozott Netanyahuval, ami az első hivatalos és elismert érintkezés volt a két állam vezetői között. Bár a lépést akkor nagyon sok kritika érte, utána Szudán valóban megengedte izraeli utasszállító gépek áthaladását a szudáni légtéren a szószándék jeleként. Ugyan semmilyen közvetlen kapcsolatban nem érdekelt Tel-Avivval, de Szudán ki akar törni a nemzetközi elszigeteltségből, befektetéseket akar vonzani, amihez le kell kerülnie az amerikaiak terrorizmust támogató országok listájáról, illetve némi segítségnek is örülne az Etiópiával folytatott vitában a Nagy Reneszánsz-gát körül.
Érdekes módon a leglelkesebb támogató a lehetséges szudáni-izraeli összebékülés mögött egy másik fő emirátusi szövetséges, Egyiptom volt. Az egyiptomi állami média nyíltan el is ismerte, hogy Kairó ösztönzi ezeket a tárgyalásokat, amiket nagyon üdvözöl. Ennek könnyeb belátható okai vannak. Egy ilyen áttörés kieszközlésével tovább erősítené az Emirátusok, vagyis as-Sīsī legfőbb anyagi és politikai szövetségesének támogatását. “Izrael” viszonylatában Tel-Aviv viszonoznatná a szívességet az etiópiai Reneszánsz-gát leállításával, ami fölött komoly befolyása van. Ismét megmutatkozik az, hogy sok arab támogató kéz van a folyamat mögött, és az Emriátusok egyáltalán nem egyedül építgeti a normalizálási folytatot.
Számos dolog van tehát, amivel Washington meg tudná győzni a mostani szudáni vezetést. Ám augusztus 25-én Khartoum világosan kifejezésre juttatta, hogy semmi ilyen lépésre nincs lenetőség a 2021-es választások előtt, amikor majd az átmenet folyamata a végéhez ér. Szudáni vezetők még azt is tagadták, hogy az ügyet tárgyalták volna, vagy hogy a külügyminisztérium kapott volna ilyen irányú utasításokat, jelezve, hogy egyedül Szudán lekerüléséről volt szó a terrortámogató országok listájáról. Amit Washington ugyan el is ismert, de ezzel Pompeót hozta nagyon visszás helyzetbe. Nagyon boldogan hirdette, hogy évtizedek óta ő az első amerikai külügyminiszter, aki Szudánba látogat, főleg, hogy közvetlenül Tel-Avivból jön, de ezzel egy olyan országba érkezett, amit a saját minisztériuma tart terrorista államnak. A tény, hogy Washington aduként használta Szudán terrortámogató státuszát igen ellentmondásos helyzetet keltett, aláásva az ilyen típusú vádak komolyságát. Ezt Ẓarīf iráni külügyminiszter remekül is használta például. A Szudánba tett látogatás tehát eredménytelen volt. A legígéretesebb célt nem sikerült elérni, de még volt lehetőség javítani.
A következő napon Pompeo Manámába indult, hogy találkozzon Ḥamad ibn ‘Īsā bahreini királlyal és trónörökösével. Augusztus 26-án találkoztak is és Bahrein üdvözölte az együttműködést az állítólagos iráni veszéllyel szemben, ám a normalizálás ötletét teljesen elvetette, minden ilyen próbálkozást a palesztin állam felállítása és a tartós béke elérése utáni helyzetre halasztva. Ezzel Manáma a szaúdiak és a marokkóiak által követett vonalhoz csatlakozott, ami némiképp meglepő volt, tekintve, hogy Bahrein adott otthont az “Évszázad Alkujáról” tartott konferenciának és úgy hírlett hamarosan egy újabb ilyen találkozót fogad majd. Ami talán majd meg is történik, csak mostmár teljesen céltalan lesz.
Ez már világos kudarc, hiszen Bahrein könnyű, bár némiképp jelentéktelen célpontnak tűnt. Bahrein a központja az 5. amerikai flottának és 2011 óta gyakorlatilag szaúdi katonai megszállás alatt áll. Tekintettel ezekre a részletekre és arra, hogy világos síi többség van a lakosságon és a politikai osztályon belül is, a királyt nyilván aggasztja Irán és könnyű befolyásolni. Ez azonban azt is némiképp megválaszolja, hogy miért nem csatlakozik most a normalizálási folyamathoz és miért fogadta olyan hűvösen Pompeót. Ugyanis még mindig szaúdi, és nem emirátusi befolyás alatt áll. Ha pedig Rijád nemet mondhat, akkor Manáma is. Főként ha gazdái érveit használja.
Bahreinből Pompeo az Emirátusokba ment az eredményeket áttekinteni. Amik addig messze nem voltak meggyőzőek. Nem közöltek sokat a találkozóról, de jó eséllyel az emirátusi-izraeli kiegyezés közvetlen hatásai kerültek szóba, mint az F-35-ös gépek vásárlása, vagy esetlegesen az al-‘Udayd légitámaszpont áttelepítése Katarból az Emirátusokba, amivel amerikai támogatás lenne szerezhető Katar ellen. Ezekben a kérdésekben azonban mostmár nem várható komoly haladás egy ideig, hiszen a mostani amerikai vezetés már nem tudna teljesíteni ilyen ígéreteket. Beszédes volt azonban, hogy a hivatalos tárgyalásokat Pompeóval Ṭaḥnūn ibn Zāyid vezette.
A körút a következő napon Ománban ért véget, ahol Pompeo találkozott Haytam szultánnal és új külügymininszterével, Badr ibn Ḥamad ibn Ḥammūd-dal. Bár gyakorlatilag semmi hivatalos nem került ki a találkozóról a hivatalos fogadás tényén és a kölcsönösen fontos témák megvitatását túl, az amerikai fél halgatása beszédes. Omán ugyan üdvözölte az emriatusi lépést, de ezen a ponton nagyon is valószínűtlen, hogy Maszkat hasonló lépést tenne. Figyelemre méltó azonban, hogy Yūsaf ibn ‘Allāwī, a néhai szultánt évtizedekig szolgáló külügyminiszter nem volt jelen. Ez vagy azt jelenti, hogy ez a találkozó csak formalitás volt, vagy azt, hogy Haytam szultán máris teljesen saját külpolitikát folytat. Az Omán és az Emriátusok között egyre növekvő feszültségre tekintettel mindkét lehetőség ugyanabba az irányba mutat. Omán nem fogja normalizálni kapcsolatait a tel-avivi rezsimmel, hacsak nem lesz egy általános térségbeli folyamat. Amiről épp most bizonyosodott be, hogy nagyon távoli lehetőség.
Mi a kudarc oka?
Hosszas előkészűletek és média érdeklődés után különös, hogy a találkozók miért nem értek el semmilyen sikert, legalább egy közeli regionális konferencia hivatalos bejelentését. Szeptember után egy ilyen esemény kizárt, mert már nem lehet komoly befolyása az amerikai választásokra. Ám még ennél is nagyobb kérdés, hogy bizonyos országok, mint Marokkó, vagy Kuvait, de bizonyos mértékig még Jordánia is miért érezte szükségét kinyilvánítani, hogy nem támogatják a normalizálást.
Ennek nyilván sok válasza van, de könnyű megérteni a helyzetet. Az emirátusi lépés mögötti érvek, vagyis hogy azok a palesztinok védelmét szolgálják, hamar hamisnak bizonyultak. Mégpedig pont az izraeliek cáfolták meg ezeket. A folyamat a várnál szintén nagyobb ellenállásra talált és még a szaúdiakat is megtorpantotta. Azzal, hogy az izraeliek arrogánsan megfosztották az emirátusiakat minden kapaszkodójuktól és felfedték minden korábbi tárgyalásukat a nyilvánosság előtt minden országot elgondolkoztattak, hogy szeretnének-e ilyen botrányokat vállalni. Szintén fontos, hogy az egész folyamat mozgatója Washington volt. De most, hogy ez a kormány talán már nem marad sokáig hivatalban sokáig, sokan reménykednek abban, hogy a következő már nem helyezi őket ekkora nyomás alá. De még ha Trump marad is, egy második ciklusban már nem fogja ennyire erőltetni ezeket a kérdéseket.
Egyben számos országban a belső feltételek egyszerűen nem teszik lehetővé, hogy ilyen nyomást kiálljanak. Mint Szudánban, ahol a mostani kormánynak a otthoni választásokra kell gondolnia. Röviden, az izraeli arrogancia, hogy hamarosan arab országok fogják követni az Emirátusokat, mert ők akarnak békét, miközben kicsinyes marakodásba kezdtek az Emirátusokkal megszégyenítve őket, mindennél többet tettek azért, hogy egy arab kormány se kövesse Abū Zabī példáját. Ami szintén egy érdekes kérdés, hogy miért voltak ennyire óvatlanok, ami alapvetően nem jellemző Tel-Avivra.
Kimozdult-e az egyensúly?
Ki, méghozzá kétszer is. Először, amikor Abū Zabī megkötötte az alkut, úgy tűnt hamarosan sok ország követi majd. Ami egyben félelmet is kiváltott. Az izraeli arrogancia és az emirátusi érvek csődje azonban hamarosan megállította a “dominó hatást”. Olyan államok, mint Szaúd-Arábia, vagy Szudán elzárkózása után világos, hogy a közvetlen “veszély” elmúlt. Legalábbis egy időre. S itt megintcsak rá kell mutatni, hogy nagyon furcsa az, hogy az izraeliek miért tettek meg mindent a folyamat elszaboltalásáért, ahelyett, hogy segítették volna azt.
Bizonyos dolgok azonban megváltoztak. Az Emriatusok talán még inkább elszigetelte magát ezzel a lépéssel, de egyben két egymással versengő csoport célpontja lett, ezzel pedig jó eséllyel hamarosan titkosszolgálati művelet kész csatatere lesz. Ettől függetlenül is fontos, hogy a normalizálás minden hivatalos elutasítását immár nem általános alapelvekkel támasztották alá, mint azt Libanon és Szíria teszi. Vagyis, hogy bármilyen megegyezésre Tel-Avivval csak minden arab ügy együttes megoldása után kerülhet sor. Ehelyett ezt már csakis a palesztin kérdéshez kötötte a legtöbb állam. Szudán pedig már ezt az érvet sem használta. Vagyis a normalizálás elvi lehetősége, ami még egy évtizede is tabu volt, ma adott, csak először megegyezést kell elérni a palesztinokkal.
Ez ma nagyon távoli lehetőségnek tűnik, szinte képtelenségnek, de ha a feltételezések Daḥlān kapcsán helyesek, akkor talán is annyira. Ebben az esetben pedig az Emirátusok valóban előkelő helyzetbe kerülne, mint aki elindította ezt a folyamatot. Ebből következőleg tehát, miközben a kapcsolatépítési láz épp múlóban van, várható, hogy a palesztin színtér hamarosan nagyon messze ható következményekkel ismét fellángol.