Közel egy hónapja, január közepén Irán bizonyos célpontokat bombázott mélyen Pakisztánon belül. Iszlámábád nem vette félvállról az esetet és megtiltotta az iráni nagykövetnek a visszatérést Pakisztánba, míg saját nagykövetet visszarendelte Teheránból. Napokkal később a pakisztáni hadsereg egy az iráni Sarāvān körüli falut bombázva vágott vissza. Mind a két fél azt állította, hogy másik támadása főként civilek ellen irányult, miközben saját lépésüket úgy igazolták, hogy terrorista szervezetekre csaptak le.
Igen hamar a szinte a semmiből a két egyébként nagyon is komoly hadsereggel bíró ország a háború felé haladt. Vagy legalábbis így tűnt. Valóban, ezek közül az országok közül egyik sem veszi könnyedén, ha egy idegen ország a területén katonai akciót hajt végre, még hogy időnként terrorista vagy szeparatista támadások előfordulnak.
Ám éppen olyan hirtelen, ahogy ez a vihar kitört, azonnal el is ült. Január 29-én, vagyis kevesebb, mint két héttel az első iráni támadás után az iráni külügyminiszter máris Iszlámábádban találkozott a pakisztáni hadsereg vezérkari főnökével, akivel a határbiztonsági együttműködésről és a közös fenyegetések elleni harcról állapodott meg. Egyben ígéretet tettek, hogy nem fogják hagyni külső erőknek, hogy “éket verjenek” a két szomszéd közé, akik amúgy szívélyes kapcsolatot ápolnak egymással.
Nagyon érzékeny időpontban volt ez egy kifejezetten furcsa incidens. Mind a két fél, bár erősen tiltakozott az őt ért bombázás miatt, arra hivatkozott, hogy nem a másik hadseregét, vagy civil lakosságát támadja, hanem szeparatista fegyvereseket. Ezzel egyidőben Irán a palesztinai eseményekre összpontosított kiterjedt titkos háborút folytatva Tel-Avivval, miközben Pakisztán általános választásokra készült, először a 2022-es nagyon megosztó hatalomátvétel óta.
Egy ennyire érzékeny időpontban miért ment ez a két ország majdnem háborúba egymással, amikor egyébként kapcsolataik kiegyensúlyozottak és nincsenek érdekeltségeik a másik belső ügyeiben? Honnan támadt ez a hirtelen vihar és hova tűnt? Eltűnt-e egyáltalán, vagy csak pillanatnyi szünet ált be és a legrosszabb még csak ezután jön?
Az események láncolata
Január 16-án az iráni hadsereg ballisztikus rakétákkal és három, vagy négy drónnal két helyszínt bombázott mélyen Pakisztán Panjgur körzetén belül Balochistan tartományban. Az áldozatok száma vitatott. Teherán az áldozatok említése nélkül csupán annyit közölt, hogy a Ğayš al-‘Adl terrorszervezet állásait bombázta és csakis azért, hogy egy küszöbön álló Iránon belüli merényletet akadályozzon meg. Iszlámábád azt állította, hogy a támadásokban két gyermek halt meg, de azt nem határozta meg, mit is ért a támadás. Ugyanakkor a Ğayš al-‘Adl azt közölte, hogy tagjai otthonait bombázták, ahol gyermekek haltak meg. Ezzel közvetve az iráni verziót támasztották alá, hogy a cél valóban ez a szervezet volt.
Ez az iráni támadás csupán egy nappal egy hasonló precíziós csapás után történt az iraki Erbilben egy Moszad központ ellen állítólagosan 4 Moszad ügynököt ölve meg, illetve a szíriai Idlib ellen. Ezek a bombázások voltak a válasz a január 3-án az iráni Kermānban végrehajtott terrorista merényletre, ahol közel 100 ember veszítette életét és további 200 sebesült meg.
Pakisztán azonnal tiltakozott, visszahívta nagykövetét és megtiltotta az iráni nagykövet visszatérését Iszlámábádba. Továbbá megígérte, hogy az eset nem marad válasz nélkül. Valóban, egs olyan országban, ahol alapvetően a hadsereg és a biztonsági szolgálatok irányítják az országot a hadsereg nem mutatkozhat gyengének.
Október 18-án Marg Bar Sarmačār – Halál a Szeparatistákra – kódnév alatt a pakisztáni légierő szintén drónokkal és rakétákkal kilenc helyszínt bombázott az iráni Sarāvān városa körül és kilenc embert ölt meg. Teherán tiltakozott a támadás ellen, ami az első eset, hogy az Irak-iráni háború vége óta egy másik ország nyílt támadást hajtott végre iráni területek ellen. Azt állította, hogy a támadásokban kilenc ember halt meg, akik mind “nem-iráni állampolgárok” voltak. Pakisztán állítása szerint a támadás, ami nyilvánvaló presztízs válasz volt Iránnak, a Baludzsisztáni Felszabadítási Hadsereg (BLA) és a Baludzsisztáni Felszabadítási Front (BLF) állásai voltak. Mindkét szervezet a baludzs etnikumhoz kötődik, pont ahogy a Ğayš al-‘Adl is.
Dacára a támadásoknak és a pontos célpontokat és áldozatokat övező ködösítésnek, pont akkor, amikor a helyzet a háború küszöbének tűnt, győzött a diplomácia. Kína már január 18-án felajánlotta a közvetítést. Erre azonban nem volt szükség. Teherán és Iszlámábád diplomáciai tárgyalásokba kezdett és megegyeztek, hogy Ḥosseyn Amīr ‘Abdollahiyān iráni külügyminiszter a lehető leghamarabb Pakisztánba látogat. Ez meg is történt és január 24-én Iszlámábádban találkozott pakisztáni kollégájával és a pakisztáni hadsereg vezérkari főnökével, ‘Āṣim Munīr tábornokkal. A két fél gondosan kerülte, hogy a nyilvánosság előtt tisztázza mi is történt, hanem azt hangsúlyozta, hogy túlléptek a kérdésen és nem fogják engedni, hogy külföldi erők “éket verjenek” a két szomszéd közé. Mindkét fél kiemelte, hogy kapcsolataik jók és stabilak, támogatják egymást a hasonló esetek elkerüléséért egy a biztonsági együttműködést és a jobb határellenőrzést segítő protokollt írtak alá. Ugyanitt arról is megegyeztek, hogy Ebrāhīm Ra’īsī iráni elnök a pakisztáni választások után Pakisztánban fog látogatni szintén az együttműködés erősítése érdekében.
Az utóhatás
A szívélyesnek tűnő közös nyilatkozatok és a január 24-én aláírt biztonsági protokoll aláírása után az a kép alakult ki, hogy bármi is okozta ezt a hirtelen válságot, az véget ért. A helyzet visszatért a normális kerékvágásba. De ezzel a helyzet még nem oldódott meg.
Január 17-én, vagyis egy nappal az iráni bombázás után és még a pakisztáni válaszcsapás előtt a Ğayš al-‘Adl merényletet hajtott végre az Iráni Forradalmi Gárda három tagja, köztük a pakisztáni határ menti kiemelt műveletek parancsnoka, Ḥosseyn ‘Alī Ğavdānfar ezredes ellen. Azóta állítólagosan a határ pakisztáni oldalán is több hasonló támadásra került sor. Február 24-én pedig azt jelentették, hogy az iráni különleges erők pakisztáni területekre hatoltak be és megöltek a Ğayš al-‘Adl egyik parancsnokát, Esmā‘īl Šāhbahš-t. Ezt a hírt hivatalosan egyik kormány sem erősítette meg.
Mindazonáltal az akció valószínűnek tűnik, mert február 23-án át iráni külügyminiszter telefonon ismét pakisztáni kollégájával egyeztetett és ennek során nyomatékosan sürgette, hogy a feleknek többet kell tenniük a biztonsági protokoll betartásáért. Ami világosan mutatja, hogy Teherán messze nem volt elégedett az eredményekkel.
Mi is a Ğayš al-‘Adl?
De vajon mi is a Ğayš al-‘Adl – az Igazságosság Hadserege -, ez az eddig a nagy nyilvánosság előtt szinte ismeretlen terrorista szervezet, ami ezt a válságot okozta? Ez a fegyveres szervezet egy szunni csoport, ami szinte teljesen az Iránban és Pakisztánban élő baludzs etnikumra épít, döntően Iránban aktív és rendszeresen hajt végre merényleteket az iráni állam ellen. Bár gyakran merül fel, hogy ez egy szeparatista szervezet, ami az Irántól való függetlenségért harcol, a csoport hivatalosan azt állítja, hogy csupán jobb körülményeket akar elérni a szunni baludzs népnek az egyébként döntően síi Iránon belül.
A csoport valójában egy újjáéledő mozgalom, miután korábban felszámolták az előképének számító Ğund Allah – Isten Serege – szervezetet. A Ğund Allah gyökerei számos olyan szeparatista csoportra nyúltak vissza, amelyeket még a ‘80-as években Irak támogatott , de az Irak-iráni háború után támogatást veszítettek. Amíg ez a támogatás tartott, számos Bagdad számos etnikumot próbált felhasználni Teherán ellen, beleértve a baludzsokat is. Ezeknek a szeparatista csoportoknak a maradékaiból alakult 2003 táján a Ğund Allah vezetője, ‘Abd al-Malik Rīgī irányítása alatt. A csoport hamar jól szervezett mozgalom lett az iráni állam politikai és katonai vezetőit célozva, de tevékenysége döntően az iráni Sīstān és Balūčistān tartományra összpontosult. Legnagyobb akciója egy 2009-es merénylet volt az iráni Pīšīnben 43 embert, köztük a Forradalmi Gárda szárazföldi erőinek akkori parancsnok-helyettesét, Nūr ‘Alī Šuštarī-t ölve meg. A szervezet már akkor erős kapcsolatokat ápolt az al-Qā’idával, Irán állítás szerint pedig főként Washington támogatta.
2010-ben ‘Abd al-Malik Rīgīt letartóztatták. Az iráni állami beszámolók szerint akkor sikerült elfogni, amikor hamis papírokkal az Emirátusokból Kirgizisztánban tartott, de a repülőt, amin utazott Iránban a földre kényszerítették. Más források szerint azonban Pakisztánban fogták el, majd átadták Iránnak. Bárhogy is történt, Rīgīt nem sokra rá elítélték és még ugyanabban az évben kivégezték, amivel a Ğund Allah felbomlott több kisebb, az al-Qā’idához szorosan kapcsolódó sejtre. Innen éledt újjá 2012 körül, amikor több, korábban a Ğund Allahból kivált csoport egyesült. Akkor és a következő évtized során főként Szaúd-Arábia támogatta a szervezet, bár Teherán mindig azt állította, hogy Washington és Tel-Aviv is erősen érintett a szervezetben.
Kezdetben a szervezet fő működési területe az Irán és Pakisztán közti határsáv volt, főleg Sarāvān körül, ahol a nehezen járható hegyi terepen a Forradalmi Gárda és az iráni határőrség számos tagját ölték meg. Igazi hírnévre 2014-ben tettek szert, amikor az határőrség öt tagját elrabolták és Pakisztánba vitték. Az egyik határőrt kivégezték, a négy másikat pedig hónapokkal később elengedték. Ez a botrány nagyon komoly tehertétel volt Ḥasan Rōḥānī akkori iráni elnök kormányának.
A későbbi években további szórványos támadásokat hajtottak végre és többször raboltak el határőröket, akiket pakisztáni területre szállítottak. A támadások aztán 2018-ban erősen megszaporodtak, majd a szervezet legnagyobb akciójára 2019 februárjában került sor, amikor öngyilkos merényletet hajtottak végre a Forradalmi Gárda egy konvoja ellen a pakisztáni határ mellett a gárda 27 tagját megölve, további 13-at megsebesítve. Teherán már akkor is berendelte a pakisztáni nagykövetet és erősen tiltakozott, hogy Iszlámábád nem lép fel érdemben a szervezet ellen. Irán úgy fogta fel, hogy a Ğayš al-‘Adl szabadon működik Pakisztánon belül. Támogatást szerez, akciókat tervez és hajt végre Iránon belül, rendszeres rabol el embereket Pakisztánba.
Az események nyomán tárgyalások sorozata indult a két szomszédos ország között. A két fél vezető diplomatái és katonai vezetői rendszeresen tárgyaltak és főként Irán próbálta rászorítani Pakisztánt a hathatósabb együttműködésre, hogy számolják fel a Ğayš al-‘Adl-t. Utalni kell azonban arra, hogy míg a Ğayš al-‘Adl főként Pakisztánban rejtőzik és Irán ellen hajt végre merényleteket, vannak olyan hasonló szervezetek, mint a Baludzsisztáni Felszabadítási Hadsereg és a Baludzsisztáni Felszabadítási Front, melyek hasonló támadásokat Pakisztánban hajtanak végre, de Iránban rejtőznek. Ezek ellen pedig Irán is nehezen lép fel.
Bár az ilyen szervezet mögötti külföldi támogatás pénzben és fegyverekben kétségtelen, a probléma melyen a térség etnikai összetételében gyökerezik. Ezek a szervezetek ugyanis mind a baludzs etnikumra építenek.
Kik a baludzsok?
A legkülönbözőbb elméletek szólnak a baludzs nép eredetéről, de ma egy részlegesen letelepedett törzsi közösséget jelentenek, akik egy saját nyugat-iráni nyelvet beszélnek. Számuk viszonylag kicsiny, nagyjából 10 millió főt tesznek ki a világon. Ebből nagyjából 2 millió él Iránban (az ország lakosságának 2%-a) és durván 7 millió Pakisztánban (az ország lakosságának 3%-a), de kisebb csoportok élnek Afganisztánban, a Perzsa-öbölben és még Nyugat-Afrikában is. Ezek a közösségek szinte azonos kultúrát képeznek, de mélyen megosztottak. Nemcsak az Irán és Pakisztán közti határ osztja meg őket, de rengeteg törzs – egyes becslések szerint akár 150 is – és az, hogy a baludzs törzsek az idők során számos, eredetileg nem baludzs etnikumot olvasztottak magukba.
Ezek a számok arra utalnának, hogy jelentőségük ezekben az országokban elenyésző, ám Pakisztán Balochistan tartományában ők a legnagyobb etnikum és több más tartományban is sokan élnek közülük, míg Irán Sīstān és Balūčistān tartományában ők képezik a többséget. Továbbá szinten mind szunni muszlimok. Bár vannak hindu törzsek is, síi baludzsok szinte egyáltalán nincsenek. Továbbá viszonylag gyéren lakott és elszigetelt területek laknak, főként Iránban, nagyon erős öntudattal bírnak és ellenségesek minden központi hatalommal szemben. Egyben Irán legelmaradottabb és messze legszegényebb tartományában élnek.
Éppen ezek miatt az okok miatt sokáig nem is volt komoly szándék a baludzs nép beolvasztására a központi államigazgatásba és egy hallgatólagos önigazgatás alatt éltek. Sokkal egyszerűbb volt ezeket a területeket meghagyni saját szokásaik és hagyományaik között meghagyni saját vezetőik alatt, amíg nem veszélyeztetik az állam egységét és nem jelentenek komoly gazdasági, vagy biztonsági problémát. Ez egy egyszerűbb megoldás volt ahelyett, hogy hosszú és kimerítő küzdelmet indított volna bármelyik állam egy ilyen öntörvényű és megosztott nép megtörésére egy eltart vidéken, ahol eleve nagyon kevés alternatívát lehetett ajánlani a jobb társadalmi körülményekre. Ez a fajta be nem avatkozás Teherán részéről és a békés egymás mellett élés sosem volt egyszerű, de járható út volt. Amíg az utóbbi két évtizedben két döntő tényező ezt fel nem borította. A szeparatista mozgalmak, illetve a baludzs térségben megjelenő gazdasági fejlődés és érdekek.
Az etnikai feszültségek kiaknázása mind Irán, mind Pakisztán ellen nem új jelenség és bár főként Iránban a ‘80-as években ezek a gondok fellángoltak, a háború után végül enyhültek. Csakhogy az iráni Balūčistānban 2010 után fellángolt az erőszak, nagyban köszönhetően Irán ellenteteinek először az öbölországokkal, illetve újabban Washingtonnal és Tel-Avivval. Azzal együtt, hogy más szereplők is érdekeltek az itteni feszültségek fenntartásában.
A másik, a korábbi egyensúlyt megbontó tényező a gazdasági fejlődés és érdek volt. Irán esetében az öbölállamokkal fennálló feszültségek arra ösztönözték Iránt, hogy Bandar ‘Abbāsnak , fő kikötőjének alternatívát keressen, ami még ma is a fő kijárata a nemzetközi vizekre. Merthogy ezt a kijáratot sebezhetővé teszi, hogy a Perzsa-öbölre van kijárata, ami a Hormuzi-szoros esetleges lezárásával ellehetetlenülne. Iránnal ugyanakkor van nagyobb kikötője, ami nem a Perzsa-öbölre, hanem közvetlenül az Indiai-óceánra néz. Ez Čābahār. Ez a kikötő azonban mélyen Sīstān és Balūčistān tartományon belül található, és minthogy az ide vezető infrastruktúra sokkal fejletlenebb és messzebb van az iráni központoktól, az iráni állam hatalmas befektetések eszközölt itt. Utakat és szállítási útvonalakat épített ki, fejlesztette a vasutat és a kikötőket, összességében a teljes állami közintézmény rendszert.
Emelett az utóbbi két évtizedben két egymással versengő projekt miatt a baludzs térség kifejezetten fontos lett. Kína az Egy Út Egy Övezet kezdeményezéssel a térség egyik legnagyobb befektetője lett, ebben a pakisztáni Gwadar kikötője az egyik fő kereskedelmi csomópont, szinten a baludzs térségben. 2019-ben Kína akkora befektetéseket eszközölt, hogy a kizárólagos koncessziót miatt szinte saját gazdasági exklávéja lett. Ugyanakkor India is jelentkezett a saját gazdasági együttműködési kezdeményezésével, ami Mumbait köti össze Čābahārral, hogy az a Belső-Ázsia fel nyúló szállítási utak összekötő pontja legyen. Az ilyen hatalmas befektetések és óriásprojektek azonban megkövetelik, hogy az állam erősítse az ellenőrzést és a biztonsági rendszert a területen. Legalább a gazdaságilag kiemelt útvonalak mentén. Azonban éppen emiatt a térség kiemelt célpont lett minden olyan külső szereplő számára, amely meg akarja gyengíteni ezt a két államot.
Ennek kapcsán fontos tényező, hogy Baludzsisztán, főként a pakisztáni fele ásványkincsekben gazdag, ami maga is egyre nagyobb külső befektetéseket vonz. Iránt és Pakisztánt is egyre szorosabb gazdasági szálak kötik össze, ami egyre intenzívebb érintkezést jelent a határszakaszon. Jó példa erre az Iránt Pakisztánnal összekötő gázvezeték, amiről a felek még 2013-ban állapodtak meg. Irán a projekt rá eső részét már teljesítette, a gázvezetéket elvitte a határig, de Pakisztán csak az utóbbi időben gyorsította fel az építkezést, hogy a vezetéket elvigye a határtól Gwadar kikötőjéig. Holott a projektet 2024-ben már át kellene adni. Ha ez nem teljesül, akkor Iszlámábádot akar 20 milliárd dollár kötbér is terhelheti. Pakisztán ugyan az amerikai szankciókra hivatkozott és többször is kért mentességet Washingtontól, de erre eddig nem érkezett válasz. Azért tehát, hogy elkerülje a büntetések megfizetését Pakisztán nemrég feszített munkálatokba kezdett, hogy megvalósuljon ez az egyébként is nagyon jövedelmező beruházás. Ez pedig csak egy a sor hasonló tervek közül. Csakhogy ezek a tervek megkövetelik, hogy mind a két ország egyre nyíltabb ellenőrzést gyakoroljon Baludzsisztán fölött.
Feloldhatatlan ellentét?
Mindezek alapján mindaz, ami most januárban történt egyáltalán nem volt váratlan, meg ha példátlan is, hogy a felek egymás területeit bombázták. Mind a két ország ugyanazzal a problémával néz szembe. Szeparatista lázadó csoportokkal egy barátságtalan vidéken, amit jobb nem bolygatni, de a gazdasági együttműködés miatt egyre nagyobb szükség van rá. A változás szele elérte Baludzsisztánt. Mind a két fél ugyanattól a problémától szenved. Egy nagyon nehezen ellenőrizhető etnikummal pont akkor, amikor a figyelmét más ügyek kötik le.
Ez az együttműködés felé mutatna, csakhogy ez nagyon nehéz, mert egyik fél sem szívesen kockáztat meg egy teljes etnikai felkelést. Így tehát a probléma megoldását a másik féltől várják. Ebben a tekintetben Pakisztán helyzete valóban nehezebb, hiszen egy jóval nagyobb baludzs lakossággal néz szembe egy nagyobb területen, sebezhetőbb hátországgal.
Azonban ez helyzet azt is magyarázza, hogy a kölcsönös bombázások és az első éles nyilatkozatok ellenére végül nem tört ki a háború. Egyszerűen azért, mert az egyik félnek sem érdeke. A két állam egyáltalán nem ellensége egymásnak, még ha számos kérdésben nagyon nehéz is az együttműködés köztük. Nincsenek területi követeléseik egymással szemben, nem nyernének semmit egy háborúval és ezt mind a két oldalon teljesen világosan látják is. Csakhogy a saját biztonságuk érdekében növelniük kell a határtérségben ellenőrzését, ami egy nehéz feladat. Éppen ezért nem engedhetik meg, hogy ezt a nagyon kényes egyensúlyt kívülről megbontsák, még ha most az okok némileg érhetőek is voltak.
Ezekből következik, hogy Baludzsisztán még jó ideig problémák melegágya lesz. Bár egyik félnek sem érdeke a háború, a most januári események már mutatják, hogy az események könnyen elszabadulhatnak. Mind jel szerint pedig ez a határtérség még sokáig problémaforrás marad. Egy olyan sebezhető pont, amit kívülről ki lehet és ki is fognak használni.