2021-ben számos konferencia és vita zajlott az ún. “Arab Tavasz” tizedik évfordulója okán. Igaz, hogy az egész arab világban, de még Nyugaton is a fogalom igen keserű utóízt kapott a kezdeti nagy lelkesedés után, azt azonban nehéz lenne tagadni, hogy a Közel-Kelet hatalmas átalakuláson ment keresztül ezzel. Ami még véget sem ért.
Minden Tunéziában kezdődött. Ennek az észak-afrikai országnak mindig is különleges helye volt a folyamatban, mert ez az ország volt az, ami először változott, s mert mindez viszonylag gyorsan és vértelenül gyorsan zajlott le. S ami fontosabb, a változás átfogó volt. Nemcsak az addigi vezetést, hanem az egész elitet, a teljes előző rendszert cserélték le. S bizony sokáig Tunéziát tekintették a mintapéldának, az élő bizonyítéknak, hogy az “Arab Tavasz” nem volt eleve kudarcra ítélve. Azt a képet mutatta, hogy a dolgok egy működőképes plurális demokrácia felé haladnak. Ez a felfogás persze számos okból váltott ki fenntartásokat az arab világban. Majd aztán a régóta gyűlő felszültség két hete elérte a forráspontot.
Évek óta patthelyzet van a tunéziai parlamentben, miközben a pártfüggetlen Qays Sa‘īd elnök egyre népszerűbb lett. A politikai és gazdasági bajok egész sorozata mostanra elért egy olyan pontot, ahol az egyszeri embereknek egyszerűen betelt a pohár. Szórványos tüntetések hónapok óta zajlanak az országban, ám július 25-én a megmozdulások szinten minden nagyobb városban egyszerre kitört új hulláma arra indította az elnököt, hogy a dolgokat a maga kezébe vegye.
Egyesek szerint ami történt az puccs, a régi egy-párt rendszer visszatérése. Mások úgy látják, hogy a tunéziai elnök egy hős, aki most menti meg az országot a Muszlim Testvériségtől és az “Arab Tavasz” hagyatékától. Qays Sa‘īd azonban egyszerűen úgy tekint magára, mint az ország egyszerű szolgája, aki helyreállítja a rendet. Bár kétség nem fér a színfalak mögött működő külföldi kezek tevékenységéhez, ez az eset, bármilyen meglepő is legyen most, már több mint egy éve érett. Óriás tehát most a kérdés, hogy vajon mi következik most. Az azonban biztos, hogy ami most Tunéziában zajlik, az az egész arab világ számára szimbolikus.
Forradalom tört ki? Puccs történt? Ellenforradalom? Vagy csak egy naív idealista elnök igyekszik minden tőle telhetőt megtenni a hazájáért?
Előre meg volt írva?
2019 végén Tunéziában egyszerre tartottak elnök- és parlamenti választásokat. Az eredmény nagyon ellentmondásos lett, s mire az új parlament összeült teljesen nyilvánvaló lett, hogy ezek az évek nem lesznek egyszerűek. Már 2019 októberében már részletesen foglalkoztunk a témával, visszatekintve pedig a prognózis többségében sajnos eget pontosnak bizonyult.
Röviden szólva az elnök- és a parlamenti választás együtt nagyon ellentmondásos eredményt hoztak. A parlamentben a Muszlim Testvériség helyi ága, az an-Nahḍa Mozgalom tovább veszített helyeiből, mégsem szorult vissza olyan gyorsan, mint fő ellenfelei. A 2019-ig kormányzó főként baloldali-szekuláris kormánykoalíció teljesen széthullott, a vákuumot pedig nagyrészt egy oligarcha személyes vállalkozása töltötte be. Az an-Nahḍa és iszlamista szövetségesei jelentették a legnagyobb tömböt és az an-Nahḍa lett messze a legnagyobb parlamenti párt. Ám nem szereztek többséget. Legelszántabb ellenfeleik hatalmasat buktak a választásokon, darabokra hullottak és szemben álltak az üzletember Nabīl al-Qaruwī által létrehozott Qalb Tūnis párttal is. Vagyis a Testvériség nem tudott kormányt alakítani, ám az an-Nahḍa jóváhagyása nélkül sem alakulhatott kormányzat.
A patthelyzetet az oldhatta volna fel elméletben, ha a két – de inkább három – nagy erő csoportot jelentő blokk egyike meg tudta volna szerezni a köztársasági elnöki posztot. Csakhogy nem Nabīl al-Qaruwī, nem is az an-Nahḍa jelöltje nyert. A közvetlen elnökválasztáson az akkor 61 éves alkotmányjogász Qays Sa‘īd győzött. Nagy népszerűségre tett szert a maga mesterkélt nyelvezete ellenére, minthogy minden esetben a formális arab nyelvet erőltette, illetve annak dacára, hogy stílusa rideg volt. Mégis úgy tekintettek rá, mint aki a pártok szekértáborai fölött áll és talán képes összetartani az államot, vagy kivezetni azt a válságból. Ez a kép soha nem változott meg róla, még csak nőtt az utóbbi két év során.
A kérdés tehát az volt, amit akkoriban mi is feltettünk: Hogyan működhet egy állam a regionális, gazdasági és politikai válságok közepette egy végletekig megosztott parlamenttel és egy nagyon népszerű elnökkel, aki egyik nagy poltikai tábort sem szívleli és azok sem szívlelik őt? Megoldhatatlan feladatnak tűnt. Amint pedig a jelen helyzet mutatja, valószínűleg nem is lehetett megoldani.
A működőképes kompromisszum első kísérletét az Ilyās al-Fahfāh fémjelezte kormány alakítása jelentette, aki az egyik kisebb baloldali párt képviseletében főként a baloldalnak kedvezett, de bírta a Qalb Tūnis és az an-Nahḍa Mozgalom közti hatalommegosztás támogatását is. Miközben a formálisan an-Nahḍa–baloldal–függetlenek formálta kormány állt elvben az állam élén, a főbb posztokat a formálisan ellenzéki két legnagyobb párt osztotta el egymás közt. Az an-Nahḍa tartotta meg a parlament házelnöki tisztét, amit a mozgalom vezetője, Rāšid al-Ġannūšī kapott meg. Ezzel az an-Nahḍa ellenőrzése alatt tartotta a parlamentet, ezzel ellenőrizve a kormányt is. A legkeményebb ellenzékét pedig nem is a Qalb Tūnis jelentette, hanem az ‘Abīr Mūsī vezette Szabad Dustūrī Párt, a Bin ‘Alī felé korábbi állampárt jogutódja, illetve pár kisebb baloldali párt a befolyása alatt.
Miközben az an-Nahḍa Mozgalom célja pozíciói növelése volt az állami intézményeken belül és a 2014 óta elveszített befolyásuk lassú visszaszerzése, a Szabad Dustūrī Párt hathatós külföldi segítséggel Rāšid al-Ġannūšī leváltását tűzte ki célul. Ez lett volna az első lépés a Muszlim Testvériség befolyásának megtörésére. Így tehát egyik szembenálló tömbnek sem volt érdeke a felállt kormány sikere. Al-Fahfāh kormánya is csak 2020 februárjában, vagyis hónapokkal a választások után tudott megalakulni. Hiába alakult azonban meg, megbénította azt a koalíciót adó pártok nagy száma és a parlamenten belüli éles szembenállás. A változás azután indult meg, hogy a Szabad Dustūrī Párt bizalmatlansági indítványt nyújtott be al-Ġannūšī leváltására azzal a váddal, hogy külföldi összeesküvést folytat Törökországgal, illetve a Testvériség állítólagos célja alapján, hogy az teljesen maga alá akarja gyűrni az államot. Az indítvány elbukott, de cserében az an-Nahḍa kilépett a kormány mögül. 2020 júliusában al-Fahfāh kénytelen volt lemondani az állítólagos korrupciós vádak miatt, illetve miután a független kormánytagok lemondtak. Teljesen világos volt azonban, hogy az an-Nahḍa döntötte be a kormányt.
Azzal, hogy két év alatt már két kormány bukott meg – az első meg sem tudott alakulni – és a politikai paletta teljesen megosztott volt, az elnök előtt csakis két lehetséges választás állt. Vagy feloszlatja a parlamentet és előrehozott választásokat ír ki, vagy ad még egy esélyt a nagy pártoknak a kormányalakításra. Ma Qays Sa‘īd világosan utal is ezekre az esetekre, hogy fel tudta, és talán fel is kellett volna oszlatnia akkor a törvényhozást.
Az eredmény végük egy új kormány lett Hišām al-Mašīšī, egy elvben független politikus vezetése alatt, aki egy időben az elnök tanácsadója volt. Al-Mašīšī tökéletes példája a 2011 után feltört politikai osztálynak, aki először egy korrupció és sikkasztás elleni vizsgálócsoport tagja lett, majd fokozatosan emelkedett a ranglétrán több miniszteri posztot is betöltve. A csúcsra akkor ért fel, amikor először az elnök jogi tanácsadója lett, majd al-Fahfāh kormányának belügyminisztere. Sa‘īd kezdetben megbízható szövetségest látott benne, még ha nem is volt kifejezetten karizmatikus, de hamar gyengének bizonyult, akit az an-Nahḍa kedve szerint irányít.
Al-Mašīšī valóban megpróbált kormányt alakítani, de minden irányítási kísérletét aláásta a folyamatos politikai szembenállás, a külföldi nyomás és a regionális válságok, majd aztán egy kiütést jelentő csapás. Ez volt a korona járvány. Bár Tunézia az első két hullámot viszonylag könnyen átvészelte, a járvány harmadik hulláma után Tunézia az arab világ és Afrika egyik legfertőzöttebb országa lett lesújtó halálozási számokkal. Márpedig egy nagyrészt turizmusra építő országban ez katasztrófa. A járvány és a korlátozások miatt aztán idén nem is volt turista szezon az országban. Ez pusztító csapást jelentett egy olyan országban világ, ahol regionális válság és a politikai állóháború már amúgy is az összeomlás szélére sodorta a teljesen gazdasági és társadalmi szerkezetet. Vagyis a jelek már ennek a parlamentnek a megalakulása elején is nagyon rosszak voltak, de a belpolitika és a járvány már átszakította a gátat.
Tunézia már egy éve is pont ebben a patthelyzetben volt, amikor az utolsó megoldási lehetőséget is kipróbálták. Az elbukott. Valami gyökeresen mást kellett tehát tenni. Az elnök pedig ezt is tette.
Tunézia célkeresztben
Mielőtt a legutóbbi fejleményekre térnénk, érintenünk kell a Tunézia körüli regionális környezetet. Ami történt, és még ma is alakul Tunéziában – valószínűleg – gyökeresen átalakítva a politika színteret az mélyen a tunéziai társadalmi és politikai rendszerben gyökerezik, vagyis alapvetően belső ügy. Azonban nagyban kötődik a közvetlen észak-afrikai, valamint a tágabb arab térség erős áramlataihoz. Három fő ügy metszi egymást itt, így tehát Tunézia kulcspozíciót jelent a térség sakktábláján.
A részleteket itt is érintettük már 2020 júniusában. Az első és legközvetlenebb gond Tunézia számára a közvetlen környezetében a Líbiai háború, és az is volt jó ideje. Az itteni válság idővel a befolyásért folytatott egyik csatatér lett a török-katari szövetség közt az egyik oldalon, illetve a szaúdi-emirátusi-egyiptomi blokk közt a másikon. Míg Törökország és Katar – együtt és külön-külön is – komoly pozíciókat szereztek Észak-Afrikában, főként Algériában, Líbia érthető módon kiemelt anyagi és biztonsági kérdést jelent Egyiptomnak. Az egyiptomi szövetségeseknek is komoly érdekük volt a Kairó támogatását élvező csoportok segítésében. Ezzel kötötték le a török és katari terjeszkedést a térségben. Ez a burkolt háború a Rijád és Doha között végbement megbékélés ellenére még ma is tart. Nagyjából két éve az egyiptomi-emirátusi szövetségesek győzelemre álltak és Tripoli közelébe jutottak. Ez arra késztette Törökországot, hogy fegyvert és szíriai zsoldosokat küldjön az Ankara által akkor egyedüli törvényesnek tekintett líbiai kormány segítségére. A török beavatkozás meg is állította az egyiptomi szövetségesek előretörését, Kairó pedig joggal tartott attól, hogy hamarosan török egységek érkeznek líbiai határaira. Annyira, hogy as-Sīsī elnök tavaly nyáron kész volt háborúba vonulni. Végül, szerencsére egyik fél sem volt kész totális háborúba vetni magát, majd az Öbölben megindult változással új lehetőség adódott a megbékélésre. Ma Líbia nagyon törékeny, de életszerű úton halad a stabilitás felé. Ez azonban nem jelenti az egyiptomi-török rivalizálás végét. Az csak lecsökkent és egy sokkal békésebb versengésbe csatornázták át.
Tunézia logikus és közvetlen érdeke, hogy a szomszédjában zajló háború végét keresse, ami így megállítaná a menekültek, zsoldosok, külföldi fegyveresek áramlását. Emellett Líbia talpra állása lendítene Tunézia gazdaságán is végre. Érthető módon, főleg a konfliktust csúcsán, Tunézia Törökország számára a líbiai műveletek háttereként fontos eszköz pont volt. Ugyanígy az Emirátusok és Egyiptom számára is, hogy keresztülhúzzák ezt az útvonalat és elvágják a török támogatást. Ezzel a törökök támogatta líbiai kormányt nagyban el lehetett volna szigetelni. Számos alkalommal a tunéziai állam már-már bedőlt a ránehezedő külföldi nyomás alatt, s megint csak Sa‘īd elnök határozott álláspontja volt az, ami Tuniszt a háborún kívűl tartotta. Legalábbis nem engedte meg, hogy közvetlenül is belesodródjon. Sa‘īd leginkább Algériára apellált, mint olyan országra, aminek megvan a súlya Tunézia védelmére. Csakhogy Algír a maga saját gondjai közepette épp kiváló kapcsolatokat épített Ankarával, ennél fogva tehát nem nagyon volt érdeke a helyzet feszélyezése. Ennek eredményeként Sa‘īd óvatos manőverezésbe kezdett, hogy Tunéziát kellő távolságban tartsa úgy Ankarától, mint Kairótól.
A második képlet az egész térséget átható rivalizálás az említett két nagy tömb, közvetlenül pedig az Emirátusok és Katar között. Ez pedig megmutatkozik ideológiai szinten is, mert míg Ankara és Doha a Muszlim Testvériséghez kötődő iszlamista szervezeteket és kormányokat támogatja, addig Abū Zabī és Kairó főként a szekuláris, hadseregre alapozó formációkat – mint amilyen as-Sīsī is Egyiptomban -, de gyakorlatilag bárkit, aki kész a török-katari-testvériség ideológia ellen tenni. Ez a versengés minden országban jelen van, az adott konfliktusokon túl is. Vagyis meg ha ma vissza is térne a stabilitás Líbiába, ez a versengés akkor sem érne véget Tunéziában. Márpedig ebben az ideológiai küzdelemben Tunézia szimbolikus csatatér, mert ez volt az “Arab Tavasz”, a Testvériség nagy menetelésének kezdőpontja.
A harmadik tényező az érdekek kereszteződésében Trump utolsó évében jött el, aki nagyban erőltette az ún. normalizálási folyamatot. Ez a térségre nézve egy elsősorban emirátusi művelet. Bármely ország, ami kész együtt haladni a folyamattal, óhatatlanul Abū Zabī befolyása felé sodródik, míg az ellenállás katari és török közeledést vonz. Ismét csak Sa‘īd volt az, aki világos és határozott álláspontot vett fel, mely szerint Tunézia semmilyen körülmények között sem csatlakozhat a normalizáláshoz és Palesztina mellett foglal állást. Ez legalábbis annyira Algériának is szóló üzenet volt, ahol az ilyen szólamok különösen érzékeny fogadtatásra találnak. Azonban az elnöknek óvatosnak is kellett lennie ezzel, mert ezzel egyben az an-Nahḍa felé közeledett, még csak tovább szítva a megosztottságot.
Ennek a Tunézia körüli szoros halónak az lett az eredménye, hogy nagyon erős és befolyásos erők voltak Tuniszban, akik mind keresték a külföldi hatalmak támogatását és a lehetőséget az ellenfeleik elleni tisztogatásokra. Míg az an-Nahḍa és szövetségesei a Testvériségben kifejezetten nyílt török támogatást élveztek, addig ‘Abīr Mūsī és partnerei mögött ott álltak az Emirátusok és egy adott szintig Egyiptom. Csakhogy közös bánatukra ott áll az elnök, aki egyik irányba sem kész beadni a derekát. Csak Tunézia stabilitását akarja megőrizni, hogy ne váljon csatatérré. Ezzel pedig akadállyá vált, és mindkét oldalon tervek születtek az eltávolítására. Már 2020 júniusában kiderült, hogy kész tervek vannak Tunézia polgárháborúba taszítására, ami végül az elnökkel együtt, vagy éppen ellene, de puccshoz, majd az an-Nahḍa felszámolásához vezetne. Kevésbé ismert, de nagyon is logikus feltételezni, hogy az ellentáborban is születtek hasonló tervek. A források szerint ezeket a műveleteket csak időlegesen akasztotta meg a korona járvány és az emiatt bevezetett korlátozások. Csakhogy amikor 2021 januárjában a tüntetések – immár az egész politikai rendszer ellen – újra felcsaptak, sokan úgy vélték, hogy ezzel a gépezet mozgásba lendült.
Mindemellett nem szabad elfelejteni, hogy Tunézia nagyon érzékeny gazdasági helyzetben van. Már 2011-ben is abban volt, pont az vezetett a Jázminos Forradalomhoz. Alig volt ideje javítani helyzetén, amikor megcsapta a líbiai háború és a kormányzati alkalmatlanság, a politikai válság egyenes következményei. Ezt a már amúgy is katasztrófális helyzetet csak tetézték a 2015-ös terrortámadások. Alig sikerült ezeken némileg úrrá lenni és kapott jutott a turizmus levegőhöz – ami sosem állt talpra -, amikor a koronajárvány megcsapta az országot. Ennek eredményeként idén már gyakorlatilag nem is volt turista szezon.
Egyáltalán nem csoda, hogy Tunézia berobbant. A helyzet tükrében a csoda pont az lett volna, ha ez nem történik meg. Ilyen körülmények közepette az ország nem engedheti meg magának, hogy két évig működőképes kormány nélkül legyen és lassan sodródjon a külföldi érdekek között. Érett a tragédia. Aztán július 25-én elszakadt a cérna.
Amikor a gát átszakadt
Július 25-én hatalmas tüntetéshullám sört végig Tunézián a járványügyi előírások és korlátozások ellenére. Egyszerre szinten minden nagyon város megbénult, nemcsak a főváros, egyazon jelszó alatt: Ez nem mehet így tovább! A reakció szinte azonnali volt.
Ugyanazon az esten Qays Sa‘īd elnök rendkívüli találkozót tartott a fegyveres szervezetek parancsnokaival, majd bekérette Hišām al-Mašīšī miniszterelnököt. Ma sem teljesen világos mi is zajlott közöttük, de Sa‘īd bizonyosan nem elégedett meg vele. Életbe léptetve az alkotmány mára elhíresült 80. paragrafusát az államot fenyegető közvetlen és nagy veszélyre hivatkozva egy sor döntést hozott. Leváltotta a miniszterelnököt, vele pedig azonnal a belügyminisztert és a védelmi minisztert is. Ezeket a posztokat később személyes tanácsadókra bízta. Átvette a végrehajtó hatalmat a kormánytól és befagyasztotta a parlament működését 30 napra. A hadsereg parancsot kapott, hogy vegye körbe és szigetelje el a parlament épületet, ami meg is történt. Ezzel az egész politikai irányítást elmozdította, de el még csak a kezdet volt.
Rāšid al-Ġannūšī, aki még július 13-án jelentette be, hogy otthonról dolgozik tovább, mert elkapta a koronavírust, hirtelen megjelent a parlament előtt és egy – főként a tüntetőkkel történt – összeütközés után elhatározta, hogy addig tüntet a törvényhozás előtt, míg be nem engedik. Ez sosem történt meg. A tüntetések és a hatalomátvétel keltette zűrzavar közben aztán Qays Sa‘īd maga is az utcára vonult, hogy támogatását felmérje. Egyöntetű lelkesedés és támogatás fogadta az utcán, amiért elmozdította a kormányt.
Az első lépést megnyerve Sa‘īd tovább ment. Utazási tilalmat rendelt el a képviselőknek, megszüntette mentelmi jogukat, majd egy sor állami intézmény – politikai kegyelt – igazgatóját is leváltotta. A képviselők mentelmi jogának felfüggesztésével egy sor bírósági tárgyalás indult el, melyeket korábban épp a mentelem gátolt. Ez főleg a kisebbik iszlamista pártot, a Megbecsülés Koalíciót (I’tilāf al-Karāma), de messze nem ők voltak az egyedüliek.
Világos volt, hogy Sa‘īdnak elege lett és személyes hadjáratba kezdett a rendszer megtisztítására a politikai kegyeltektől, vagy akik korruptak, vagy csak a politikai háborúval törődnek, vagy egyszerűen csak alkalmatlanok. Eközben viszont egyik politikai csoport felé sem mutatott közeledést. Épp ellenkezőleg, pont ahogy az utcán az emberek többsége akarta, küzdelme miden párt ellen irányult és nem mutatott készségét a velük való párbeszédre. Többször tett utalást rá, hogy erre bőven megvolt az esély korábban, de ez az idő már elmúlt. Ugyanakkor hatalmát két tényezőre alapozta. A fegyveres szervezetekre, amikkel már megválasztása óta kifejezetten jó kapcsolatot ápolt, holott ő maga nem tartozott a tiszti karhoz soha, illetve a szakszervezetekre, aminek még mindig van némi társadalmi beágyazottsága.
Nagyon sok politikus nevezte a történteket elfogadhatatlan puccsnak, amiben a vicces, hogy Qays Sa‘īd pont, hogy semmiben sem hasonlít a 2011 előtti régi rendszerre. Nem katona, hanem egy alkotmányjogász, aki kritikusainál biztosan jobban ismeri az alkotmányt. Nincs mögötte párt, így nem tud a saját személyes tábora érdekében dolgozni. Ehelyett magát a nép védőjének hirdeti, ami egyelőre imádja is. Ezzel együtt azonban, s itt látható, hogy nagyon is tisztában van vele, hogy a helyzetet kihasználhatják, erre fel is hívja a figyelmet és többször utalt rá vannak fizetett tüntetések, mert egyesek kihasználják a nép szenvedését.
Túl érzékeny egyensúly
Van valami irigylésre méltó benne és naivitásnak is tűnik korunkban, de tényleg úgy néz ki, hogy az elnök megelégelte a helyzetet és hadjáratba kezdett az ország kitakarítására. Nehéz is bármilyen szinten meghatározni mi ez. Ez nem puccs, hiszen a politikai intézmények 30 nap múlva vissza kellene álljanak, bár jó eséllyel csak az előrehozott választások kiírására. Senkit sem tartóztattak le, csak a már korábban megkezdett bírósági eljárásokat indították el minden pártot sújtva, de csakis korrupciós ügyekben. Kezdetben híresztelték, hogy al-Mašīšī miniszterelnök megverték, letartóztatták, vagy fegyverrel fenyegették, de később ezt mit maga al-Mašīšī tagadta. Vannak korlátozások eleve a járvány miatt, de ezeket most nem fokozták és a hadsereg vezetői sem tűnnek fel az elnök oldalán. A katonai puccs minden tipikus eleme hiányzik. Ám a helyzet nem is teljesen normális.
Akármennyire szokatlan is mindez, népszerű. S éppen ezért a legtöbb párt nem igen tudja mit kezdjen vele. Az an-Nahḍa ellenségei kezdetben ezt a Testvériség elleni küzdelemnek fogták fel, főleg azt nézve, hogy sok tüntetésen megtámadták a párt irodáit. Mostanra azonban világossá vált, hogy egyik párt sincs biztonságban az elnök hadjáratától. Még a Szabad Dustūrī Párt is óvatos, nem meri nyíltan támogatni, mert az elnök még ellenük is fordulhat. Ugyanakkor nincs olyan párt sem, ami nyíltan szembefordulhatna a mostani intézkedésekkel, hiszen azok nagyon népszerűek. Ennek eredményeként szinte minden párt és politikus azt állítja, hogy az elnök az ő ellenségei ellen küzd és támogatja őt, de csak finoman, mielőtt még a folyamat ellene fordul. Más szavakkal mindenki magát a folyamat és a nagytakarítás támogatójának próbálja mutatni, ezzel mutatva, hogy ő tiszta, egyben, hogy majd a folyamat végén győztesen jöjjön ki. Mindenki azt próbálja mutatni, hogy az elnökkel van, az elnök pedig az ő programját képviseli.
A leginkább groteszk az an-Nahḍa viselkedése. Nem titok, hogy Qays Sa‘īd nem barátja a Testvériségnek, de eddigi viszonyuk civilizált mederben folyt. Július 25 este al-Ġannūšī hirtelen nyilvánosan is megjelent és azt hangoztatta, hogy ami történt az puccs, szembe megy a forradalommal és a régi diktatúrát állítja vissza. Kifejezetten konfrontatív, de kockázatos álláspont volt. Az utazási tilalom ellenére két nappal később al-Ġannūšī elhagyta az országot – hivatalosan koronavírus elleni vakcinák beszerzéséről tárgyalni – és nagyon beszédes módon nem legerősebb pártfogójához, Erdoğanhoz ment, hanem Washingtonba. Július 31-én interjút adott a The Times-nak. Ebben megismételte, hogy ami történt az puccs és azt állította, hogy mindez az Emirátusok mesterkedése a 2011-espp forradalom ellen. Olyan képet festett le, mintha az elnök maga sem tudná mi zajlik és csak egy báb lenne. Érdekes széljegyzet, hogy ennyire tekintélyes nyugati lap folyamatosan demokratának, mérsékelt iszlamistának és liberálisnak írta le, utalást sem téve, hogy az interjúalany a Testvériség tagja, akinek 2014-ig tartó kormánya mélyen érintett a Szíriában és Egyiptomban működő terrorszervezetek támogatásában.
Mindezek ellenére a párvezetés más vonalon volt, azt képviselve, hogy az elnök nyilván jobban tudja és lépései alapvetően törvényesek, de párbeszédre lenne szükség és az an-Nahḍa kész megadni minden engedményt, csak hogy új kormány alakulhasson. Nemrég pedig még a mozgalom ifjúsági szervezete is szembefordult és a vezetéstől azt követelte, hogy legyen része az átmenetnek.
A helyzet valóban kényes. Úgy tűnik személyes vetületet kapott a küzdelem Rāšid al-Ġannūšī és Qays Sa‘īd között, az elsöprően népszerű elnöknek jó a megítélése és uralja is a helyzetet. Minden komolyabb politikai tömb vagy hallgat, vagy legalábbis hivatalosan támogatja, miközben a többség tart tőle és a bukását akarja. S nyilván vannak a környezetében és a hadseregben haszonlesők, akik egy újabb fordulattal ki szeretnék használni a helyzetet. Vagyis miközben Sa‘īd egy szinte képtelen harcot folytat az egész 2011 utáni politikai rendszer – és főként az an-Nahḍa ellen – olyan ellenségek veszik körül, akik barátnak mutatják magukat, az idő pedig gyorsan fogy. 30 nap után ugyanis vagy az eddigi rendszer áll vissza, vagy új választások jönnek, vagy meghosszabbítja a rendeleti irányítást. Mindegyik lehetőség óriási kockázatot jelent.
A nemzetközi fogadtatás
Érdekes módon az első pár napban voltak arra utaló jelek, hogy ez a lépés melyik irányba kedvez, azóta a nemzetközi reakciók épp olyanok, mint a tunéziai belpolitikaiak. Hivatalosan mindenki támogatja az elnököt, de óvatosságra és önmérsékletre hívja fel.
Már július 26-án Tabbūn algír elnök felhívta tunéziai kollégáját, hogy kifejezze támogatását. Aztán július 31-én az új algír külügyminiszter Ramṭān La‘māmara Kairóba érkezett találkozni egyiptomi kollégájával. Bár találkozásuk napirendje kifejezetten sűrű volt, igyekeztek támogatni a tunéziai elnököt és kifejezni készségüket, hogy segítsenek. As-Sīsī egyiptomi elnök nyíltan támogatta is Qays Sa‘īd lépéseit, majd pár nappal később hasonló saját programba kezdett eltávolítva a Testvériség minden tagját az állami hivatalokból. Aztán augusztus 3-án külügyminiszterét is Tuniszba küldte, üzenve, hogy Egyiptom kész minden támogatást megadni. Ebből egyfajta algír-egyiptomi egyetértés következne Tunézia kapcsán, hogy azt saját táboruk felé fordítják. Ez pedig jól összeegyeztethető azzal, amit al-Ġannūšī állított, hogy az Emirátusok motiválja az eseményeket a háttérből. S valóban, óriási késéssel, de augusztus 7-én az Emirátusok hivatalosan ki kifejezte támogatását a tunéziai elnök felé.
Ugyanakkor a katari emír, vagyis a teljesen ellentétes is felhívta Sa ‘īd elnököt még július 28-án és kifejezte együttérzését. Még a Törökországból jövő reakciók is nagyon visszafogottak. Erdoğan a múltban kifejezetten híres volt az ilyen fordulatokkal szembeni éles kirohanásairól. Ezúttal azonban az első álláspont után, ami még puccsot kiáltott, csak arra sürgette Tunéziát, hogy mielőbb térjen vissza a parlamentáris keretek közé és garantálja az intézmények működőképességét. Tekintve épp az Észak-Afrikában leginkább beágyazott szövetségesük lehet, hogy teljesen felszámolják ez szinte támogatással egyenértékű. Nagyon beszédes az is, hogy al-Ġannūšī nem mert Ankarába szökni, mert félt, hogy esetleg majd kiadják Tunéziának.
Érdekes azt látni, hogy még az USA és az EU részéről is nagyon visszafogott nyilatkozatok születtek, amik csak azt kérik, hogy Sa‘īd elnök állítsa helyre a parlament működését, amint lehet. Nincs szó puccsról, nincsenek követelések és nincsenek szankciók. Mintha csak a nemzetközi közösséget váratlanul érte volna mindez, ami nyilván képtelenség. Mindez már csak annál is inkább érdekes, mert számos vélemény szerint Qays Sa‘īd most bontja majd le a 2014-ben elfogadott alkotmányt, ami az sokan csak an-Nahḍa legnagyobb eredménye volt és amit sokan csak “Hillary Clinton alkotmányának” kereszteltek el. Ez volt annak a politikai gépezetnek az alapja, ami bebetonozta a Testvériség befolyását Tunéziában.
Az csak feltételezhető, hogy van most egy algériai és esetleg egyiptomi támogatás Sa‘īd elnök mögött, de ha ez van is, biztosan korlátozott. Nyilván az eddig a színfalak mögött működő erők most is mozgásban vannak igyekezve kijátszani az ellen oldalt. Sa‘īd lépéseit még a javára fordíthatja mindkét oldal, így tehát egyelőre mindenki kivár.
Mi jön most?
Ez a legnehezebb kérdés. Az elnöknek nagyon kevés ideje van, hogy a már említett három lehetőség közül válasszon, miközben egyre nő rajta a nyomás.
Hamar kifuthat az időből, mert ha ad megoldást a helyzetre, akkor a népszerűsége is hamar elvész. Márpedig most ez az egyetlen dolog, ami megvédi.
Annyi azonban biztos, hogy nagyon éles küzdelem zajlik Tunézián belül és körülötte is. Az küzdelem kimenetele pedig, ami hamar el kell jöjjön, nagyban meghatározza majd merre is tart az arab világ. Felépül-e vajon Qays Sa‘īddal a harmadik köztársaság?