Immár közel tizenkét év telt azóta, hogy a hírhedt “Arab Tavasz” kezdetét vette Tunéziában, mely végül átformálta az egész térséget. A mára inkább keserű emlékűvé vált eseményeket láncolatában Tunézia mindig is különleges szerepet játszott. Nemcsak a nyugati felfogásban, ami mindig élvezettel fordult az arab világ teljes átformálása felé, hanem a Közel-Kelet számára is. Tunéziát tekintették az első országnak, ami elérte az addig elképzelhetetlent és elmozdított a helyéről egy meggyökeresedett kormányzatot, de egyben sokáig a változás legjobb és talán egyetlen tiszta példájának is. Itt testesül t meg az a felfogás, hogy Szíria, Jemen, vagy Líbia keserű példái és Egyiptom visszafordulása ellenére valóban volt lehetőség a “jó változásra”. Hogy volt esély valami jobbra.
Majdnem tizenkét év telt el Tunéziai Jázminos Forradalma óta és azóta a szakérők már egy második Arab Tavaszról is beszéltek azóta, ami Irakot, Libanont és Algériát forgatta fel. Ám ezek az események is legalább olyan kevés és kiábrándító változást hoztak. Igaz, legalább kevesebb pusztítással, mint az első hullám.
Az Arab Tavasz minden keserű eredménye és Tunéziában is felmerült súlyos gondok dacára azonban a tunéziai forradalmat mindig övezte egyfajta misztikus köd. Így, vagy úgy, de sikeres példának tűnt. Ami máshol is követendő példa kellene legyen.
Csakhogy ehónap 25-én Tunézia sorsdöntő népszavazást tart majd. Ez lesz a vizsgája egyetlen ember személyes küzdelmének, hogy pont azt az elnöki rendszert hozza vissza, aminek a leépítése épp a tunéziai változás leginkább ünnepelt része volt. A népszavazás Qays Sa‘īd tunéziai elnök új alkotmánytervezetéről szól majd. Küzdelem közel égy éve indult, amikor rendkívüli rendszabályokat vezetett be és gyakorlatilag átvette az állam felett az irányítást. Sokminden történt azóta, ám az arab világ hasonló példáitól eltérően a tunéziai küzdelme országa átformálására ritkán tapasztalható hatékonysággal és eltökéltséggel halad. Most pedig utolsó lépéséhez érkezett. Ha sikerrel jár, akkor ez jelenti majd az épp Tunézia által nyitott Arab Tavasz korszak végét. De vajon ezzel visszatér a régi rendszer?
A közemberek elnöke?
Sa‘īd elnök már a választási kampány során is olyan képet mutatott magáról, mint aki az egyszerű emberekért küzd, de egyben a korrupció ellen és a törvényes jogállami rendért. Ami egy pártokon kívüli alkotmányjogásztól valóban jól is hangzott.
Amióta 2013-ban az iszlamista an-Nahḍa (Reneszánsz) Mozgalom uralma összeomlott, majd 2014-ben elvesztette a kormányzást több – főként baloldali – politikus tűzte ugyanezt a programot a zászlajára. Csakhogy a legtöbb esetben ez rendre személyes bosszúhadjáratokhoz vezetett, vagy szintén korrupciós vádak közepette kifulladt. Vagyis egyáltalán nem volt garantált, hogy Sa‘īd elnök küzdelme hiteles és népszerű lesz. A nagy előnye viszont az volt, hogy nem kötődött pártokhoz.
Ezen a ponton érdemes felidézni, hogy Tunéziában 2011 után, ahogy az egész arab világban abban az időben, a legszélsőségesebb iszlamista elemek kerültek túlsúlyba. Tunéziában ez az an-Nahḍa Mozgalomnak és szövetségeseinek a földcsuszamlásszerű győzelmét jelentette. 2013-ban aztán a Ḥammādī al-Ğibālī vezette an-Nahḍa kormány sem a riválisok jelentette nyomás miatt omlott össze, hanem két súlyos politikai merénylet miatt, melyet baloldali politikusok ellen követtek el. 2013 februárjában Šukrī bil-‘Ayd, majd azév júliusában Muḥammad Brahīmī vált merénylet áldozatává. Ennek oka, hogy a merényletek iszlamista szélsőséges csoportokhoz kötődtek, mégpedig pont akkor, amikor egyre világosabbá vált a tunéziai kormány szerepe többek között líbiai, egyiptomi és szíriai szélsőséges csoportok támogatásában. Már akkor is felmerült, hogy mindezért egy az an-Nahḍa-hoz kötődő titkos csoport a felelős, de minden későbbi elszámoltatás végül zsákutcába jutott. Ennek ellenére a közfelháborodás akkora volt, hogy Ḥammādī al-Ğibālī miniszterelnök kormánya összeomlott, majd a hatalmat egy rövid életű an-Nahḍa kormánynak adta át. Ennek egyedüli eredménye egy új alkotmány elfogadtatása volt. Ez lett az az alkotmány, ami meghatározta az új politikai kereteket, parlamentáris kormányzati modellt teremtett.
A felháborodás és az an-Nahḍa alapvetően gyenge teljesítménye eredményezte, hogy létrejöhetett egy széles ellenzéki gyűjtő mozgalom a Nidā’ Tūnis Párt vezetésével, ami aztán pont ugyanúgy nem tudta megoldani az ország gazdasági gondjait és kormányzati ciklus végére egy sor kisebb pártra hullott szét. Az eredmény egy sor rövid életű kormány volt és az an-Nahḍa újabb viszonylagos sikere a 2019-es parlamenti választásokon. Az iszlamista mozgalom a korábbi választásokhoz képest további helyeket veszített, mégis ismét a legnagyobb parlamenti frakció lett az övé.
Így tehát 2019 után, mire Sa‘īd elnök hivatalba lépett, ismét az an-Nahḍa mozgatta a hatalom szálait a színfalak mögött, gondosan ellenőrizve minden kormány összetételét. Éppen ezért volt sikertelen minden kísérlet a korábbi időszak felülvizsgálatára és ezért voltak működésképtelenek a Sa‘īd elnök alatt működő első kormányok.
Pontosan ez vezette arra, hogy nekikezdjen a mostani küzdelemnek. Nemcsak az iszlamista mozgalom ellen, hanem egyben a 2014-es alkotmány által létrehozott egész struktúra ellen. Ugyanannak a harcnak a keretében, amiben most az új alkotmányról való népszavazást is kitűzték, az elnök számos bírát mentett fel és működésképtelen testületeket szüntetett meg. Eközben viszont nagyon is emberközeli képet alakított ki magáról. Nemcsak rendszeres beszédeket tart a lakosságnak lépésiről, hanem minden válságos pillanatban maga is járta az utcákat. Így alakult át a jogállamiságért és hatékony államért való küzdelme az egész poltikai struktúra, a 2011 és 2014 közti an-Nahḍa-korszak egész hagyatéka elleni harccá. Így jutott el az új alkotmányhoz és a prezidenciális rendszer visszaállításához, hogy az államot megtisztítása.
Van-e esélye a mostani népszavazásnak?
Az egész mostani folyamat egy éve kezdődött, amikor Qays Sa‘īd köztársasági elnök bejelentette a rendkívüli rendszabályokat, majd átvette a végrehajtó hatalmat és az államot elnöki rendeletekkel kezdte irányítani. Annak ellenére, hogy akkor a nemzetközi visszhang nagyon negatív volt, a hazai fogadtatás pedig gyenge, a helyzetet meglepően jól sikerült ellenőrzés alatt tartani.
Több arab ország támogatását is meg tudta nyerni. Ebben a tekintetben Algéria támogatás volt a legfontosabb, mely ország saját nehézségei ellenére is 300 millió dollár hitelt nyújtott Tunisznak. Az IMF-fel folytatott tárgyalások viszonylag sikeresek voltak és sikerült támogatást szerezni a reformcsomaghoz. Ami ugyan egyáltalán nem volt népszerű, de sikerült megelőzni a gazdasági összeomlást. Most pedig, hogy Algéria éppen nagy gázszállítási szerződéseket köt Olaszországgal, a kilátások egyre bíztatóbbak.
A stabilitás érdekében az elnök masszív hadjáratot indított a terrorista sejtek felszámolására, mely csoportok a korábbi években időnként sokkoló merényleteket követett el az amúgy kifejezetten biztonságos országban. Nemcsak a művelet volt egész sikeres, hanem Sa‘īd hatalmas szerencséjére a 2021 júliusa óta eltelt időszakban nem is voltak komoly merényleteket. Szintén a stabilitás növelése érdekében több hónap közvetlen irányítás után 2021 szeptemberében Nağlā’ Būdānt nevezte ki miniszterelnöknek, aki irónikus módon máris a második leghosszabb ideje hivatalban lévő kormányfő Qays Sa‘īd elnök alatt.
E viszonylagos sikerek ellenére – legalábbis az összeomlást elkerülve – a fő kérdés az maradt, hogy felül tud-e az elnök kerülni az ellenzéken. Ebben a tekintetben három fő nehézséget kellett megoldania. A biztonsági szervek támogatását, a politikai pártokkal szembeni küzdelmet és a Tunéziai Általános Munkás Szakszervezet álláspontját. Az utóbbi nemcsak az ország legnagyobb civil szervezete hatalmas tagsággal, hanem egyben egy nagy befolyású történelmileg beágyazott szervezet is.
Nehéz felméri, hogy pontosan milyen módon sikerült elérni, de a biztonsági szervek támogatása 2021 júliusa óta rendületlen. Ez pont, hogy az elnök egyik fő támasza lett. Ami a pártokat illeti, 2011 óta Tunéziában nagyon színes pártstruktúra alakult ki – pár történelmi és sok új párttal – a baloldali mozgalmaktól egészen egy sor iszlamista pártig. A 2019-es parlamenti választások után a három érdemi párt maradt. Az ‘Abīr Mūsī vezette egykori állampárt, a Szabad Dustūrī Párt volt, mely mára minimális parlamenti frakcióval bír; a választásokra újonnan alakult Qalb Tūnis (Tunézia Szíve) Párt, melyet Tunézia talán legkomolyabb milliárdosa, Nabīl Qaruwī vezet; és 2011 előtt tiltott an-Nahḍa Mozgalom, a Muszlim Testvériség helyi szárnya Rāšid al-Ġannūšī vezetésével. A két legnagyobb frakcióval a Qalb Tūnis és az an-Nahḍa bírt, az utóbbi pedig 2011 óta gyakorlatilag uralta a tunéziai politikai életet. Komoly irónia, hogy miközben az an-Nahḍa a forradalom után alakított kormánya bukása óta folyamatosan veszít támogatásából, riválisai gyorsabb morzsolódtak fel és így az iszlamista mozgalom egyre nagyobb parlamenti szerephez jutott.
Miután a rendkívüli intézkedéseket Sa‘īd elnök bevezette, a Qalb Tūnis Párt elnöke, Nabīl Qaruwī félve a fellángolt korrupció elleni kampánytól Algériába menekült, ahol le is tartóztatták, majd később kiadták Tunéziának. Már korábban is voltak vele szemben korrupciós vádak, de ezzel a letartóztatással személyes politikai karrierje és pártja jelentősége is gyakorlatilag véget ét.
A Szabad Dustūrī Pártnak igazán csak történelmi szerepe van, és ez volt a parlamentben az an-Nahḍa legkomolyabb ellenfele, de messze kicsi társadalmi bázisa van ma már ahhoz, hogy érdemben szembe tudjon menni az elnökkel. Már csak azért is, mert igen hasonló társadalmi bázison osztoznak.
Az igazi ellenzéket tehát az an-Nahḍa és Rāšid al-Ġannūšī jelenti. Főként amiatt is, hogy az egész 2011 utáni politikai intézményrendszer és a 2014-es alkotmány is az ő termékük. Pontosan ez a struktúra igyekezett mindenben gátolni Sa‘īd elnököt, amióta csak hivatalba lépett. 2021 júliusa óta al-Ġannūšī nem volt képes komoly ellenállást képezni és többször le is tartóztatták. Először azután tartóztatták le rövid időre, hogy az elnök befagyasztotta a parlament munkáját tavaly júliusban, majd ezév áprilisában megint, miután az elnök feloszlatta a parlamentet, mert ennek ellenére virtuális plenáris üléseket szervezett. Nemrég a Terror Elleni Hivatal ismét vádat emelet ellene terrorizmus alapján, ugyanis törvénytelen külföldi támogatások elfogadásával és politikai gyilkosságokért felelős állítólagos parton belüli titkos szervezet irányításával hozták összefüggésbe. Az iszlamista szervezet elleni küzdelem során a tunéziai kormány nemzetközi elfogató parancsot adott ki al-Munṣif al-Marzūqī ellen, aki 2011 és 2014 közt köztársasági elnök volt. Pont az an-Nahḍa hatalma csúcsán állt az állam élén, amikor Tunézia több országban is belekeveredett az Arab Tavasz támogatásába. A legutóbbi terrorista vádak pedig mostanra nemcsak al-Ġannūšīt, hanem a párt 2011 és 2013 közti miniszterelnökét, a 2014-es alkotmány fő szellemi atyját, Ḥammādī al-Ğibālīt is elérték. Látszik tehát, hogy miközben zajlik a kampány az új alkotmány érdekében, világos hadjárat zajlik azon iszlamista vezetők ellen, akik az eddigi alkotmányt készítették és a forradalom után egész korszakot szimbolizálják.
Így tehát egy érezhető terrorellenes, iszlamista-ellenes színezetet adott küzdelmének. Nemcsak a legfontosabb iszlamista vezetőket, az ország korábbi vezetőit szorította partvonalra, de azt is kihirdette, hogy az új alkotmányban immár az iszlám nem lesz az ország hivatalos vallása. Ez utóbbi pedig nagyon komoly üzenet egy ilyen országban, ahol a baloldali mozgalmaknak és pártoknak nagyon komoly történelme, egyben a forradalom utáni időszakkal van egy elég keserű tapasztalata, amikor a kormányzat cinkosan részt vett a szíriai, líbiai és egyiptomi háborúkban.
Miután a fő politikai riválisok gyakorlatilag partvonalra kerültek, az igazi kérdés már csak az maradt, hogy a Tunéziai Általános Munkás Szakszervezet hogyan fog viselkedni. Merthogy ez a szervezet nemrég az egyre súlyosbodó társadalmi helyzetre válaszul általános sztrájkot tudott szervezni, pont a turista szezon kezdetén. Azonban minden nehézség ellenére a szakszervezet nemrég azt a döntést hozta, hogy támogatja a népszavazáson való részvételt, a választást magát pedig a tagságra bízza. Ez ugyan nem jelent közvetlen támogatást, ettől még jelentős, hiszen a népszavazás fő kérdése eleve az, hogy érvényes lesz-e, vagy sem.
Jelenleg három kampány zajlik a népszavazás körül. Az elnök és küzdelmének támogatói a részvételre és az “Igen” szavazatra buzdítanak. Az ellenzéki pártok, mely az eddigi pártelit döntő többségét jelenti, vagy a részvételre és a “Nem” szavazatra buzdítanak, vagy, mint az an-Nahḍa a bojkottra. A bojkott melletti kampány nagyobb, mert ez az alacsony részvételre játszik. Innentől pedig az egész folyamat legitimitása megkérdőjelezhető. Most viszont azzal, hogy a legnagyobb szakszervezet beállt a részvétel mögé, az elégséges részvétel már biztosítottnak látszik.
Bár egy éve, amikor az elnök rendszabályai elleni felháborodás a csúcson volt és a népszavazás ötlete teljesen irreálisnak tűnt, mostanra jó esélye van a sikernek. Ahogy pedig a helyzet kinéz, egyre inkább bizalmi szavazássá alakul az elnökkel szemben az egyik oldalon, míg az egész 2011 és 2014 közti iszlamista korszakról a másikon.
A biztonság kedvéért Sa‘īd elnök a népszavazási kampány csúcsán igyekszik nemzetközi támogatást is szerezni. Ez elég kevés országra szorítkozik. De ez a szándék nemrég Algírba vitte az elnököt, hogy részt vegyen az Algéria 60. függetlenségi évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken. S itt nagyon szívélyes tárgyalásokat folytatott Tabbūn algír elnökkel. Tekintettel arra, hogy Algériának ma is hatalmas befolyása van Tunéziára, az ilyen támogatás nagyon is fontos.
Ott ér véget, ahol elkezdődött?
Amikor Qays Sa‘īd elnököt megválaszották 2019 szeptemberében, az ország már jó ideje belpolitikai válságban volt. Azt azonban biztosan nem lehetett előre látni, hogy milyen mélyreható változást hoz majd ez az alkotmányjogász az ország politikai életébe. Se azt, hogy milyen eltökélt lesz a valódi változás érdekében. Holott, a kampány során pont ezt ígérte.
Az új alkotmány tervezetét megnézve világosan látható, hogy nagyrészt az a rendszer tér majd vissza Tunéziába, amit 2011-ben megdöntött. Egy jól központosított elnöki rendszer, ami annyira jellemző az arab világra. Egy olyan rendszer, amiben az elnöknek elsöprő túlsúlya van az államban, miközben a parlament szerepe a nagyon élénk pártélet mellett is egy korlátozott, inkább tanácsadói szerepre szorul vissza. De vajon ez a 2011-es forradalom előtti világ visszatérését is jelenti majd?
Nehéz lenne tagadni, hogy Tunézia 2010-11-es forradalma áttörő jelentőségű volt, és minden negatív hozadéka mellett is nagy haszna volt. Elmozdított egy kiöregedett és addigra nagyrészt alkalmatlan uralmi rendszert, ami felé nincs igazán nosztalgia Tunéziában. Az a hatalom alapvetően egy katonai hatalomátvételre épült, ami után Bin ‘Alī elnök a hadsereg hallgatólagos támogatásával évtizedekig saját belső körével irányított. Ez a modell nagyban hasonlít a mostani egyiptomi kormányzati struktúrára. A hadseregből kikerülő elnök stabil ellenőrzés mellett egy sor reformot és gazdaságfejlesztési programot indított útnak, ami egy idő után kifulladt és egyre kevésbé volt képes alkalmazkodni a globális gazdasági változásokhoz. Éppen ennek tudható be, hogy bár a forradalom után Tunézia hatalmas politikai válságokat élt meg, a változást a lakosság nem bánta meg. Innen nézve furcsa lehet, hogy egy új elnök alatt pont az a rendszer térne most vissza.
Csakhogy komoly különbségek vannak a Bin ‘Alī által kiépített rendszer, illetve a Qays Sa‘īd által kínált között. Sa‘īd annak ellenére sem számít a hadsereg emberének, hogy az utóbbi két év során stabilan számíthatott a hadsereg és a hírszerzési szolgálatok tiszti kárára. A már 64 éves jogprofesszor nagy előnye, hogy semmi jelét nem mutatja a katonai kormányzásnak, sokkal inkább annak, hogy egy jogász véget vet a botrányos szintű korrupciónak, rendet teremt a káoszban és stabil jogállami kereteket épít ki. Ezek pedig mind a 2010-es forradalom eredeti célkitűzései voltak. Ezek a célok alapvetően nem teljesültek, csak parttalan pártpolitikai harcokat hoztak és még csak tovább növelték a gazdasági válságot, ami már 2010-ben is nagyon súlyos volt. Sa‘īd elnök hatalmas előnye most, hogy sosem volt pártkatona. Azzal, hogy beszüntette a végtelen parlamenti harcokat, bírákat mozdított el és kérlelhetetlen harcot indított a legmegosztóbb pártpolitikusok ellen sikeresen alakított ki magáról egy olyan képet, mint aki nem a hadsereg, vagy valamilyen pártszervezet kegyeltje, hanem támogatói bázisa azokra az egyszerű emberekre alapoz, akiknek elege lett az utóbbi évtized zűrzavarából.
Egész személyisége és az utóbbi két évben hozott döntései arra mutatnak, hogy nagyon messze áll az rab világ tipikus vezetőitől, akik hamar szereznek hatalmat, majd évtizedekig az állam élén felejtik magukat. Épp ellenkezőleg, sokkal valószínűbb, hogy népszavazás után talán még vállal egy ciklust, de viszonylag hamar lemond. Ez már csak annál is inkább valószínű, mert miközben nagy erőfeszítéseket tesz az ország politikai és gazdasági gondjai megoldása érdekében, a tömeg mobilizálásán túl semmi jelét nem mutatta, hogy saját hatalmi bázist építene ki. Sem pártot nem alapított, sem a biztonsági rendszer főbb alakjait nem emelte be a kormányzatba.
E tekintetben a párhuzamok nagyon beszédesek. Egyiptomban as-Sīsī elnök ugyan erős vezetőnek tűnik, de egyszerűen csak a katonai intézményrendszer képviselője, minthogy már a hatalomátvétel előtt is annak az egyik legerősebb tagja volt. Algériában is, ahol a rendszer magát szinten forradalmi és megújhodó kormányzatnak mutatja be, Tabbūn elnök a régi pártelit egyik kipróbált figurája, miközben a valódi döntéseket egyértelműen a hadsereg vezérkari főnöke Šanqrīḥa altábornagy hozza.
Bárhogy is, ha a népszavazás sikerrel jár, amire most jó esély van, akkor azzal Qays Sa‘īd lezárja az Arab Tavasz korszakát. Ez a folyamat persze nem itt kezdődött. Az Arab Tavasz hulláma már rég kifulladt, amikor minden kísérlet ellenére a szír kormányt nem sikerült megdönteni, és amikor Egyiptom egy új katonai vezető irányítása alatt visszatért a régi rendszerhez, amikor az arab közgondolkodás elfordult az Arab Tavasz idealizálásától. Mindez világosan látható volt az utóbbi években, amikor a gazdasági válságok és a politikai patthelyzet miatt újabb tömegtüntetések söpörtek végig Libanonon és Irakon, ám végül szinte semmi eredményt sem hoztak.
Jelenleg nagy változások zajlanak az arab világban. Szíria hamarosan visszatérhet az Arab Ligába, ami ismét egy szimbolikus lépése lesz az Arab Tavasz végének. Egyiptom lassan visszaszerzi azt a vezető szerepét az arab világban, amit 2012-re elveszített. Eközben az Öböl kísérlete, hogy átvegye Egyiptom szerepét véget ért azzal, hogy a GCC gyakorlatilag széthullott és Szaúd-Arábia is készül kiegyezni Iránnal.
Így tehát az, ami ehónap végén Tunéziában történik majd, jóval jóval túlmutat ezen az egy országon. Ezzel pont az a nép mond ítéletet az Arab Tavaszt követő évtizedről, ami a forradalmak láncolatát elindította. A kérdés tehát valóban az: Ott ér véget miden, ahol kezdődött?
Elveszett évtized?
Feltételezve, hogy népszavazás sikeres lesz és Tunézia visszatér a régi elnöki rendszerhez, az eredmény az, hogy az Arab Tavasz korszaka lezárul. Sok tekintetben az arab világ visszatér oda, ahonnan bő egy évtizede elindult. Amiből az következne, hogy végül mindaz, ami történt, hiábavaló volt.
Csakhogy ez messze nem igaz. Két tekintetben is az utóbbi bő évtized változásai visszavonhatatlanok. Először is azt a pusztítást, amit többek között Szíria, Jemen, Libanon, Szudán és Irak elszenvedett évtizedek, ha nem egy évszázad alatt lehet majd helyrehozni. S itt még azt is figyelembe kell venni, hogy számos arab ország még ma is szenved a belső válságok bénító hatásaitól, a hatékony kormányzat hiányától. Mindez pedig még csak tovább késlelteti a gazdasági és társadalmi helyreállást. Bő egy évtizede ezeknek az országoknak a többsége gazdaságilag felívelő pályán volt, ami nagyban segíthette volna a térséget, ma viszont terhet jelentenek számára.
Az Arab Tavasz előtt ígéretes regionális együttműködési modelleket láthattunk, mint amilyen a GCC volt, vagy a Szíria és szomszédai közti közeledés. Ezekben mind benne volt, hogy erősítik a regionális fejlődést, az egész arab világ haladását. Mostanra ezeknek a modelleknek gyakorlatilag vége. Szíria és Irak sorsa elválaszthatatlanul összenőtt Iránnal, miközben Izrael sikeresen férkőzött be az arab világba az Öböl államain és Marokkónak keresztül. A pusztítás ön túl az utóbbi évtized ma is ható válságokat és bizalmatlanságot hagy maga után, ami kiválóan mutatja mekkora katasztrófa volt az Arab Tavasz.
Az Arab Tavasz nem egyszerűen elveszített tizenkét évet – vagy többet, mire ezeknek a válságoknak a többsége majd véget ér – hanem sokkal többet esett vissza, miközben a világ haladt tovább. Nincs is ennek nagyobb jele annál, hogy nemrég Jordánia – pár további arab állammal együtt – felvetette egy arab NATO kialakítását. Ez az ötlet a hírhedt Bagdad Paktum formájában már az ‘50-es években felmerült, de aztán azt a puccsok és a forradalmak sora a különböző országokban elsöpörte és önálló arab irányvonalat hirdetett. Az arab NATO-hoz való visszakanyarodás szimptomatikus jele annak, hogy milyen mélyen esett vissza az arab világ.
Jordánia felvetése egyelőre nem talált nagy támogatásra. Ez egyelőre csak a problémát mutatja. De ennek a problémának a leküzdéséhez az arab világnak valóban meg kell haladnia az Arab Tavasz hagyatékát. Amiben Tunézia most nagy lépést tehet, mégha bizonyosan az út nem itt ér majd véget.