Világos, hogy az Ukrajnában zajló háború olyasmi, amit jó eséllyel a kubai rakétaválság óta nem látott a világ. Megvan a lehetősége, hogy világháborút robbants ki, ami számos tekintetben már meg is történt, és minden vetületével együtt félelmetes kihatásai vannak. Eddig a NATO tartózkodott attól, hogy közvetlenül is beavatkozzon a háborúba, így a mindent elsöprő atomháború valószínűsége minden nappal csökken. Ám minthogy a válság nem látszik hamar lezáródni, a gazdasági következmények egyre nőnek. Aminek az eredménye jó eséllyel egy új hidegháborút fog okozni.
Ennek hatására a világ egy polarizáltabbá válik. Ebben a folyamatban az ukrán válság csak katalizátor, hiszen az átalakuló világ új fő gazdasági érdekei mentén való szakadás már jó ideje látszott. Nyugaton élve, vagy csakis a nyugati hírforrásokhoz hozzáférve, mely épp most a szólásszabadság nevében minden a fősodratú médiától eltérő forrást letilt, azt is gondolhatja valaki, hogy Oroszország elszigetelődött. Világszinten azonban ez a képlet már messze nem ilyen világos, mivel a világgazdaság számára meghatározó államok, mint Kína, India, Pakisztán, Indonézia, Brazília, vagy akár szinte az egész Közel-Kelet megtagadta, hogy csatlakozzon az Oroszország elleni szankciókhoz. Sőt egyesek kifejezetten ki is álltak mellette. Ez egy nagyon is fontos kérdés, mert mutatja, hogy az ún. Nyugat valóban képes-e elszigetelni Oroszországot, vagy épp önmagát zárja-e karanténba világszinten.
A globális helyzetet elemezve a Perzsa-öböl szerepe kiemelten fontos. Úgy közvetlen, rövidtávú szinten, mint közvetett, hosszútávú értelemben. Közvetlen jelentősége az, hogy most ez lehetne az azonnali kiváltója a kieső orosz energiahordozóknak – főként a kőolajnak és a földgáznak -, amit az USA ütőkártyaként akar használni az oroszok ellen. Ám hosszútávon, pont egy ilyen érzékeny időben, mint most, amikor tárgyalási pozíciói hatalmasra nőttek, viselkedésük mutatja, hogy milyen jövővel számolnak. Ez egy alapvető kérdés, mert az amerikai felügyelet a Közel-Kelet fölött egyre csökken, míg a versenytársaké egyre nő. Az a jel, hogy szinte nem volt arab ország, ami világosan Washington mellé állt volna, sokkal inkább az oroszok mellé, már magában is figyelmeztető jel. De vajon merre hajlik az Öböl?
Miért fontos az Öböl?
Először is nagyon fontos megérteni, hogy a Perzsa-öböl szerepe úgy a mostani Washington és Moszkva közti szembenállásban, mint a most induló gazdasági világháború tekintetében rendkívül fontos. Tény, az öbölállamok egyesével, talán csak Irán képez ez alól kivételt, kevés saját súllyal bírnak a mostani válságban. A hat öbölállam együtt, a GCC tagállamai közösen már jóval nagyobb nyomást tudnak kifejteni bármelyik irányban, vagy akár ki is tudják használni a mostani helyzetet a saját javukra, ám ez az államcsoport még mindig mélyen megosztott és nem lépett túl a Katar elleni négy évig tartó blokád hatásain. Ezzel együtt is az Öböl még most is rendkívül fontos most, mert ki tudja váltani az orosz energiahordozókat az európai piacokon, vagy a globális piac számára.
A világ tíz legnagyobb olajkitermelője közül három GCC tagállam, míg további kettő is ebben a térségben van. 2020-ban Szaúd-Arábia volt a második legnagyobb kitermelő, az Emirátusok a hetedik és Kuvait a tizedik, miközben szintén az Öbölhöz tartozó – és súlyos szankciók alatt álló – Irán volt a kilencedik és Irak a hatodik. Ők együtt a világ össztermelésének 26%-át adták, ami azóta sem változott érdemileg. Minthogy a legnagyobb termelő közel 20%-kal az USA volt, Oroszország pedig egymagában – vagyis olyan közeli szövetségeseket nem számítva, mint Azerbajdzsán, vagy Kazahsztán – 11%-át adta a termelésnek, könnyen belátható, hogy egyáltalán nem mellékes melyek oldalra áll az Öböl a mostani válságban.
A földgáz tekintetében ugyanabban az évben a tíz legnagyobb gázkitermelőből három állam volt az Öbölben, kettő pedig a GCC-hez tartozott. Szintén érdekes tényező, hogy a tizedik Algéria volt, egy szintén Moszkvához közel álló ország. Itt ismét csak messze az USA volt a legnagyobb kitermelő, Oroszország pedig a második, de a harmadik Irán, Katar az ötödik és Szaúd-Arábia a nyolcadik.
Azt is fontos megjegyezni, hogy az USA nemcsak a legnagyobb kitermelője ezeknek a cikkeknek, hanem a legnagyobb felhasználója is. Eközben az öbölállamok saját belső igényei, főként az egyre inkább az atomenergia felé elmozduló Irán esetében, sokkal kisebbek annál, mint amit kitermelnek. Vagyis sokkal nagyobb a képességük, hogy befolyásolják a globális piacokat, mint az amerikaiak.
Ha több energiahordozóval látnák el most a globális piacokat, azzal meg tudnák nyugtatni a helyzetet és az Oroszország elleni szankciók sokkal hatásosabbak, eleve kivitelezhetőek lennének. Merthogy még az amerikai cégeknek is nehezére esik Biden elképzelt szankcióinak a kivitelezése, miközben számos európai állam egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy egyszerűen csak kizárja az orosz ellátást. Potenciáljuk és az Európához való relatív közelségük miatt az Öböl államok óriási szerepet tudnak játszani ebben a mostani játszmában. Már ha valóban akarnak. De vajon így van-e?
Szaúd-Arábia és az Emirátusok
Történelmileg ezek a legközelebbi amerikai szövetségesek az Öbölben és nekik van a legnagyobb potenciáljuk az energetika terén. Természetes tehát, hogy Biden számított is rájuk az Oroszország elleni szankciók sikeréhez.
Kétségtelen dolog, hogy ahogy az amerikai olaj és földgáz kitermelés egyre nő és piacokra van szüksége, ez a mostani Oroszországgal szemben gazdasági háborúnak is az egyik komoly oka. Merthogy Washington ki akarja szorítani az orosz energiahordozókat az európai piacokról, hogy saját termékeinek találjon piacot. Igaz ugyan, hogy az amerikai kivitel még hosszútávon sem képes kiváltani egymagában a kieső orosz szállításokat, de ez nem Washington gondja. Minthogy itt az ellentmondás világos, a Fehér Ház azt remélte, hogy kellő nyomást tud gyakorolni a szövetségeseire, hogy azok elégítsék ki az igényeket. Amíg pedig ez megvalósul növeljék a kitermelést a piacok megnyugtatására, illetve, hogy megakadályozzák az árak elszabadulását. Ebben a számításban Szaúd-Arábiának és az Emirátusoknak kiemelt szerep jutott, főként azután, hogy világossá vált, számos közeli európai szövetséges sem képes kiváltani az orosz energiahordozókat, ezért nem hajlandók csatlakozni a szankciókhoz. Itt jött aztán a meglepetés.
Először a Wall Street Journal hozta le, hogy Szaúd-Arábia és az Emirátusok de facto urai, Muḥammad ibn Salmān és Muḥammad ibn Zāyid koronahercegek megtagadták, hogy telefonon egyeztessenek Bidennel. Állítólagosan ennek oka, hogy pontosan tudták Biden nyomást akar gyakorolni rájuk az olajkitermelés növelésére, hogy ezzel váltsák ki a kieső orosz olajat a piacokon.
Az amerikai újság azzal érvelt, hogy mindkét országnak komoly okai vannak a Washingtonnal ápolt rossz viszonyra. Bár alapvetően szívesen csatlakoznának a szankciós politikához, először egy sor követelésüknek kellene cserébe teljesülnie. Vagyis nincs gondjuk az irányvonallal, csak megkérik az árát ennek Washingtontól. Az egyik ilyen kérdés a Jemen elleni háborúhoz nyújtott támogatás növelése, míg a másik az iráni atommegállapodás leállítása, vagy legalábbis komoly lekorlátozása. Ehhez járul, hogy Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronaherceg személy garanciákat akar, hogy a számos az USA-ban ellene zajló perben mentességet kap. Személyes okai is vannak, hogy elutasító legyen Bidennel szemben, minthogy a Trumppal ápolt kitűnő viszony után Biden mindent megtett, hogy megalázza, vagy akár a hatalomból ki is szorítsa Ibn Salmānt, helyére pedig egy megfelelőbb örököst találjon a királyság átvételére.
Csakhogy nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy honnan származnak ezek az állítólag pontos információk. Nyilván sok olyan amerikai kor van, ami nem szimpatizál Bidennel és személyesen őt teszi felelőssé az Öböllel mostanában megromló viszonyért. De ez a folyamat már Biden előtt megkezdődött.
Az első nagyon komoly jele annak, hogy az Öböl hozzáállása változóban van 2021 novemberében látott napvilágot, amikor kiderült, hogy Kína egy Abū Zabī melletti kikötő felújítása közben titkos haditengerészeti támaszpontot kezdett építeni. Washington nyomására ez az építkezés aztán leállt. Az Emirátusok vezetése hivatalosan persze tagadta, hogy bármi információja lett volna ennek a haditengerészeti támaszpontnak az előkészületeiről, ez erősen valószínűtlen. Ez pedig arra utal, hogy a kínai-emirátusi kapcsolatok már most nagyon előrehaladott állapotban vannak.
Igaz, hogy mind a két állam elégedetlen azzal, ahogy Biden kormányzat kezeli a jemeni háborút. Hiszen Biden volt az, aki az al-Ḥūtīkat levette a terrorista szervezetek listájáról, majd erősen visszavágta – szemben a hangoztatottakkal azonban teljesen nem állítva le – az itteni katonai akciók támogatását. Az elég világos, hogy Washington számos okból az egyik fő mozgatója volt a Jemen elleni háborúnak. Mind a két öbölország most azzal a dilemmával küzd, hogy hogyan zárják le jemeni vállalkozásukat, csakhogy mind a két fél az USA-tól külön is talált erre utakat. Mindketten kapcsolatot létesítettek Iránnal, hogy az közvetítsen. Ezek a lépések egyelőre nem hoztak áttörést, de a tárgyalások jól haladnak. Az első komoly lépés ebben az irányban az volt, amikor az Emirátusok legfontosabb titkosszolgálati vezetője, Ṭaḥnūn ibn Zāyid Teheránba látogatott 2021 decemberében. Eközben Rijád legutóbbi nyilatkozatai az Iránnal folytatott tárgyalásokról megint csak ezt a vonalat erősítik. Mindezek mellett az Emirátusok már bevonta Izraelt jemeni terveibe, ami biztosítékot jelent, hogy a legrosszabb esetben is a háborús nyereség egy része menthető.
Az is igaz, hogy Szaúd-Arábia és az Emirátusok 2022 elején némi sikerrel növelték katonai tevékenységüket Jemenben, ám a dubaji és több szaúdi reptér elleni jemeni válaszcsapás megakasztotta ezt az irányvonalat. Legalábbis egyelőre. Röviden tehát, bár Washington ajánlhat ugyan erősebb támogatást Jemenben, viselkedése az utóbbi évek során, majd az, hogy nem nyújtott kellő segítséget az Emirátusoknak a Dubaj elleni sikeres jemeni támadások után bizonyította, hogy egyedül az amerikaiakra támaszkodni nem járható politika. Egyszerűen szólva Biden már elmulasztotta ezt a lehetőséget.
Figyelemre méltó, hogy miközben nem voltak hajlandóak Bidennel tárgyalni, egy héttel korábban mind Ibn Zāyid, mind Ibn Salmān beszélt Putyin elnökkel. Miközben mindketten felajánlották, hogy közvetítenek az ukrán válságban, megbeszéléseik fő témája az volt, hogy mind a két ország ígéretet tett, hogy tartják magukat az OPEC+ csoport termelési tervéhez. Vagyis még mielőtt Biden beszélni próbált volna velük, már a válság elején mind Szaúd-Arábia, mind az Emirátusok nyíltan kifejezte, hogy nem fogják növelni a kitermelést a kieső orosz olaj kiegyenlítésére. Vagyis nem csatlakoznak a szankciókhoz. Oroszország mellett foglaltak állást. Ez lehet ugyan meglepő, de a személyes motívumokon túl is komoly okai vannak ennek. Az a tény, hogy röviddel Biden elutasítása után Ibn Salmān as-Sīsī egyiptomi elnökkel találkozott, melynek során az energetikai együttműködés megint csak kiemelt téma volt, világosan mutatja, hogy a legtöbb arab ország, főként azok, amik komoly súllyal bírnak az olaj- és gázellátásban nem csatlakoznak a szankciókhoz. Sőt, a vezető öbölországok bátorítják ezt az irányvonalat.
Katar
Katar ugyan nem egy jelentős olajkitermelő, szerepe még talán Rijád és Abū Zabī szerepénél is nagyobb. Mint láthattuk, Katar a világ egyik legnagyobb földgáz kitermelője és ellátója. Ha pedig az európai országoknak nehezére esik kiváltani az orosz olajat, akkor ez a kelet-közép-európai országok esetében, amik amúgy Washington kiemelt szövetségesei, fokozottan igaz az orosz földgázellátásra. Katar nemcsak az egyik legnagyobb földgáz kitermelő, de nagyon fejlett is ezen a terén. Így elméletben a kieső orosz gázt vezetékek nélkül is ki tudná váltani cseppfolyósított gázzal. Legalábbis részben. Az ehhez társuló megnövelt amerikai ellátás legalábbis részleges megoldást jelentene. Csakhogy ehhez Dohának nagyban növelnie kellene eladásait.
Csakhogy Katar még elutasítóbb volt Washingtonnal szemben. Pusztán két nappal az ukrajnai háború megindulása előtt, február 22-én Katar látta vendégül a legnagyobb gázkitermelő országok (GECF) találkozóját, mely csoportba Oroszország is beletartozik. Ezen pedig kimondták, hogy sem Katar, sem semelyik másik állam sem tudja kiváltani az orosz gázellátást cseppfolyósított gázzal. Katart már januárban megkörnyékezték ezzel, így Doha nyilatkozata és a tény, hogy azóta sem változtatott álláspontján – a valóban létező technikai nehézségeken túl – azt mutatja, hogy Katar sem kész csatlakozni Washingtonhoz Moszkva ellen.
Az is érdekes, hogy a katari emír személyes meghívására Ra’īsī iráni elnök maga vett részt a GEFC csúcstalálkozón, ennek mellékeként pedig kiterjedt tárgyalásokat folytatott katari vendéglátóival. A kétoldalú kapcsolatokon és a diplomáciai formaságokon túl a két fő téma az atomtárgyalások helyzete és az energetikai együttműködés volt.
Katarnak is több oka van arra, hogy ne siessen kisegíteni Washingtont. Az ellene éveken át Szaúd-Arábia, Egyiptom, Bahrein és az Emirátusok által folytatott blokád, mely alig egy éve ért csak véget erősen megterhelték az amerikai-katari kapcsolatokat. Merthogy katari nézőpontból Trump nyíltan a blokád mellé állt, vagy legalábbis nem tett semmit ellene. Amióta pedig Biden hivatalba lépett, semmit sem tett a sebek begyógyítására. Amitől Doha jogosan érti magát elhanyagolva.
Megint csak egy olyan fura képlet állt elő, hogy az amúgy éles ellentétben álló országok pontosan ugyanazon az állásponton vannak Oroszország és az energetikai szankciók kapcsán. Ugyanilyen furcsa helyzet, hogy az egymással amúgy nem éppen szívélyes viszonyt ápoló India és Pakisztán is ugyanúgy foglaltak állást. Katar persze hivatkozhat arra, hogy túl kicsi a hatalmas orosz szállítások kiváltására. A katari diplomácia ezt az utat választotta és ez meggyőzően is hangzik. Ám egy olyan időpontban tartani a legnagyobb gázellátási csúcstalálkozót, amikor az Oroszország körüli háború már a küszöbön állt más magyarázatra utal.
Omán
Ománt akár figyelmen kívül is hagyhatnánk, mint ami nem egy komoly tényező ebben a képletben. Bár Omán gazdasága is nagymértékben az olajeladásra épül, Maszkat összességében nem egy döntő globális exportőr, eladásai közel felé pedig Japán felé valósul meg.
Omán ebben az értékelésben azért fontos, mert a szultanátus hagyományosan az Öböl fő diplomáciai csomópontja és fő közvetítője, ami mindig igyekszik feloldani a válságokat. Elméletben tehát kedvező kiindulópontja lehetne az amerikai diplomáciának, hogy meggyőzze az öbölországokat a fokozott kitermelésről.
Egyben az utóbbi években Ománnak számos diplomáciai súrlódása volt az Emirátusokkal és nagyon aggasztja a jemeni háború. Lehetne tehát arra számítani, hogy az Öböl nagyobb részvétele mellett érvel majd a szankciók elfogadásáért.
Semmi ilyesminek nincs jele. Az első hivatalos reakció az ukrán válság kapcsán Haytam szultán részéről csak március 3-án jött ki. Ebben az ománi uralkodó legnagyobb aggodalmát fejezte ki, de ezen túlmenően semmit. Ami azt jelenti, hogy egyik felet sem ítélte el és semmi szándéka sincs csatlakozni a szankciókhoz. Miközben Omán minden nemzetközi közvetítésben igyekszik részt vállalni, nem foglal állást.
Fontos kiemelni, hogy Omán komoly költségvetési hiánnyal küzd évek óta, és amit ezt ománi körök is kiemelték a háború kezdetén, bár a háború maga aggasztó, összeségében nagyon jótékonyan hat az Öböl gazdaságára. Az egekbe szökő olajárak hatására az Öböl gazdasága, ami még nem épült fel a Covid járvány hatásaiból, megnövelt eladások nélkül is hamarosan tálra áll. Ez a felfogás pedig jó eséllyel az összes öbölország esetében igaz. Magyarázza hozzáállásukat.
Az is fontos körülmény, hogy Badr ibn Ḥamad al-Būsa‘īdī ománi külügyminiszter február 23-án Iránba látogatott, hogy személye üzenetet vigyen a szultántól az iráni elnöknek sürgetve az erősebb kétoldalú kapcsolatokat.
Kuvait és Bahrein
Kuvait és Bahrein, miközben maguk is fontos olajkitermelő országok, főként Kuvait, nagyon kis szerepet játszanak az Öböl most formálódó politikájában az ukrán válság kapcsán. Mégis foglalkozunk kell velük a teljesség érdekében.
Kuvait komoly belpolitikai nehézségekkel küzd. A 84 éves Nawāf aṣ-Ṣabāḥ emír, aki csak 2020 szeptemberében lépett trónra, súlyos beteg és 2021 novemberében főbb jogköreit a koronahercege ruházta át. Miš‘al aṣ-Ṣabāḥ koronaherceg is már 81 éves és eleddig viszonylag kis szerepet játszott az államirányításban. A kicsiny államot egyben elhúzódó belpolitikai viták terhelik és nemrég a kormány meghatározó tagjai lemondtak. Ilyen körülmények között a döntéshozókat sokkal jobban lekötik a belső válságok, semmint hogy képes lenne önálló külpolitikát folytatni. Így tehát Kuvait is tartózkodott attól, hogy bármelyik fél mellett elkötelezze magát. Eközben pedig élvezi a háború számára kedvező hatásait.
Bahrein hasonló helyzetben van, bár nem belpolitikai gondok miatt. Nemrég a gyorsan fejlődő izraeli-öböl kapcsolatok kísérleti terepe lett. Minthogy ezek a kérdések jóval fontosabbak Manáma számára, így egyrészt érdektelen az ukrán válságban, míg másrészt maga is nyomás alatt van Rijád és Abū Zabī részéről, hogy azok politikáját kövesse. Való igaz, hogy Bahrein talán a legfontosabb amerikai pozíció az Öbölben és most szoros kapcsolatokat épít azzal az Izraellel, ami nyíltan Moszkva ellen foglalt állást. Ebből következne, hogy Manáma is Moszkva ellen kötelezi el magát. Ám Bahrein egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy ellene mondhasson szomszédainak. Ezzel ugyanis az egyetlen ország lenne az Öbölben, ami bevezeti a szankciókat, ami nem is áll közvetlen gazdasági érdekében.
Irán a legnagyobb nyertes, vagy vesztes?
Jelenleg számos amerikai elemző úgy látja, hogy a Közel-Keleten az ukrajnai háború legnagyobb vesztese Irán. Nem kifejezetten azért, mert nyíltan az orosz álláspont mellett kötelezte el magát és Washingtont tette felelőssé a történtekért. Ez épp jól illik Teherán hagyományos retorikájába. Sokkal inkább azért, mert a háborúval a diplomáciai figyelem most elfordul a bécsi atomtárgyalásoktól. Irán ezzel parkoló pályára került ezzel az alapvetően meghatározó kérdéssel. S a mostani helyzetben a hagyományos orosz és kínai támogatásnak is kevés súlya van a tárgyalóasztalnál.
De mennyire igaz mindez? A helyzet az, hogy Oroszország szerepe az atomtárgyalások során valóban visszaesett, ám Kínáé nem. Másrészt azzal, hogy a Nyugat a szankciókat erőlteti, olyan alternatív tábor kialakulását kockáztatja, amire a hidegháború óta nem volt példa. Ebben a körben Oroszország és Kína meghatározó játékosok, míg több további globálisan fontos állam, mint India, Pakisztán, Brazília, Egyiptom és az Öböl országai sem ellene foglalnak állás. Ez olyan alkupozíciót teremt Irán számára, hogy az alku elutasításával Teherán véglegesen az alternatív tábor mellett kötelezi el magát, ami tárt karokkal várja. Holott Irán visszacsatlakozása a globális energiaellátás folyamába Oroszország alternatívája lehetne. Legalábbis egy adott szinten.
Ennél fogva most legalább annyira nyugati érdek az Irán elleni szankciók feloldása, mint amennyire az fontos Teheránnak. Egyben azzal, hogy most az Öböl sem csatlakozik az oroszok elleni szankciókhoz, javítja kapcsolatait itteni szomszédaival. Amit eddig pozitívan fogadnak.
Bár az atomtárgyalások valóban kikerültek a figyelem középpontjából, ez összességében minden félnek könnyebbé teszi figyelmen kívül hagyni az ellenvetéseket. Amik mostmár szinten csakis Izrael részéről állnak fenn. A világot sokkal jobban foglalkoztatja most Ukrajna, ami az irániak kezére játszik. Márpedig amennyire mesterei a diplomáciának, ezt tudják is, hogyan használják ki.
Nem is csak az Öbölről szól
Az Öböl viselkedésének kiértékelése rendkívül fontos, tekintettel a világgazdaságban játszott szerepére. Főként az energiaellátás vetületében. Ám fontos megjegyezni, hogy összességében az arab és a muszlim világban sem tapasztalható kitörő lelkesedés a szankciók iránt. Az Öböl nem egy regionális folyamattól külön, vagy annak ellenében cselekszik. Ellenkezőleg, meglepő módon pont abba illeszkedik bele és bizonyos értelemben még stimulálja is azt. Gyakorlatilag az egyetlen arab állam, ami az amerikai álláspont mellé állt, az csődközeli Libanon volt, s ez óriási ellentmondásokat okozott.
Korábban foglalkoztunk már a régió egyes országainak állásfoglalásával, mint Szíria, Azerbajdzsán, vagy Algéria. Ezek mind különböző szinteken, de Oroszország mellé álltak. Pakisztán, ami hagyományosan hűvös viszonyt ápol Oroszországgal szintén magas szintű tárgyalásokat folytatott Moszkvában a mostani háború kitörésének előestéjén és komolyabb energetikai együttműködést sürgetett. Mi több, amikor az ENSZ Közgyűlésben Amerika és számos európai állam nyomást gyakorolt Iszlámábádra, hogy ítélje el Oroszországot és csatlakozzon a szankciókhoz, ‘Imrān Hān pakisztáni miniszterelnök példátlanul élesen kelt ki ez ellen.
Még érdekesebb, hogy számos olyan állam, amit amúgy legalább olyan mély válság sújt, mint Libanont és külső nyomás nehezedik rá, szinten semleges pozíciót foglalt el, vagy Oroszország mellé állt. Az egyik érdekes példát az a Szudán adja, ahol az átmeneti kormány gyakorlatilag összeomlott és azóta folyamatosak a tüntetések. Az ukrán válság előtt közvetlenül, február 23-án Kartúm magas rangú delegációt küldött Moszkvába, ahol nagyobb együttműködést sürgettek. Gyakorlatilag orosz támogatást kértek az amerikai nyomás ellen. Mi több, március 3-án az ország második embere, Muḥammad Ḥamdān Daqalū tábornok azt mondta, hogy “nincs akadálya egy orosz katonai támaszpont létének a Vörös-tenger mentén”, illetve, hogy ez “nem jelent fenyegetést Szudán biztonságára”. Ezt valószínűleg Washingtonban nem így látják.
Vagyis még az ukrajnai orosz hadművelet megindulása után is egy ország orosz katonai jelenlétet kér. Egy olyan ország, amelyet hatalmas amerikai nyomással kényszerítettek bele egy alkuba Izraellel.
Az egész Közel-Keleten ugyanaz a folyamat figyelhető meg. Vannak, akik úgy számítanak, hogy a gazdasági érdekek nem támasztják alá az Oroszország elleni szankciókhoz való csatlakozást. Ám a többség ma már Oroszországot nem úgy ítéli meg, mint az ideológiailag aggályos, veszélyes Szovjetuniót, hanem mint Amerika lehetséges alternatíváját. Ami legalábbis az utóbbi három évtized során óriási pusztítást okozott a térségben.
Új szelek fújnak
Ami az Öböl helyzetét illeti, még ha nyugati véleményformáló központot el is próbálják ezt fedni, számos ok áll fenn arra, hogy ne csatlakozzanak az Oroszország elleni gazdasági háborúhoz. A pénzügyi okok ennek csak egy részét jelentik, hiszen nem áll érdekükben növeli a kitermelést egy olyan időszakban, amikor az egekbe szöknek az árak, hogy ezzel pont saját bevételeiket vágják vissza.
Vannak persze személyes okok is egyfajta visszavágásra, amint azt láthattuk egyrészt Szaúd-Arábia és az Emirátusok, másrészt Katar estében.
De ezeknél nagyobb okok is vannak. Ezek az eddig elkötelezett amerikai szövetségesek méregetik a lehetőségeiket. Meddig menetnek el Washington akarata ellenében? Nyilván nem azzal számolnak, hogy teljesen el tudnának szakadni az amerikai gyámkodástól, esetleg Oroszország, vagy Kína a helyére lépne. De a világ efelé halad.
Ezért keresnek alternatívákat. Korábban Izraellel, ami ezzel együtt sem egy lezárt kérdés, de egyben egyre inkább megbékülve Iránnal az atomalku közeledtével. S itt utalni kell arra, hogy minden meghatározó öbölállam magasrangú tárgyalásokat folytatott Teheránnal a mostani válság kezdete óta.
Idővel kiderül milyen messzire jutnak. De az amerikai elvárások elutasítása, akármilyen szimbolikus lépés is legyen ez, már mutatja, hogy új szelek fújnak.