Nagyjából két hete a Washington és Tel-Aviv által február 28-án indított háború egy törékeny tűzszünethez ért, a megállapodás szerint két hétre. Elvileg azért, hogy kidolgozzák az Irán által bejelentett tűzszüneti feltételeken nyugvó megegyezés részleteit. Csakhogy ilyen célú tárgyalásokra sosem került sor.

            A tűzszünet időkerete ezen a héten lejárt, ami azzal fenyegetett, hogy a háború ismét fellángol. Az utolsó pillanatban azonban Trump úgy döntött, hogy visszatáncol és “határozatlan ideig” meghosszabbítja a tűzszünetet, bármit is jelentsen ez, állítólagosan pakisztáni kérésre. Bár a pakisztáni fél sosem jelzett ilyen igényt.

            A zűrzavart tetézi, hogy amikor ‘Arāqčī iráni külügyminiszter diplomáciai körútba kezdett Pakisztánba, Oroszországba és Ománba, Trump hirtelen azt kezdte hirdetni, hogy ennek célja a tárgyalások következő fordulója Iszlámábádba, ahová el is küldte a delegációt. Ugyan a pakisztáni vezetés kész volt teret adni az egyeztetéseknek, amennyiben Teherán egyetért, az irániak sosem jelezték, hogy ez lenne a pakisztáni látogatás célja. Trump manővere nem sikerült, majd április 25-én Trump a legkülönbözőbb légből kapott kifogásokra hivatkozva bejelentette, hogy mégsem akar tárgyalni. Mindezt azután, hogy ‘Arāqčī már elhagyta Pakisztánt. Mostanra ugyan már szinte semmi érdemi jelentősége nincs annak, amit Trump mond, a kínos igazság az, hogy Irán nem nagyon akar tárgyalni az amerikaiakkal. Legalábbis nem fenyegetések és nyomás alatt.

            Ezt pedig felveti a kérdést: Ismét hamarosan háború kezdődik az Öböl térségében? Merthogy a megalapozatlan állítások és az iráni tárgyalások tisztázatlan céljai ködében, miközben Washingtonban folyamatosan cserélődik a katonai és politikai legfelsőbb vezetés, a fegyverzet folyamatosan áramlik a térség felé. Pont a háború kitörése előtt februárban. Ahhoz pedig, hogy felmerhessük, hova tartunk, fel kell mernünk a realitásokat. A realitás az, hogy eddig a háborút Irán megnyerte, de egyelőre nem tudta learatni ennek eredményeit. Trump pedig kezd kifutni a lehetőségekből, miközben szorítja az idő.

Patthelyzet

            A realitás az, hogy az Irán elleni közel másfél hónapnyi amerikai-izraeli offenzíva, illetve a venezuelai mintára elképzelt látványos akció kudarca után, amikor Iszfahánban a dúsított iráni urániumot akarták megszerezni, Washington előtt négy lehetséges választás volt a háború lezárására. Legalább időlegesen.

            Az első a háború fokozása. Vagyis Trump beváltaná ködös fenyegetéseit és pusztító bombázási akciókat indítana az iráni alapvető infrastruktúra, az energiahálózat és a főbb gazdasági központok ellen. Ezzel a cél gyakorlatilag az iráni állam megbénítása. Ezzel a lehetőséggel az a gond, hogy Irán hatalmas ország egy nagyobb összetett és kiterjedt energiahálózattal és gazdasággal. Vagyis nagyon is kérdéses, hogy az egyértelműen nagy pusztítás mellett mennyire lenne valóban lehetséges megbénítani az iráni államot. A másfél hónapig tartó bombázási hullám már bizonyította, hogy földalatti rakétavárosokban nem lehet érdemi károkat okozni bombázással, vagyis még egy “sikeres” bombázási hullám esetén is az iráni katonai képességek leglényegesebb eleme lényegileg érintetlen maradna. Egy ilyen masszív eszkalációra válaszul viszont Teherán hasonlóképpen válaszolna, az Öböl térség teljes energiaszektorát elsöpörné. Minthogy pedig ezek az országok összehasonlíthatatlanul kisebbek és amint a háború megmutatta, teljesen védtelenek az iráni rakétacsapásokkal szemben, Irán sokkal nagyobb valószínűséggel járna sikerrel. A Hormuzi-szorost pedig még egy ilyen brutális fokozódás sem nyitná meg.

            A második lehetőség a háború fokozása egy szárazföldi invázióval akár a Hārg-sziget ellen, vagy Irak felől valamely más határövezetben. A sikertelen akció után Iszfahán közelében ez egy még kockázatosabb kaland lenne, miközben a már jelzett gondok mind fennállnának. Továbbá egy ilyen akció mögött nem állt semmilyen világos stratégia sem, hogy mit tegyenek egy “sikeres” hídfőállás kialakítása esetén, amit az irániak folyamatosan bombáznának.

            A harmadik, legfélelmetesebb opció az atomfegyver bevetése Irán energiahálózata, vagy infrastruktúrája megbénítására, esetleg valamely más kiemelt célpont ellen. Egy ilyen lépésnek nyilván meglenne a maga sokkhatása, ami esetleg feltétlen megadásra kényszeríthetné az iráni vezetést. Ám ez egy óriási kockázat. Nemcsak azért, mert az iráni források már a háború előtt is világosan utaltak egy ilyen eshetőségre, vagyis számolnak egy lehetséges atomcsapással és így erre az esetre is van forgatókönyvük, hanem mert nincs terv arra az esetre, ha Irán mégsem adná meg magát. Márpedig erre van történelmi tapasztalat. A ‘80-as években az Irakkal vívott háború során, amikor az iráni haderő messze gyengébb volt, ugyanezt az elrettentő erőt a – nyugati államok által szolgáltatott – vegyi fegyverek jelentették. De nem törte meg az irániakat. Ez még csak a legkisebb gond ezzel a lehetőséggel. Atomfegyvert bevetni egy atomfegyverrel nem rendelkező állammal szemben, ami nem támadott és nem jelent életbevágó veszélyt az Egyesült Államokra minden megmaradt nemzetközi norma megsértését jelentené. Amerikát a nemzetközi kiközösítés fenyegetné. A felháborodás mind országon belül, mind nemzetközileg kibírhatatlan lenne. Mi több, a sugárzás pusztító erővel elérné az öbölországokat is, amik az USA fontos szövetségesei és komoly jövedelemforrásai. Ez lenne Trump öröksége az utókornak. Egy elnök, aki olyan mélyre ásta magát egy megnyerné tétlen háborúba, hogy végül atomot dobott egy az USA-t soha meg nem támadó országra és végül a Közel-Kelet nagy részét sugárfertőzötté tette. Márpedig nem szabad elfelejteni, hogy Amerika a II. Világháború során Japánra ledobott atombombák erkölcsi súlyával sem birkózott meg soha, holott akkor Japán volt az agresszor. Mindezeken felül pedig ez az opció sem oldaná meg a már említett gondokat, ha Irán nem adja meg magát.

            A negyedik eshetőség pedig a háború megállítása volt, legalábbis addig, amíg sikerül rendezni a sorokat és valamiféle további stratégiát ki lehet alakítani. Időközben pedig esetleg kedvezőbb körülményeket lehet kialakítani. A gond csak az volt, hogy bár Trump a háború második hete óta folyamatosan jelezte, hogy tűzszünetet akar kötni, Teherán hallani sem akart erről, hacsak bizonyos feltételei nem teljesülnek. Persze Trump dönthetett volna úgy, hogy mint Jemenben, kihirdeti, hogy győzött és egyoldalúan befejezi a háborút, de ez még nem állította volna meg az irániakat abban, hogy tovább bombázzák az amerikai támaszpontokat az Öbölben és a tel-avivi rezsimet. Ezért Trumpnak amellett döntött, hogy úgy éri el a tűzszünetet, hogy minden iráni feltételbe beleegyezik, tudván, hogy majd idővel úgyis változtat majd rajtuk. Leegyszerűsítve a a stratégia azt volt: “Megígérünk mindent, de nem tartunk be semmit!” Pontosan tudván, hogy Terehrán nem igen utasítják el egy olyan tűzszünetet, ami a saját feltételei alapján születik. Főként, ha annak alternatívája az atomcsapás. Ezzel párhuzamosan pedig Trump arra játszott, hogy Teherán úgysem fogja tudni rákényszeríteni a feltételek betartását. Ezért tehát ezt az utat választotta, hogy időt nyerjen és kitalálja, hogyan tovább, addig is csökkentve az Amerikán belüli feszültséget. 

            Így alakult ki a mostani látszat tűzszünet. Ez ugyan egy hatalmas visszalépés a Trump által a háború elején hirdetett “feltétel nélküli megadáshoz” képest, de ez mostmár messze nem a legnagyobb ellentmondás Trump zavaros nyilatkozatai között.

A sosem volt tűzszünet

            A bombázási hullámot követi tűzszünet feltételeit Washington szinte egyáltalán nem tartotta be, még kevésbé Tel-Aviv, de legalább egyelőre a pusztítás mértéke csökkent. Legalábbis az Öbölben. Ez jelenthette volna az utat a további, átfogó békemegállapodás felé. Ahhoz azonban, hogy lássuk mennyire nem működött és mennyire megszegte Washington a megállapodást, látunk kell annak feltételeit. Merthogy Irán pontosan ezért nem bízik többé az amerikaiakban, még a látszat szintjén sem. Éppen ezért akadtak el a tárgyalások.

            A tűzszüneti feltételek szerint minden harci tevékenységnek le kell állnia két hétre minden fronton, beleértve ebbe Iránt, Irakot, az öbölállamokat, Libanont és Palesztinát. Washington feloldanák a zárolt iráni vagyonokat, valamint az elsődleges és másodlagos szankciókat, elismerné Irán atomtechnológiához való jogát, beleértve ebbe a dúsítást is, valamint beleegyezne valamiféle jóvátétel fizetésébe a károkért. Irán fenntarthatná ellenőrzését a Hormuzi-szoros fölött, vagyis szedhetne használati díjat. Figyelemre méltó módon szó sem esett Irán rakétaprogramjáról, vagy hogy korlatoznia kellene kapcsolatait térségbeli szövetségeseivel. Mindezért cserébe Irán is leállította rakétacsapásait és meg kellett nyitnia a Hormuzi-szorost – a katonai és izraeli kötődésű hajókat leszámítva – a hajózás számára, valamint beleegyezett, hogy pakisztáni közvetítéssel tárgyalásokat folytat azzal a céllal, hogy minden vitás kérdést lezárjanak. Itt pedig Pakisztán szerepe külön kiemelését érdemel. Szintén a feltételek részét képezte, hogy bármi legyen is a megállapodás végleges tartalma, azt külön ENSZ BT határozatban rögzítenék, hogy a lehető legnagyobb garanciát adják, ezúttal Washington is be fogja azt tartani.

            Ki kell itt emelni a pakisztáni közvetítés fontosságát. Amit döntő részben a hadsereg vezérkari főnöke, Āṣim Munīr tábornagy személyesen végez. Ez már csak azért is fontos, mert Pakisztán az egyik olyan ország a világon, ahol sokkal inkább a hadseregnek van országa, semmint az országnak hadserege. Ez tehát azt jelenti, hogy a fegyveres erők egyszemélyi vezetője az ország gyakorlati feje, sokkal inkább, mint a választott politikusok. Az, hogy Pakisztán ilyen magas szinten és kitartóan részt vesz a tárgyalásokban nagyon fontos jelzés arra, hogy mi is történik Én korábbi tárgyalási folyamat során Washington és Teherán között számos különböző ország járt el közvetítőként Olaszországtól Ománig, és sok más ország is jelentkezett, vagy került szóba, mint például Törökország. Pakisztán soha. Akkor miért pont most?

            Azt tartják, hogy minden háború végén a “béketeremtő” az igazi győztes, az a fél, aki felügyeli is irányítja a békekötési folyamatot. Márpedig dacára annak, hogy történelmi okokból a pakisztáni politikai és katonai elit milyen közel áll a brit és az amerikai elithez és annak gondolkodásmódjához, a pakisztáni állam elsősorban és minden más viszonyrendszernél sokkal inkább kínai érdekeltség. Iszlámábád hozhat jelentős döntéseket Kína szándéka nélkül, de sosem azok ellenére. Ennek pedig számos oka van. Innen gyanítható, hogy a pakisztáni közvetítés nagyon erős kínai érdekeltséget jelent a feltételek megszabásában. Ezért is járult Teherán hozzá ezekhez a tárgyalásokhoz ilyen formában, miközben minden más közvetítési kísérletet elutasítottak.

            Annak ellenére, hogy első hallásra hihetetlen módon az iráni feltételeket elfogadták, a tűzszünet igazi természete nagyon hamar megmutatkozott. Először is, Tel-Aviv nemcsak nem állította le a háborút Libanon ellen, hanem még fokozta is, brutális mészárlásokat követett el elsősorban Bejrútban és Libanon déli részén a polgári lakosság bombázásával. Amire Trump úgy reagált, hogy Libanon nem része a megállapodásnak. Amire a pakisztáni közvetítő fél is azt válaszolta, hogy márpedig Libanon része az egyezménynek. Napok teltek el így és csak annak amikor Teherán azzal fenyegetett, hogy rakétacsapásokkal válaszol, akkor egyezett bele Trump, hogy lép, megparancsolta a tel-avivi rezsimnek a mészárlások leállítását. Amit ugyan teljesen nem hajtott végre máig, csupán visszafogta annak mértékét.

            Sem a befagyasztott vagyonokat, sem a szankciókat nem oldották fel, még ideiglenesen sem. Ez a téma fel sem merül az amerikai közbeszédben, ami jól jelzi, hogy még szándék sincs a a vállalás végrehajtására. Aztán Trump elhíresült húzásával maga is blokád alá vonta a Hormuzi-szorost és az iráni kikötőket. Ami aligha a megfelelő módszer egy ilyen kereskedelmi csomópont megnyitására, ami elvileg pont a cél lett volna a globális gazdasági katasztrófa elkerülésére.

            Az utóbbi egy hét során, bár a blokádot csak részlegesen sikerül fenntartani, még le is foglaltak két iráni hajót, ami már önmagában is katonai cselekedet, egyáltalán nem összeegyeztethető a tűzszünettel. Minthogy pedig Irán viszonozva ezt maga is lezárta a szorost, nem is bizonyult hasznos módszernek.

            A megállapodás egyetlen része, amit megpróbáltak betartani – egymás közvetlen bombázásának megállítása mellett -, hogy tárgyalóasztalhoz ültek. Egyetlen fordulóra Iszlámábádban április 11-én és 12-én, ami amerikai oldalról Vance alelnök, míg iráni oldalról Qālībāf házelnök vezetett. A tárgyalásoknak azonban amerikai részről nem volt világos menetrendje, folyamatosan visszatáncoltak a korábban már elfogadott feltételektől és nem voltak világos határidők sem. Nem volt világos ajánlat, vagy elvárás. Amiből az következik, hogy az amerikaiak nem a megoldás érdekében tárgyaltak, a szándék nem volt komoly.

            Ez pedig arra utal, hogy a tárgyalások ismét csak ürügyet jelentenek, hogy időt nyerjenek, amíg felkészülnek az újabb katonai csapásra. Merthogy időközben az amerikai csapatok és katonai eszközök folyamatosan áramlanak az Öböl térségébe, egyre gyorsabb ütemben. Nem tűnik kétségesnek, hogy a háború hamarosan újra kezdődik.

            Valami azonban még nem áll készen, vagy Trump még nem döntött, mivel április 24-én a tűzszünet határideje lejárt, de a háború újrakezdéséről helyett az utolsó pillanatban egyoldalú és határozatlan idejű hosszabbítást jelentett be. Ami most az irániakat hozza abba a nehéz helyzetbe, hogy ugyan nem érték el céljaikat, a háborút sem folytathatják, hiszen Irán tűnne fel agresszornak.

            Bármi következik is azonban, egyelőre Irán helyzete javul, még ezzel a hamis tűzszünettel is. A háborút megnyerte, de az eredményeit egyelőre még nem tudta biztosítani. Hogy Irán mennyire és milyen módokon győzött a háborúban, az a jövő heti folytatás témája lesz. Addig azonban még nagyon sok minden alakulhat.

Mi következik?

            Úgy tűnik, hogy az amerikaiaknak meg jobban meg kell szégyenülniük ahhoz, hogy feladják ezt a háborút. Új Vietnámra van szükségük. Olyan megaláztatásra, mint amikor a lakosság élőben nézte Saigon, vagy Kabul elestét.

            Vajon Washington tényleg meg fogja játszani harmadszor is ugyanazt a trükköt egy éven belül, tárgyalásokat színlel, hogy aztán az utolsó pillanatban pusztító támadást indítson? Jelenleg ez szinte biztosnak tűnik. A folyamatosan a térségbe áramló fegyverek és csapatok szárazföldi akcióra utalnak. Pontosan ezért nem bízik Teherán a tárgyalásokban és veszi azokat szinte semmibe. Ezért üzeni, hogy amennyiben Washington kész elfogadni a tűzszüneti feltételeket tárgyalhatnak, de addig világos menetrend nélkül nem fog tárgyalni. Katonai termelése folyamatos, pótolja a kiesett eszközöket, a lakosság még mindig minden este az utcákon tüntet a kormány mellett, a legfontosabb katonai és politikai vezetők pedig, mint as-Sayyid Hāmeneī, nem mutatkoznak.

            Így, vagy úgy, Trump nagy valószínűséggel át fogja adni magát a kísértésnek, hogy a válságot háborúval oldja meg, egy sor merényletet és szárazföldi akciót indít majd. Azt, hogy merényleteket terveznek jól mutatja, hogy az amerikai állami média azt a hamis látszatot kelti, mintha mély törésvonalak lennének az iráni vezetésben, tehát “csak” meg kell ölni azokat, akik akadályozzák az “alkut” – ami alatt ők megadást értenek – és a mérsékeltekkel hamar meg lehet egyezni. Ha ezt egy szárazföldi invázió is követi, akkor az irániak be fogják engedni őket egy pontig, ha csak lehet nem az egyik szigetre, hanem egy határövezetbe. Itt körülzárják és folyamatosan bombázzák, kivéreztetik őket. Közben pedig letarolják az amerikai szövetséges öbölállamokat, akik ezt az amerikai inváziót kiszolgálják és pénzelik. Ez pedig megalapozza majd a háború utáni új erőegyensúlyt a térségben. Ez lesz Trump politikai halála.

            Ennek az egyetlen alternatívája valamiféle alku. Valamilyen kiegyezés félúton. Ami kevésbé valószínű. Teherán nem bízik az amerikaiakban és nem akar megengedni még egy olyan kijátszható egyezményt, mint a JCPOA volt. Nagyon szilárd biztosítékokat követelne egy megegyezéshez, ami egyszerűen nem illik Trump eddigi karakteréhez.

            Az iráni vezetésnek egyetlen komoly félnivalója volt, mint akár egy éve is. Ez a belső politikai összeomlás, egy komoly belső felkelés, ami aláásná a helyzetét a háború közepette, nemzetközileg pedig elfogadhatóvá tenné az amerikai-izraeli “rezsimváltást”. Ez a félelem azonban mostanra szinte elhanyagolhatóvá vált, akár az egy évvel ezelőtti állapotokhoz képest is összehasonlíthatatlanul javult a kormányzat helyzete. Mind a 12 napos háború, mind a mostani háború során a lakosság masszív tömegben minden nap az utcán tüntetett a kormány mellett. Az elvesztett politikai és katonai vezetőket pedig nem kevésbé hasznos személyekkel sikerült pótolni, vagyis az állam maga bizonyította ellenálló képességét.

            Ha az iráni állam a mai formájában végül megmarad, ami jelenleg a legvalószínűbb forgatókönyv, akkor át fogja alakítani a térség politikai térképét. Ez kezd a nyugatiakban is tudatosulni. Az amerikai közbeszédben is egyre világosabb ez a felismerés. Trump mostmár arról beszél, hogy a Hormuzi-szoros nem fontos Amerikának, van elég olaja ellátni magát és a világot, a szoros lezárása tehát az amerikai eladásoknak kedvez. Ellenzői ugyanakkor arról beszélnek, hogy a Közel-Kelet már nem fontos Amerikának, mert van elég olaja. Miért kellene tehát életeket áldoznia, amikor ennek egyedüli haszonélvezője a tel-avivi rezsim? Bár a cél felfogás különbözik, de az üzenet azonos. A konfliktus lezárása után Washingtonnak nem lesz már ugyanakkora befolyása az Öbölben, mint előtte volt. Miközben Irán fennmarad. A mozgástere pedig egyre nő majd.

            Ezen a ponton a nyitott kérdés már csak a végső eredmény ára, hogy mennyi idő lesz azt elérni és mekkora pusztítást hoz még a konfliktus. Az a kérdés, hogy Irán mennyit tud megvalósítani céljaiból, illetve, hogy milyen áron. De a lényegi eredmény már szinte biztosan eldőlt.