Április 23-án – országtól függően plusz-mínusz egy-két nap – kezdetét vette a 2020. évi Ramadán. Amint az szokás az arab világban, minthogy ilyenkor kisebb a munkaterhelés és a családok még a szokottnál is többet ülnek a tv előtt, ez a hónap mindig tele van vadonatúj sorozatokkal. A sorozatok, vagy szappanoperák egy igen népszerű műfajt jelentenek a Közel-Keleten és Ramadán idejére mindig sok újat készítenek. Ezek egy része a Ramadánra, vagy más vallási témákra koncentrál, míg a többség romantikus, vagy csak egyszerű vicces szórakozást nyújt a nézőket a képernyők elé láncolva. S amint az szintén szokás már, ezek egy része tele van nyíltabb, vagy bújtatottabb politikai üzenetekkel, kihasználva a nézők magas számát, és hogy ilyenkor a megsokasodott családi találkozókkal és vallási összejövetelekkel a frissen bedobott témákat jobban kitárgyalják. Legtöbbször ez volt a csöndes útja a közvélemény feltérképezésének bizonyos támákról, más témákban így tartották fenn a nemzeti szellemet, vagy dobtak be új elképzeléseket. Nincs is ebben semmi új, hiszen mindez már évtizedek óta zajlik. Egyes sorozatok vitákat szültek, míg mások, mint a híres szíriai Bāb al-Ḥāra – A környék kapuja – hatalmas sikerek lettek, számos folytatást és utósorozatot szülve.

            Ugyez volt várható idén is. Főként mert már február óta látható volt, hogy a koronajárvány valamilyen mértékű lezárasokat, karantént fog okozni – ez meg is történt -, mely még több nézőt szül majd. Kétségtelenül ez a számítás bejött. Ez az év pedig tele volt komoly politikai témákkal a szíriai háborútól a Öböl-Irán szembenálláson át az egyre növekvő amerikai beavatkozásig a térségbe. S persze ott volt az “évszázad alkuja” a lista tetején. Pont ez a terület az, ami a legnagyobb csatatér lett most, immár Ramadán felénél járva, ahogy a teljesen különböző nézőpontok és azok pártolói összecsaptak.

            Kiváltképp három sorozat, egy szír és két szaúdi okozott nagy vitákat az arab közvéleményben, melyek mind az palesztin kérdésre összpontosítottak. Idén azonban mind egy újszerű fordulattal fogva meg a kérdést.

            Mik ezek a sorozatok és miről szólnak? Mi váltotta ki a téma iránt ezt a hatalmas érdeklődést és milyen programokat jelenítenek meg? Milyen üzeneteket hordoznak a jövőre nézve, ahogy ez a muszlim év kezd a végéhez közelíteni? Főként minthogy ramadáni időzítésük ellenére ezek a sorozatok sokkal kevésbé a muszlimokról szólnak, hanem így, vagy úgy más vallási közösségekről. Mind látszólag sugalmazott, de élesen különböző módon.

 

Ḥāris al-Quds – Jeruzsálem Őre

            Ez a szír sorozat alapvetően a hagyományos a módon közelítette meg a témát, ám pár üdítő újjítással. A sorozatot a szír állam egyik héttérszerve készítette pár olyan arab csatorna támogatásával, mint az al-Mayadeen, és Hilarion Capucci katolikus érsek életéről szól. Egy szimbólikus személyről úgy a szírek, mint a palesztinok többsége számára.

            Capucci érsek atya György néven 1922-ben született az észak-szíriai Aleppóban, a francia elnyomás első éveiben. Amit gyerekként nemcsak megélt, de híresen meg is gyűlölt. Papnak tanult és hamar erre az útra is lépett, hogy aztán tanulmányait Libanonban és később Jeruzsálemben folytassa, mely akkor brit elnyomás alatt állt még. Jeruzsálemben élte meg a II. Világháborút, melyet aztán 1947-ben hagyott el, amikor már Palesztina feldarabolása előre látható volt. Papként a Görög Katolikus Melkita Egyház – az egykori bizánci kereszténység egy kisebb ága – aleppói bazilita rendjéhez csatlakozott, mely később Caesarea bíborosává válaszotta. Ezzel a palesztin területekért felelt, székhelye pedig Jeruzsálem volt. Csak két évvel az 1967-es háború előtt tért vissza tanulmányi egykori színhelyére, amikor Jeruzsálem izraeli megszállása elkezdődött, s ami belőle is komoly reakciót váltott ki. Híres volt arról, hogyan működött együtt palesztin ellenállási szervezetekkel, úgy a keresztényekkel, mint a muszlimokkal, s idővel a palesztin ügy hangos szószólója lett. Ezt az álláspontot mellesleg a keleti egyházak többsége osztja mind a mai napig. 1974-ben az izraeli hatóságok letartóztatták fegyvercsempészetért, amiért 12 évre ítélték izraeli börtönben. Feljebbvalói többsége, mint V. Maximos érsek mellette azon az alapon, hogy Capucci morális kötelessége volt az elnyomottak védelme. Akkora személyiség lett, hogy még a legtöbb muszlim szervezet fogolycserelistáján is rajta volt. 1978-ban a Vatikán közbenjarásával szabadon engedték, miután négy évet volt börtönben. Későbbi békemissziókban is aktív maradt, mint az iráni túszdrámában 1979-ben közvetítőként, és aktívan felszólalt Irak 2003-as amerikai megszállása ellen. 2009-ben és 2010-ben is rajta volt azokon a hajókon, amik segélyszállítmányokat akartak bejuttatni Gázába a tengeren át. Az utóbbi volt a híres Mavi Maramara, ami 12 embert öltek meg az izraeli fegyveres szervek. Capuccit ismét letartóztatták, de ezúttal hamar szabadult. 2017-ben, 94 éves korában halt meg a Vatikánban, nemsokkal azután, hogy megünnepelhette szülővárosa, Aleppó felszabadulását a terrorista szervezetektől.

            Amióta csak elhúnyt folyamatosan szó volt arról, hogy sorozat, vagy film készülne az életéről, ám ez eddig húzódott. A gyártás csak 2019-ben indult meg a forgatókönyv elfogadása után és 2020 februárjában ért véget.

            A sorozat, melynek még a közepén járunk, hiszen minden nap egy részt vetítenek belőle – és a nagy érdeklődés miatt várhatóan lesz belőle feliratos verzió – 2016-ban kezdődik Aleppó felszabadulásának ünneplésével. Ezek után két külön szálon folyik tovább a cselekmény. Az egyik Capucci életét mutatja be gyermekkorától lelki szellemi fejlődésével főként a palesztin kérdésre összpontosítva; míg a másik főként barátait és környezetét mutatja be öregkorában, akik próbálnak túlélni a háború súlytotta Szíria körülményei között, s megpróbálják újraindítani az életet Aleppóban. Ennél fogva egy erős kettős üzenetet fogalmaznak meg, hogy a palesztin kérdés és a Szíria felszabadításáért folytatott harc egy és ugyanaz, az elnyomás ellen.

            A stílus és a rendezés a szokott szír szappanopera fordulatotakat használja komoly drámai tartalommal, számos klisével, de alátámasztva a ténnyel, hogy ez szinte dokumentumfilm. Ugyanakkor számos erős üzenet fogalmazódik meg, és valóban igaz is, hogy Capucci nagyon szoros együttműködést szorgalmazott minden keresztény felekezettel, de épp így a muszlimokkal is, erősítve a vallási türelem és együttműködés eszméjét. Az egyik jelentésben például, mely Jeruzsálem 1967-es izraeli megszállásának hatásait mutatja, a 14. részben Capucci bíboros utasítja társait, hogy temessék el a holtakat és megkér egy muszlim sejket, hogy segítsen. Azt mondja neki, hogy ő imádkozik a keresztényekért, míg a sejk majd a muszlimokért. Ám amikor jelzik, hogy a holtak egy részét nem azonosították, így nem tudni, hogy keresztények, vagy muszlimok voltak-e, arra kéri a sejket, hogy imádkozzanak együtt. Szintén Jeruzsálemben a ‘40-es években töltött ideje kapcsán tűnik fel egy Umm ‘Aṭā^[1] nevű karakter, egy palesztin muszlim özvegy jeruzsálemi lakos, akit folyamatosan környékeznek meg más palesztinok, hogy adja el a házát zsidó betelepülőknek. Amit ő visszautasít minden szegénysége ellenére, és folyamatosan az akkor fiatal pap Capucci segíti ki pénzzel. A szereplő egy idealizált képe a palesztin embereknek a zsidó hatalomátvétel idején. A névnek és a személyiségnek késöbb még lesz fontossága.

            A gyártó csapat még csak erősíti az összetartozást azzal, amilyen sokszínű. A producer például Bāsil al-Haṭīb, egy hollandiai születésű szír producer közismert palesztin felmenőkkel, a főszerepet pedig Rašīd ‘Assāf játsza, egy híres szír tv és szíházi színész, aki egy a főként drúzok lakta déli as-Suwaydā’ tartományból való keresztény. A szereplőgárda a damaszkuszi sorozatok krémjét vonultatja fel, amiben vannak muszlimok és keresztények is. Ez jól egészíti ki a már amúgy is erőteljes morális és politikai üzenetet, a palesztin ügy melletti kiállást. Ami sokáig nemcsak a szír állam hivatalos politikája volt, de egyben egy az arabközi ügyekben használt politikai kártya is. Ám minden politikai megfontoláson túl egy olyan időben, amikor 40 éve a leghevesebb viták folynak az ügyben az “évszázad alkuja” és egy Izraellel kötendő átfogó béke körül nagyon erős lökést adott Szíria megítélésének és a szír államnak a jelen harcában. Ez később meg is mutatkozott, ahogy a sorozatok körüli háború elhatalmasodott.

 

Umm Hārūn

 

            Az első nagyobb felháborodast okozó bomba a dubaji székhelyű arab cégcsoport, az MBC részéről érkezett, ami számos műholdas csatornát üzemeltet Közel-Kelet szerte, folyamatosan az arab és a nyugati mozivilág ízlésesen megválogatott darabjait mutatva be. Szaúdi befektetők alapították a céget a 2000-es évek elején az Emirátusokban, minthogy akkoriban a még jóval konzervatívabb és zártabb környezet Szaúd-Arábiában ezt nem tett lehetővé. 2017-ben aztán Muḥammad ibn Salmān koronaherceg nagy tisztogatást tartott a potenciális riválist jelentő hercegek között, s ezek után a hálózat 60%-át eladták a szaúdi államnak. Így tehát az MBC, ami egyben sorozatok nagyipari gyártója, de egyben közreadója is, a szaúdi udvar közvetlen irányítása alatt áll. Ami nyilván nem jelenti, hogy minden terméket maga Muḥammad ibn Salmān, vagy stábja felügyel, de az igaz, hogy Rijád nagyon is bele tud szólni a műsorszerkesztése, ha valóban üzeneteket akar közvetíteni. S nyilvanvalóan idén egész sokat célba akart juttatni.

            Umm Hārūn, melyben a címszerepet Ḥayā al-Fahd ismert kuvaiti színésznő játsza, egy Kuvaitban élő képzeletbeli zsidó közösség élet körül forog. Bár kereken nincs kimondva, a díszletekből és a nyelvjarásból világos, hogy Kuvaitról van szó, ámbár némileg sejtelmes módon, mintha ez bárhol lehetne az Öbölben. A sorozat ennek a közösségnek az életét mutatja be a ‘40-es évek végén, hogyan élnek együtt muszlim szomszédainkkal békében és barátságban még az arab-izraeli háborúk előtt. A címszerep, Umm Hārūn a történet középpontja. Ő idősebb jól képzett nővér a helyi kórházban, amikben minden szomszédja megbízik és aki folyamatosan segít elboronálni a családi ügyeket. Akár muszlimokról, akár zsidókról legyen szó. Az alapötlet az volt, hogy betekintést adjanak egy az Öbölben élő zsidó közösség életébe, méghozzá teljesen másképpen, ahogy eddig ilyesmi egyiptomi, szír, vagy iraki környezetből volt látható. Vagyis ezúttal egyáltalán nem negatív megvilágításban. Itt bemutatják a gondolataikat, belső ügyeiket és válaszainkat a nagypolitika kihívásaira, ezzel pedig emberi és természetes képet kölcsönözve nekik. Dawūd rabbi, a falu rabbija például elkötelezett anticionista, aki teljesen természetesen viselkedik szélsőséges muszlim szomszédjával, a helyi imámmal, de egyben a helyi zsidók társaival is.

            Zsidó szerepeket bemutatni, kiváltképp nem a megszokott, sokszor már parodisztikusan negatív fényben igazi kihívás volt az MBC-nek, amit nyíltan ki is mondtak, hogy nagy erőfeszítés volt. Ennek érdekében felkérték Nansī Haḍḍūrī bahreini zsidó parlamenti képviselőnőt, aki korábban már nagy részletességgel feltárta a bahreini zsidó közösség történetét. Ő segített a szereplőknek élethűbb arculatot adni. Annyira, hogy a címszereplő Umm Hārūn-t – bár az MBC ezügyben nem beszél tisztán és sokszor kifejezetten le is tagadják ezt – távolról egy valós személyről mintázták, egy bizonyos Umm Ğann-ról, egy autodidakta bahreini bábáról, aki valaha a helyi egészségügyi szolgálat tagja volt. S bár csak sejthető, minthogy az egész környezet kitalált, de valójában inkább Barheint mutatja be, mint Kuvaitot.

            Elég érthető módon a sorozat éles reakciókat váltott ki nézőkből és közszereplőkből egyaránt, mondván, hogy maga a tartalom önmagában megvitatható, de elég nyilvánvaló az a politikai üzenet, hogy muszlimok és zsidók együtt tudnak, ahogy palesztin kérdés előtt együtt is tudtak élni. Vagyis nincs eleve elrendelt szembenállás a két oldal között és a köztük fennálló gondok semmiben nem mások, mint bármely más esetben a világon. Ezzel pedig azt üzenve, hogy a palesztin kérdés, egy az Öböl lakosságának nem igen érdekes ügy, az egyetlen akadály a zsidó-izraeli és az arab-muszlim-öböl emberek között. Az sem meglepő, hogy sokan támadták a sorozatot, mint ami az utat készíti elő az Izraellel való kiegyezésre, arra, hogy az Öböl, de legalábbis Rijád már belenyugodott az “évszázad alkujába”, illetve, hogy éppen ezért közvetítenek olyan üzeneteket most, hogy a zsidók jó emberek, építő szerepet játszottak az Öböl társadalmaiban, a palesztinok pedig érdektelenek számukra. Sokaknak az is gyanús volt, hogy számos jelenetben az Izrael terminus kifejezés hangzik el újra és újra, még messze 1948 előtt. Ez nemcsak történelmileg pontatlan, de eleddig tabunak is számított. Itt pedig nagyon élesen ütközött ki a kontraszt Umm Hārūn és Umm ‘Aṭā karakterei között.

            Az MBC és számos színész is, beleértve Ḥayā al-Fahd-ot azt hangoztatták, hogy az emberek túl korán ítéltek, a sorozat még nem ért véget, és eleve az csak azt mutatja be, hogy zsidók, keresztények és muszlimok hogyan éltek együtt normál körülmények között. Más szavakkal mindez csak a vallási tolerancia üzenete. Ámbár az nem éppen segített, hogy míg szinte minden arabnyelvű csatorna az Öbölben tagadja a való élettel való azonosságot, angolul már elismerik, hogy a sorozat egy igazi személy alapján született. Aki aztán finoman bábából, még az arab világban is a babona és a tudatlanság szimbólumából egyszerre tanult ápolónő, a fejlődés jelképe lett. Épp így az a tény sem volt jó hatással, hogy sorozatot egyből védelmébe vette és méltatta Avichay Adraee, az izraeli hadsereg arab nyelvű szóvivője.

            A legnagyobb kritika nyilván az időzítést és a politikai üzenetet érte – amit az MBC szóvivő Māzin Ḥayyāk szintén erősen tagadott -, minthogy ez az Izrael és az Öböl közti kiegyezést népszerűsítő ötletnek tűnik. Bár a Ḥāris al-Quds-szal való egybeesés valószínűleg véletlen, ebből hamar valóságos ideológiai háború lett az általuk megjelenített két világkép között. Éles reakciókat váltott ki újságírókból, mint az algír Salīm Bū Zaydí, és olyan vallási méltóságokból is, mint Jeruzsálem görög ortodox érseke, ‘Aṭā Allah Ḥannā, akik mind kiemelték, hogy az ilyen kísérletek nem tüntetik fel Izraelt jobb színben, csak a szaúdiakat sötétebben. Miközben az értékelések negatívak voltak, számos öbölbéli vélemény is arra hajlott, hogy az időzítés, a jelen politikai klíma igencsak alkalmatlan most erre. Ezzel azt erősítve, hogy a sorozat jó, csak az időzítés volt hiba. Mindezt azonban hamarosan beárnyékolta egy másik szaúdi szappanopera.

 

Mahrağ 7 – 7-es kijárat

            Mahrağ 7 egy állami vállalatnál dolgozó átlagos szaúdi köztisztviselő, Ḍūhī élete körül forog, aki a szaúdi közembert hivatott megtestesíteni. Alapvetően a karakter az átlagos szaúdi közgondolkodást modellezi, képzeli el a sorozatban. Az előző két példával ellentétben a Mahrağ 7 egy szándékosan könnyűvételű vígjáték egy családi sorozat formájában. A főszereplő folyamatosan különböző behatásoknak és új ötleteknek van kitéve barátai és családja által, csupa az Öbölben nehéznek számító kérdésnek, melyekből általánban beszélgetés alakul ki, vagy csak bemutatják, hogy lehet ezekkel az ötletekkel együtt élni. Példának okáért egy női főnök alatt dolgozik, aki Ḍūhī-t és buta, általában lusta kollégáit ügyesen irányítja és akivel viszonya is van. Később tizenéves lányával való vitái okoznak neki gondot, aki egyszer a homoszexualitást, máskor más vallásúak jogait hozza fel. Egy másik jelenetben a harmadik részben barátja és munkatársa elmondja neki, hogy izraeliekkel üzletel, ami nyomasztani kezdi, de a vita végére egyetértő véleményre jut. Minthogy ez egy átlagos családi szappanopera, így nincs egyenes történetszál benne, csak egymást követik az események. Ez pedig kiváló terep különböző ötletek bedobására a köztudatba. Nyilván ez is volt a cél. Ennél fogva a királyság, főként annak erősen nyugatbarát koronahercege végre a fiatalabb a generációk számára a figyelmet a modernitás felé terelheti, vagy – ahogy ez sokkal gyaníthatóbb – ezt a benyomást keltheti. De mik is ezek az üzenetek?

            Az első ötlet, ami kivágta a biztosítékokat az említett harmadik epizód volt, amikor a főszereplő kollégája elmondja neki, hogy izraeliekkel üzletel. Amikor pedig ezért Ḍūhī számonkéri a válasz egyszerű angolsággal: “So what?” (Akkor mi van?). Innentől pedig kifejti, hogy a szaúdi állam fizeti a palesztin közalkalmazottak béreit, ahelyett, hogy az a szaúdi állampolgároknak nyújtott szolgáltatásokba fektetne. Ami hiba, főként mert sok palesztin maga adta el a földjét a zsidó telepeseknek, így tehát nincs joguk panaszkodni, hanem el kéne fogadniuk a valóságot. Mindez egyszerűen nem a szaúdi emberek ügye. Ez a hangnem, bár a sima emberi önzésre játszik, igen veszélyes, egyben érezhetően nem a szaúdi, vagy öbölbéli nézőknek szánták. Szaúdi vagy akár öbölbéli emberek ugyan sokszor panaszkodnak, hogy fölöslegesen pénzelik a palesztin szervezeteket, pontosan tisztában vannak vele, hogy mindez csak egy halvány töredéke annak, amit államuk fegyverre költ. Megélhetési körülményeikre sem igen panaszkodhatnak, akik pedig Szaúd-Arábiában mégis, sosem a palesztinokat okolják ezért. Ugyanakkor ugyanez a panasz gyakran felmerül szír, libanoni, vagy iráni körökben, ahol az ilyen hozzájárulásoknak, főleg politikailag, jóval nagyobb ára van. Szintúgy a “palesztinok eladták a földjüket” fordulat is egy régi egyiptomi klisé újrafelhasználása, amit 1979 után használtak sokat. Sokak számára ez máris üzenet, hogy hasonló van folyamatban. Mindez szándékos volt, vagy csak önző?

            Egy mások vitát kiváltó téma Ḍūhī vitája volt lányával a hidzsáb viseléséről. Ennek végén arra jutottak, hogy mindez csak egy régi szokás, ami hamarosan feledésbe merül, de a változás nem jöhet túl gyorsan. Főként, fejti ki Ḍūhī, mert az új generáció túl sokat akar túl gyorsan. Tehát a hidzsáb elhagyása rendben van, ám az hozhat más nem kívánt eredményeket is.

            Beszéltek a homoszexualitásról is, amire egy új, nagyon finoman körbeírt kifejezést használnak, nem az általában bevett kifejezést, amit az emberek esetleg negatív érzésekkel köthetnek össze. Lánya úgy érvel, hogy az ilyen emberek is emberi lények, tehát emberi jogaik vannak és meg kellene engedni nekik, hogy kifejezzék magukat. Bár Ḍūhī elutasítja ezt, mondván ezek “nem emberek, hiszen nem viselkednek emberként”, a sorozat itt egy nagyon érzékeny témával foglalkozik, mégpedig nagyon hatásos módon. Merthogy a homoszexualitás, pontosabban a biszexualitás igen gyakori az Öböben. Pontosan a két nem szoros szétválasztása miatt nem ritka, hogy fiú közösségeken belül szexuális kapcsolatok alakuljanak ki. A legelterjedtebb esetben egy személy válik a “lánnyá”, akivel többen is közösülnek. E kapcsolatok egy része, bár már sokkal kisebb körben, de néha még a házasságkötés után is megmarad. Ez egy viszonylag ismert jelenség, ami általánban közösségi, vagy két ember közötti úr-szolga viszonyon alapuló kapcsolat a házassági kötelékek mellett, nem annak kárára. Ez a gondolat nagyon messze áll a fogalom nyugati értelmezésétől. Mindezzel az alkotók nyilván tisztában is voltak, csak sosem fejtették ki, amivel azt a látszatot keltették, hogy a két dolog azonos,. Ennél fogva egy vonzóbb képet alkottak róla, épp a fiatalabb és érintettebb generációkat kívánva fogékonnyá tenni. Mindez azonban, ahogy ez világos is az angol nyelvű magaarázatokból, a nyugati politikai közönségnek szól elsősorban, azt üzenve, hogy a szaúdi társadalom gyorsan közelít a Nyugathoz.

            Az MBC nem vette fel a kritikát, mondván, hogy ezek hétköznapi témák, amik amúgy is előfordulnak, csak most kitették őket a világ elé. Azt is felvetve, hogy egy sorozatnak sokkal kisebb hatása van az olyan nagy témákra, mint az arab-izraeli konfliktus. Bárhogy is, érvelt a cég szóvivője, mindez csak egy vígjáték és nincsenek végleges válaszok a sorozatban. Az ügy azonban nem ilyen egyszerű. A címszerepet a veterán szaúdi színész, Nāṣir al-Qaṣabī kapta, akit az arab világban főként egy másik ramadáni sorozat, a Selfie miatt ismernek, mely 2017-ben a Katarral szembeni válság idején készült és került adásba. A Selfie-t nyomásgyakorló eszköznek szánták, egyben a katari emberek szatírájának. Al-Qaṣabī itt egy katari embert játszik, aki kapcsolatba kerül a Dā‘iš-sal Irakban és Szíriában. Ezt általában igen rosszul fogadta az arab közönség. A főszereplőt – aki hamar az egyik Dā‘iš vezető lesz – és a terrorszervezet egyszerű tagjait általában brutálisnak és ostobának mutatják be, ám sokszor nem világos mi akart vicc, vagy szatíra lenni, és mit szánták komolynak. Egyszersmind igen megalázó képet festett az egyszerű szír és iraki emberekről, akik mind önzőek és ostobák, és pénzért elpusztítják a saját hazájukat. Al-Qaṣabī ismételt feltűnése tehát, bár valóban elismert komikus, már a sorozat kezdete előtt negatív színezetet adott.

            Ezeket az áthallásokat összetéve Umm Hārūn-nal elkerülhetetlenül erős üzenetet fogalmaztak meg, ami nem is kizárólag Izraelről szól, de az játsza a főszerepet. Köztudomású, hogy ezek az üzenetek nem mehettek volna át egy ennyire kézbe tartott hálózaton előzetes jóváhagyás nélkül. A terepet pedig jól előkészítették ennek egy Twitter kampánnyal még mielőtt a közönség láthatta volna a sorozatot. Az a tény, hogy a Twitter kampányt sem próbálták meg leállítani, sőt épp az ellenkezője történt, aligha lehet véletlen.

 

Mit is jelent Palesztina

            A sorozatok körüli vita még el sem kezdődött, amikor máris heves vita dúlt arról, hogy az Öböl esetleg kiegyezne Izraellel. Mindez már zajlik egy ideje az Öbölben, ahol tisztségviselők és újságírók már jó ideje mondják, hogy Irán az ellenség, míg Izrael nem az. Az Öböl egy ideje már közös védelmi protokollokat üzemeltet Izraellel az Egyesült Államok útján, végül pedig itt van az “évszázad alkuja”. Április végén aztán egy új hashtag született azzal a címmel: “Palesztina nem az én ügyem”. Itt számos karikatúrát köröznek, amin a palesztinok csak az Öböl pénzét akarják, ám eladják a házájukat; ölelgetik az irániakat, tehát inkább Teherántól kellene pénzt kérniük; illetve a katariak felé közvetítenek gyűlöletet, azt mutatva, hogy ők adták el a palesztin ügyet.

            Ismét csak meg kell jegyezni, hogy mindez a legfelsőbb körök jóváhagyása nélkül nem történhetett volna meg, máskülönben lépéseket tettek volna e hullám ellen, vagy legalább nyilatkozatok ítélték volna ezt el. De semmi. Aztán május 3-án, amikor a vita már éles volt az MBC sorozatai körül, egy szaúdi újságíró, bizonyos Rawwāf as-Sa‘īn egy videót tett közzé a palesztinokat és Palesztinát gyalázva benne. A videót hamar felkapta és reklámozta az izraeli sajtó, mely azt hangoztatja, hogy nincsen semmilyen Palesztina, ezek az emberek nem arabok, csak egy keverék, és a föld mind Izraelé, ahogy “az a Koránban áll”. Legalábbis szavai szerint. Több felület hamar törölte a videót, de as-Sa‘īn további videót tett fel, s mindez még csak nem is elszigetelt eset. Már 2019 júliusában egy másik szaúdi újságíró, egy bizonyos Fahd aš-Šammarī nemcsak ugyanezt hangoztatta, de azt is fejtegette, hogy az al-Aqṣā, a Sziklamecset csak egy “zsidó templom”. Mindezeket szem előtt tartva a sorozatok már csak egy lépést jelentettek. De mire ez a nagy felzúdulás az arab világban, ha egyszer az Öböl, és főként Szaúd-Arábia árulása és végtelen nyugatbarátsága rég közismert volt?

            Az a kellemetlen igazság, hogy bár egyáltalán nem az összes, de e vádak és állítások egy része  már jóideje forog az arab közbeszédben. Kuvaitban, mert a palesztinok 1990-ben a megszállás idején Ṣaddām mellé álltak. Egyiptomban és Jordániában, mert erőfeszítéseik csak háborút és veszteségeket hoztak. Libanonban a polgárháború miatt. Szíriában a Ḥamās és a többi hasonló szervezet miatt, amiket Damaszkusz támogatott, aztán ezek a háború során a terroristákat segítették, hogy aztán most ismét fordulva megint támogatást keressenek. Igazság szerint a palesztin vezetés döntéseit nagyon éles kritikák övezték szerte az arab világban már ‘Arafāt fénykorában is. Egy adott szintig ez kifejezetten a palesztinok ellen is irányul.

            Ám ez sosem ment odáig el, hogy megtagadnák tőlük arabságukat, vagy Jeruzsálemet érné támadás, mely szent az egész Közel-Keleten keresztényeknek és muszlimoknak egyaránt. Az utóbbi bő két évtizedben inkább egyfajta apátia volt, hogy összességében véve ami a palesztinokkal történt, az bűn. Hogy ők megérdemlik a földet, ám nagy szerepük van abban, ami velük esett, lustaságuk, óvatlanságuk, sőt még árulásaik miatt is. Így tehát másoknak nem kellene mindent feláldozni az ő ügyükért. Függetlenül azonban ezeknek az érzéseknek és gondolatoknak a valóságtartalmától, eddig nem volt olyan hullám, ami szerint Jeruzsálem nem szent, a föld Isten rendelése alapján a zsidóságé, hogy a palesztinok ne lennének arabok, vagy a terület őslakosai. Ezek új jelenségek, melyet közismert cionista témákkal csengetnek csak egybe.

 

Ellentétes szándékok

            A vallási és erkölcsi szálakon fölül a palesztin ügynek mindig van egy taktikai szerepe a Közel-Kelet legtöbb állama számára. Beleértve Törökországot és Iránt is. Morális és vallási jelentőségét kihasználva egyfajta verseny alakult ki, hogy aki a legtöbbet teszi az ügyért, az lehet a térség, vagy a muszlim közösség vezetője. Irán bevezette a Jeruzsálem napot Ramadán utolsó péntekére időzítve. Erdoğan rendszeresen szídta Netanyahut, hatalmas táblák hirdették őt Palesztina megmentőjének és ő engedte meg a Mavi Marmara akciót is. Sokáig Szaúdi-Arábia egy volt e játékosok között azon az alapon, hogy ő ellenőrzi Mekkát és Medinát, egyben ő vigyáz Jeruzsálemre is.

            Ám voltak mások, mint Szíria, Irak, vagy akár Egyiptom is sokáig, akik növekvő fenyegetést láttak Izraelben, amit meg kell állítani, vagy legalábbis a lehető legtávolabbi ponton kell lekötni. Ez jól egybecsengett az arab nemzeti gondolattal, ami egészen a ‘90-es évekig nagyon népszerű volt az arab köztársaságokban, bár a monarchiákban nem nagyon eresztett gyökeret.

            Szíria volt az a hely, ahogy ma is, ahol ezek a szempontok egymásra találtak és máig is idealizálják őket, még a csökkenő támogatottság ellenére is. A hangulat fenntartására a Ḥāris al-Quds típusú sorozatok elengedhetetlenek. Riyád és az Öböl többi része sosem osztozott ebben a palesztin “arab testvérek” életérzésben, ahogy semmilyen stratégiai szerepet sem jelentett nekik Palesztina, de legalább muszlimokat láttak bennük, akiket védelem illet. S voltak idők, mint Fayṣal király időszakában, amikor ezt a felelőséget komolyan is vették.

            Nehéz lenne tagadni, hogy most Rijád és az Öböl komoly része lemondott mindezekről és már csak koloncot látnak Palesztinában. A sorozatok közötti ellentmondásban jól látható a növekvő szakadék az arab világ jövőjéről alkotott nézetekben, s ebben Palesztina csak egyetlen tényező. A dolog sokkal mélyebb ennél, s most Rijád sokkal többet hagy el, mint csak Palesztina kérdését.

 

^[1] Umm anyát jelent arabul. Szokás az arab társadalmakban, hogy a szülőket a legidősebb fiúkról nevezzék el. Így lesz az apa Abū, míg az anya Umm, mely mögé a fiú nevét teszik. Tehát itt a szereplő neve csak ‘Aṭā anyja, anélkül, hogy valaha is kiderülne a születési neve.

 

 

---