Amikor legutóbb a líbiai válsággal volt alkalmunk foglalkozni még júliusban a helyzet a háború küszöbére érkezett. Miután Törökország komoly segítséget nyújtott líbiai védenceinek az ellenőrzési területek alapvetően átrajzolódtak és Egyiptom nagyon komolyan fontolgatta a nyílt katonai beavatkozást. Kairó minden szükséges politikai és katonai előkészületet megtett ehhez a radikális lépéshez, hogy nyers erővel a maga belátása szerint “megoldja” a válságot.
Bár továbbra is fenntartjuk, hogy a háború a küszöbön állt, számos ok miatt végül nem következett be. Mind Egyiptom, mind Törökország, a két fő támogató a harcoló felek mögött más frontokon volt lekötve, a helyi erők küzdelme pedig holtpontra jutott. Egyfajta ki nem mondott tűzszünet állt a kölcsönös fenyegetések árnyékában. S bár a helyzet nagyon is aggasztó volt, hirtelen az izraeli-emirátusi alku minden regionális számítást átrajzolt. Mind a két félnek megadatott a lehetőség, de egyben szükségszerű is volt, hogy újragondolják stratégiájukat, ez pedig kiváló terepet adott a líbiai felek egymás közötti megegyezésére, legalábbis időlegesen.
A fő probléma nem is a zándék volt, hanem a formula, a tárgyalások menete és helyszíne. Bár számos fél, úgy térségbeli, mint európai, orosz, vagy akár még amerikai is felajánlotta a tárgyalások vendégül levezetését, ezek vagy már korábban megbuktak, mint szűk egy éve a berlini konferencia, vagy valamelyik oldalon maguk is résztvevők voltak a konfliktusban.
Miután Tunézia, Oroszország és Algéria sem volt képes elég bizalmat szerezni egy konferenciához, Marokkó lépett fel, egyelőre úgy tűnik, sikeresen. Szeptember 6-7 között a marokkói főváros Rabat békés elővárosában, a nyugodt Būznīqa városkában tartották meg a Líbiai Párbeszéd konferenciát, ami 10-én meglepő, de ígéretes eredményt hozott. Pont mint 5 évvel korábban, ismét Marokkó tudta megtörni a jeget. Nāṣir Būrīṭa marokkói külügyminiszter ki is érdemelte azt ünneplés amit kapott. Ezúttal pedig remélhetőleg az eredmények tartósabbak lesznek, mint az előző marokkói megegyezés után.
Mit tartalmaz ez az új megállapodás és mit ígér a líbiaiaknak? Hogyan jutott a helyzet idáig, ha már egyszer ennyire közel járt a háborúhoz? Vajon ez egy régen vár rendezés első lépése, vagy csak egy időleges szünet a harcokban? Ezen a héten a Panorama a Būznīqa egyezményre összpontosít.
A Būznīqa egyezmény
Mint láttuk számos fél próbálta megrendezni a líbiai felek közötti párbeszédet, úgy a térségben, mint a nagy nemzetközi színtéren. Európai közvetítés ezúttal számos okból nem jöhetett szóba. Minden európai találkozó autómatikusan nagystílű nemzetközi konferenciát jelent minden érintett fél meghívásával, ez a formula azonban tavaly Berlinben leszerepelt. Túl sok érintett fél bevonásakor a hangsúly óhatatlanul elmozdul a helyi ellentétektől a nagy nemzetközi és nagyhatalmi osztozkodás felé. Ám ezúttal ezek a nemzetközi álláspontok túl messze vannak egymástól. A másik ok, amiért nem lehetett európai házigazda az az, hogy Európa, maga az EU erősen megosztott Líbia kérdésében. Nyilván minden tagállam valamiféle stabil helyzetet akar, hogy Líbia olyan szigetelő övezet legyen, ami az illegális migráció hullámait felfogja, ám míg bizonyos tagok Olaszországgal az élen ezt inkább egy Törökországgal kötött alku útján érnék el, addig mások, főként Franciaország mélyen szemben áll Ankarával és korlátozni akarja a török mozgást Földközi-tenger keleti felében. Franciaország egyben egy sokkal szélesebb küzdelmet is folytat Törökországgal, amihez számos EU tagállam nem akar csatlakozni. Mindez egy olyan helyzetet szül, ahol az EU messze megosztottabb annál, hogy eredményes házigazda lehessen.
Oroszország is ajánlkozott, hogy a szíriai minta alapján tárgyalásokat látna vendégül, de minthogy Moszkva maga is része a konfliktusnak ez nem volt kivitelezhető. Algéria is komoly erőfeszítéseket tett a közvetítésre. Algírt elsősorban annak a lehetősége szította fel, hogy Egyiptom a líbiai törzseket készült felfegyverezni és a háborúban bevetni, minthogy Algír pontosan tudja ennek milyen fenyegető kilátásai vannak az algír belbiztonságra. Egyben Algéria Törökországhoz is igen közel áll most, a konfliktusban szintén részes fél, s ez vezetett a viszautasítasához. Végül pedig ott volt Tunézia, kiváltképp a tunéziai elnök, aki nagyon szeretett volna már béketárgyalásokat látni. Tunézia alapvető biztonsági érdeke a harcok befejezése Líbiában, még inkább egy teljes regionális háború megakadályozása, minthogy már így is óriási terhet rótt rá a válság. Ám Tunézia maga is erősen megosztott, a líbiai válság minden eleme pedig belpolitikai kérdésként is jelentkezik.
Egy ilyen helyzetben, miközben nagyon komoly líbiai igény jelentkezett mindkét fél részéről legalább egy időleges megoldásra, Marokkó lépett fel és szervezett párbeszéd konferenciát, minthogy kellően távol áll minden érintett féltől. Ugyanakkor Marokkónak Tunéziával szemben megvan a kellő politikai és diplomáciai súlya.
A tárgyalások szeptember 6-án kezdődtek, és pont mint 5 évvel korábban, most is a marokkói királyi család egyik nyugodt és félreeső nyári üdulőjében, ezúttal Būznīqában. Érdekes módon azonban ez egy gyökeresen más modell volt, mint amit 5 éve al-Ṣuhayrāt, vagy tavaly Berlin esetében láttunk, mert most a konferencia nem az olyan főbb vezetők találkozóira koncentrált, mint Ḥaftar, as-Sarrāğ, vagy Aqīla Ṣāliḥ. Ennek megvan a maga oka, amiről hamarosan szó is lesz. Ehelyett ezúttal a mennyiség volt a fontos, vagy más szavakkal sok, de inkább másodvonalbeli politikus volt jelen mind a két oldalon, miközben a vezetők és a főbb külső beavatkozók, Törökország, Franciaország és Egyiptom nem voltak jelen. Ám nem voltak teljesen kizárva, hiszen Marokkó politikailag nagyon közel áll Franciaországhoz, miközben a tárgyalásokkal egyidőben hasonló egyeztetés zajlott Karióban a két tábor “mezei” képviselői között.
Bár hivatalosan a tárgylalásoknak két napot adtak, a zárónyilatkozatra csak 10-én kerül sor. De legalább a várakozás nem volt hiábavaló. A felek elsődleges célja annak megakadályozása volt, hogy az ország véglegesen kettéhasadjon a két tábor között, hogy ne engedjék meg két párhuzamos Líbia kialakulását. Nem minden világos teljesen a zárónyilatkozatból, de úgy tűnik, hogy az egység látszólagos fenntartása közben épp az állam megosztottságát sikerült elérni. Ám mindaz, amit itt vizsgálunk még nem a végeredmény, minthogy a tárgyalások szeptember 25-én folytatódnak és mind a két fél egyetért, hogy meg akarják szerezni Törökország és Egyiptom támogatását is az alkuhoz. Vagyis a játszma még nem ért véget, de legalább világos jele mutatkozik, hogy a harcoló líbiai felek az állam egységét akarják és ezért képzések is dolgozni.
Amit bejelentettek, hogy minden a főbb állami pozíciót együttesen töltenek be, hogy ne legyenek párhuzamos minisztériumok és miniszterek. Ezeket az olajjövedelmekkel együtt a két fél ellenözése alat álló területek lakossága arányában osztják el. Az országot az elnöki tanács irányítja majd, amiben az al-Ṣuhayrātban alkalmazott formula szerint a helyeket elosztják Tripoli és Ṭubruq között. A Líbiai Központi Bank egységében szintén megegyeztek, hogy az lesz az ország egyetlen központi pénzügyi szerve, ám helyéről csak a későbbiekben állapodnak meg. Az al-Ṣuhayrātban aláírt egyezménytől ami lényegesen különbözik, hogy a törvényesség hosszas és bonyolult vitáját, vagyis a két rivális tábor közötti választást kikérülték, hogy az államot épp az alapoktól lehessen egyesíteni. Hosszas viták és egy szabályos belháború után, amiben mind a két fél megpróbált végezni a másikkal ez most valóban áttörés. Főként mert mindez az eddigi főbb vezetők nélkül történt. Ám egyben lehet, hogy ez válik a megegyezés gyenge pontjává.
Ami félrecsúzhat
Fontos megérteni, hogy a Būznīqa egyezmény nem maga a megoldás, hanem legjobb esetben is az első lépés a megoldás felé. Ez inkább egy elvi egyetértés az alapvelvekben, semmint egy átfogó békemegállapodás. Van azonban számos függő kérdés, ami nem került rendezésre. Ha pedig szeptember 25. után sem oldódnak meg, akkor az éppúgy a megállapodás halálát jelentheti, mint al-Ṣuhayrāt esetében. Nincs szó a katonai intézmények egybeolvasztásáról. Miközben elvileg mind a két politikai tábor tovább működne és gyakorlatilag egyedül gyakorolná az államhatalmat az ország egy adott részén idővel egyesülve, nincs szó válaszátásokról. Nem történt megállapodás a külföldi beavatkozasokról sem akár Egyiptom, akár Törökország részéről, sem pedig azokról a nemzetközi egyezményekről, amiket a két rivális tábor kötött az egész ország nevében. Legfőképpen pedig, nemcsak a politikai, de a katonai vezetők sem részei most a folyamatnak, hanem éppen hogy ellenzik azt.
Ha nem sikerül a vezetőket rákényzeríteni az egyezményre, akkor gyakorlatilag semmi sem lesz belőle. Ám csakis a két tábor mögött álló külföldi hatalmak kényszeríthetik rájuk az egyezmény betartását, miközben Törökország és Egyiptom nem tűnik úgy, hogy képes egyek egymással megegyezni. Vagyis a probléma veleje továbbra is érintetlen. Mégis a dolog pozitív oldala, hogy éppen politikai csoportok alsóbb szintjei kezdtek közvetlen tárgyalásokba, alkalmasint épp saját vezetőik ellen.
A megegyezés eddigi leggyengébb pontja, hogy nincs határidő. Nem tudni, hogy az összes meghozott határozat betartására mennyi idő áll rendelkezésre. Ezt azonban még a következő fordulóban lehet orvosolni.
Miért a patthelyzet?
Onnan nézve a helyzetet, ahol július középen utoljára Líbiával foglalkoztunk, szinten meglepő, hogy egyáltalán sor került az egyidejű tárgyalásokra Būznīqában és Kairóban. Ennek nagyon komoly belső és regionális okai vannak.
A patthelyzet július végén állt be, amikor az egyiptomi figyelmeztetések és katonai előkészületek után az al-Wifāq erői gyakorlatilag Sirt külvárosaiban megálltak, pont ott, ahol az egyiptomiak “vörös vonala” húzódott. Ám ekkor Egyiptomnak és Törökországnak is más lekötöttségei támadtak.
Ami Törökországot illeti, vitái Görögörszággal és Franciaországgal még nem értek véget és Ankara kemény küzdelemet folytat a Földközi-tenger keleti részének tengeri területeiért Ciprus és egyes görög szigetek körül. Bár az EU nem állt teljes erővel Athén mögé, komoly figyelmeztetést küldött, hogy ha a török provokációk nem érnek véget, akkor komoly szankciókat vezet be. Úgy tűnt Erdoğan nem ijed meg ezektől a fenyegetésektől, de a jelen helyzetben a török gazdaság nem engedhet meg egy újabb gazdasági háborút. Egyszersmind Törökország nemrég fokozta jelenlétét Szíriában és Irakban további csapatokat küldve be és egy sor légicsapást mérve Irakban. Ez utóbbi különösen komoly ügy, mert augusztus 11-én egy török dróntámadás Erbil tartományban mért csapást a kurd katonai vezetők és az iraki határőrség egyik találkozójára, amiben két iraki főtiszt halt meg. Szíriában pedig új katonai akció érik Idlibben, amit most úgy tűnik az oroszok nem sietnek feltartani. Egyszerre úgy tűnt, hogy a török erők végletesen túlfeszítettek, s ekkor jött az emirátusi-izraeli megállapodás. Ez pedig a helyzet újragondolására kényszeríti Ankarát. A hamarosan életbe lépő emirátusi-izraeli alku azt jelenti, hogy fő ellenfele, az egyiptomi-emirátusi-szaúdi tömb közvetlen izraeli támogatáshoz jut, legalábbis egy adott mértékig. Ez máris komoly egyeztetésekre vezetett Iránnal, az emirátusi-izraeli alku elsődleges célpontjával.
Egyik részről a Franciaországgal és Görögországgal zajló vita, másik oldalt a regionális egyensúly elmozdulása fényében Líbia hirtelen másodlagos ügy lett. Főként, mert az elsődleges célok, az al-Wifāq stabilizálása és az olajjövedelmek részleges biztosítása kellőképpen teljesült.
Ami Egyiptomot illeti, hasonló megfontolások változtatták meg a fontossági sorrendet. Már korábban is az Etiópiával folytatott vita fontos volt, a tárgyalások pedig most kezdenek Kairónak kedvezni. Ezen az oldalon is elsősorban az emirátusi-izraeli alku vonta el figyelmet. Amit láthattuk Egyiptom nagyon eltökélten dolgozik azon, hogy még több arab ország csatlakozzon a szerződéshez, főként Szudán. Egy ilyen változás növelné az emirátusi és az amerikai támogatást, ami hosszútávon nagy segítség lehet Törökország ellen. Egyben Egyiptom részéről is a célok Líbiában érvényesültek, hiszen az al-Wifāq és a török támogató erők nem lépték át az említett “vörös vonalat”.
Így tehát mindkét fél “megegyezett”, hogy hallgatólagos tűzszünetet kötnek, amíg az egyesúlyt érdemlegesen a maguk javára tudják változtatni.
Viszont Líbián belül maga a helyzet sürgetett tárgyalásokat. Ha megnézzük a térképet, hogy hol húzódtak az frontok az év elején és hol a török beavatkozás után, akkor világosan látható, hogy Ḥaftar és a mögötte álló kormány súlyos vereséget szenvedett.
Összeomlásukat csak az orosz fegyverek beérkezése és az egyiptomi katonai fenyegetés előzte meg. A harcok kilátástalansága megmutatta, hogy nem képesek bevenni Tripolit a török támogatás ellenében.
Miután júliusban az al-Wifāq elérte legtöbb közvetlen katonai célját és Ankara kész volt további támogatást nyújtani, győzelmet ünnepelhetett. Ám augusztus 23-án masszív tüntetések törtek ki Tripoliban az al-Wifāq kormány ellen és a tüntetők kifejezetten as-Sarrāğ távozását követelték. Ezek hamar elérték azt a szintet, hogy as-Sarrāğnak le kellett váltania belügyminiszterét, Fatḥī Bāšāġā-t a tüntetők elleni kihágások miatt. Az al-Wifāq állította, hogy külső erők és felbújtók nyitottak tüzet a tüntetéseken és nem a biztonsági erők, ami igaz is lehet, de egyszerre teljesen nyilvánvaló lett, hogy a katonai sikerek ellenére valójában az egységkormány ellenőrzése saját területei fölött nagyon törékeny.
Mindkét táborban, főként alsóbb szinteken felismerték, hogy nem tudnak egymás fölé kerekedni, ám külső támogatóik segítsége egyre folytogatóbb. Saját vezetőik kötnek háttéralkukat az ő kárukra, ami egyre csak fokozódik. Valószínűleg ez az oka, hogy nyílt tárgyalásokat kezdtek egymással, mégpedig vezetőik bevonása nélkül. Nagyon feltűnő az is, hogy a Būznīqa egyezmény ugyan nagyon sok részletet mellőz, de a nyilatkozat számos pontja élesen elítéli a korrupciót. Ami a politikai osztály elégedetlenségét jelzi az ország mind a két felén a saját vezető rétegével szemben.
Béke vagy háború felé?
Elméletben a Būznīqa egyezmény, kifejezetten a mögöttes folyamat elvezethet a mostani líbiai politikai rendszer összeomlásához és az előkészítheti az utat az alúlról jövő egyesítésére. A végső eredmény viszont egyetértést igényel a három leginkább érintett féltől, Egyiptomtól, Franciaországtól és Törökországtól.
A líbiai párbeszéd nagyon ígéretes, de egyben nagyon törékeny is, minthogy a legtöbb pontos részletről még nem született egyetértés. Amíg a legfontosabb külső erők más terepeken vannak lekötve addig ez az egységfolyamat tud haladni. Ám ha egyéb lekötöttségeiktől szabadulnak, vagy épp ellenkezőleg, más frontokon alakul ki feloldhatatlan patthelyzet, akkor a küzdelem újra fellángollhat Líbiában.
Az immár világos, hogy a líbiaiak be akarják fejezni a harcokat és az ennek ellentmondó értékelések ellenére még mindig reménykednek az egységben. Az egységes Líbia még nem halott. Csakhogy nagyon kevés valódi hatalom maradt már maguknak a líbiaiaknak a kezében ebben a hatalmasra duzzadt birkózásban.