A közel-keleti politikából sokminden, főként ami maguk az arab államok közt folyik, gyakran tűnik kicsinyes marakodásnak, vagy valamifajta gyerekes játéknak. Mintha az világnak ezt a részét még mindig személyes érzelmek és spontán érzelmi döntések irányítanák. S ez a helyzet még rosszabb is ha az ügy a monarchiákát illeti, ahol a királyi hatalom még mindig abszolútnak tűnik. Ha valaki anélkül próbálja meg beleásni magát, hogy hosszú évek eseményeit kigyűjtötte volna tényleg úgy láthatja a dolgokat, mint valami olcsó sci-fit vagy vígjátékot. Ahol dolgok egyszerűen lehetetlen, hogy ennyire gyermetegek legyenek. S bizony az arabközi küzdelmek java tele van vicces kis jelenetekkel. Ugyanakkor ezek sokkolóan komolyak. Mint a címben utalt sorozat, a műsort talán szórakoztatást célokra szánták, de ha végig akarjuk ülni bizony rengeteg időnk megy rá és bizonnyal nem mutatnánk be gyermekeinknek.
Nagy történetek gyakran kezdődnek kicsiny, látszólag lényegtelen eseményekkel, ahogy nagy hagorúk is sokszor szánalmas incidensek nyomán robbannak ki. De hogy ez megtörténhessen, hogy a küzdelem elhúzódjon, pont mint ebben az esetben hosszú évek felgyűlt feszültsége kell. Feszültségek, ami már jó ideje bebiztosította, hogy egy nap robban. Történt pedig, hogy 2019 február 7-én Marokkó bejelentette, hogy kivonul a nemzetközi koalícióból Jemenben, melyet Szaúd-Arábia vezet. Abból a kolícióból, mely névleg a terror ellen harcol, hivatalosan vissza akarja állítani korábbi jemeni – és szaúdi patronált – elnök, ‘Abd Rabbuhu Manṣūr al-Hādī elnok kormányát kikényszerítve azt a hatalomátadást, mely az ún. Arab Tavasz eredményeként jött létre, ám a valóságban csak abban volt sikeres, hogy nyomorba taszított egy nemzetet minden értelmes szándék vagy kézzelfogható eredmény nélkül, és évek óta megalázó Rijád számára. Majd két nappal később hírek érkeztek, hogy Rabat még ennél is messzebb ment és visszahívta nagyköveteit Rijádból és Abū Zabīból. Ám még ugyanaz nap a markkói külügyminiszter, Nāsir Būrīṭa tagadta a nagykövetek visszahívását, csakis a kolícióból való kilépést erősítve meg, az amerikai Associated Press -t hibáztatva a téves hírért. A vicces az, hogy Rabat most egy olyan kolícióból tudott kilépni, melyet már több mint két éve elhagyott, 2016 júniusában. Ami ha valaki ismeri a hírhedt Tāzmāmart börtön esetét, egy fura marokkói szokás az tűnik, vagyis hogy nemlétező dolgok megszűnését jelentik be.[1] E vicces jelenet talán nem jelent sokat, mégis sokminden rejlik mögötte, és a szórványos pofonok mostmár évek óta mennek az arab világ két túlsó vége között. E látszólag kicsi vita ismét csak egy jóval mélyebb szakadás tünete, ami immár polarizálja az egész Közel-Keletet.
Kiralyok és kívánalmak
Még mielőtt messzire szaladnánk, maradjuk egy kicsit a tárgynál. A Marokkó és Szaúd-Arabia közötti kapcsolatok, részben a nagy távolságnak és a teljesen különböző helyi viszonyoknak betudhatóan, mindig is jók, bár nem túl közeliek voltak. A fennálló állapotokat nagyban átrendezte az ún. Arab Tavasz, amikor is nyugati szándékok mentén az öböl államok kormányváltás okát próbáltak meg elérni a térségben. A demokratizálás és az ún. “török modell” – többpárti parlamentális demokrácia egy muszlim országban beágyazva a nyugati viszonyokba – népszerűsítésének jelszavai alatt fundamentalista erőket hoztak helyztbe. Micsoda irónia! Az egyedüli valóban önkényuralmi rendszerek támogatják a demokráciát a Nyugat teljes támogatása mellett. Ám ami valójában történt az az, hogy az öböl államok helyi ügynökeik útján egy új képletet próbáltak meg létrehozni a Közel-Keleten. Egy rendszert az öböl, azáz főként Szaúd-Arabia közvetlen befolyása alatt, teret nyitva a gazdasági behatolásnak. Mely utóbbi elsősorban az Ermirátusokat és Katart jelenti. Marokkót mindez tüntetések formájában súlytotta, melyek főként a királyi hatalom korlátozását és a Tamazigd nyelv hivatalos elismerését követelték.[2] Rabat taktikusan a kérelmek javát egy királyi reformcsomagban népszavazásra bocsátotta, melyet elsöprő többséggel fogadtak el. Ez, legalábbis látszólag, megmentette Marokkót a felfordulástól, de komoly elmozdulást jelentett a királyi hatalomtól a választott testületek felé. Ez eredményezte az Igazság és Fejlődés Párt (PDJ) – egy fájdalmasan ismerős név Törökországból, Egyiptomból, Líbiából, Szíriából és Tuneziából, mind a Muszlim Testvériség egy-egy formáját jelenítve meg – megválasztását 2011-ben, történetük során először. S azóta is sorra nyerik a választásokat. Bár a párt hű a monárchiához, természetében hazafias és a Testvériség egyik legenyhébb formája, ez mégis komoly elmozdulás a hagyományosan balra húzó marokkói politikában.
A jutalom, mely vélhetőleg játszott némi szerepet a PDJ azévi győzelmében, 2011 májusában érkezett, amikor a GCC bejelentette Marokkó és Jordánia felvételét a szövetségbe. Mégpedig a gazdasági együttműködés világos céljával. Nagyon furcsa volt ez a kezdetektől, merthogy Marokkó igen messze fekszik GCC-től. Sok nem is lett belőle, hiszen még 2014-ben is a GCC azt jelezte, hogy Rabatot fel szeretnék venni. Bár ekkora már a katonai szempont erősebbnek tűnt. Amikor Rijád egy nemztközi kolíció élén saját érdekeit követve benyomultak Jemenbe és megkezdte máig tartó pusztító háborúját Marokkó csatlakozott az öböl csapatokhoz. Ez igencsak jól jött az öböl államoknak, mert öriási katonai költések ellenére egészen egyszerűen nem bírnak érdemleges katonai erővel. Ami egyértelmű is volt, ahogy a jemeniek sokszor megalázó veszteségeket okoztak nekik. Így aztán Szaúdi-Arábia erősen hagyatkozott valódi katonai erőt jelentő szövetségeseire, mint amilyen Egyiptom, Szudán, Pakisztán, illetve köztük Marokkó. Ez nem is volt kifejezetten meglepő, hiszen Rabatnak hagyományosan jó a viszonya Nyugattalm így az öböllel is, nem is ez volt az első alkalom, hogy csatlakozott egy katonai művelethez. Az azonban figyelemre méltó, hogy a marokkóiaknak egész egyszerűen nem volt ebben célja. Tehát a lehető a legegyszerűbb kiutat keresték a válságból, ami elhúzódónak és kötlségesnek ígérkezett haszon nélkül. A kifogás 2015 július elején el is jött, amikor egy marokkói vadászgép lezuhant Jemenben, bár a szaúdiak siettek bizonygatni, hogy nem a jelentek lőtték azt le. Egy évvel később, legalábbis így tűnt, Marokkó lelépett a színről.
Ekkora azonban már egy nyílt konfliktus zajlott katari-török tengely közt az egyik oldalon, és a szaúdi-emirátusi-egyiptomi tömb közt a másikon. Marokkó, mint a térség többi államaEgyiptomtól keletre próbál nem állást foglalni, de a legtöbb számára ez egyszerűen nem lehetséges. 2011 óta óriási gazdasági behatolás zajlott az öbölből és Törökországból Észak-Afrikába. Amint Egyiptom is bizonyította – ami először katari befolyás alatt állt, majd a 2013 nyári puccs után szaúdi-emirátusi nyomás alá került – egy változás a barátokban felbecsülhetetlen gazdasági hatásokkal bír. Marokkó, legalábbis 2016 óta lassan próbál távolodni az öblön belűli küzdelemtől, de stabilan a szaúdi oldalon állt. Ennek egyik oka, hogy hagyományosan jobb kapcsolata van Rijáddal, mint bármely más öböl állammal, míg a másik, hogy a fő rivális Algéria közelebb áll Törökországhoz, következésképpen Katarhoz. Ez első távolodó lépés a jemeni koalícióból való kilépés volt, ám a következő, Rijád számára idegesítőbb 2017 nyarán következett. Amikor Szaúdi épp leszámolni készült Katarral, próbált annyi támogatást szerezni amennyit csak tudott, és nyíltan arra kérte a többi arab államot, hogy szakítsák meg kapcsolataikat Dohával. Marokkóra bizton számítottak, de az visszautasította, hogy csatlakozzon a blokádhoz. A feszültség még mindig nagy volt, ahogy Szaúdi-Arabia lezárta a katari határt, ezzel próbálva megfojtani Dohát, lévén az alapellátmány itt ment keresztül. Rabat meglepő lépést tett. Királyi parancsra 2017 június 17-én Marokkó élelmiszer-szállítmánnyal megrakott repülőket küldött Katarba. Bár a fő országok, akik Katart alapélelmiszerekkel látták el – illetve katonailag és diplomáciailag megmentették – Törökország és Irán voltak, szaúdi szempontból ez egy nagy marokkói fekete pont volt.
A feszültség másik komoly forrása Marokkó pályázata volt a 2026-os labdarúgó világbajnokság megrendezésére. Az utolsó két esélyes a marokkói és az amerikai-kanadai-mexikói közös pályázatok voltak. Valószínűtlen volt, hogy pont Katar után egy másik arab ország lehetne a házigazda, Rabatnak mégis elég jó esélyei voltak. A döntésre 2018 nyarán került sor és Marokkó veszített. Marokkónak nem az volt igazán idegesítő, hogy csak 48 ország támogatta – köztük a legtöbb arab ország -, hanem az, hogy az öböl országok – kivéve Katart – nem. 2018 márciusa óta szaúdi illetékesek nyíltan megaláztak Marokkót és kifejezték, hogy nem áll szándékukban támogatni őt. Marokkó a maga részéről érthetően megbántódott és élesen kritizálta Rijádot amiért az elárult egy másik arab országot. Már épp elég méreg volt a két fél között, amikor ismét lehetőség támadt a törlesztésre. Az elhíresült Hašoqğī-ügy után, amiben a szaúdi koronaherceget – és az ország de facto urát -, Muḥammad ibn Salmānt nyíltan fő felbújtónak nevezték meg, az PR útra indult Észak-Afrikába. A cél az volt, hogy arab vezetőkkel egy sor tárgyalást folytasson le, bizonyítván, hogy megítélése meg mindig jó a térségben. A királyi családon belűl folytatott tisztogatások, a szadista, ám megalázó jemeni háború, a pusztító és visszájára fordult Katar elleni harc, a Hašoqğī-ügy, és Irjád teljes szíriai veresége után nagyon nagy szüksége volt némi sikerre. Így hát novemberben a koronaherceg elindult Bahrein, az Emirátusok, Egyiptom – ezek eddig mind erős szaúdi szövetségesek – Tunézia és Algéria felé. Tunéziában máris tömegek tüntettek ellene, de legalább fogadta a köztársasági elnök és gazdasági tárgyalásokra is került sor. Majd Algéria került sorra, mi meglepő volt, hiszen Algír, ugyan nincs viszálya Rijáddal, sokkal jobb viszonyban van Törökországgal, Katarral, de még a szaúdi mumus Iránnal is. A látogatás algír elfogadásának egyik lehetséges oka, hogy Algéria hagyományos politikája, hogy minden utat szabadon hagy, míg a másik az óriási szaúdi gazdasági nyomulás, hogy Katart kiszorítsa innen. Csak 2018-ban 29%-kal nőtt nőtt a szaúdi kivitel Algériában. Így hát érthető, hogy az algírok csupa fül voltak. Az út Mauritániában ért véget, anélkül, hogy Marokkóba látogatott volna a koronaherceg. Ez pedig kifejezetten elgondolkodtató volt. Öböl források is elismerték, hogy Marokkó rajta volt a listán, de Rabat lefújta a találkozót, azt javasolva, hogy ibn Salmān csak a marokkói király testvérével, Rašīd herceggel találkozna, akinek a valöságban kicsiny hatalma van. Egy ilyen viszonylag alacsony szintű fogadtatás megalázó lett volna ibn Salmān számára, épp az ellenkező eredményt érve el, mint amit szeretett volna.
Rijád hamar viszonozta a szívességet. Február elejétől a szaúdi állami kézben lévő al-Arabiyya hírcsatorna egy sor dokumentum műsort és beszámolót kezdett sugározni Nyugat-Szaharáról. A vitaműsorokban a csatorna nyíltan Marokkó ellen foglalt állást. A téma igen érzékeny Marokkó számára és Rabatot nyugtalanította, hogy a marokkói-algír viták felszításának szándéka, pont akkor amikor a két fél közt tárgyalások zajlanak. Így jutottunk el a második – remélhetőleg végleges – marokkói kilépéshez a szaúdi vezette hadjáratból Jemenben, illetve a nagykövetek – ha ez egyáltalán megtörtént – visszahívásához.
De végtére is miért?
Mármost azt nehéz biztosra tudni, hogy Rabat valóban megszakította-e kapcsolatait Szaúd-Arábiával és az Emirátusokkal, hiszen mint láthattuk a marokkói nyilatkozatok nem mindig tükrözik a valóságot. Legalábbis nem annak végső formájában. Így hát a dolgok még változhatnak. Néhány dolog azonban kiemelendő. Rabat valóban frontot nyitna Rijád ellen pusztán egy olcsó média provokáció miatt? Vagy egy elvesztett VB pályázatért? Vagy akár Rijád fokozódó jelenléte miatt Algériában? Ezek közül semmi nem ér meg a küzdelmet. Főként mert a marokkói uralkodó néhány gesztusa az utóbbi pár évben kifejezetten pozitív volt. Amint két hete láthattuk, Marokkó megszakította diplomáciai kapcsolatait Iránnal. Azt nehéz megítélni, hogy emögött volt-e szaúdi nyomás, de ez bizton jól jött Rijadnak. Itt pedig ismét, a valós okok távol álltak az indokoktól. Ibn Salmān egyik felháborító lépése a libanoni miniszterelnök, Sa‘ad al-Ḥarīrī szabályos elrablása volt, aki 2017 november 4-én Rijádba érkezett, majd azonnal lemondott és eltűnt két hétre. Hogy aztán majd csak francia közvetítésre hagyja el Szaúdi-Arábiát. Ám fél évvel később 2018 áprilisában ugyanez a Sa‘ad al-Ḥarīrī tett ki egy képet a Twitterre ibn Salmānnal és VI. Muḥammad maorkkói királlyal. A kép a legjobb barátoknak mutatja őket. A marokkói király az arcát adta egy ilyen gesztushoz egy, a nemzetközi normákat Hašoqğī szinten áthágó lépés után. Akkor, amikor – mint láthattuk – a kapcsolatok már nem voltak a legjobbak. Hogyan értelmezzük ezeket a látszólag
ellentmondó lépéseket? Mindezek csak nüanszok, amikbe csak az elemzők látnak túl sokat?
Ami ezúttal figyelemre méltó, hogy immár az Emirátusok is előkerülnek a vitában. Ugyan miért hívná vissza Rabat a nagykövetét Abū Zabīból? Feltűnő, hogy mindezt alapvetően emirátusi forrásokból halljuk, ami arra utalna, hogy be akarnak szállni. Bár, tudván, hogy Abū Zabī áll az egész öbölközi küzdelem mögött, logikus lenne a harcot rájuk is kiterjeszteni. Bárhogy is, itt egy jóval nagyobb szakadék látszik, mint ami az alapvetően megmosolyogtató bejelentésekből tűnne. Valószínűtlen, hogy a “háború” sokkal tovább mérgesedne, hiszen ez egyik félnek sem érdeke. De mostanra Marokkónak nincs is sok veszteni valója.
Egyrészt a GCC-be való felvétel, mely rejtélyes volt az elejétől fogva, mára biztosan lekerült az asztalról. Nem egyszerűen a természetéből fakadó ellentmondások miatt – amint erről már esett szó -, hanem mert nem nagyobb maradt semmi, amihez csatlakozni lehetne. Mostanra a GCC kezdi elveszíteni minden jelentőségét, amint arra a katari nyilatkozatok egyértelműen utalnak is. Nincs már értelme, hogy bármilyen tárgyalásokat is GCC szinten folytassanak, vagyis minden gazdasági megfontolás immár kétoldalú útra terelődik. Mégis van egy másik, belső oka, amiért Rabat egyáltalán nem bánja a most a csörtét Rijáddal. Amint erről már volt szó, a mostani PJD kormány sok szálon kötődik a szaúdiakhoz. Elsősorban mint morális-vallási támogatók jelennek meg. Most, minthogy eleve van egy aggodalom Észak-Afrika szerte, hogy a térség egy nagyobb kataklizma felé tart, érthető, hogy a királyi palota próbálja távolítani az országot ettől az amúgy is maró szellemi behatástól. Pont akkor, amikor Rijád és maga ibn Salmān is egyre nagyobb bukások felé szalad. Igencsak meglehet, hogy a VB pályázat és a Hašoqğī-ügy után a szaúdi megítélés pont van olyan rossz Marokkóban, hogy immár eljött az idő a palota számára aláásni a PJD kormány szellemi hátterét és az egész mentalitásukat. Ami, ha eléggé meggyendül, elhozhatja a baloldali pártok visszatérését a kormányba, melyek együttműködőbbek az uralkodóval. Az pedig, hogy a palota igyekszik korlátozni a PJD-t látható volt a 2017-es választások után, amikor a párt még öt hónap uran sem tudott kormányt alakítani. Ám miután a király felmentette az előző miniszterelnököt, Bin Kīrānt, az új kormány szinte azonnal megalakult. Ám azt akkor már egy jóval szerényebb képességű ember vezette.
Vagyis az egész kérdésnek legalább annyi belső vonzata van, mint mint regionális vagy arabközi. A Közel-Kelet végtére is egy hatalmas kirakós. De most egy óriási szakadék tátong a térségben, ami a fő forrása lett ezeknek a kicsinyes csörtéknek. E törés vonal mentén tör felszínr az összes konfliktus.
A völgy alant
Sok elemzés immár alapvetésnek kezeli, hogy az arab világ az ún. Arab Tavasz nyomán fordult fel teljesen. Minthogy a forgószél sosem állt meg, ezért láthatjuk még mindig ezt folyamatos válságot, még ha enyhébb formában is. Bár az igaz, hogy az Arab Tavasz teljesen újra rendezte a táblát, az igazi válságot a két említett tábor szembenállása okozza. Ennek önmagában kevés köze van az Arab Tavaszhoz, hiszen ezek az államok kéz a kézben vonultak akkor. Csak Szíria esetében Szaúdi-Arábia egyeztetett a felek között, míg Katar vitte a frontvonalat, intézve a helyszíni akciókat. Ugyanez igaz a legtöbb Arab Tavasz súlytotta ország esetében. Hogyan fordultak hát egymás ellen?itt visszautalnék egy korábbi írásra, ami némileg megvilágítja, hogy az eredetileg emirátusi-katari versengés hogyan ment át nyílt konfliktusba. A lényeg az, hogy 2017-ben Abū Zabī el tudta érni, hogy Rijád szinte háborúba menjen Katar ellen, maga mellé állítva pár arab államot, mint Egyiptom. Rijád könnyű győzelemre számított, de Doha sokkal leleményesebbnek bizonyult a a gazdasági háború elkerülésében, mire pedig erre a szaúdiak rájöttek, már elmulasztották a katonai invázió lehetőségét. Azóta két erős tábor alakult ki. Az egyik oldalon ott áll Katar és Törökország, akik kölcsönösen támogatják egymást, akár amerikai nyomás ellenében is. A csendestárs mögöttük Irán, aki bár nem rajong egyikért sem, együtt kell működnie Törökországgal úgy Szíria és Irak ügyében, mint a kínai és orosz regionális tervekben, így hát pár szívesség még jól jöhet. Ami pedig Katart illeti, Teherán boldog, amíg a GCC tagok egymást kötik le. A másik tábor a szaúdi-emirátusi tengelyre épül, amiben ott találjuk Barheint is. Bár az utóbbi esetében egy megszállt országról beszélünk. Egyiptom ott áll az oldalukon – legalábbis egyelőre -, elsősorban Törökország ellenében. Számos térségbeli állam pedig ide-oda ingázik a két tábor között. Azt, hogy valaki hol áll, két döntő kérdés határozza meg. Csatlakoztak-e a szaúdi vezetésű jemeni háborúhoz vagy sem, illetve mi a viszonyuk Katarhoz.
Many assessment have it for granted by now, that the Arab world turned upside down by the so called Arab Spring. And the whirlwind never really settled, that is why we still see an ongoing, though somewhat milder crisis. While it is true that the so called Arab Spring completely reset the board, the real crisis is caused by a struggle between the two mentioned camps. That in fact has little to do with the Arab Spring, as they were walking hand in hand. Only in the case of Syria, Saudi Arabia was coordinating between the partners, while Qatar run the forefront and arranged operations on the ground. The same was true to almost all Arab Spring stricken states. So how come that now they turned against each other? Here I would simply refer back to a previous study, which somewhat explains how the original envy between Qatar and the Emirates evolved into this almost open conflict. But the point is, that in 2017 Abu Dhabi managed to push Riyadh into a state of almost war with Qatar and could recruit some Arab states, like Egypt to this dubious cause. Riyadh counted on an easy victory, but Doha was much more resourceful in evading the economic war, and by the time the Saudis understood this, they already missed their chance for a military invasion. Since then there are two powerful camps. One one hand we have Qatar and Turkey, which mutually help each other by now, even against American pressure. Behind them the silent friend is Iran, which might not love either, but has to cooperate with Turkey both in Iraq and Syria, both in Chinese and Russian regional plans, therefore some favors can come handy later on. While for Qatar, Tehran can be happy as long as the GCC states bog down each other. The other camp is built on the Saudi-Emirati axis with Bahrain also on board. Yet in the latter’s case we talk about an occupied country. They have Egypt on their side – at least for the moment – mostly against Turkey. And there are a number of regional actors swinging back and forth between the two. Where one stands can be measured on two key questions. Whether they joined the Saudi war on Yemen or not, and how do they treat Qatar.
Ilyen érdekes példa Pakisztán, ami hagyományosan Rijád közeli szövetségesének számít. A szaúdiaknak nagyon kellett a segítség Jemenben, így felkérték a korábbi pakisztáni vezérkari főnököt, Raḥīl Šarīf-ot, hogy vezesse a Terror-Ellenes Iszlám Katonai Koalíciót (IMCTC).[3] Ám 2017 májusában – amikor a feszültség Katarral kezdett nőni – Šarīf lemondott, Pakisztán pedig bejelentette, hogy kivonul a szövetségből. Nem sokkal később, amikor egy Katar elleni invázió már a küszöbön állt, Pakisztán 20 ezer katonát küldött annak védelmére. Akkor, amikor a sokkal szorosabb barát Törökország is csak 3000-et küldött. Ám nemrég egy 6 milliárd dolláros szaúdi mentőcsomag hatására Pakisztán visszatért a koalícióba. Amit látszólag ugyanaz a Raḥīl Šarīf vezet, mintha soha el se ment volna. Ígyhát ez a fajta ingázás nem korlátozódik Marokkóra, hanem sokakkal megesik.
Változó idők.
Mégis miért ingadoznak államok, hogy melyik tábort válasszák? Egyszerűen azért, mert a volt stabilan halad egy új hodegháború, ha nem egy még nagyobb konfliktus felé. Ha ebben valakinek vannak még kétségei, elég elolvasnia a szalagcímeket az egyidejű varsói és szocsii csúcstalálkozókról. Bármely közel-keleti állam dönthetne úgy, hogy semleges marad a szaúdi-katari meccsben, de a tét mostmár ennél jóval nagyobb. A legtöbb térségbeli játékos a nyugati, következésképpen a szaúdi vezette táborhoz tartozna. De ahogy ez a tábor egyre mélyebbre úszik a Washingtontól való vak függésbe, ennek a kapcsolatnak most két félreérthetetlen vonzata is van. Egy háborúnak a lehetősége Iránnal, ami felé az amerikaiak hajtják a szaúdiakat, illetve az Izraellel való szövetség. Mostanra az emirátusiak folyamatos titkos tárgyalásokat folytatnak izraeli vezetőkkel, és szembetűnő volt, ahogy az emirátusiak és a bahreiniek szorgosan dolgoztak egy megállapodáson Varsóban.
Ha ez valaha megtörténne, Izrael hivatalos elismerése az öbölben és meg egy szövetség is vele, annak hatalmas következményei lennének a térség minden országában. Egy dolog egy alacsony szintű szerepet vállalni egy értelmetlen háborúban Jemenben, de egy szövetség Izraellel – amit otthon meg kell valahogy magyarázni -, majd belekészerülni egy háborúba Iránnal már egy nagyon másik. A szaúdiak már megmutatták katonai képességeiket Jemenben, mit lehetne akkor tehát várni egy valódi katonai ellenféllel szemben, mint amilyen Irán? Ez az új szövetség pedig úgy formálódik Izraellel, hogy már a szaúdi-emirátusi tengelyben is repedések mutatkoznak. Merthogy Jemenben az Emirátusok immár Szaúd-Arabia kárára is próbál pozíciókat szerezni.
Valójában az egész helyzet groteszk. A szaúdiak, mint Amerika legjobb partnerei egy terror ellenes koralíciót vezetnek, szeretnének az arab nemzet vezetői lenni, mialatt szövetséget akarnak építeni Izraellel és háborút Iránnal. Miközben az utóbbi években szánalmasan elbuktak mindenben, amibe csak belefogtak. Ezek a pánik és az irracionális viselkedés világos jelei, ígyhát nem csoda, hogy számos ország igyekszik távolodni. Marokkó csak egy példa, ami rámutat arra, hogy egy nagyon mély szakadék tátong a térségben és néhány államnak egyszerűen csak nem sietős az ítéletnap. Bármilyen komikusak is ezek a kis csörték, sokat fednek fel.
[1] A Tāzmāmart börtön volt Marokkó fő politikai büntetőtelepe, egy titkos létesítmény egy távoleső helyen. Amióta csak létezett a ‘70-es évektől fogva Rabat határozottan tagadta létezését. Egészen 1991-ig, amikor is bejelentette, hogy a telepet már bezárták és le is rombolták.
[2] Észak-Afrika legbeszéltebb berber nyelve saját lefektetett írásbeliséggel.
[3] Ez a szövetség hivatalosan nem azonos azzal, ami Jemenben háborúzik, hanem egy diplomáciai manővernek szánták, illetve toborzó felületnek a jemeni akcióhoz.