2019 február 18-án a szaúdi koronaherceg Islamabadba érkezett, egy olyan látogatás sorozat részeként, melyben szintén felkeresi Indiát és Kínát. Malajzia és Indonézia, akik szinten szerepeltek eredetileg a programban lemondták a találkozót Szaúdi-Arábia de facto urával a Hašoqğī-ügyet, a jemeni háborút ész öböl államok varsói csúcstalákozón nyújtott botrányos vislekedését övező nemzetközi kritika miatt. Ez azonban talán nem is nagyon zavarja majd Muḥammad ibn Salmānt, minthogy eleve ez a három ország az, ami a legfontosabb neki. Nemcsak, hogy javítsa valamelyest nemzetközileg megtépázott hírnevét, de alapvető gazdasági és stratégia meggondolásokon miatt is. A pakisztáni látogatásnak már magában is óriási gazdasági és katonai vonzatai vannak, de az egész út két egymással versengő tervezetre összpontosul. Egyik sem érintené Szaúdi-Arabiát, de az egyik tervre Rijád még felugorhat. Legalábbis ez az ötlet. Mindkét tervnek, legalábbis jelenlegi formájukban, pusztító hatásai lehetnek az arab államra, segítve a két fő szaúdi ellenség egyikét. Iránt, Katart, esetleg mindkettőt. A rivalizálás két városról szól. Gwadar-ról Pakisztánban és Čābahār-ról Iránban, de mögöttük ott a verseny India és Kína között. Mostanra az egész helyzet egy olyan hálózatot hozott létre, mely érinti a térség legtöbb államát, tovább nehezítve a már eddig is bonyolult képletet.
Két város meséje.
Mi ez a két város és mi a jelentőségük? A híresebb Gwadar, egy korábbi ománi gyarmat, melyet Pakisztán 1954-ben vásárolt meg. A város Pakisztán Baludzsisztán tartományában fekszik, egy területen mely tele van kihasználatlan ásványkincsekkel, szegénységgel és fegyveres csoportokkal. Bár még mindig viszonylag kicsi és látszólag jelentéktelen, ez Pakisztán legjobb helyszíne egy biztonságos mélyvizi kikötőre, egy kijáratra az Ománi-öbölbe és az Indiai-óceánra, melynek meg lehet a maga kereskedelmi és katonai jelentősége. Kínát már a ‘80-as években is érdekelte a kikötő, amikor erősen fektetett a pakisztáni iparba és hadseregbe. A két ország régöta jól megérti egymást, melyet részben az India elleni közös ellenszenv is segít. Az utóbbi évtizedben azonban a kínai jelenlét erősen megnőtt Pakisztánban. 2013-ban a kínai kormány elindította a Belt and Road Initiative programot, mely egy sor masszív kereskedelmi és infrastruktúralis beruházást takar, mely idővel összekötné Kínát a Nyugattal és Oroszországgal. Pakisztan nagyon is fontos partner ebben.
A Pakisztán-Kína Gazdasági Folyosó (PCEC), az egész tervezet egy legkiemelkedőbb és eleddig legkézzelfoghatóbb része az egész programnak, mely a kínai Xinjiang tartományt köti össze az Indiain-óceánnal. Ez Pakisztánt gyakorlatilag egy hatalmas autópályává változtatja, melynek során Kína egy sor infrastrukurális fejlesztési tervezetet finanszíroz autópályáktól vasútvonalakon át egésze a lahori metróig. Ugyanakkor a beruházások egy része kifejezetten Pakisztán energitikai rendszerét célozza, mely szükséges a folyosó fenntarthatóságáért, ám Iszlámábád is komoly hasznot húz. Csak hogy a mértékéket érezzük, a PCEC teljes értéke már 2017-ben elérte a 62 milliárd dollárt, ami azóta valószínűleg még nőtt is. Ennek a hatalmas vállalkozásnak az ékköve pedig Gwadar kikötője, mindazon termékek jövendő kapuja, amik majd ömlenek le Kína belső részéből. 2015 novemberében a két kormány megegyezett, hogy a kikötőt 43 évre lízingeli a China Overseas Port Holding Company, ahol egy különleges gazdasági övezet alakítanak ki. Egy adómentes övezetet a kínai kereskedelemnek. Ha pedig valaki emlékszik még Hong Komg és Makao történetére, az tudja, hogy mit jelent egy hosszútávú bérleti szerződés. Az egyezmény gyakorlatilag kínai kézbe adta Gwadart. Innen a kereskedelem fővonala a Perzsa-öböl felé fog haladni, le egészen Doháig. Ez tovább mélyíti a küzdelmet Katar és az Emirátusok között, mely már amügy is zajlik egy ideje, hiszen Dubaj – az Emirátusok gazdasági szíve – máris recesszióban van, Doha pedig lassan veszi át a helyét. Nem nehéz megérteni, hogy Szaúdi-Arábia és az Emirátusok miért aggódik most, de eddig Rijád – ami igen erősen alapoz a Pakisztánnal ápolt jó viszonyra – nem mert szólni egy szót sem. E hatalmas kínai kereskedelmi útvonalnak a másik ága pedig természetesen a Szuezi-csatornán fog áthaladni. Azt pedig, hogy ez az út mennyire fontos Kínának mi sem bizonyítja jobban, minthogy 2017 augusztusában tengerészeti támaszpontot nyitott Dzsibutiban, pont a Vörös-tenger déli kijáratánál. Innen beláthatja az útvonal mindkét szárnyát és védheti is azt az indiai-óceáni kalózkodástól. Márpedig ez Kína egyetlen külföldi katonai támaszpontja, legalábbis hivatalosan.
A másik város Čābahār Iránban. Ez a kikötő éppoly alkalmas nagyszabású tengeri műveletekre, mint Gwadar, s nincs is messze tőle iráni Baludzsisztánban. A városnak rendkívüli a jelentősége, de szinte semmi köze sincs Kínához. 2016-bán egyezett meg Irán és India a kikötő fejlesztéséről, létrehozva a Čābahār Különleges Gazdasági Zónát – nagyon hasonlóan a gwadarihoz – mely az indiai kereskedelem központja lesz a térségben. Ezt a 8 millárd ollár értékű programot 2017-ben fejezték be, s bár azóta is folyamatos továbbfejlesztés alatt áll, azt közösen üzemelteti az indiai India Ports Global Private Limited (IPGPL) és az Aryā Bandar nevű iráni cég. This 8 $billion project was finished in late 2017, and though still in constant development, it is operated jointly by India Ports Global Private Limited (IPGPL) and Aryā Bandar, an Iranian firm. A tulajdonjog azonban iráni kézben maradt, így hát ez Győr jóval kisebb mértékű külföldi kizsákmányolás, mint Gwadar esete. Indiának itt megvan a rövid és hosszútávú érdeke. A rövidebbek Afganisztán van a célkeresztjében. 2016-ban India, Irán és Afganisztán egy közös nyilatkozatot írt alá arról, hogy Čābahārt összekötik vasúton Ḥāğīgak térségével, ahol India komoly bányászati előjogokat szerzett. A terület igen gazdag értékes ércekben a vastól a lítiumig, így hát ez a masszív 21 milliárd dollár összértékű program annyira fontos, hogy még az Egyesült Államok is kivette azt a szankciók hatálya alól. Ezen az úton Új-Delhi Pakisztánt megkerülve juthat el Afganisztánba, és ott majd nagyobb befolyásra tehet szert
az amerikaiak tágozása után. Így hát most óriási infrastruktúrális kölcsönöket nyújt Iránnak és Afganisztánnak. A hosszútávú terv ugyanakkor egy még ennél is nagyobb tervezet. A Nemzetközi Észak-Dél Transzport Folyosó (NSTC), ami egy hatalmas kereskedelmi útvonal, végeredményben összekötné Moszkvát Mumbaijal. Erről eredetileg 2000-ben egyezett meg Oroszország, India és Irán. Ha egyszer elkészül, akkor majd a feleket egy sor vasút és tengeri útvonal köti majd össze, melyeket ma főként Oroszország és India fizet – komoly helyi hozzájárulások mellett – Indiát nyersanyagokkal és energiahordozókkal látja majd, míg Oroszországot új piacokkal, és ebben a hatalmas hálózatba bekapcsolódna az ásványokban gazdag Belső-Ázsia. A programnak számos előrehaladott része, illetve 14 tagja mára, melyek közt ott van Bulgária, Szíria, Omán és a legfontosabb központ, Azerbajdzsán.
Mármost Irán szempontjából Čābahārnak szintén kettős jelentősége van. Immár századok óta a legnagyobb iráni kikötő Bandar ‘Abbās, ám az nem egy mélyvizi kikötő és nem is lehet azzá fejleszteni. Ígyhát a nagy kapacitású hajók ma Dubaiba mennek. A kikötő a Perzsa-öbölben van, ami egy kockázat, hiszen Irán fő ütőkártyája az öböl államokkal, illetve az USA-val folytatott kölcsönös fenyegetőzések közepette, hogy egy háború esetén Teherán le tudja és le is zárná a Hormuzi-szorost. Ám ez megbénítaná a saját gazdaságát is. Čābahār ugyanakkor egy mélyvizi kikötő a Perzsa-öblön kívül, amely mentes ezektől a nehézségektől. Ugyanakkor a város Baludzsisztánban fekszik, mely az amúgy igen biztonságos Iránban egy ingatag tartomány. Itt nem olyan ritkák a határvillongások az iráni erők és Pakisztánból működő terrorista csoportok között. Ezek közt a leghírhedtebb a Ğayš al-‘Adl (az Igazságosság Hadserege), mely áttélesen Szaúd-Arábiához kötődik. Nagyívű infrastruktúrális és trmelési beruházásokkal Teherán megpróbálja a térséget szorosabban összekötni az ország szívével, míg a nóvekvő életszínvonal útján növelni a közbiztonságot a pakisztáni határ mentén. Ugyanez a megoldás az utóbbi évtizedekben igen sikeresnek bizonyult a kurd és kaskáj lakosságú régiókban, ahol a nomadizmus visszaszorulása növelte a stabilitást.
A nagyobb terv azonban, hogy külföldi tőke bevonzásával Irán nagyban javíthatja infrastrukturáját és elterelheti kereskedelmét az ingatag öbölvidéktől. Ezáltal egyrészt Oroszországgal, másrészt Indiával teremtene stabil kapcsolatot, ami Teherán számára a lehető lég jobb esély, hogy biztosítsa magát az amerikai szankcióktól. Ha egyszer szerez egy nagyüzemű mélyvizi kikötőt az öblön kívül, ebből következően közvetlen amerikai fenyegetésen kívül, Iránnak egy stabil kereskedelmi központja lenne a világra. India kiemelt partner ebben a gondolkodásban, hiszen Új-Delhi még az atomalkú (JCPOA) előtti legrosszabb időkben is mindig hajlandó volt kereskedni Teheránnal, melynek így a legnagyobb valutaforrása lett. India igyekezett megnyugtatni Iránt, hogy bármi történik is a JCPOA-vel, Új-Delhi fenntartja a kereskedelmet és tovább erősíti a kétoldalú kapcsolatokat. Így hát míg Irán szerez egy biztonságos nagykikötőt összekötve egy stabil kereskedelmi partnerrel, mindehhez még külföldi tőkét is szerezve, India Čābahār-on keresztül utat nyerne Oroszországba és Belső-Ázsiába. Tipikus nyer-nyer helyzet. S hogy a tervezgetés milyen messzire megy azt mutatja, hogy 2010 óta ismét előkerült a régi Irānrūd ötlete. Az a terv, mely egy hatalmas csatornával kötné össze a Kaszpi-tengert az Indiai-óceánnal. Ez talán egy kicsit vad ötletnek tűnik, szinte lehetetlennek is, de ha megtörténik, akkor az majd komolyan átrendezi a viszonyokat.
Vannak elemzők, akik szeretik összehasonlítani a két tervezetet és rámutatnak, hogy az indiai jóval kisebb mértékű és jócskán irreálisabb is. Meg versengésről is van szó a kettő között. India érthetően féltékenyen tekint a kínai-pakisztáni viszonyokra, de a történet igazi szépsége, hogy a két program semmilyen módon nem keresztezi egymást. Nem mondanak ellent egymásnak, így hát feszültség sincsen. A két balúdzs város meséje még alakulhat csodában mindkettőjük részére. Hol van hát a csapda, kérdezhetnénk. Nem látszik, hogy lenne, csakis a világkereskedelem nagyarányú átrendeződése.
A nagy látogatás
Figyelembe véve mindezeket a szempontokat nehéz alábecsülni Ibn Salmān látogatásának jelentőségét pont e három országba, kezdve Pakisztánnal. Főként, merthogy a szaúdiak számára ez az állomás a legfontosabb, és ez ígéri a legtöbb kézzelfogható eredményt. Nagyon is valószínű, hogy a szaúdi koronaherceg minden személyes botránya után, főként most, hogy az EU Szaúd-Arábiát a terrortamogató országok feketelistájára tette, javítani szeretné saját személyes megítélését, mintha világszintű szereplő lenne. Egy fontos ember, aki a világ vezető gazdasági hatalmaival tárgyal és nem egy kitaszított, ahogy sokszor leírják. De az ügy ennél jóval nagyobb.
Mi Szaúd-Arábiának Pakisztán, és mi Pakisztánnak Szaúd-Arabia. Ők két történelmileg lazán kötődő szövetséges, akik nagyon is igénylik most egymást. Az öböl monarchia legendásan gazdag és óriási regionális étvágya vagy, de hatalmas költések ellenére katonailag gyenge. A jemeni háborü ezt kiválóan bizonyítja is. Amint erről szó volt múlt héten, Pakisztán támogatja Szaúdi-Arábiát annak terrorellenes koalíciójában, kiváló toborzó helyet biztosít fegyvereseinek és végtére is egy atomhatalom, ami Rijád mellett nyom a latban, ha a helyzet ezt megkívánja. Másrészt viszont Pakisztán a maga durván 200 milliós muszlim lakosságával nem csak morális támogatót lát Szaúd-Arábiában, de fő anyagi támogatóját is a jelenlegi gazdasági válságában. Lévén Pakisztán a államcsőd szélén áll, a kormánya pedig még csak alig fél éve állt fel. Rijád már nyújtott egy 6 millárd dolláros mentőcsomagot Iszlámábád további katonai támogatásáért cserébe, de ez a találkozö ennél többet ígér.
Szaúd-Arábia bejelentette szándékát, hogy 20 milliárd dollárt fektetne be Gwadarban, főként az olaj szektorba. Így hát összességében Iszlámábád 26 milliárd friss tőkéhez jut Rijádból katonai és diplomáciai támogatásért, illetve egy olyan kikötőhöz való hozzáférésért cserébe, ami – legalábbis gyakorlatilag – nincs is már a kezében. Nem véletlen tehát, hogy a pakisztáni kormány fényűzően fogadta Ibn Salmānt soha nem látott biztonsági intézkedések közepette, míg az iráni és a katari média kéjesen űzött gúnyt a találkozóból. Azt is meg kell említeni, hogy ‘Imrān Hān kormánya csak 2018 augusztusában állt fel, miután a hadsereg félreállították az elődjét, és ő maga sincs messze attól, hogy ugyanerre a sorsra jusson. Ezzel a lépéssel most javíthatja belső helyzetét, bár a gazdaság nagyon rossz állapotban van, a hatalmas beruházások ellenére komoly megszorítások vannak kilátásban helyi szinten. Ennek fényében Iszlámábád egyszerűen nem utasíthatott vissza egy gesztust.
Pakisztánt elhagyva Ibn Salmān 2019 február 20-án Új-Delhibe érkezett körútja második állomásaként. Bár bizonyos források szerint a tárgyalások fő témája a terrorizmus elleni küzdelem volt pénzügyi megegyezések aláírása nélkül, más források rámutatnak, hogy az elkövetkezendő években Indiában befektetendő közel 100 milliárd dollárról egyeztetnek a felek, amit Szaúd-Arábia eszközölne. A PR hadjárat részeként itt Ibn Salmān béketárgyalóként tűnhet fel, oldván a feszültséget Új-Delhi és Iszlámábád között. Hiszen a kapcsolatok általában véve rosszak a két szomszéd között, a múlt heti kasmíri nagy terrortámadás után rég nem látott mélypontra süllyedtek. Ha elfogadjuk alapnak a szaúdi befektetések mértékét Indiába, ami nagyobb, mint amit Kína Pakisztánba mindennel együtt beleszórt, akkor megérthetjük, hogy India miért csupa fül. Főként merthogy parlamenti választások jönnek tavasszal. Valószínűbb azonban, hogy az igazi szaúdi szándék India meggyőzése a Čābahār-i üzlet elfelejtéséről, vagy legalábbis alapos visszanyeséséről. Ha el tudná vágni ezt az utat, akkor Rijád komoly ütést vinne be Iránnak, és tekintve az építkezések lassú ütemét talán Új-Delhi át is gondolja majd a dolgot. Ám elnézve az NSTC mértékét és kilátásait elég kérdéses mennyire lesz India meggyőzhető. Mindazonáltal, ilyen hatalmas szólamokkal legalább idegesíthetik Teheránt.
S körút utolsó állomása Kína, mely várhatólag a gwadari befektetésekről fog szólni. Minthogy a kikötő immár kínai kézben van, egy ilyen lépés Peking részéről áldására szorul. Tekintve, hogy Kína stabilan a kezében tartja Gwadar és nap nap után Pakisztánt is egyre inkább, Peking akár meg is adhatja hozzájárulását. Az azonban biztos, hogy nem fog nagy szeretet engedni Rijádnak.
Sötét fellegek
Alig pár nappal az utázas előtt két nagy terortámadás kavarta fel a kedélyeket. Az egyik iráni Baludzsisztánban történt, közel a tartomány fővárosához, Zāhedān-hoz február 13-án, az iráni Forradalmi Gárda 27 tagját ölve meg. Ez pedig csak két hónappal azután történt, hogy egy hasonló támadásban Čābahār-ban 41 ember – főként civilek – haltak meg. Illetve pár nappal a Varsó Irán-ellenes csúcstalálkozó, és az Iszlám Forradalom negyvenedik évfordulója után. Érthető tehát, hogy a támadás szimbólikus csapásként érte az irániakat, és hamar válaszcsapást ígértek. Ha valaki látja a mártírok búcsúztatasán készült képeket és hogy azon kik vettek részt, akkor azt érthető, hogy ez most minden korábbinál komolyabb eset. Alig pár nappal később, február 19-én a Pāsdarān felderítése máris pakisztáni állampolgárokként azonosította a három elkövetőt, kettőt máris elfogva és körözve a harmadikat. Bár Teherán most érthetően dühös, eleddig csupán együttműködést kért Pakisztántól és nem vádolta Iszlámábádot semmivel. Rijádra és Abū Zabira mutattak újjal, minthogy a Ğayš al-‘Adl magára vállalta az esetet. Hasonló esetekben ez normális is. Ami azonban már kérdéseket vetett fel, az a pakisztáni külügyminiszter bejelentése volt ugyanazon 19-én, miszerint Szaúd-Arábia igen tudja, hogy Irán és Pakisztán nem állíthatóak szembe egymással, és hogy kapcsolataik bizalomra épülnek. Milyen érdekes gondolat akkor, amikor elvileg a szaúdi-pakisztáni tárgyalásoknak gazdasági témája volt!
A másik támadás – egy útszéli bomba egy elhaladó katonai konvoj mellett, pont mint Iránban – az India által ellenőrzött Kasmírban történt, 41 indiai katona halálát okozva. Új-Delhi természetesen Pakisztánt vádolta, és épp mint Teherán, forrt a dütől. A két támadás közti hasonlöságok olyan nagyok, hogy valószínűtlen ne lett volna közük egymáshoz. S hát ez valóban nagyon kellemetlen helyzetbe hozta Pakisztánt, merthogy két szomszédja is terrorizmussal vádolja pont akkor, amikor a már amúgy is hírhedt Ibn Salmān érkezik találkozóra. Akár volt a szaúdiaknak köze a támadásokhoz, akár nem, ez a látszat. Ez a fajta időzítés idegen a pakisztaniaktól – nagyon rosszul is jött nekik -, de nagyon ismerős a szaúdiaktól, főként ettől a vezetéstől, hogy egy ennyire ostoba lépést tegyenek.
Sok szerencsét!
Ilyne körülmények között vajon mire számíthatott Rijád? Könnyű belátni, hogy a PR részén túl az egész utazás a most épülő hatalmas kereskedelmi utak körül forog. Bár mindkét tervezet rendkívül sok országot von be, mindkettő kihagyja Szaúd-Arábiát és az Emirátusokat. Egyszerűen nincsenek benne a játékban. Mármost tudván, hogy ez a két ország stabilan amerikai kézben van és azt, hogy nem igen tudnak lépni washingtoni engedély nélkül, míg mindkét programot olyan országok működtetik, amik újra akarják rendezni az eddigi Amerika-központú világkereskedelmet, ez nem is meglepő. Ám a szaúdiak és még inkább az emirátusiak nem ülhetnek tétlenül, miközben a térképet újrarajzolják körülöttük és őket kihagyják. Főként, merthogy az egyik terv nagymértékben fejleszti Iránt. Valamit tehát tenniük kell. Mármost az indiai-iráni tervben Rijád nem csatlakozhat be, így abból nem is profitálhat. Ám ha valóban a szaúdiak álltál a múlt heti iráni és kasmíri robbantások mögött, akkor elbizonytalaníthatják az indiaiakat, hogy vagy velük, vagy sehogy. Rijád egyfelől eszközölhetnek öriási beruházásokat Indiában – vagy legalább is meg tudja ezt ígérni -, míg a másik oldalról lehet épp csak most bizonyította, hogy el tudja szabotálni a tervet. Míg a kínai-pakisztáni vonatra meg felszállhatnak és profitálhatnak belőle. Iszlámábádot egyszerűbb meggyőzni, de az még várat magára, hogy hogyan reagál Peking.
Ami tisztán ebbe az irányba mutat, az az, hogy Pakisztán sietett tisztázni, hogy semmi nem ronthatja el viszonyát Iránnal. Más szavakkal, ez most nem ők voltak és az Ibn Salmānnal tett gesztusok ellenére ők nem akarnak beavatkozni.
Az még elválik, hogy a körút mennyire bizonyul majd sikeresnek pár pakisztáni gazdasági pozíció megnyeréséhez túl. Ám ha valóban Rijád állt a robbantások mögött – akiket pedig ez illet ki fogják deríteni -, akkor ez egy nagyon ostoba húzás volt. Iránt nem lehet elrettenteni, ahogy Indiát sem megijeszteni, s most Rijád épp lehet, hogy nyert egy új ellenséget. De nagyon rosszul jött ki Iszlámábádnak is, mert a találkozóval ők nagyon kellemetlen helyzetbe kerültek. Még ha a szaúdiak ártatlannak is bizonyulnak, ők tűnnek majd fel szörnyeknek és problémás szomszédoknak, miközben egy olyan veztőt fogadnak, akinek már így is komoly priusza van. Bár Iszlámábád számára jobb volna a felelősséget szép lassan áttolni Rijádra, ezt most egyszerűen nem teheti meg. S bizonyára nem köszönik meg a szaúdiaknak, hogy ilyen helyzetbe hozták őket. Az egész manőver, legalábbis látszólag, eddig visszaütött.
Ami pedig egy Kínával való előnyös üzletet és a Gwadarban szerzendő hídfőállást illeti… Nos, sok szerencsét! Merthogy Kína épp most jelentette be a látogatáson ott tartózkodó iráni házelnöknek, ‘Alī Lārīğānī-nak, hogy Peking számára Irán stratégiai partner. Pont Ibn Salmān érkezése előtt.