Az elmúlt héten az arab világ úgy tűnik kevéssé érdekelte a világot. Még az arab sajtó is úgy tűnt híján a nagy történeteknek, amint régionális és helyi űgyek uralták a szalagcímeket. Mégis volt néhány találkozó, amely vonzották egy különleges média személyiség osztatlan figyelmét. A parodistáét. Amint látni fogjuk, ez aligha véletlen. Mindazonáltal csak remélhetjük, hogy mindez valamiféle szórakoztatást szolgált, mert komoly kicsit nyers volt.
Vasárnap, február 3-án I. Ferenc pápa Abu Zabiba érkezett. Egy történelmi jelentőségű mise után az Azhar mecset fő imámjával, Aḥmad aṭ-Ṭayyib-bal együtt aláírta az “Az Emberi Testvériség Dokumentumát”, békét és megértést hirdetve keresztények és muszlimok között. E régen várt közel-keleti út őszintén a párbeszéd előmozdítását célozta a két legnagyobb támogatottsággal bíró vallás között. Mindez pedig az emirátusi állami önreklám büszkeségére történt, a int azt a helyi angol nyelvű sajtó büszkén hirdette is. Ami, tekintve hogyan emelkedik a feszültség az egész világon és kiváltképp pont a Nyugat és a Közel-Kelet között mindenképpen egy jó jel. Örülnünk kellene ennek. Sokan, jogosan, azok is. Tekintve hogyan emelkedik az ellenségesség a Nyugaton egyrészt a migrációs válság és a rá épült médiatevékenység miatt, míg a szélesőséges elemek térnyerését közel-keleti társadalmaikban a másikon, az ilyen gesztus, a mérsékelt hangja mindenképpen egy helyes jelzés. Mint egy hideg zuhany, melyet sokunk már rég vágyott. Mégis a talákozó mind a nyugati, mind az arab médiát döntően egykedvűen érintette, míg másokat, kifejezetten szomorúan. Ennek pedig oka van.
Bár a katolikus egyház alapvetése, hogy a pápa – bárki legyen is ő – a hit kérdéseiben tévedhetetlen, úgy tűnik, hogy tanácsadói közel-keleti és iszlám kérdésekben nem szolgálták őt jól ezúttal. Másképpen szólva, ez az út sikertelenségre volt ítélve még azelőtt, hogy Ferenc pápa egyáltalán repülőre ült volna. Előre látható volt, hogy bizonyos mértékig vissza fog ütni.
Őszentsége ismert arról, hogy hirdeti a testveriség eszményét és sokszor kész volt szembe menni a közvéleménnyel a migráció kérdésében, nyíltan jószándékot mutatva az Európába érkező muszlimok felé. Még akár azon a szinten is, hogy súlyos vitákat keltett nem csak a katolikus nyáj, de még az egyház tagjai között is. De még ha feltétel nélkül maga mögé is tudná állítani az útján követőit, egyszerűen nem képviseli a kereszténységet a maga teljességében. A katolicizmus az valójában szerény a jelenléte a térségben, ahol a keleti keresztény egyházak jóval befolyásosabbak és beágyazottabbak a társadalomban. De kivel is találkozott?
Aki akár csak felületesen is ismeri a Közel-Keletet elgondolkozhat, miért az Emirátusok? Egy ennyire történelmi gesztusért egy befolyásosabb muszlim központ talán helyénvalóbb lett volna. Mint Kairó, Bagdad, vagy akár Jeruzsálem. Vagy, ha nem is pont Mekka, tekintve hogy azt nem-muszlimok nem látogathatják, de esetleg Szaúdi-Arabia. Nos, az utóbbi érthető. Az emberiesség és a béke ezen gesztusa igen visszássan hatott volna a szaúdi koronaherceg, Muḥammad ibn Salmān jelenlétében, pont a Hāšuqğī ügy után. Főként annak vérfagyasztó részletei után. De vajon az Emirátusok jobb? Amióta csak a nagy küzdelem elindult a GCC (Gulf Cooperation Council – Öböl Együttműködési Tanács) tagállamai között minimum 2013-ban, de gyaníthatóan már 1996 óta, amint katari vezetők sokszor rámutattak, pont maga Abu Zabi állt mindezek mögött. Általában Szaúdi-Arábia tartotta fent az egyensúlyt a kisebb tagállamok között, melyekre Rijád általában szatelit államokként tekintett. Amikor pedig a képletet valami veszélyeztette Rijád sosem habozott erőt használni. Amint ezt történt Bahrein esetében 2011-ben, amikor a helyi monarchiát egy népfelkelés a bukás szélére vitte és a szaúdi csapatok bevonultak, gyakorlatilag megszállva az országot. Vagy amint Katarral történt, amint az erősen gyanítható, hogy Szaúdi-Arábia állt a korábbi katari uralkodó, Ḥamad ibn Halīfa máig rejtélyes 2013-as lemondása mögött, illetve mind 2015-Ben, mind 2017-vén nyíltan katonai beavatkozással fenyegette Dohát. Az Emirátusok támogatta ezeket a lépéseket. Pont ahogy a katonai puccsot Egyiptomban 2014-ban, ami után Kairó legnagyobb anyagi támogatója lett. Vagy akár a 2015 óta folyó véres jemeni háborút, mely mostanra nyomorúságba taszította az országot leírhatatlan humanitárius katasztrófát okozva. Ám amióta Muḥammad ibn Salmān gyakorlatilag átvette a hatalmat úgy tűnik Szaúdi-Arábia kezdi elveszteni ezen egyesúlyi szerepét.
Pont amiképpen Rijádban Muḥammad ibn Salmān átlépett az uralkodás hagyományos keretein, félre állította a lehetséges riválist jelentő hercegeket és gyakorlatilag átvette a hatalmat a
keretein, félre állította a lehetséges riválist jelentő hercegeket és gyakorlatilag átvette a hatalmat a védelmi tárcán őrködve, hasonló dolog történt az Emirátusokban. Muḥammad ibn Zāyid, Abu Zabi koronahercege és az Emirátusok védelmi minisztere sikerrel állította félre Dubajt – az állam hagyományos második hatalmi központját -, majd az összes többi kisebb állam uralkodóját az államközösségben, és gyakorlatilag átvette az állam irányítását még mindig uralkodó apjától. Benne szaúdi párjának ravaszabb, enyhébb bölcsebb, de sokkal taktikusan tükörképét láthatjuk. Bár jöval nagyobb tapasztalattal bír. Egy olyan személyt, akiről hazafias dalokat írtak, mégis még az öböl értelmiség is széles körben teszi nevetségessé. Ugyanez a Muḥammad ibn Zāyid volt Ferenc pápa fő házigazdája. Bár talán ez segít javítani az Emirátusok nemzetközi megítélését, ez mindenképpen egy furcsa választás egy történelminek szánt lépéshez.
Mindezt valószínűleg érezte az emirátusi vezetés is érezte, és ezért hívták meg az Azhar fő imámját hogy a pápa partnere legyen, nem pedig a helyi vallási vezetőket, sem pedig a szaúdi főmufit. Itt pedig érezhető némi őszintétlenség. Nem mintha lenne bármi gond Aḥmad aṭ-Ṭayyibbal, akitől egy ilyen lépés nem példátlan. Ő számos alkalommal hívta fel a muszlimokat, még saját honfitársait is mérsékletre és jóindulatra a keresztények felé. De sosem ő, hanem sokkal inkább a Muszlim Testvériség vallástudósai az öbölben, akik hozzájárultak a szélsőséges légkörhöz. Személyek, akik most mind hiányoztak. További három dolog még inkább zárójelbe teszi ezt az eseményt. Először is egy ilyen lépés mindig ingatag talajon áll, mintegy a szunni iszlámban sosem volt szervezett egyház, legalábbis nyugati-keresztény értelemben. Ígyhát bármilyen vállalást tesz is egy sejk, azt mások könnyen semmibe vehetik. Másodszor, mert az öböl tele van vallásközi párbeszéd kezdeményezéssel, mint a Doha Központ Vallásközi Párbeszédért annak évenkénti konferenciáival, ám a radikális csoportokat kevéssé érdekli ez. Ők teljes joggal, legalábbis vallásjogi szempontból, könnyen semmibe vehetik mindezt, mint személyes véleményt. Az igazi gond pedig az állami hozzáállással van, mely sokszor hozzájárul a szélsőséges környezethez. Harmadszor, mert bár az Azhar tagadhatatlanul az egyik legelőkelőbb szunni vallási központ, ám megítélését, pont mint Aḥmad aṭ-Ṭayyibét erősen kikezdte, amikor a Mursī kormány mögé álltak. Akkor nem mutatták komoly jelét a
Ṭayyibét erősen kikezdte, amikor a Mursī kormány mögé álltak. Akkor nem mutatták komoly jelét a mérsékeltnek, ám mégis hamar beálltak a Mursī elleni puccs mögé, és bizony sokan csak eszközöket látnak bennük as-Sīsī kezében általában, és ebben az ügyben kifejezetten. Különösen a szegényebb rétegek szemében, ahol a Muszlim Testvériség és a még radikálisabb elemek hátországa van. Ígyhát igazán kérdéses milyen hatást is fog gyakorolni ez az új dokumentum a társadalmakra.
Az ország megválasztása egy másik hiányzó tényező miatt is furcsa. Úgy tűnhet, hogy ez egy történelmi egyezmény a két vallás legfőbb vezetője között, függetlenül valós befolyásuktól követőikre, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a vallásközi összecsapások csak ritkán célozzák a katolikusokat. Minthogy ők viszonylag kevesen vannak a Közel-Keleten. Akik a fanatikusoktól és a fanatizmustól igazán szenvednek, akár a Dā‘iš-tól és társaitól, akár napi szinten támadások tárgyává válva, azok a keleti keresztények. Koptok, görög és asszír ortodoxok, melkiták és maroniták, akik nem voltak most jelen. Az Emirátusok, amint az öböl általában véve híján van a beágyazott keresztény közösségeknek. Ígyhát itt az elméletet sosem kell gyakorlatba átültetni. Akik vannak, azok szinte kivétel nélkül külföldiek. Munkások a Fülöp-szigetekről, Indiából, vagy akár Egyiptomból, akik az öböl társadalmak perifériáin élnek olyan körülmények között, amit gyakran csak modern kori rabszolgasagként lehet jellemezni. Az Emirátusok és Katar pedig a legsokkolóbb példái ennek, még az arab sajtó szerint is. Amikor tehát Ferenc pápa egy ünneplő tömeg előtt tartott misét, tudnunk kell, hogy ezeknek az embereknek a döntő része nem helyi, hanem import munakerő, akik sokszor a legszomorúbb körülmények között élnek. Ő kitaszítottak az öböl társadalmaiban nem egyszerűen vallási okokból, hanem egyszerűen mert igen szükséges, de idegen munkások. Számukra a vallási szabadság az egyik legkisebb gond. Mindezeket egybevetve, meg lehet érteni a Közel-Keletet, amikor komoly kereszténységgel bíró területein ez a lépés ellentmondásos, ha nem egyenesen elszomorító.
Az érme másik oldala
Nyilván lehetne azt mondani, hogy mindezeket egybevetve ez még így is egy nagyszerű kezdeményezés és senkinek sem árt. Ami igaz is. Valahol pedig a hidakat el kell kezdeni építeni. Ami szintén teljesen igaz. Amint pedig Krisztus maga is mondta, amikor megrótták, hogy miért adószedőkkel barátkozik, a betegnek kell az orvos, nem pedig az éppnek. Ígyhát a munkát a Közel-Kelet vallási alig legzártabb részén kezdeni némileg logikus lehet. Helyzeten lenne azonban, mind e sorok írójától, mind a közvéleménytől, hogy e történet fellőségének minden súlyát a muszlim félre hárítsa. Végtére is, ok adtak otthont ennek a rendezvénynek. Bármilyen megrendezett is volt, minden hiábavalósága és érzhető őszintétlensége ellenére legalább egy gesztus.
De a helyszínválasztás a Vatikán részéről is furcsa. Mondjuk, hogy nem szól semmi az utazás ellen! De ugyanerre a dokumentum aláírásra sok más elhelyszín sűrgetőbb lett volna. Ferenc pápa sokszor mutatott őszinte együttérzést az Európa partjaira érkező migránsokkal. Akkor hát miért nem Libanon, Szíria, vagy Irak? Ahol helyi keresztény közösségek, akiket elüldöznek el a szélsőségesek sokkal jobban igényelték volna a pápát. A lelki támogatás számukra felbecsülhetetlen lenne. Nem mintha ez példátlan lenne, hiszen II. János Pál pápa meglátogatta Szíriát. Olyan országok, mint Libanon, Egyiptom, vagy Jordánia – mégha a biztonsági helyzetet tekintjük is, ami meggátolja
Őszentségét veszélyesebb helyek meglatogatásától -, sokkal megalapozottabb lenne, hiszen ott nemcsak párbeszéd van, de valódi együttélés is a két vallás követői között. Akármíly nehézkes legyen is az. Ott van egy klérus, ami máris része a párbeszédnek, az államok pedig alapvető fontosságúként támogatják. A kereszténység a világnak ezen a részén nem idegen, a társadalmi szövet természetes része. A lehető legjobb példák itt vannak, amikből leckéket lehetne venni. Ha valaki látta Bejrútot, Damaszkuszt, vagy Aleppót 2018 karácsonyán láthatta az ünneplő tömegeket, keresztényeket és muszlimokat egyaránt, még a konzervatívabb negyedekben is. Amint a tv adóknak is természetes, hogy vendégül lássák e két közösség vezető tagjait ilyenkor, amint együtt ünnepelnek. Mint amilyen szíriai főmufti Badr ad-Dīn Ḥassūn, és a jeruzsálemi ortodox metropolita, ‘Aṭā-Allah Ḥannā interjúja volt 2018 december 26-án. Akik a legtöbb kérdésben nem is érthetően volna jobban egyet. Ezek a testvériség legjobb példái, minden hivatalos papír nélkül. Így hát nagyon nehéz megérteni, miért nem ezeket a példákat karolják fel és támogatják.
Ami sokszor elsikkad Nyugaton, hogy a kereszténység mélyen gyökerezik a világ ezen részén. Ami lelki támogatást igényel, de nem politikai beavatkozás formájában. Ők nem hajlandóak magukra kisebbségként tekinteni, amint ők minden tekintetben társadalmaik természetes részei. S amíg őket elűzik és zaklatják a szélsőségesek hazájuk földjén, magukra hagyják őket, és engedik, hogy elfeledve érezzék magukat. Míg azok az országok, akik Szíria és Irak esetében támogatták ezeket a szörnyűséges folyamatokat felmagasztaltatnak a legkisebb gesztusra. Ebből a szempontból meg lehet érteni Őszentsége Ḥannā keserűségét, amikor az említett interjúban keresűen jegyezte meg, hogy a Nyugat nem látja és nem is hallgatja meg őket.
Vakon tekintve
Ez a furcsa, elgondolkoztató viselkedés a Nyugat részéről valójában olyan sokszor nyilvánul meg. A másik remek példa, aho láz ember elgondolkodik, hogy vajon mi lehetett egyáltalán az ötlet a múlt hét eredménye. A francia elnök, Marcon január 28-án Egyiptomba látogatott és találkozott egyiptomi partnerével, ahol is nagyjából 30 egyezményt , köztük egy kereskedelmi megállapodást írtak alá a felek több száz millió euró értékben. Ami egyik részről hatalmas vállalati befektetés az egyik oldalon és friss tőkebeáramlás a másikon. Nem is lehetne gyümölcsözőbb a két félnek. A képet, azt hihetnénk, lehetetlen lett volna elrontani. Mégis a záró sajtótájékoztatón Macron szükségét érezte újságírói kérdésre kiemelni az emberi jogok fontosságát és megnyugtatni a sajtót, hogy ez a kérdés elsődleges a francia politika számára. Azt, hogy csakis a nép dönthet saját sorsáról és ennél semmi nincs, ami szentebb lenne. A témát erőltető kérdések bizonyos mértékig érthető módon felzaklatták as-Sīsīt, aki el is vesztette nyugalmát, majd fura fejtegetésekbe kezdett, hogy a Nyugatnak nem szabadna őket a saját szemeinkkel keresztül néznie. Bár a parodisták hamar gúnyt űztek ezekből a zavaros sorokból, az egyiptomi elnök dühe – mégha a profizmus teljes hiánya is – némileg érthető. Merthogy a Közel-Kelet szüntelen leckéztetése a nyugati mercékről hangozhat ugyan nagyon szépen, de az utóbbi két évtizedben nem hozott mást, mint vérfagyasztó eredményeket. Mint ahogy a korábbi egyiptomi képviselő Muṣṭafā Bakrī 2013-as Suqūṭ al-Ihwān (A Testvériség bukása) című könyvében részletesen beszámolt arról, hogy a nyugati kormányok már 2003 óta folyamatos kapcsolatban voltak a Testvériség akkor börtönben ülő tagjaival, készítve őket a hatalomra. S még a tudományos irodalom is tele volt ezzel a szellemiséggel.[1] A terror elleni háború, és az úgynevezett Arab Tavasz erdménsei pusztítóak. S kiváltképp Egyiptomban, abban az országban, ami olyan szorító társadalmi és gazdasági csapdában van, hogy először a tisztes életkörülményeket kellene megoldani. Mindennek, kiváltképp tágabb közel-keleti vetületben, annak összetett politikai, történelmi és kultúrális összefüggéseivel már kiterjedt irodalma van.
De nézzük csak meg ezt a jelenetet! Ugyanaz a Macron aki ellen példátlan méretű tüntetési hullám zajlik immár hónapok óta, az emberi jogokat erőlteti Egyiptomban. Miközben Franciaországban a rendőri brutalitás ijesztő méreteket ölt. A jelenetek immár inkább az Arab Tavaszt idézik, semmint egy fejlett nyugati országot. Bárki minimális szégyenérzettel kitért volna a kérdések elől. De ebben a jelenetben van egy megkerülhetetlen gyarmati gőg. Ami, miután olya sok szenvedés láttak főként az utóbbi két évtizedben nemcsak az egyiptomiakat, de általában véve a Közel-Kelet népeit is irritálja.
Összeérő vonalak
E két nagy esemény, a találkozók és az egyezmények úgy tűnik kevésben egyeznek. Leszámítva a hozzáállást és a várható erdeményt. Az inkább vicces sajtótájékoztató as-Sīsī és Macron között oly fájdalmasan ismerős. Nyugati vezetők példát adva a kétszínűségből, annak legtisztább formájában. Amint leckét adnak a Közel-Keletnek, míg saját fertályuk sincs igazán rendben. Ez a fajta viselkedés, a térség és népeinek semmibe vétele, mely nagyon is politikus orientalistáktól származik és mára felkapta, mára egy divattá vált, mely szerint ezeknek az embereknek sorsuk a szenvedés. Mintha csak valami csak holmi menthetetlen barbárok lennének, akik imádnak egy rendezetlen, kaotikus életet élni. Mást nagyon, mint jövedelmező üzletet folytatni velük, nincs is nagyon mit kezdeni. Ha pedig igen, akkor azt a lelhető legbarátságosabb, legvallalhatóbbakkal kell tenni, olyanokkal, akik még még sajtótéjékoztatón is jól mutatnak. Amikor pedig úgy döntünk, hogy segítünk, akkor az a mi szabályaink szerint történik. Kevés érdeklődéssel az érintett nép iránt. A szépen csengő és valóban fontos sablon szerű jelszavak mögött fájdalmas az üresség.
A Közel-Keletnek összességében, tagadhatatlanul, megvan a szebbik és a rusnyábbik arca. Mint a világ minden részének. Amint azonban a térség népei nem érnek fel ésszel, hogy a a Nyugat miért csókolgatja folyton rondábbikat és ostorozza a szebbiket. Míg másrészt, itt volna az ideje végre belátni, hogy Nyugatnak be kéne fejezni ráerőltetni magát a Közel-Keletre a maga ötleteivel és értékeivel. El kellene kezdeni figyelni és hallgatni rá.
A tanulmány, mint olya sok más ebben az időben 2011 előtt a Muszlim Testvériséget mérsékelt és demokratikus szervezetnek tartja, mint aminek komoly tömegbázisa van, és amellett érvel, hogy a nyugati kormányok más nem is tehetnek, minthogy támogatják őket a demokrácia érdekében. Az eredmények ugyanakkor már nem voltak ilyen meggyőzőek.
[1] Roberts, Hugh: Islamism and Political Reform in British-Egyptian Relations, in: British-Egyptian Relations from Suez to the Present Day [ed. Noel Brehony, Ayman El-Desouky], London Middle East Institute, 2007, London.