Kétségtelenül az elmúlt hét mozgalmas volt a nemzetközi politika szempontjából. Venezuelától a Brexit tárgyalások legújabb fordulójáig, miközben Washington és Peking a maguk harcát vívták vezető telefoncégeik miatt. Még a Közel-Kelet is hangos volt a Szíriából való amerikai kivonulás körüli talalgatásoktól, a jemeni válság eseményeitől, és Sīsī elnök is fogadhadta francia kollégáját, Macront, javítva ezzel saját személyes tekintélyét. Ám, mint már oly sokszor, a hétnek volt koronázatlan diplomáciai hőse, aki ugyan sokat ért el, mégis kevés figyelmet irányított magára.
Az iráni diplmáciának sűrű, de nagyon gyümölcsöző hete volt. Ha pedig valaki helyesen olvassa a jeleket, sokat olvashat ki ebből a pár napból. Január 28 hétfőn Jahangiri iráni alelnök egy üzletemberekből és tisztviselőkből álló népes delegáció élén Damaszkuszba látogatott. Egy nappal később, egy feszített ütemű tárgyalási nap végén Jahangiri a szír miniszterelnökkel, ‘Imād Hamīs-szal tartott sajtótájékoztatót bejelentve 11 egyezmény aláírását a két szövetséges között. Joggal gomdolhatnánk, hogy e tárgyalások katonai és terrorelhárítási témákra koncentráltak. Ezek azonban csak felszínesek voltak érintve, amit a talákozó gazdasági, technológiai és kultúrális együttműködésre összpontosított. S. Index csak a nyitánya volt egy nagyszabású szír-iráni üzleti fórumnak. Ezeknek az egyezményeknek a java elgondolkodtatja az elemzőt, vajon mi volt ezek között olyan fontos, hogy maga Jahangiri kellett eljöjjön érte és minek szólt az ezt követő ünneplés. Két dolog talán némileg választ ad ezekre. Az egyik pont kimondja, hogy a szír állam mindent el fog követni, hogy segítse az iráni befektetéseket az arab országban, ezáltal segítve a szír gazdaság újraépítését. Ez minden bizonnyal nagy nyereség Teheránnak, kiváltképp a felújított amerikai szankciók fényében. Ám számos – bár nem hivatalos – beszámolóban halvány utalások vannak közös befektetésekről harmadik országokban. Ami igen furcsán ha, hiszen felveti a kérdést vajon mely országok is lehetnek ezek. Vajon az iráni gazdaság olyan jó állapotban van, hogy megengedhet nagyobb külföldi befektetéseket? Nem is beszélve a szírről. S hát kiváltképp együtt?
A másik, bár kevéssé kibontott egyezmény kimondja a Damaszkusz-Teherán vasútvonal véglegesítését. Nos, egy Teherán-Damaszkusz vonal egyértelműen egy Teherán Lattakia vasútat jelent, de egy pillanatra tegyük is félre a lehetséges okokat és az ügy hasznát. Egyáltalán, hogyan lehetséges ez? A szárnyvonal mindene bizonnyal Iránt összekötné Bászrával Irakban és onnan tartana Szíria felé. De hogy össze lehessen kötni Irakot Damaszkusszal, arra csupán három lehetséges útvonal van. A legegyszerűbb a már létező autópálya mentén érne át Irakba a szír-jordán-iraki hármas határ közelében. De ez at-Tanf városán vezetne át, ahol az amerikaiak egy illegális katonai tábort építettek ki. Márpedig innen, Trump elnök nyilatkozataitól függetlenül, nem igazán készülnek távozni. Nem is beszélve a még mindig számottevő fegyveres csoportokról, akik itt, idegen fedezékbe alatt ásták be magukat és valószínűleg nem üdvözölnének egy ilyen építési tervet. A második lehetséges út Palmyra felé vezet, onnan az Eufrátesz felé, majd a folyó mentén lépve át Irakba. Ez az útvonal azonban veszélyesen közel haladna a Dā‘iš itt még létező csoportjaihoz, akik még igen aktívak a sivatagban. A harmadik, legkevésbé gazdaságos út a Hims—ar-Raqqa—Dayr az-Zūr vonal lenne a már meglévő vonalak mentén elérve Aleppót, vagy építve egy új, közvetlen szárnyat. Dayr-től pedig a délnek fordulhatna az Eufrátesz mentén.
Ez azonban megköveteli mind ar-Raqqa, mind egész Dayr az-Zūr stabil ellenőrzését, melyek jelenleg az amerikaiak támogatta kurd csapatok kezén vannak. Ezek közül tehát egyik sem tűnik életszerűnek. Bár a felek nem fedték fel a tervezett útvonalat, bármely esetben egy ilyen befektetés bizony sokmilliárdos tervezet. Ez a nagyságrend minden bizonnyal felette áll annak, ami felé bármely kormány anélkül kötelezné el magát, hogy komoly tervezés ne lenne mögötté és tudná a lehető legnagyobb biztonsággal, hogy a terv tartható. Különösen, hogy hosszútávon zökkenőmentesen üzemeljen. Ez pedig arra utal, hogy a döntéshozók Damaszkuszban és Teheránban már tudnak valamit, amit mi még csak eztán tudunk meg.
A kérdés fontossága
Bárhogy is legyen, mondjuk, hogy meg fog történni! Miért olyan fontos ez, túl azon az ingatag talajon, amire látszólag épülni készül. Először is ki kell emelni, hogy ez egyáltalán nem egy spontán ötlet, amibe a két kormány csak úgy belecsapott. Már 2017 novemberében a szír közlekedésügyi miniszter, ‘Alī Hammūd vad találgatásoknak nyitott teret bejentésével, miszerint a szír kormány tervezi a vasút felújítását Jordánia és Irak irányaiba, majd idővel egészen Iránig. Bár ez nem kifejezetten ugyanaz a tervezet, joggal vethető fel, hogy ezek voltak az előzetes lépések. Bár sokat nem lehetett erről hallani, valami biztosan mozgásban volt, mert 2018 novemberére nyíltan felfedték és élénken be is számoltak róla, hogy Irán szárnyvonalat épít Bászrába, ami egy “ajándék Iraknak”. Márpedig a hosszútávú cél ebben a vasút elvitele Damaszkuszig, végül pedig Latakiáig a Földközi-tenger partján. Ez az menetrend egyérteműen egy Bászrától Moszulba, onnan pedig Dayr az-Zūrba, majd Aleppóba és végül a tengerpartra tartó vonalat vázolt fel. Ez a vonal még nehezebb is, mert nemcsak hogy keresztül megy a kurdok uralta terülteken, de épp így Idlib tartományon is, mely még mindig tele van terrorista szervezetekkel.
De bármely úton is halad majd, miért ilyen fontos ez Iránnak? Nem is beszélve Szíriáról. Az elemzők szeretnek hamar arra a következtetésre jutni, hogy ezen az úton Irán erősítheti ellenőrzését Szíria felett és közvetlenül láthatja el fegyverzettel és utánpótlással fő szövetségesét, a Hizb Allaht Libanonban. Három dolog azonban élesen ellentmond ennek a feltételezésnek. Először is még kezében tartja a döntést a főbb kérdésekben, még Oroszországgal szemben is, míg Iránnak még Irak közvetlen kézben tartására sincs elég ereje. Másrészt a Hizb Allah nemcsak, hogy már a ‘80-as évek óta létezik s képes volt egyre erősebbé válni évről-évre, 2006-ban még Izraelt is visszaverve, de a szíriai háború nyolc évét is úgy élte túl, hogy megőrizte az erejét. Mindezt e közvetlen vasúti összeköttetést nélkül. Múlt szombaton, január 28-án még maga Hasan Nasr Allah is, a maga szokásosan extrém hosszú interjújában a libanoni al-Mayadeen tv-nek úgy nyilatkozott, hogy a Hizb Allah-nak már kielégítő mennyiségben állnak rendelkezésre az áhított precíziós rakéták. Mindez pedig azt mutatja, hogy Iránnak már megvan a maga útja, hogy támogassa a Hizb Allah-t anélkül, hogy ilyen óriási mennyiségű alapvető forrást ölne egy hosszútávú programban. Ugyanakkor napjainkban a vasút nyilvánvalóan árú semmint személyforgalmat jelez. Akkor hát milyen árúk járhatnak az irániak fejében? Itt elsősorban olajipari termékekre gondolnánk, mint maga a kőolaj, de az iráni gazdaság ennél sokkal többet tud kínálni. Valószínűbb tehát azt feltételezni, hogy ezen az úton, Latakián keresztül Teherán végre szerezne egy kikötőt távol a Perzsa-öböltől és a Hormuzi-szorostól. Azaz távol az amerikaiak kiváncsi tekintetétől beásva az arab öböl államokba, akik engesztelhetetlen ellentétben állnak Iránnal. Szintén érdemes megmlíteni, hogy iráni vezetők, kiváltképp a hadsereg tagjai számtalanszor felvetették, hogy egy nagyobb összecsapás esetén le tudják és le is fogják zárni a Hormuzi-szorost, megfojtva ezzel az öböl országok olaj kivitelét. Ám ez megbénítaná az iráni gazdaságot is, nem hagyva utat a saját kivitelre. Ez tehát egy öngyilkos akcióval érne fel. Kivéve, ha Teherán szert tesz egy hátsó ajtóra. A hatás még így is óriási lenne, de ez a jócskán javított helyzet már komoly adu lenne hosszútávon.
Másrészről nézve Latakia a behozatalnak is kováló kapújáva válhatna. E szír városon keresztül Irán egy biztos kikötővel bírna, sokkal közelebb Európához, és sokkal könnyebben jutna európai árúkhoz. Itt pedig nem szabad elfelejtenünk, az európai államok a tőlük telhető legtöbbet elkövették az atomalkú (JCPOA) fenntartására, még azután is, hogy az amerikaiak felmondták azt. S bármennyire gyenge is legyen ez a szál, az EU és az iráni felek is még szorgosan próbálnak kitartani mellette. Tegyük fel, hogy még mindig szeretnének kereskedni Iránnal nagy tételben! Ennek ma a Perzsa-öblön kell keresztül haladnia. Ezt pedig Washington könnyen tudja sáncolni. Ennél fogva tehát a kereskedelem fenntartása túl nehézkes. Mindez azonban igencsak megváltozna egy ilyen fontos adalékkal. Szintén fontos, hogy ez a város igen közel van Tartūs-hoz, Szíria második legnagyobb kikötőjéhez, mely egy kiterjedt és folyamatosan növekvő orosz katonai tamaszpontnak ad otthont. Ez tehát fedezhetné Irán külhoni kikötőjét egy esetleges izraeli agresszióval szemben. Vagyis nem kell fegyverekben gondolkozni ahhoz, hogy fel tudjuk mérni Latakia súlyát a Rōhānī kormány számára. Az ügy ennél jóval nagyobb. Úgy, hogy komoly lépések vannak úton. Ha pedig valaki kétségbe vonná Irán eltökéltségét, január 29-én Baššār al-Asad szír elnök egy új villamos ellátó telep alapjait rakta le Latakiában Hartūtlī elektromosság-ügyi miniszter és iráni kollégája, Reza Ardahyān társaságában. Ami egy komoly iráni villamossági befektetés, egy három éves terv pont e kulcsfontosságú városban. Az időtáv szintén vet némi fényt arra, hogy mennyire is gondolkozik Irán előre a vasútvonallal.
Barátok távolabb
E ez a hét szintén hozott érdekes vendégeket Teheránba. Épp mikor Jahangiri-t a damaszkuszi út foglalta le, az algír parlament külügyi bizottságának főtitkára, ‘Abd al-Hamīd Sī ‘Afīf látogatást tett Teheránban. Egy jelentékeny delegációval az oldalán találkozott Zarīf iráni külügyminiszterrel. A felek egyetértésüket fejezték ki számos ügyben, amint Irán örömét adta közre Algéria álláspontjának számos, Iránt érintő ügyben. Sī ‘Afīf “nagy fontosságot tulajdonított a baráti és testvéri viszonynak Iránnal és kész kiterjedt kölcsönös együttműködésre.” Ez önmagában nem mutat semmi rendkívülit, hisz az effajta látogatások rutin jellegűek és Irán számos hasonló udvariassági gesztusnak volt tanúja csak ezen a héten. Mégis van valami nagyon feltűnő ebben. Kevéssé valószínű, hogy véletlen lenne, hogy amíg a Tasnim és más hasonló iráni hírügynökségek boldogan számoltak be e látogatásról, az algír sajtó igen csendes volt az ügyben. Hiszen ez az út sokkal irónikusabb, mint amilyennek elsőre látszik.
Ahhoz, hogy megértsük miért, vissza kell mennünk egészen 2018 május 1-ig, amikor Marokkó megszakította minden diplomáciai kapcsolatát Iránnal és kiutasította rabati nagykövetét. Bár e lépés nyilvánvalóan intenzív szaúdi-emirátusi és egyiptomi nyomásra született – feltételezhető amerikai támogatással -, hiszen ezek az államok igyekeztek támogatásukat kifejezni Rabatnak az ügyben, a hivatalos indok mégis érdekes. Marokkó azt állította, hogy követleül, illetve a Hizb Allah útján Irán támogatást nyújtott a Polisario-nak. Ez a fegyveres szervezet hivatalosan Nyugat-Szaharában küzd, hogy függetlenséget vívjon ki Marokkótól. Míg Marokkó és számos más állam a Polisario-t terrorszervezetnek tekinti – ebből következően pedig Nyugat-Szaharát Marokkó szerves részének -, addig Algéria, az Afrikai Unió, az ENSZ és további nagyjából negyven állam azt a Sahrawi lakosság törvényes képviselőjének ismerte el. Irán egyike ezen országoknak. Bár Algéria hivatalosan be nem avatkozást képvisel az ügyben, helyet ad a Polisario-nak Tindūf-ban, ahol a szervezet önjelölt kormánya székel. Így hát a vita, mely eredetileg Marokkó és Irán közt indult – ám valójában Szaúd-Arábia és Katar közti küzdelem okozta, amint Marokkó a szaúdi oldalra állt – Algériára hozta nagyon kényelmetlen helyzetbe. A viszály Algír és Rabat között nem újkeletű, ahogy a Polisario vagy Nyugat-Szahara kérdései sem. De mindezt most felerősítette, hogy Irán is rákerült a listára.
Megjegyzésül, ez nem is jöhetett volna rosszabbkor Algériának. Amióta csak az úgynevezett “Arab Tavasz” elkezdődött, a régiós helyzet egyre csak rosszabb lett Algériának. Líbia szétesése már önmagában is nagyon rossz, hiszen onnan terroristák kezdtek el átcsapni Algéria keleti, földgázban gazdag részére, de a Mali válság még csak jobban aggasztotta Algírt. Tunézia szinten súlyos biztonsági bajokat mutatott és e sok év után még mindig képlékeny a politikai helyzet. Egyszerűen szólva, mindenfelé van elég félnivalója Algériának, pont akkor, amikor elnökválasztás közeleg 2019-ben. Bár már bejelentették, hogy Bū Taflīqa el fog indulni egy ötödik hivatali ciklusért, az egészségügyi állapota már 2014-ben is aggasztó volt és sokan attól tartottak még meg a negyedik ciklusát sem fogja tudni befejezni. Ami komoly gondra utal az algír politikai életben. Nincs világos utód a láthatáron úgy, hogy egy egész államalapító forradalmi generáció utolsó tagja készül távozni a színről. Nem csoda hát, hogy Algír ősi ellenségét, Franciaországot látja minden gond mögött, s már óvatosan meg is próbált megegyezésre jutni Marokkóval. Merthogy mindkét szomszéd lassan ráeszmél, minden fenntartásuk ellenére egymás iránt, még mindig ők a meg jobb biztonsági partnerek egymásnak rövid távon.
Ígyhát ez az új válság Marokkó és Irán között Algériát egy csörtébe vitte bele, amihez valójában kevés köze van. Ugyanakkor nagyon kényelmetlen a dolog, mert nemcsak Algériát hozta negatív fénybe egy lapon Iránnal és annak amúgy is rossz hírével, de hiteltelenítette a Polisario ügyét is. Egy olyan programét, mely évtizedek óta igen drága Algírnak. Nem meglepő módon mind állami tisztviselők, mind értelmiségiek siettek visszautasítani a vádakat, mely szerint Algéria együttműködne ilyen ügyekben Iránnal. Az algírok, mind hivatalosan, mind nem hivatalosan fáradhatatlanul hangoztatták, hogy valójában semmilyen különleges kapcsolat nincs Algír és Teherán között. Semmi olyan, ami meghaladná a kapcsolatokat két nem szorosan szövetséges állam között.
Ámbár a kapcsolatok fejlődni látszanak, amióta csak Ahmadīnežād először látogatott Algírba 2009-ben és később számos alkalommal találkozott Bū Taflīqával. Ez a látszólagosan baráti kapcsolat semmi sem változott, amióta Rōhānī átvette hivatalát. Ezzel együtt kicsit túl élénk képzeletnek tűnik, hogy Irán komoly forrásokat fektetne a Polisario ügyébe. Mégpedig több okból. Először is Irán csak két okból vállalkozik kockázatos és kimerítő műveletekbe külföldön. Vagy ideológiai meggyőződésből, lett légyen az pozitív mint Libanonban, vagy negatív, mint az Egyesült Államok felé. Ez nem tűnik alkalmazhatónak, hiszen Algéria egy szinte teljes mértékben szunni ország, és egyik oldalon sem tartja nagyra a lakosság a másik felet. Az ideológiától eltekintve csak közvetlen és kézzelfogható gazdasági, vagy startégiai célokért kötelezi el magát. Ez szinten nem tűnik valószínűnek itt. Félre is téve a hadsereget, még gazdasági hídfőállásokat is ha megszerezne Algériában, stabil jelenlét stabil utánpótlási útvonalat igényel. Egy világos és elérhető útvonalat, ami a Perzsa-öblön át minden csak nem könnyű. Ilyen körülmények között, miközben még Irak és Szíria is magasan a biztonsági kötelezettségek élén áll, hogyan tudná Irán fenntartani katonai jelenlétét Algériában, vagy ott támogatni a Hizb Allah-t? Nem is beszélve, hogy ez kevés hasznot ígér, ahogy nincs is semmilyen mélyen gyökerező ideológiai célja itt. Mindez tehát lehetetlennek tűnik. Az is. Hacsak nem szerezne könnyű kijutást egy kikötőhöz a Földközi-tengerre. Mint például amilyen Latakia.
Kilátások és elképzelések
Azt akarom-e tehát sugallni, hogy Latakiával Irán már szemet vetett Algériára? Egyáltalán nem. De könnyű belátni, hogy mennyire sokat is nyerhet Irán mind szíriai és iraki szerepvállalásaiból, mind olyan látszólag szerény vállakozasokból, mint építeni egy vasútat Damaszkuszig. Ami mellesleg nem holmi egyszerű ki szárnyvonalacska, hanem egy harmadik világbeli országban, hanem amit a már említett riportból kiderül, a már elkészült szakasz Bászráig is egy modern gyorsvasút (TGV). Ami ha végül eléri Latakiát a Földközi-tenger mindkét partjára szállíthat iráni árúkat, lehet az európai árúk kapuja, és épp így egy gazdasági behatolás bástyája Afrika felé.
Mindeneket túl, ez a vállakozás igen hasznos lesz Irak és Szíria számára is, mégpedig több okból. Innen pedig lehet egy mgközelítőleg helyes tippünk, mit is jelentenek a közös szír-iráni közös befektetések a jövőben. Ez a program segít majd jobban megszilárdítani azt a csoportot Libanontól Iránig, melyet az egyik oldalon az ellenállás tengelyeként látnak, míg a másikon Síi Félholdnak titulálnak. Mindazonáltal e formálódó szövetségi tömbnek szilárdabb gazdasági alapjai lesznek, amely ha egyszer visszanyeri teljes biztonsági stabilitását, valószínűleg magával vonzza majd Törökországot is. Lévén ez Ankara számára nemcsak, hogy egy előnyös, de az egyetlen lehetséges útvonal újdonsült szövetségese, Katar támogatására. Amely állam mellesleg szintén folyamatosan közeledik Iránhoz, amint arra a legújabb interjúk és nyilatkozatok utalnak.
Mindebből látható, hogy bár Iránt gyakran bélyegzik lator államnak, amit esztelen politikusok vezetnek, Teherán valójában nagyban gondolkozik. Folyamatosan dolgozik vállakozásokon sok évre előre számítva, ez a vasút tervezet pedig csak egy csepp a tengerben. Akár elér rajta végül Algírba, akár nem. Ha pedig valaki mindezt csak vad spekulációnak tartaná, van még egy darabka a kirakósban. 2018 januárjában az iráni vasút nemcsak Irakban volt elfoglalva, vagy akár a tervezgetéssel a Földközi-tenger felé, de egy régen várt vendéget is köszönthetett. Három teherszállítmány érkezett ekkor Teheránba Kínából a közép-ázsiai államokon keresztül, ami pedig több, mint az addigi összes járat, amióta csak megnyitották a vonalat 2016-ban. Ami azt jelenti, hogy megkezdődött a folyamatos szállítás, és végül nemcsak iráni, de kínai áruk is utat találhatnak Latakiába. Vagyis e végül éltetővé való vonal orosz fedezéket élvez a végponton és kínai támogatást egészen odáig.
Rōhānīnak és csapatának tehát volt mit ünnepelnie a héten, meg ha a nemzetközi lapok nem is velük voltak tele. Ezt pedig köszönhetik annak, hogy vannak terveik a jövőre.