Azzal zártuk az előző évet, hogy mintha a Közel-Kelet lenyugodni látszana, legalábbis egy szintig, ám lehet, hogy mindez csak vihar előtti csend. Az egyre súlyosabb helyzet Líbiában máris vetett erre némi árnyat, ám a keserű válasz erre a feltételezésre, hamarabb jött mint bárki gondolhatta volna. Bár az ügy gyökerei még a most magunk mögött hagyott év utolsó napjaira nyúlnak vissza, ehéten a nyár eleje óta érlelődő feszültség átlépett egy sokkoló határt.

            2020 január 2. utolsó óráiban az Iráni Forradalmi Gárda parancsnoka, Qāsem Soleymānī, és Abū Mahdī al-Muhandis, az iraki Népi Mozgósítás egy vezető parancsnoka amerikai merénylet áldozata lett. Az autójukat a bagdadi reptér közelében robbantották fel rakétákkal, tíz iránit és irakit ölve meg. Az eset komoly fordulat a gyorsan elszabaduló feszültségben, ami 2019 december 28-án indult, amikor rakéták csapódtak egy amerikai támaszpontba az iraki Kirkūkban. Ez a támadás, ami egy halott amerikai civil munkavállalót és állítólag négy sebesült amerikai katonát hagyott maga után, eredményezte az amerikai légicsapást december 30-án egy az al-Ḥašd aš-Sa‘abī-hoz tartozó támaszt ellen al-Anbār tartományban a szír határhoz közel, 25 iraki katonát ölve és több tucatot sebesítve meg. Ez, főként, hogy nem ez volt az első ilyen jellegű atrocitás, ám az első alkalom, hogy Washington nyíltan fel is vállalta a bűncselekményt, hatalmas tüntetésekhez vezetett Bagdadban, mely még az addig áthatolhatatlan Zöld Zónába is bejutott és elért az amerikai követségre. Az al-Ḥašd aš-Sa‘abī, kiváltképp a legközvetlenebbül érintett Iraki Ḥizb Allah Alakulatok kemény válaszcsapást ígértek, ami jó eséllyel tervezés alatt állt, amikor az amerikaiak meggyilkolták a csoport  vezetőjét, Abū Mahdī al-Muhandist és Irán legbefolyásosabb frontparancsnokát, egy élő legendát, Qāsem Soleymānīt. A láncolat pedig itt még véget sem ért. Január 3. korai óráiban, pont ahogy egy nappal korábban, 5 ember halt egy dróntámadásban Bagdadban, amiben az al-Ḥašd aš-Sa‘abī egy másik alakulatát támadták az amerikaiak, bár még tagadják, világosan egy másik ellenállási vezetőt célozva, csak most célt tévesztettek és egy orvosi csoportot öltek meg. A feszültséget tovább növelendő, mintha csak őket támadták volna meg és nem fordítva, Washington csapatok küldését küldését jelentette be Libanonba, hivatalosan a bejrúti követség megvédésére, ami egy újabb félreérthetetlen üzenet, hogy az USA háborúra készül ez Ellenállás Tengelyével szemben. Vagyis ma Irak, holnap a Ḥizb Allah, kihasználva, hogy egyik országban sincs jelenleg stabil kormány.

            Alaposan megkeverték a paklit. Az iraki kormányt, ami már eleve alapjaiban megingott és a miniszterelnök már lemondott az amerikaiak által keltett tüntetések nyomán, ami annyira keményen küzdött a megalakulása óta, hogy egyensúlyt tartson Teherán és Washington között, a most fellobbant felháborodás arra szorítja, hogy az amerikai erők az országból való kivonását követelje. Amihez, ahogy láthattuk és némileg visszatekintünk most rá, minden oka megvan. Ámbár ez könnyen vezethet totális háborúhoz az országban, ahogy mindkét oldal helyi szövetségesei a legmesszebbre el fognak menni, hogy megmutassák az erejüket.

            Irán nem teheti meg, hogy nem válaszol, ahogy meg is ígérte, ám óvatosnak kell lennie, hogy ne adjon okot egy teljes NATO válaszcsapásra. Hiszen egyértelműen ez az, amit a washingtoni héják akarnak. Ugyanakkor észnél kell lenniük, hogy ne ragadtassák el magukat, szem elől tévesztve e közvetett háború egyéb színtereit Libanonban, Szíriában, Jemenben és Paleszinában.

            Vannak akik ma ünnepelnek, mint Netanyahu, aki épp a legtöbbet profitálhat ha tényleg kitör egy regionális háború, sokan az öbölben érthetően megrémültek, lévén az első csapás jó eséllyel őket éri majd, közben pedig milliók gyászolják e legendás tábornokot. A tábornokot, aki egymaga reményt jelentett milliók számára, akik ellenállnak az amerikai hegemóniának. Az irániak közismerten óvatosak és megfontoltak, így aztán biztos, hogy a válasz nyílt és szigorú lesz. Ahogy a találgatások és az értékelések óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy megtippeljék a lehetséges kimenetelt, helyénvaló megnézni, hogy ki is volt ez az ember, mit jelentett Iránnak és a térségnek, s hogy milyen közel is kerültünk egy totális háborúhoz. Ami akár meg sem áll a térségben.

 

Hogyan jutottunk idáig?

            Az elmúlt év során számos alkalommal foglalkoztunk az iraki belpolitika összetettségével, amióta csak a Dā‘iš legyőzése utáni első választott kormány hivatalba lépett 2018 elején. Világos volt, hogy bármilyen összetett is a helyzet az al-Ḥašd aš-Sa‘abī-ból kinövő és Irán támogatását élvező, egyben az amerikaiakkal egyáltalán nem szimpatizáló frakctiók kerekedtek felül. Vagyis csak idő kérdése volt, hogy az iraki parlamentet mikor szorítják rá az amerikaiak kivonulásának követelésére, ezzel egyben véget vetve az amerikai jelenlétnek Irakban és biztosítva az összeköttetést Irán és Libanon között. Most pont ezt a törvényt tárgyalja az iraki parlament és így új lendületet is kapott. Hiszen ebben a helyzetben közel lehetetlen lesz bármely frakció számára, bármennyire is kedvelte Washingtont, hogy ellene menjen ennek a kezdeményezésnek az iraki szuverenitás ilyen durva és nyílt megsértése után.

            Az összeütközésnek ez a képlete Washington és Bagdad között világos volt, és érdemes visszaidézni, hogy már 2018 júliusában az USA katonai puccsot tervezett Irakban, illetve célba vette a biztonsági vezetőket. A nyár folyamán aztán a szembenállás súlypontja a jemeni terepre és az Öbölre helyeződött át, de a szaúdi olajlétesítményeket ért szisztematikus csapások után úgy tűnt Tehrán állja a sarat. A dolgok fokozatosan az ő javára mozdultak el, hiszen nemcsak a szaúdiak kezdtek meghajlani, de Netanyahu elkeseredett kísérletei is a visszájukra fordultak, a szír hadsereg elkezdett felülkerekedni az utolsó terrorista fellegváron Idlibben és megnyílt a határ is Irak és Szíria között.

            Így aztán az ellenállás növekvő befolyását megállítani akaró legújabb kísérletek ismét Irak felé mozdultak el. Egy sor rejtélyes dróntámadás súlytotta az al-Ḥašd aš-Sa‘abī támaszpontjait, ami arra kényszerítette ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī iraki miniszterelnököt, hogy nagyon óvatosan lavírozzon a két oldal között, bár egyre nyilvánvalóbb volt, hogy az amerikaiak felelőtlen lépései előbb-utóbb valami végzeteshez fognak vezetni. A dolog márcsak azért is rendkívül komoly volt, mert még ha az amerikaiak nem is voltak közvetlenül felelősek a csapásokért, s a legtöbb iraki csoport valóban nyíltan inkább Izraelt vádolta, egy kétoldalú biztonsági egyezmény értelmében Washington volt és maradt a felelős az iraki légtér biztonságáért. Bárhogy is, a Bagdad és Washington közötti kapcsolatok tarthatatlanná kezdtek válni. Az iraki kormány kezdett meghajolni a nyomás alatt és egyre türelmetlenebb lett az amerikaiak jelenlétével szemben, ami pedig Washington számára döntő kérdés szíriai jelenléte biztosítására és úgy Iránon, mint Törökországon a nyomás fenntartására.

            Az eszkalációnak ez a sorozata azonban már részben ekkor is közvetlenül Irán ellen fordult. Először a drónokkal végzett behatolással, amit az iráni légvédelem hamar le is szedett, majd az öböl vazallusok által megkísérelt merénylettel pont Qāsem Soleymānī ellen, aztán később egy újabb dróntámadás kísérletével. Látszott, hogy bár Trump sokat dolgozott a feszültség enyhítésén, minden hollywoodias szónoklat ellenére, az admininsztrációban és a Pentagonban ott ülő héják azon voltak, hogy Teheránt lekössék, miközben erőiket a térség iráni szövetségeseire összpontosították, hogy végre fogást találjanak Iránon. Az utolsó mérföldkő az a tüntetéssorozat volt, félreérthetetlenül egymást másolva Libanonban és Irakban, ami ugyan nem tudta megingatni a talajt sem az al-Ḥašd aš-Sa‘abī alatt Irakban, sem a Ḥizb Allah alatt Libanonban, de be tudta dönteni mind a két kormányt. Ami jól kamatozik Washingtonnak, hiszen most nem kell egy stabil felhatalmazású kormány átal sem zavartatnia magát, s mindkét országban viszonylag szabad kezet élvez. Úgy küld erőket ahogy akar, úgy vonul ki és be ahogy akar, és láthatólag gyilkol is, ahogy akar.

            Ahogy az amerikaiak mindent megtettek az iráni jelenlét kigyomlálására a térségben, csak idő kérdése volt, hogy vagy az eszkaláció szabadul el, vagy az USA vonul ki Irakból. Úgy tűnik, hogy az államgépezet, a mélyállam nem tudta elfogadni azt a forgatókönyvet, amiben Amerikának fel kell adnia jelelétét Irakban és tovább piszkálgatta az iráni szövetségeseket, főként Iraki-Kurdisztánban halmozva fel készleteket. Épp úgy a kurdokra építve, mint Szíriában.

            Így érkeztünk el a mostani véres eseménysorhoz. Sok válasz kulcsa valószínűleg az első csapásban rejlik az amerikai bázis ellen Kirkūkban még december 28-án. Érdemes megemlíteni, hogy ez egy vita tárgyát képező város, ami a Dā’iš elleni háború során többször cserélt gazdát a kurd enklávé és a központi iraki erők között. Végül a kurdokat kiszorították és a várost többségében az al-Ḥašd aš-Sa‘abī vette a kezébe, de az amerikaiaknak sikerült komoly ellenőrzést kierőszakolniuk itt. Ebből következőleg tehát, kurd támogatással a közelben, úgy hogy azok ambíciói még mindig élnek, Kirkūk éles versengés tárgya lett. Az amerikai támaszpontot ért támadás még mindig tisztázatlan és valószínűleg semmi biztosat nem fogunk tudni róla sokáig. Az irakiak és az irániak tagadták érintettségüket, így nem is hoztak nyilvánosságra részleteket, ami teljesen bele is illik ennek a közvetett háborúnak az íratlan szabályaiba. A részletek ugyanakkor azt fedik fel, hogy a támaszpont egy komoly fegyverraktár volt a Szíriában államásozó csapatok számára, s nemrég innen indult útnak Szíria felé egy nagyobb csapattest a törvénytelen szíriai megszállás újraépítésére. Ha ez igaz, akkor joggal feltételezhető, hogy a támadás egy összehangolt válasz volt az amerikaiak szíriai agressziója ellen, akik nemrég szír olajlétesítményeket bombáztak le. Érdekes módon az amerikaiak is csak keveset fedtek fel a történtekről, pusztán egy “szerződéses civil munkavállaló” halálát és 4 amerikai katona sebesülését ismerve be. Az amerikaiak sosem taglalták sem a támaszpont céljait, sem e rejtélyes “civil munkavállaló” személyét és rendeltetését, de joggal feltételezhető, hogy értékes célpont lehetett. Ha nem így lenne, akkor az amerikaiak vagy sokkal többet árulnának el, vagy a reakciójuk lenne kevésbé elvakult.

            Bármi is volt ott, biztosan ideget ért. Washington, miközben szinte semmit nem árult el a támadásról, azonnal az al-Ḥašd aš-Sa‘abī részét képező Iraki Ḥizb Allah Alakulatokat tette felelőssé és kemény választ ígért. Ami jött is december 30-án, 25 iraki katonát ölve meg. Két dolgot fontos itt kiemelni. Először is az al-Ḥašd aš-Sa‘abī központi vezetése válaszcsapást ígért a támaszpontjait ért támadásokra, amikért az amerikaiak így vagy úgy, de felelőséget viselnek. Ez a szándék politikai téren olyan választ sürgetett, hogy az iraki kormány szólítsa fel az amerikaiakat a távozásra. Semmi sem állíthatta volna meg e poltikai lépést, amit az amerikaiak ugyan figyelmen kívül hagyhatnak, de akkor is jelenlétük politikai és jogi alapja vált volna semmivé. Hiszen, ellentétben a teljesen törvénytelen szíriai megszállással, itt még ők is elismerik az iraki kormány törvényességét, amit szövetségesüknek tartanak. Így aztán egy az iraki parlament által hozott törvényt nem lehet olyan könnyen semmibe venni, mint Szíria esetében. Másodszor, az al-Ḥašd aš-Sa‘abī minden csoportja, mind a több mint 60 különböző alakulata az iraki törvény szerint a központi iraki fegyveres erők kötelékébe tartozik. Minden agresszió ellenük a törvény szerint az iraki állam elleni agresszió. Így tehát az Iraki Ḥizb Allah Alakulatok támaszpontjai elleni támadás, amit az amerikaiak nyíltan el is ismertek, nyílt megsértése az iraki állami szuverenitásnak és háborús bűncselekmény.

            Ez az amerikai támadás óriási felháborodást szült Irakban, s két döntő hozadéka lett. Az immár hosszú hetek óta tartó tüntetések, amik valóban annyit el is értek, hogy az iraki miniszterelnök lemondjon, most egyszerre értelmüket veszítették és a közhangulat ismét kilengett az Irán-ellenestől a dühödten Amerika-ellenesbe. A másik eredmény az a tüntetéshullám lett, ami végül bejutott az amerikai követségre Bagdadban. Ez önmagában talán nem is tűnik olyan jelentősnek, hiszen a belő komplexumba a tüntetők nem jutottak be, érzékeny dokumentumok nem kerültek idegen kézbe és sem diplomatáknak, sem a követségi személyzetnek nem esett baja, pusztán biztonsági okokból evakuálták őket. Ez talán megalázó, de világos, hogy a szimbólikus pofon nem itt volt. A dolog jelentősége abban a tényben rejlik, hogy a bagdadi amerikai nagykövetség az ún. Zöld Zónában van, ami gyakorlatilag állam az államban. Ez a magas biztonsági zóna még 2003-ban született és éveken át az egyszerű irakiaknak nem lehetett bejutni. Az övezeten belüli élet teljesen el volt szigetelve a körülötte fekvő területektől, ami sok ellenszenvet okozott az irakiak közt. A megszállás és a külföldi zsarnokság szimbóluma lett. Most december 31-én a tüntetők ezt a válaszfalat lépték át, méghozzá elég könnyedén. Vagyis az addig bejárhatatlan miniállamba hatoltak be.

            Ha 25 iraki katona nyílt megölése nem lett volna elég durva, jött a brutális támadás Abū Mahdī al-Muhandis és Qāsem Soleymānī ellen január 2. éjjel. Mindez nem volt váratlan. Részben mert, ahogy már láthattuk, máris amerikai csapások súlytották az iraki katonákat, amiket a nyugati média valamiért kitartóan milicistáknak nevez, mintha csak nem az iraki hadsereg törvényes részeit képeznék. Soleymānī tábornok ellen amúgy is számos merényletet kíséreltek meg. S pusztán csak egy nappal a támadás előtt, az amerikaik nyíltan taglalták Abū Mahdī al-Muhandis megölését. A támadás első hírei még január 2. éjjel arról érkeztek, hogy “csak” az Iraki Ḥizb Allah szóvivője halt meg. Órákkal később azonban már sokkoló hírek érkeztek, hogy az ellenállás legendás személyisége húnyt el.

            Az amerikaiak pedig fent is tartják a feszületséget újabb brutális tamadásaikkal és Pompeo gyúnyolódó üzeneteivel, hogy az irakiak ünneplik Soleymānī halálát, később pedig még panaszkodni is kezdett, hogy a világnak meg kéne köszönni nekik e fenyegetés elhárítását. Olyan halmozottak most a sértések Washington részéről, mintha nyíltan egy szabályos háborút akarna kiprovokálni az iraki állam ellen. Ez pedig garantálhatná maradását. Ez jó eséllyel eltart még most egy darabig, de addig is az irániak megtervezik a megfelelő választ. Ismerve utóbbi 40 évüket, az iráni ravaszságot és tervezési készséget nem bölcs lebecsülni.

 

Hősök és szimbólumok

            Ki is volt Qāsem Soleymānī? Ez a legendás parancsnok 1957-ben született Kermān tartományban és még a húszas évei elején járt az Iszlám Forradalom idején. Csatlakozott a frissen alakult Forradalmi Gárdához (Pāsdārān), ahol legközelebbi harcostársaival megalapította a 41. Ta’r Allah (Isten bosszúja) Dandárt. Ez az alakulat az Irakkal szembeni háború legkeményebb összecsapásaiban sorra részt vett a ‘80-as években, amiket egy egész könyvsorozat örökít meg. A háború után gyorsan emelkedett a ranglétrán és 1998-ban vette át a Pāsdārān-on belül a Jeruzsálem Erők irányítását, ami egy elit erő kifejezetten az országon kívüli szövetségesek kiképzésével és támogatásával, illetve az országon kívüli terrorelhárító feladatokkal megbízva. Soleymānī halálig viselte ezt a hivatalt és nemcsak rendkívül sikeres volt, de nagyon népszerű is. Az ő feladata volt a Ṭālibānnak való visszavágás, miután az Mazār-e Šarīf-ban egy egész iráni konzulátust mészárolt le 1998-ban. Ő segítette a Ḥizb Allah-t annak 2006-os háborújában, amikor Izrael megtámadta Libanont, amiről alig pár hónapja számolt be részletesen egy szokatlanul hosszú interjúban. Jó kapcsolatokat tartott fenn a palesztinokkal, segítette a szír és az iraki állami alakulatokat a Dā‘iš elleni harcban, ezzel keresztülhúzva az amerikai számításokat a régióban. Ugyanakkor ő kapott megbízást arra is, hogy 2012-ben segítse Mursī kormányát Egyiptomban, ami akkoriban Iránhoz közeledett. Ahogy a Dā‘iš elleni háború a végéhez ért már az egész térségben emberfeletti jelenségnek számított, akit gyakran ábrázoltak karikatúrákon és Iránban utcai festményeken. Sokan tartották nagyra a térségben Irán és az ellenállás szövetségesei közt, ami fakadt részben szerény természetéből, részben abból, ahogy folyamatosan a frontvonalban volt egyik színtérről a másikra menve. Országon belül is igen népszerű volt, még azok közt is akik, amúgy nem szimpatizálnak a kormánnyal, ami adódott abból is hogy híresen hűvös viszonya volt a Pāsdārān vezetőségével, főként annak előző parancsnokával, Moḥammad ‘Alī Ğa‘afarī-val. Ebből is következően alakulata szinte különvált a Pāsdārāntól, közvetlenül ‘Alī Hāmeneī Legfelsőbb Vezetőnek tartozva felelősséggel. Olyan személyiség volt, akinek korábban ki nem osztott kitüntetést is adtak, mostani halála után pedig, először az Iráni Iszlám Köztársaság történetében érte felhúzták Qomban a Yā-Tārāt al-Ḥosseyn vörös zászlaját, a bosszú legkomolyabb szimbólumát.

            Egy ilyen halál valóban tragikus, s ennek mi is lehetne komolyabb jele, hogy napok óta az ő halála uralja a híreket világszerte. Ámbár ez valóban olyan végzetes csapás az iráni államra és az iráni befolyásra? Számos okból bizonnyal állíthatjuk, hogy nem. Utódát, Soleymānī régi helyettesét és közeli barátját, Esmā‘īl Qāānī tábornokot máris kinevezték a helyére, aki semmivel sem kevebé hatékony, csak nem annyira ismert és népszerű. Az ilyenfajta csapások nem ismeretlenek, főként az utóbbi pár évben az ellenállás különböző színterein. 2008-ban ugyanilyen csapás érkezett, amikor egy közös CIA-Moszad merénylet áldozata lett ‘Imād Muġniyya Damaszkuszban. Ő volt a Ḥizb Allah egyik alapítója, s ő volt a parancsnok az Izraellel szemben 2006-ban sikerrel vívott háború alatt. Az ő elvesztése ugyanilyen tragikus volt, műveletileg talán még rosszabb is, de ez nem jelentette a Ḥizb Allah összeomlását, sem harcképessége visszaesését. Ez teljesen be is bizonyosodott a szíriai háborúban, vagy nemrég Izraelnek visszaütve.

            A szír hadseregnek is ismert több ilyen hőst a 2011 óta tartó háború folyamán, akik közül sok lett épp olyan legendás, mint Soleymānī. Az egyik ilyen személy a Szíriai Köztársasági Gárda dandártábornoka, ‘Iṣām Zahr ad-Dīn, aki beszédeivel és élénk stílusával hamar népszerű lett. Számos sikeres műveletet irányított Ḥimṣ-ban, Damaszkusz körül és ő vezette Dayr az-Zūr védelmét a Dā‘iš több mint három éven át tartó ostroma ellen. Rejtélyes halála 2017 októberében sokkot okozott Szíriában, s máig nincs aki ugyanerre a népszerűségre és hírnévre tett volna szert. Ezzel együtt, bár halála nagy csapás volt, ez nem törte meg a szír hadsereg akaraterejét. Halálával a szír hadsereg nem szűnt meg sikereket aratni ellenségei fölött, azóta pedig az ország javát felszabadította.

            Abū Mahdī al-Muhandis, az Iraki Ḥizb Allah parancsnokának elvesztése, aki karrierjét még az iraki-iráni háború alatt az iráni hadsereget támogató síi csoportok szervezésével kezdte és Soleymānī közeli munkatársa és barátja volt, ugyanilyen komoly veszteség. De egyik részről ő csak az egyik kiemelt vezető volt az al-Ḥašd aš-Sa‘abī-n belül, olyan befolyásos és még mindig élő vezetők mellet, mint Hādī al-‘Āmirī; míg másik résztől munkája javát egy óriási ellenállási hálózat kiépítésével már elvégezte.

            Amit az amerikai véleményiranyító központok alaposan félrebecsülnek, az az, hogy immár az Ellenállás Tengelye általában, és benne annak minden tényezője rég striktúráltan és szervezetten kiépült. Egy egész ideológia, az ún. “ellenállás kultúrája” épült fel mögé. Ellentétben holmi terrorcsoportokkal, a ‘60-as, ‘70-es évek ellenállási csoportjaival, vagy akár az erősen személyi jellegű államirányítassal az öbölben és Egyiptomban, ahonnan az amerikaiak a legtöbb közvetlen tapasztalatukat szerzik, ezek a szervezetek már nem személyekre épülnek. Ezek persze számítanak, sokszor növelik az elszántságot és akár ikonokká is válnak, de egy kiterjedt szervezeti háló van mögöttük. Vagyis az ilyen veszteségek, bármilyen fájdalmasan legyenek is, nem döntik be a szervezetet. Ha azonban van valami, amiben Qāsem Soleymānī jó ideig pótolhatatlan lesz, az a személyes kapcsolatainak széles hálózata. Bizonyos értelemben ő volt az iráni mélyállam utazó nagykövete, aki a kapocs volt a szervezet és a külföldi partnerek között, lett légyenek azok barátok, vagy ellenségek. Egy ilyen személy elvesztése döntően nem befolyásolja majd Irán kapcsolatait a szövetségeseivel, de az ellenfelek most veszítettek tárgyalóképes és mérséklő közvetítőt.

 

Miért tették?

            Ebben az értékelésben Soleymānī meggyilkolása semmit nem változtatott az amerikaiaknak a játszmában. Az iráni pozíció nem változott meg, ahogy a Népi Mozgósítás kohéziója sem. Ugyanígy az iraki politikai pártok követelése az amerikaiak kizavarására. Bárki is lesz majd az a személy a terepen, az bizonyos, hogy lesz Soleymānīnak talpraesett utóda.

            Az egyetlen dolog, amit ez elért, hogy felkavarta a kapcsolatokat, úgy a térségben, mint a világban. Most Washington, bár az amerikaiak az agresszorok, azt állíthatja, hogy háborúban áll Iránnal, ez pedig tönkre teheti az irániak kapcsolatait az európai államokkal, amik épp sokat dolgoznak a JCPOA életben tartásán. Ugyanakkor bazíroznak egy meggondolatlan válaszra is, valamilyen olyan nagy nyilvános bűncselekményre, amiután a nemzetközi közvélemény elterelhető és a háborút lehet hirdetni Irán ellen. Ez ugyan nagyon nem vallana az irániakra, akik bizonyára jól ki fogják számítani válaszlépésüket, a válaszcsapást pedig az amerikai szándékok ellenében építik fel, ám Soleymānīnak óriási támogatói bázisa volt, messze túl Iránon. A bánat az ő soraikban vezethet meggondolatlan tettekhez. Ezt aztán a Pentagon felöltöztetheti, mint Amerikát ért agressziót és nemzetközi háborút indíthat Irán ellen, akár még NATO részvétellel is. Bár eddig az európai válaszok arra utalnak, hogy nemcsak nem támogatnak egy ilyen irányt, hanem épp sokat készek megtenni egy nyílt háború megelőzéséért. Mindez komolyan frusztrálja is most Pompeót.

            Iráni szempontból nézve eddig a leghelyesebb magatartás a nyugalom megőrzése. Most az USA nyíltan és tisztán átlépte a nemzetközi normák határait, lépésük pedig egyértelműen háborús bűncselekmény. Ez nyilván nem nagyon érdekli Washingtont, ahogy nem is állítja meg, de egyelőre elszigeteli az amerikai álláspontot. A nemzetközi közvéleményt távolítja Washingtontól és Teherán felé sodorja, ebben pedig a legfontosabb Oroszország, Kína, és az olyan térségbeli államok, mint Törökország. Merthogy a merénylet nekik szóló üzenetként is felfogható, hiszen pont ugyanazon a napon Trump ismét határozottan megfenyegette Törökországot, hogy ne merjen csapatokat küldeni Líbiába, ironikus módon pont annak a kormánynak, amit maga Washington is elismer.

            Valóban első ránézésre elgondolkoztató, hogy mi váltotta ki ezt a zabolátlan amerikai lépést, átlépve minden határt, az egész világot háborúval fenyegetve, s halálra ijesztve még saját térségbeli szövetsegeseit is. Végtére is nagyon keveset értek el ezzel kint a terepen, de minden oldalt maguk ellen fordítottak, főként Irakon belül. Még ha az indok igaz is, bár ezen a ponton ez már több mint kétséges, hogy egy nagy támadás készült az amerikai állások ellen és ezt előzték meg ezen a módon, ha az meg is történt volna a világ támogatása mögéjük állt volna. A válasz csak apró jelekből sejthető és nagyon is személyes célokra vezet vissza.

            Előszőr is, ki számolt be először a merényletről amerikai oldalon? Ez a Pentagon volt, ami azonnal arra a mozzanata összpontosított, hogy maga Trump rendelte el a támadást. Ez több okból is kétséges. Trump hetek óta próbálta oldani a feszültséget, hogy ezzel békésebb hátteret nyerjen az újraválasztási kampányhoz. Bolton leváltása egyértelmű jel volt ebben az irányban. Az utolsó dolog, ami most neki hiányzik, épp egy impeachment küszöbén, az a világháború. Szintén érdekes, hogy bármit is tesz, azt azonnal világgá kürtöli Twitteren, ám ezúttal igen lassan reagált. Ha valaki összehasonlítja ezt Abū Bakr al-Baġdādī állítólagos likvidálásával, a különbség igen szembeötlő. Igaz, megerősítette a Pentagon állítását, de vajon tehetett volna-e mást? Tegyük fel, hogy nem ő rendelte el a csapást! Ha ezt be is vallja, s cáfolja a Pentagon állítását, akkor óriási botrányt csinált volna az amerikai intézményekből, de magából is, hiszen nem tartja kézben az irányítást. A választásokhoz ennyire közel ezt már nem engedheti meg. Feltűnő, hogy Trump most nincs ott a rivaldafényben, mint szokott, miközben Pompeo egyfolytában kommentál, bejelent és értékel, mintha ő lenne ennek a kérdésnek az egyedüli felelőse. Ő a Trump kormányzat utolsó megmaradt vérszomjas héjája, akik eltávolításán Trump sokat dolgozott. Épp néhány nappal a mostani folyamat idulása előtt jött a hír, hogy Trump már le akarta váltani Pompeót. Ami most lehetetlen. Ha ezt Trump megtenné, akkor ezzel azt jelezné, hogy nem értett egyet Soleymānī megölésével és ez a leváltás oka, vagyis nem ő irányít, hanem Pompeo és a mélyállam a saját belátásuk szerint intézkedtek.

            Van azonban egy másik vezető, aki nyilvánosan ünnepli Soleymānī halálát. Netanyahu határtalan lelkesedése és ünneplése feltűnően elüt a Öböl reakcióitól. Az Öböl államai, bármennyire is gyűlölik Iránt és örülnek annak ami történt, pontosan tudják, hogy egy közvetlen válasz számukra biztosan katasztrófális lesz. Jó okuk van arra, hogy most ne ünnepeljenek. Valószínűleg nem véletlen, hogy a katari külügyminiszter azonnal Teheránba sietett részvétet nyilvánítani. Ám Netanyahu immár lépésekre került ahhoz a hőn áhított regonális háborúhoz, erre világosan utal az új amerikai csapatok küldése Libanonba, ami az egyetlen dolog, ami garantálhatja neki a miniszterelnöki széket. Következésképp megóvhatja a börtöntől a folyamatban lévő korrupciós eljárás közepette. December 25-én az izraeli hadsereg már figyelmeztetett, hogy egy Iránnal vívott háború a küszöbön áll, és hogy a következmények pusztítóak lesznek, ami már a közvélemény háborúra való hangolása volt. Bár ezek csak információ morzsákon nyugvó feltévések, a képlet kifejezetten egy szakadár jellegű önjáró akció felé mutat. Egy elvakult lépésre pár személytől, hogy megmentsék saját pozíciójukat, és egy elkeseredett lépésre pár intézmény részéről, hogy a térségben csökkenő befolyásukat ellensúlyozzák.

 

A válasz

            Amit most mindenki találgat, joggal, az az hogy vajon hogyan válaszol majd Irán. Nyilván nem merénylettel. A válaszcsapásig jó eséllyel némi idő telik majd el, de egy jól kiszámított lépés lesz.

            A közvetlen kör nyilván a helyi összesküvőket éri majd el. Soleymānī épp Szíriából tartott haza épp csak látogatást téve Irakban Teherán felé. Ami igen valószínűvé teszi, hogy helyi kapcsolatok is érintve voltak, ő velük pedig valószínűleg hamar és brutálisan leszámolnak. Hasonló vár az öböl és izraeli ügynökökre, bárkire, akit Irán el tud érni a térségben. Ám az amerikaiakat illetően, egylőre a teher az irakiakat fogja nyomni. Politikailag kivonulást fognak követelni, ami jó eséllyel nem vezet majd eredményre, kint a terepen pedig az al-Ḥašd aš-Sa‘abī fogja támadni az amerikai érdekeltségeket. A Mozgósításhoz nem tartozó síi csoportok máris tömegesen gyülekeznek a szervezet zászlaja alá és készek háborúba menni. Ám ez csak az előzetes lesz egy közvetlen csapáshoz az amerikaik ellen.

            Bárhogy is, a helyzet rendkívül súlyos. Ha az irakiak brutálisan csapnak vissza, az könnyen vezethet nyílt háborúhoz. Ami jó eséllyel pont az, amit a Pentagon el akar érni, de benne van a levegőben, hogy az izraeliek ezt most alkalmasnak érzik egy Libanon elleni támadásra. Ha ez megtörténik Irán már nem maradhat tétlen és akkor már egy teljes regionális háború előtt állunk, aminek megvan az esélye, hogy még annál is továbbterjedjen.

            Irán és a Közel-Kelet komoly része ma gyászol, de a sokkon, a bánaton és a felfokozott nyilatkozatokon túl nagyon fenyegető kilátások tűntek fel a horizonton. Az üzenetet nyilván megértették Iránban, a Qomban felhúzott vörös zászló pedig egy nyílt válasz. Soleymānī szavaival:

“Gyertek! Várunk titeket!”

 

---