Folytatva múlt hétről, ezúttal felöleljük egy szinte emberfeletti tulajdonságokkal bíró hölgy elképesztő történetét, egy hölgyét, akinek egészen megdöbbentő kapcsolatai vannak egy sok országban betiltott szervezettel, ám ez sosem akasztotta meg igazán útján, hogy egyre nagyobb befolyásra tegyen szert Nyugaton. Immár egy Nobel békedíjjal és a Facebook felügyelőtanácsában ülve Tawakkul Karmān erősebb, mint valaha.
Míg az előző héten inkább az életére összpontosítottunk, és azokra akik segítették gyors felívelésében, ehéten inkább a rajta túlmutató részletek kerülnek előtérbe. Merthogy messze nincs egyedül az elképesztő történetekben. Ő sokkal inkább egy jelenség része. Mindez pedig csupán kicsiny szelete annak, hogy hogyan használ a Nyugat egy félig titkos szervezet, miközben a Muszlim Testvériség már beférkőzött a nyugati politikai elitbe.
A muszlim nőjogi aktivisták példaképe.
Amint láthattuk Tawakkul Karmān a “Jemeni Forradalom Anyjaként”, és ún. “Arab Tavasz”, illetve a néhai Mursī elnök Muszlim Testvériség kormányának lelkes támogatójaként csinált karriert. Ám ezek távolról sem jó ajánlólevelek. Főként a mából visszatekintve, bár e kérdéseket már akkor a Közel-Keleten erős kritika érte és sokat foglalkoztak vele, ezek az esetek mind elég negatív példái a Testvériség tetteinek.
Amióta a Muszlim Testvériség kormánya 2013 nyarán megbukott, nemcsak politikai táborukat verték szét és börtönözték be as-Sīsī elnök alatt, de már maga Mursī is elhúnyt a börtönben 2019 júniusában. Nemcsak ő, de még fia és legígéretesebb utódja ‘Abd Allah Muḥammad is elhúnyt alig egy évvel később. S bár sokan nyugaton és épp így a Testvérisg követői is a Közel-Keleten ünnepelték Mursīt, mint Egyiptom demokratikusan megválasztott elnökét, a Testvériségnek így is nemcsak Nyugaton van rossz hírneve, de számos arab országban is betiltották, mint Szaúd-Arábiában, az Emirátusokban, Egyiptomban, Szíriában, Irakban, vagy Algériában, holott ezek államok messze nem feltétlenül állnak ugyanazon az ideológiai, vagy politikai alapon a legtöbb kérdésben. S míg egyes betiltások, mint Szíria, vagy Algéria esetében messze az “Arab Tavasz” előtt történtek, számos országban, mint Szaúd-Arábiában, vagy az Emirátusokban ez Mursī után történt. Ez megmutatja, hogy még kifejezetten konzervatív országok is átértékelték álláspontjukat e szervezettel kapcsolatban, legalábbis hivatalosan és poltikailag, ám a Nyugat ezt sohasem tette meg. Ha ez megtörtént volna, akkor egy ilyen változás nyilván kihatott volna Karmān szárnyalására.
Ugyanez mondható el arról, hogy az “Arab Tavasz” támogatója volt, ami talán akkoriban divatos dolognak számított, de idővel Nyugaton a téma feledésbe merült, míg az arab világ egy döntően negatív ítéletet állított ki róla. Ami az eredményekből ered. Mostanra az arab politikai gondolkodás többsége, leszámítva pár olyan példát, mint Tunézia, ahol az eredmények nem voltak annyira pusztítóak, afelé az ítélet felé fordult el, hogy az egész jelenség a Muszlim Testvériség előretörése volt a hatalomért és az ideológiai túlsúlyért, ami csak pusztítást és káoszt hozott. Ki kell továbbá emleni, hogy olyan esetekben is, mint Tunézia, ahol a változásra inkább pozitívan tekintenek, a Testvériség befolyásának növekedését erős viták övezik. Még ezekben az esetekben is többségi vélemény, hogy a kísérlet világos volt, ám a változás érdekében így is megérte.
Mégis az ellentmondások legtisztább példája a közvetített kép és a valóság között, nemcsak Karmān, de az “Arab Tavasz” minden éltetőjének vonatkozásában is, az Jemen esete. Karmān maga is jemeni, és amint láttuk egy kifejezetten befolyásos és előkelő családból származik. Tettei nagyban hozzájárultak annak a politikai rendszer bukásához, amelyet nemsokkal korábban még az apja is nagyban segített létrehozni, és aminek Tawakkul maga is haszonélvezője volt. Lehet amellett érvelni, hogy moralitásra és bátorsága épp itt mutatkozik meg, minthogy látva a rendszer negatív hatásait és igazságtalanságát harcolt ellene, dacára az azzal ápolt kapcsolatainak. Mégis az eredmények mást mutatnak. Az ő és mások által felvázolt átmenet nemcsak soha nem történt meg, de először a visszájára fordult az al-Ḥūtī Mozgalom felemelkedésével, majd aztán soha nem látott pusztítást érkezett a szaúdi-emirátusi háborúval Jemen ellen, ami még ma is folyik. Ez nemcsak iszonyú szenvedést hozott a jemeni népnek, de gyakorlatilag szétverte az államot. Április végén az Emirátusok által támogatott Déli Átmeneti Tanács gyakorlatilag megdöntötte a Hādī vezette jemeni kormányt, ezzel felélesztve az 1990-ben Jemenbe beolvasztott dél-jemeni államot. Azzal pedig, hogy már Rijád is megvonta a támogatást Hādītól, a jemeni állam szétválása immár gyakorlati valóság, bár még ez sem vetett véget a háborúnak. Ezzel visszamenőleg is igazolva, hogy a néhai ‘Alī ‘Abd Allah Ṣāliḥ elnök durva és önkényes módszerei voltak a jemeni egység egyedüli járható útja. Az “Arab Tavasz” és annak éltetői, bármi is volt eredeti szándékuk, gyakorlatilag szétverték Jement, ami egységes államként modern korunkban sosem létezett sem ‘Alī ‘Abd Allah Ṣāliḥ előtt, sem utána. Ez már magában is kellene serkentsen némi vitát az Tawakkul Karmān féle személyek akciói és gyors karrierje körül.
Mindez azonban semmit sem ártott Karmān karrierjének. 2012-ben elhagyta Jement, és sosem fárasztotta magát igazán a fejleményekkel, bár később erősen szídta az al-Ḥūtīkat és éltette Hādīt. De a Nobel békedíj és a frissen szerzett török állampolgárság után érdeklődése egy tágabb társadalmi irányba tolódott el. Védelmezői közül sokan azt vetették fel, hogy Karmān sosem volt igazi politikus, sokkal inkább aktivista, és míg bátran harcolt meggyőződéséért, az már nem az ő hibája, hogy a végén ezek az eszmények sosem valósultak meg igazán, sem Jemenben, sem az arab világ más pontjain. A összetett helyzet és a regionális versengés aláásták a demokratikus változásokat, amikért küzdöt. Valóban van is némi alapja a felvetésnek. Ám kevésbé a jóval aktívabb társadalmi szerepének, hiszen aktívabb személyiség lett Nyugaton, mint a muszlim világban. A muszlim feminizmus szimbúluma lett, avagy a tudatos muszlim nő aktívabb társadalmi, de akár politikai szerepéjé is. Ezt az képet pedig kifejezetten ünneplik Nyugaton.
Ámbár, ha valaki nem járatos a Közel-Keleten, csakis a főbb képzetek és az általánosítások szintjén, annak elég nyilvánvalónak tetszhet az ellentmondás. Ugyanaz az elit Nyugaton, ami megveti az általa a muszlim világnak tulajdonított női szerepeket és folyamatosan a muszlim nők “felszabadításáról” beszél, a Tetvériség egy nőtagját választotta ki. Ez a népszerűsítő mozgalom pedig sokszor viszaidézte, milyen bátor is volt, amikor az első nagyobb tüntetéseken Jemenben mert nem niqāb-ban – arcot eltakaró és csak a szemeket szabadon hagyó női viselet – megjelenni, hanem a – sokak szerint – sokkal “progresszívebb” hidzsábban, vagy ‘abāyaban – muszlim női sál a fej és a haj eltakarására, mely az arcot szabadon hagyja.
Ha valaki nem ismeri igazán a Közel-Keletet és kifejezetten Jement, csak a sztereotípiákra épít, akkor ez a felvetés valóban tűnhet a nyitottság jegyének és a “női felszabadítás” igényének, hiszen talán a jemeni társadalom még nem kész többre. Tett egy nagyon bátor lépést, de az egész kultúrális háttér és töbszázévnyi hagyomány nem változik meg egycsapásra. Sokkal inkább becsülni kell őt, hogy megtette az első lépést, hogy a muszlim nőt közelebb hozza a nyugati feminizmus által magasztalt nyugati női szerepekhez. S itt említhetünk számos példát, mint testvére, Ṣafā’ esetét, aki szintén társadalmi jelenség lett Nyugaton a maga jogán, aki Nyugaton sokszor levetette a sálat és nyugati nőként öltözve jelen meg. Bár még ebben az esetben is, mint azt múlt héten láthattuk, ez a magatartás sokszor változik, függően az alkalomtól és a közönségtől.
Tawakkul Karmān azonban sosem vetette le Nyugaton sem a sálát. Épp ellenkezőleg, reklámozta azt. Amiért ki is kezdték, ám e kritika sosem hatotta meg komolyabban. Ezzel kapcsolatban egy sokat emlegetett idézetben a következőket mondta:
“Sokan a kezdetekben mezítelenek voltak és ahogy az értelem fejlődött elkezdtek ruhát hordani. Ami ma vagyok és amit viselek, az a gondolkodás és a civilizáció legmagasabb szintjét jelenti, amit az ember elért, és ez nem retrográd. A ruhák ismételt levetése a visszafejlődés a régi időkbe.”
Hozzá kell pedig tenni, hogy sokan ragaszkodását a sálhoz épp azért kérdőjelezték meg, merthogy az “nem áll összhangban az intellektusával”. Mindenekelőtt vissza kell arra utalni múlt hétről, hogy Tawakkul Karmān sosem volt egy tanul értelmiségi. Nagyon is korlátozott oktatásban részesült és egy Testvériséghez tartozó családban nőtt fel, miközben ezen intellektuális jegyeket csak később, már a Nobel békedíj után tulajdonították neki. Ez az ellentmondás a fenti idézetben meg is mutatkozik. Eltekintve a nagyon is gyermeteg érveléstől és levezetéstől, teljesen világos mennyire megveti annak a női életvitelnek egyes elemeit és jegyeit, amiket a Nyugat magasba emel, egyben a nők elfátyolozását retrográdnak és a férfi elnyomás jeleinek tekinti. Sokan mégis megvédik Karmānt azon az alapon, hogy csak kultúrális hagyatékát védi meg, ám egész lénye mégis progresszív a maga saját világában. De vajon az-e?
Ez a nézet csakis nagy általánosítással tartható, ami él is Nyugaton. Még Jemenben, ami kifejezetten hagyománykövető országnak számít, sem visel minden nő hidzsábot. Bár ez a többség, azok aranya akik niqāb-ot hordanak, ellentétben az olyan öbölországokkal, mint Szaúd-Arábia, ez messze kisebbség. Ami igencsak elgondolkoztatóvá teszi, hogy a Karmān első jemeni tüntetéseiről készült legtöbb képen miért visel minden nő niqāb-ot, míg a többi akkoriban zajlot tüntetésen feltűnő nők legtöbbje már nem öltözött így. Szerte a Közel-Keleten a köztársasági-szocialista kormányok hatalmas haladást értek el a női emancipáció útján az oktatástól a polgári jogokig. Ha valaki megnézi a példákát Törökországból 2000 előttről, de sok tekintetben még ma is, az egyiptomi filmeket a ‘60-as évekből, Iránt a ‘79-es forradalom előttről, vagy ma Szíriát és Libanont, akkor tisztán látható, hogy a muszlim nőről alkotott kép nagyrészt hamis, döntő többségében csak az Öbölre igaz. S még az olyan országokban is, mint Irán, ahol kötelező ruhaviselési szabályokat bevezettek folyamatos és lassú eltolódás figyelhető meg és ezeket a rendszabályokat folyamatos vita övezi. Ugyanakkor a nők ilyen kötelező elfátyolozása sok országban, mint Szíria, vagy Tunézia elképzelhetetlen, még ha a női egyenjogúság helyzetét érheti is kritika. Nemcsak politikailag elképzelhetetlen, de társadalmilag is.
Mindez sokkal inkább a Muszlim Testvériség és a többi konzervatív csoport kézjegye, amik erőltették az ilyen irányú változást és az utóbb három-négy évtizedben komoly táptalajt szereztek. Ha valaki öszehasonlítja a képeket Egyiptomból a ‘60-as és a 2000-es évek között, akkor világos mekkora társadalmi elmozdulás történt. Tagadhatatlan, hogy a nyugati kultúrális behatolással szembeni ellenállásnak is volt ebben szerepe, de épp ennyire a Tetvériségnek is. Ha valaki pedig az eredményeket keresi, nem kell sokat keresnie Karmān pártfogói között. Kevés olyan vegytiszta helyeszíne vannak ennek a változásnak és az ezzel járó ellentmondásoknak, mint Törökország, ahol a 2000-es éveken a városi élet nagyban azonos volt a nyugatival. Ez az egyik oka, hogy a török szappanoperák olyan sikeresek lettek, hiszen nem voltak idegenek az európai közvéleménynek. Mindez azonban alapvetően megváltozott az AKP kormánnyal, ami apró, de folyamatos lépéseket tett az Atatürk korszak intézkedései lebontására. Ezzel pedig egy hagyományosabb, konzervatívabb életvitelt tett lehetővé. Míg 2000 körül a hidzsábot tilos volt iskolákban és közintézményekben viselni, ez ma már támogatott és divatos. S kevesen tettek annyit ezért a hullámért, mint az AKP értelmiségijei, a Tetvériség helyi szárnya. Olyan emberek, mint Erdoğan lányai, Esra és Sümeyye, Tawakkul Karmān legjobb barátai és támogatói, amint azt láthattuk.
Ha valaki megnézi Sümeyye előadásait, mint például amit 2016-ban tartott Chicagóban, akkor tisztán látható, hogy ez a mozgalom egy olyan vonulatot erőltet, ami maradinak hat Nyugaton. Sümeyye erősen reklámozza a hidzsábot és értékeinek felsőbbrendűségét mindenki másé fölött, s mindezt kifejezetten nemcsak a török, de a nyugati társadalom felé célozva is teszi. Még furcsább azt látni, hogy ő is, mint sokan mások, olyan klisékkel él a muszlim nőkről, ami kevéssé a realitásokat adja tükrözi vissza, mint inkább a Nyugaton már meggyökeresedetteket, mégis reklámozza őket. Ez a társadalmi program a “vallásszabadság” ürügyén nagyon erőltetve volt az arab világban a 2000-es évektől fogva, melyben Törökrország volt a minta, és ebben az “Arab Tavasz” csak egy fejezet volt. Nagyon jól megmutatkozik ennek a társadalminak tekintett mozgalomnak a politikai töltete abban, hogy az összes “Arab Tavasz” súlytotta országban az új hatalomra kerülő Tetvériség kormány neve mind az AKP-t, vagyis az Igazságosság és Fejlődés Pártját tükrözte vissza. Így volt ez többeket között Egyiptomban, Marokkóban és Líbiában is.
Látván Karmān munkáját, még inkább támogatóijét, világosan látható, hogy sosem változtatott irányt, vagy hagyta maga mögött eredeti politikai programját, csak egy divatosabb válfajához, a társadalmi aktivizmushoz csatlakozott. Minden részletre figyelemmel még furcsább, hogy még mindig nagyon komolyan támogatják őt Nyugaton, ami tisztán látszik a Facebook ellenőrző testületébe való beválasztásával. Ami által az egyik főcenzora lesz a közösségi tér talán legfontosabb felületének, vagyis hihetetlen befolyása lesz a közbeszédre.
Egyedi eset?
Nyiván egyetlen példát könnyen félre lehet söpröni, minthogy talán Tawakkul Karmān karrierjének és nézeteinek megvannak a maguk furcsaságai, ez egy sajátos eset és nem egy trend része. Kiválasztatott arra, hogy híd legyen a haladó Nyugat és a muszlim világ között, s bármilyen nehéz is legyen ez, mégiscsak nagyrészt a muszlim nőket képviseli. Úgyhogy lehet, hogy ő fura, de legalább történt egy lépés a muszlim világ felé. De vajon ő tényleg ennyire egyedi eset?
Valójában a “progreszív muszlim, arab, közel-keleti nő” arcát számtalan formában mutatták be a nyugati világnak.
Ezek egyike Amal ‘Alam ad-Dīn, akit mindenki sokkal jobban ismer férjezett nevén, mint Amal Clooney, a színész George Clooney felesége. Ez a hölgy 1978-ban született Bejrútban egy drúz apától és egy szunni anyától egy nagyon is befolyásos családba. Amikor a család Londonba költözött, Amal a legelitebb iskolákba járt, majd társadalmi szerepét politikai újságíróként kezdte a londoni székhelyű “pánarab” al-Hayat (al-Ḥayā – az élet) újságnál, mely a szaúdi királyi család tulajdona. Jogi pályára lépett New Yorkban, s 2004-re alig 26 évesen máris Hágában volt a nemzetközi bíróságon. Karrierje egyre csak szárnyalt sokszor az ENSZ-t, vagy a brit államot képviselve – köszönhetően annak, hogy brit állampolgár is -, és egy idő után már csak világszinten kiemelt ügyeket vállalt. Olyan gyors volt ez a szárnyalás, hogy 2013-ra már az ENSZ szíriai különmegbízottjának, Kofi Annannak volt a tanácsadója, aki ugyan nagyon keveset tett a feszültség csökkentéséért, de nagyon nagyban hozzájárult a háború elszabadulásához Szíriában. Az “Arab Tavasz” alatt Amal Clooney számos kiemelkedő ügyet vállalt, mint amikor al-Jazeera újságírókat védett, általában épp a hullámot meglovagolva, s igencsak elgondolkoztató, hogy milyen elképeztő karriert futott be, holott még ma is csak 42 éves. Olyan muszlim nőket védett, vagy képviselt, mint az iraki Nobel békedíjas Nādya Murād, vagy a pakisztáni szintén Nobel békedíjas Malāla Yūsafzayī, akik mind velőtrázó és brutális képet adnak a muszlim világról. Amal helyzetét, bár már rég szárnyalt, még csak jobban megerősítette a George Clooney-val kötött házassága, mellyel a hollywoodi elit része lett. Ő a muszlim nő modern képét adja, aki sosem visel hagyományos ruházatot, csak ritkán kerül elő, hogy arab, vagy hogy muszlim, és a modern nyugati feminizmus legprogresszívabb formáját jeleníti meg. Pedig kapcsolatai a Muszlim Testvériséggel mindig is éppen olyan erősek voltak, mint a brit politikai, vagy amerikai társadalmi elittel. S micsoda meglepetés! 2019-ben a brit kül-, és nemzetközösségi minisztérium különmegbízottja lett, nem más portfóliót kapva, mint a médiaszabadság. Tényleg olyan egyedi Karmān?
Ugyanezen példát láthatjuk a szomáli születésű holland-amerikai nőjogi aktivista, Āyān Hirṣī ‘Alī esetében, aki szintén gyors és lebilincselő karriert futott be feministaként és az iszlám ateista kritikusaként. Az ő hitele kemény gyerekkorából fakad, amikor meg kellett élnie a női nemiszerv csonkítást és az elrendezett házasságot. Még a Muszlim Testvériségnek is aktív tagja volt, ám egy németországi tartózkodás során megszökött családjától és menedékjogot kért Hollandiában, amit meg is kapott. Azóta megtagadta vallását, magát a vallásosságot is, és az iszlám világ keresű, de nagyon is futtatott kritikusa lett. Szökése óta a lehető legjobb oktatásban részesült, amit csak a Nyugat kínálni tud, nézetei mégis nagyon leegyszerűsítőek, s minden ismerete gyerekkori élményein alapszik.
Furcsa, hogy miért pont ezek az arcok jelenítik meg a muszlim nőt Nyugaton. Mind nagyon különbözőeknek tűnnnek, mégis mindnek igen komoly kapcsolata volt a Muszlim Testvériséggel. Murādnak és Malāla-nak inkább csak elszenvedőként, mégis mind egy elég groteszk képet közvetítenek az Közel-Keletről a Nyugatnak. S mindegyiküket feltűnően felkapta a Nyugat. Ez az a klub, amiben Tawakkul Karmān megtalálta a maga helyét, minthogy sok tekintetben maga is nagyon hasonlít Amal Clooneyra, vagy Hirṣī ‘Alī-ra.
A Muszlim Testvériség hőse.
Valóban nagyon nehéz elmagyarázni egy külső szemlélőnek a Muszlim Testvériség összetett és zavartkeltő természetét. Egy mozgalomét, mely még sok hírhedten konzervatív országban is, mint amilyen Szaúd-Arábia terrorista szervezetként van nyilvántartva, másrészt viszont sokszor még vezető nyugati elemzők is mérsékeltnek, liberális mozgalomnak, néha még az autokratikus rendszerek demokratikus alternatívájának is tartják. Ez utóbbi sok alkalommal történt Egyiptom esetében 2011 előtt, amikor nagyon nehéz volt az egyiptomi kormánynak megindokolnia kemény álláspontját a mozgalommal szemben. S valóban, sok nyugati kutató joggal veti fel, hogy a Testvériség már sokszor utasította el határozottan az erőszakot, tett hitet a demokrácia mellett, és hirdette a demoráciát és a politikai elfogadást alapvető értéknek. Csak egy példaként a sok közül, a SOAS egyik 2007-es kiadványában Hugh Roberts a következőket írja[1]:
“Ma a Muszlim Testvérek nem radikálisak. Már rég eltávolodtak Sayyid Qutb-nak a Szabad Tisztek rendszerével szembeni kritikájának radikalizmusától és kifejezetten visszautasították a levált takfíri csoportok nézeteit, melyek az egyiptomi államot nem-Muszlimként elítélik; … A Muszlim Testvérek nem fundamentalisták… Messze attól, hogy fundamentaisták és maradi nézetűek lennének, valójában helyesen iszlám modernistáknak lehet leírni őket.”
Egy adott szintig a történelem még igazolta is őket, hiszen pont ez a mozgalom adta Egyiptom történetének első demokratikusan megválasztott elnökét, Muḥammad Mursī személyében több évtizednyi katonai uralom után. Azt a rendszert váltotta le, mely hamarosan megdöntötte és ezt az elnököt és hamar visszaépítette magát egy fiatalabb vezetővel, a jelenlegi elnök ‘Abd al-Fattāḥ as-Sīsī-vel. Ezzel tehát a Testvériség sikerrel állította be magát az egyiptomi politika áldozatának, a jogok és a demokrácia harcosának, így pedig elképesztő utakat épített ki a nyugati politikai közbeszédben. Annyira, hogy képesek voltak ezt a képet átültetni a Nyugat tudatába minden muszlim reform mozalom jellemzőjeként.
A Testvériség három legnehezebb jellemzője némiképp igazolja is ezeket a feltevéseket. Ezek közül az első, hogy a Testvériség mostanra még legközvetlenebb formájában, tehát nem számítva ide a fundamentalista elődöket, akikre a szervezet épült, immár egy évszázadnyi történelemmel bír számos vezetőt és fordulatot megélve. Így tehát csakazért mert egy adott ponton ellentmondásokat találunk, az nem feltétlen írja le az egész jelenséget. Ezt a tényt a Testvériség aktivistái sokszor fel is használják a kritika leszerésére.
A második dolog, hogy Testvériség inkább egy szellemiség, egy társadalmi nézet, mely a közélet számos területén kerül kifejezésre a politikától a vallásig. Ez egyáltalán nem egy szorosan egybeszervezet intézmény, hanem sokkal inkább egy viselkedési rendszer, ami valóban megjelenik a politikában, társadalmi csoportokban, de nem feltétlenül, és még ezek a csoportok sem alkotnak mindenképpen egyetlen zárt egységet. Ebben az értelemben sokkal inkább a nyugati világ “jogvédő csoportjaihoz” hasonlítanak, mint amilyen az Amnesty International, a Human Rights Watch, a Freedom House és társaik. Ezek tényleg osztoznak egy alapvető ideológián, még akár reklámozzák és segítik is a többit, de függetlenül működnek, és készek akár el is ítélni a többi csoport adott tetteit, főként ha az botrányt szült. Így tehát igen nehéz leírni magát a mentalitást egyben, túl az egyes csoportokon; míg adott csoportokra koncentrálva korlátokba ütközik még a legalaposabb kitatás is.
Harmadszor a Testvériség alapvető természete, hogy alkalmazza a taqiyya és a kitmān régi muszlim dogmáit, melyek lehetővé teszik adott vallási nézetek részleges vagy teljes letagadását adott körülmények között. Ezek az igazságtalan üldöztetést, a halálos fenyegetést, vagy az egész közösség kiirtásának a veszélyét jelentik, de egyben a beolvadást egy markánsan eltérő törvényekkel és hiedelmekkel élő közösségbe vagy társadalomba is, ami nem engedné meg a vallási élet nyílt gyakorlását. E fogások, vagy “álca” alatt az egyén, vagy a közösség elrejtheti nézetei valódi természetét, amíg lélekben és tudatosan hű az eredeti eszményekhez. Ezeket a viselkedési normákat alapvetően az iszlám síi ágához kötik, ám igazság szerint már Muḥammad próféta társai is éltek velük, így tehát ezek elfogadottak bizonyos szunni csoportok részéről is. De minthogy ezeket az egyszerű muszlimok java elutasítja – úgy a síik, mint a szunnik – és a szunna körében sokkal kevésbé vannak leszabályozva, valójában nagyon nehéz azt tudni, hogy egy közösség, vagy egy mozgalom valóban elítéli ezeket a praktikákat, vagy csak leplezik valódi identitásukat. A taqiyya és a kitmān gyakorlata nagyon is gyakori – bár tagadott – a Testvériség szellemiségének követői között, ami nemcsak bizonyos tettek nyilvános elítélését teszi lehetővé miközben éltetik azokat, de egyben teljesen idegen nézetek, vagy akár teljesen elutasítottak felhasználását is lehetővé teszi. Kiváltképp idegen, ellenségesnek tekintett környezetben, mint amilyen az iszlamista radikálisok szemében a Nyugat, az olyan képzetek használata, mint a plurális demokrácia, a kisebbségek elfogadása, a teljes egyenlőség a nézetek és a nemek, vagy akár a kisebbség és a többség között felhasználhatóak politikai célok érdekében. Még akkor is, ha a mozgalom követői megvetik és elutasítják ezeket az elveket.
E jellemzők eredménye egy hálózat, amiben a főcsapás tucatjával hoz létre hozzá kötődő hálózatokat és hozzá lazán – vagy egyáltalán nem is – kötődő aktivistákat, amiben ha egy tag vállalhatatlanná válik, akkor könnyedén idegennek kiáltják ki, vagy ha egy csoport botrányba kerül, akkor elítélhető. Ezért láthatunk sok olyan vitát példának okáért, melyek azt állítják, hogy míg a Testvériség szíriai ága a ‘80-as években valóban erőszakos és terrorista jellegű volt, ennek egyiptomi ága a ‘90-es években teljesen más, békés és demokratikus volt. S míg az igaz, hogy bizonyos szélsőséges elemek, mint azok amik meggyilkolták as-Sādāt elnököt 1981-ben erőszakosak voltak, ez semmiképp nem írhatja le az egész Testvériséget, minthogy ezek csak leszakadt szakadár csoportok voltak, s sok teljesen békés mozgalomnak voltak a történelem során radikálisan erőszakos leágazásaik.
Teljesen igaz, hogy a Testvériség inkább egy ideológia, egy életforma, semmint egy zárt közösség, amit megtapasztalással sokkal könnyebb megérteni mint leírás útján. Csak e jegyeket figyelembe véve lehet megérteni annak a jelenségnek a teljes összetettségét, amit Tawakkul Karmān megjelenít. Egy nő, aki meg van győződve az iszlám ideológia felsőbbrendűségéről, mi több annak egyik szigorúbb formájában, hogyan lehet a női jogok reklámarca Nyugaton, ahol az iszlámot elnyomónak fogják fel a nőkkel szemben? Hogyan lehet valaki a demokrácia és a befogadás élharcosa, miközben épp a mostani török politikai osztály támogatója, vagy az ún. “Arab Tavasz” bajnoka, mely épp a muszlim világ legpuszítóbb csoportjainak felemelkedésének vezetett Szíriától Líbián át egészen szülőföldjéig, Jemenig? Addig a Jemenig, amit gyakorlatilag szétvert az “Arab Tavasz”. S miközben ez a hölgy vidáman támogatja a mostani török politikai elitet, amit a sajtóval szembeni bánásmódja miatt nagyon komoly támadások érnek, kap egy helyet a Facebook felügyelő tanácsában.
Ez a kettősség, vagy kétarcúság a Muszlim Testvériség természetének a veleje, ami hatalomra és felfogása népszerűsítésére tör, de kész visszakozni ha bármely helyzetben az a kényelmesebb. Bizonyos szempontból még akár örülni is lehetne annak, hogy a Nyugat kap némi gyakorlati bemutatót kétmutató természetükből, így talán némiképp jobban megértve a Közel-Kelet politikai és ideológiai konfliktusait. Ám az már nagyon is kétséges, hogy a Facebook vezetői, vagy Hillary Clinton – még inkább tanácsadói – le látnák az ellentmondásokat Karmān körül. Ami sokkal súlyosabb kérdéseket vet fel azoknak a moralitásáról és szándékairól, akik az ilyen személyekkel kötik össze magukat.
[1] Roberts, Hugh: Islamism and Political Reform in British-Egyptian Relations, In: British-Egyptian Relations from Suez to Present Day, London Middle East Institute in London, 2007 London, p. 95
A SOAS, School of Oriental and African Studies talán a legnagyobb Közel-Kelettel foglalkozó kutatóközpont Nyugaton. A SOAS termeli ki a fősodratú nyugati Közel-Kelet szakértők javát.