2022 május 13-án jelentették be hivatalosan, hogy Abū Zabī uralkodója és az Egyesült Arab Emirátusok elnöke, aš-Šayh Halīfa ibn Zāyid Āl Nahyān elhunyt. Dacára a gyanúsan szimbolikus időzítésnek, hogy a hír pont Ramadán után pénteken érkezett, méghozzá egy olyan időszakban, amikor a térség gyors változásai magabiztos irányítást követelnek, a dolog nem jelentett meglepetést. Aš-Šayh Halīfa hosszú évek óta gyenge egészségügyi állapotban volt,s legalább egy évtizede nem mutatkozott a nyilvánosság előtt. Teendőit pedig ambíciózus és találékony féltestvére, Abū Zabī koronahercege, Muḥammad ibn Zāyid Āl Nahyān vette át.
Olyan régen átvette már Muḥammad ibn Zāyid az állam fölötti gyakorlati irányítást, mégpedig elődeinél sokkal nyíltabb és kevésbé konszenzusos módon, hogy aš-Šayh Halīfa már így is évekkel ezelőtt nagyjából ki lett törölve a köztudatból. Különösen igaz ez a nemzetközi színtérre.
Halīfa ibn Zāyidnak nem voltak édestestvérei, ellenben Muḥammad ibn Zāyiddal, aki hat fiú édestestvér közt a legidősebb. Ezek a fivérek mára szinten mind kulcspozíciókat töltenek be az államvezetésben. Ennél fogva Muḥammad ibn Zāyid megválasztása Abū Zabī új uralkodójának és a föderális állam új elnökének azt jelenti, hogy az Āl Nahyān dinasztia egyik ága ezzel kihal, míg egy másik átveszi az irányítást. Mégpedig előre láthatólag hosszú időre, ugyanis Muḥammad ibn Zāyid nemcsak öt tapasztalt és megbízható öccse és négy fia van, de Halīfa fiai soha komolyabban szóba sem kerültek az öröklés kapcsán.
Az átmenet simán zajlott, hiszen Muḥammad ibn Zāyid már nagyjából egy évtizede az állam de facto irányítója volt, ahogy a nyilvános képeken is már rég átvette bátyja helyét. Ez arra mutatna, hogy a váltás ugyan érzelmileg nyilván jelentős, de nem jelent majd nagy változást az állam életében és külpolitikájában. Csakhogy amíg Muḥammad ibn Zāyid koronaherceg volt, csak várt arra a hatalomra, amit most megszerzett. Ez tehát nagoyn könnyen lehet egy korszak kezdete, mégpedig egy gyorsan átalakuló regionális környezetben.
Lassan halványodó örökség
Ahogy az már csak ilyen váltások esetében szokás, érdemes megnézni, hogy milyen örökséget hagyott az Emirátusok első két elnöke Muḥammad ibn Zāyidnak, immár az állam új urának.
Aš-Šayh Zāyid, egy haláláig aktív személyiség nemcsak szűkebb állama, az egészen 1971-ig brit gyarmat Abū Zabī iránt volt elkötelezett, de a függetlenség egyik fő szószólója és Londonnal szemben az egyik főtárgyaló is volt. Egyike volt azoknak, akik a brit kivonulás részleteit és a Perzsa-öböl brit gyarmatainak függetlenedését kidolgozta. Ezzel pedig a ma ismert Perzsa-öböl egyik megteremtője lett. Olyan egyéni karizmával bírt, amivel meg tudta győzni a legtöbb helyi vezetőt a közös föderális állam létrehozásáról, miközben továbbra is nagyrészt önálló uralkodók maradhattak saját kis élén. E tárgyalások eredményeképpen a brit fennhatóság alól 1971-ben felszabaduló öbölállam közül hét – eredetileg csak hat, de a következő év elején Ra’s al-Hayma Emirátusa is csatlakozott és így ez lett a hetedik tagállam – egyesült, ezzel pedig létrejött az Egyesült Arab Emirátusok Állama. Saját föderális monarchia született hét belsőleg alapvetően egymástól független monarchiával, amiknek mind megvannak a maguk törvényei és szabályai, de összeköti őket a közös gazdaság, védelem és külpolitika.
Köszönhetően annak a karizmának, amivel Zāyid bírt körtársai között, Abū Zabī hamar az új állam központja lett, majd fokozatosan kiépültek a föderális intézmények és az unió megszilárdult. Ezt az elsőbbséget sosem kérdőjelezték meg életében, még Dubaj sem, ami az állam gazdasági motorja lett. Ezért aztán aš-Šayh Zāyid-ot joggal tekintik az Emirátusok alapító atyjának, szinte teljesen elhalványítva a többi emirátusi uralkodót. Még azokat is, akik alapvető társai voltak az állam létrehozásában. Zāyid az egész államban mindenhol megörökítették, közterületek és intézmények egész sora viseli a nevét. Köszönhetően pedig aktív, a közös arab ügyeket nagyban támogató külpolitikájának az egész arab világban pozitív személyiségként emlékeznek rá. Ő az az uralkodó, aki megteremtette az Emirátusoknak azt a pozitív megítélését, ami az utóbbi évtizedben tórtent minden visszásság dacára ma is hat.
Élete során Zāyidnak összesen hét felesége volt. Az első ugyanabból az Āl Nahyān uralkodói családból származott mint ő, így az ebből a frigyből született gyermekeket kiemelt presztízs kísérte. Mint egyfajta “tisztavérűeket” a dinasztián belülről. Így lett legidősebb fia, Halīfa a megkérdőjelezhetetlen utód, hiába volt jóval kevésbé lehengerlő személyiség. Azonban Zāyid harmadik felesége, Fāṭima bint Mubārak al-Kutbī – aki meg ma is él – volt az, aki két lány mellett hat fiúnak adott életet, akik mára átvették át állam irányítását és a legerősebb hatalmi csoportot jelentik az egész Emirátuson belül. Ezzel a családi háttérrel és azzal, hogyan vette át az irányítást fokozatosan Muḥammad ibn Zāyid meg mielőtt hivatalosan is uralkodó lett volna, a Panoráma egy korábbi számában már foglalkoztunk.
Aš-Šayh Zāyid valóban egy nehezen túlértékelhető személyiség volt. Egy energiától telt vezető, akinek volt víziója a saját államáról. Akinek megvolt az elszántsága, de egyben a politikai manipulációkhoz való türelme is, hogy ezt a víziót elérje, amivel az arab volt egyik leggyorsabban fejlődő és legsikeresebb állama született. Amint azonban gyakori az ilyen történelmi személyiségek esetében, nagyon nehéz volt az örökébe lépni. Bár mindent megtett, hogy biztosítsa a sima hatalomátvételt legidősebb fia számára.
Halīfa azonban, aki apja mindent felülíró akarata mellett nőtt fel, hiába volt képzett államférfi, uralkodóként messze elmaradt elődjétől. Az Emirátusokban most a szokásoknak megfelelően egymást érik a dicsérő nekrológok, de ennek ellenére is már évek óta nem igen lehetett látni a képét a nyilvános rendezvényeken, a történelemkönyvekben pedig valószínűleg csak egy lábjegyzet marad. Sokáig apja politikáját próbálta követni úgy az államon belül, mint a külpolitikában. Minthogy azonban jóval kevésbé volt széles látókörű, az ország fokozatosan veszített abból a szerepből, amit Zāyid kiharcolt. Az unión belüli többi tagállam uralkodói tisztelték ugyan, de egyre önállóbbak lettek – főként Dubaj -, egyre többet megkérdőjelezve Abū Zabī vezető szerepét az államon belül. Ugyanígy elég szerencsétlen viszonya volt mind az Egyesült Államokkal, mivel Washington nem vette komolyan és nem tekintett rá valódi szövetségesként, sem pedig a regionális szövetségesekkel. Fokozatosan Szaúd-Arábia befolyása alá került, és nem tudta elejét venni a a sokkal ambiciózusabb vezetésű Katarral elfajuló rivalizálásnak sem.
Halīfa szintén kevésbé volt szerencsés azzal, hogy már akkor gyenge volt az egészsége, amikor 2004-ben, 55 évesen átvette a hatalmat. Az utolsó komolyabb lépése az volt, amikor támogatást nyújtott Szaúd-Arábiának és Katarnak az “Arab Tavasznak” nevezett regionális átalakításhoz, de ezt már nem tudta végig követni. Nem volt esélye újraértékelni a helyzetet, mivel 2014-ben – vagy valamivel korábban – egy komolyabb agyvérzést szenvedett, amivel szinte magatehetetlenné vált. Gyenge egészsége miatt már korábban is nagyban támaszkodott ambíciózus testvérére, Muḥammadra, ám egy ideig befolyását igyekezett kiegyensúlyozni saját legidősebb öccsével, Sulṭānnal, aki a Zāyid második feleségétől származott. Sulṭān még Halīfánál is inkább a nyugatbarát irányvonal kritikusa volt, de bátyja gyengesége miatt fokozatosan háttérbe szorult és 2019-ben elhunyt. Ezzel teljességgel szabaddá vált az út Muḥammad ibn Zāyid hatalomátvétele előtt. Meg kell azonban jegyezni, hogy anno aš-Šayh Zāyid volt az, aki még 2003-ban kijelölte őt Abū Zabī helyettes trónörökösévé, így tehát 2004-től ő számított a jogos örökösnek.
Muḥammad ibn Zāyid mindent megtett azért, hogy lassan kiszorítsa Halīfát a nyilvánosságból, főként nemzetközileg, amit sikeresen el is ért. Annyira, hogy már a bátyja halála utáni napon megválasztották az állam elnökének, miközben hivatalosan még nemzeti gyász volt az elhunyt uralkodóért.
Új úton
Muḥammad ibn Zāyid víziója gyökeresen eltér apja és bátyja politikájától, éppen ezért mindent megtett, hogy kijavítsa mindazt, amit meglátásaként bátyja hibaként elkövetett. Ugyanúgy igaz ez a belpolitikában, mint a nemzetközi téren.
Nagyban már az is neki volt köszönhető, hogy a 2008-09-es nagy gazdasági válság után Abū Zabī biztosította elsőbbségét Dubajjal szemben az állam közös politikai döntéshozatalában, ideértve a gazdaságpolitikát is. Amikor korábban hatalomba biztosításával foglalkoztunk érintettük, hogyan használt ki minden lehetőséget, főként a jemeni háborút a többi kisebb emirátus uralkodóinak ellenőrzésére. Ebben pedig megint csak nagyon sikeres volt.
Zāyid egy olyan államot képzelt el, ami a nemzetközi színtéren nagyban passzív, ám támogatja a közös arab ügyeket, miközben kitüntető kapcsolatokat tart fenn a Nyugattal is. Halīfa döntően ezt az utat folytatta, bár jóval kritikusabb volt a Nyugattal szemben és próbált enyhíteni a nyugati kapcsolattól való függésen. Mindezzel szemben Muḥammad ibn Zāyid jól kihasználta személyes nyugati kapcsolatait, miközben komoly befolyásra tett szert a szaúdi trónörökös felett. Egy erősen központosított államot képzelt el, ami az arab világ vezető ereje lehet. Alapvetően sikeres is volt p, ügyesen egyensúlyozva ki politikáját. Kiváló kapcsolatot ápolt Washingtonnal, de számos olyan kaland elől kitért, amit túl megosztónak, vagy kockázatosnak ítélt meg. Éppen ezért nyitva hagyta kapcsolatait Szíriával és fokozatosan közelebb húzódott Iránhoz is, miközben kiépítette az utat a normalizálás és az Ábrahám Megállapodás megkötése felé Izraellel. Eleddig az egyetlen komolyabb balsiker 2021 januárjában érte, amikor Szaúd-Arábia kiegyezett Katarral és véget vetett az akkor már négy éve tartó gazdasági blokádnak. Márpedig ezt az irányvonalat nagyban Muḥammad ibn Zāyid építette ki.
Ennek eredménye egy egyre inkább halványuló befolyás volt a Közel-Keleten, mivel az Emirátusok hátrányba került riválisával szemben, a Katar elleni politikai nem hozott eredményeket, az Izraellel való normalizálás lendületet veszített és végül nem volt képes erős kapcsolatot kiépíteni a Biden kormányzattal sem. Muḥammad ibn Zāyid azonban legalább annyira találékony, mint apja volt. Ezért aztán képes volt átlátni a változó realitásokat. Ez máris arra vezette, hogy 2021 novemberében Törökországba látogasson, mely ország a fő rivális Katar legfőbb támasza. Ez a látogatás nemrég 2022 februárjában viszonzásra talált. Az is történelmi lépés volt, hogy 2011 óta első arab vezetőként találkozott nyilvánosan Baššār al-Asad szír elnökkel 2022 márciusában. Nagyon beszédes képességeiről, hogy egy meglepő fordulattal nemrég felvállalta a Washingtonnal ápolt viszony kockára tételét és elutasította, hogy csatlakozzon a nyugati szankciókhoz Oroszország ellen. Sokkal inkább olyan álláspontot foglalt el, amit inkább lehet Moszkva nyílt támogatásának ítélni az ukrán válság alatt. Igazi Machiavelli szintű politikus egy kiváló csapattal az oldalán, aki politikai értelemben Zāyid sejk igazi örököse a trónon. Önmagában ez a tény jelent nagy változást.
Ugyanakkor a Muḥammad ibn Zāyid vezette Emirátusok világosan különbözik az apja által megálmodottól. Míg Zāyid nemzetközileg inkább passzív volt, az unión belüli többi uralkodóval pedig a megegyezésre törekedett egyfajta prímus inter pares módjára, fia egy erősen központosított államot épít, ami a térségben és nemzetközi szinten is központi tényező próbál lenni.
Valódi, vagy szimbolikus változás?
Fel lehet persze vetni, hogy azzal, hogy Muḥammad ibn Zāyid most formálisan is az állam elnöke lett, nem sok minden változott valójában. Végtére is 2004 óta már Halīfa ibn Zāyid egyik fő tanácsadója volt, 2014 óta pedig gyakorlatilag az állam feje, az emirátusi politikai igazi mozgatója – belsőleg és nemzetközileg is – szinte azóta, amióta apja elhunyt.
Figyelembe kell azonban venni ebben az elemzésben, hogy egy erősen hagyományőrző társadalomról van szó ebben az esetben. Így tehát óriási különbség van aközött, amit egy koronája herceg megtehet, és amit egy uralkodó. Főleg, ha ezek a korlátok olyan lehengerlő ambícióval társulnak, mint amilyet Muḥammad ibn Zāyid mutat. Eleddig, bár sikeresen egyengette az utat a hatalomátvétel felé, mindig megvolt az elvi esélye annak, hogy egy adott pillanatban félreállítják, még ha főként külső nyomásra is, jogköreinek pedig volt egy világos határa. Ezek a korlátok most leomlottak. De mit jelent mindez?
Mindenek előtt személyes, de egyben országa presztízse is nagyot lépett előre. Az Emirátusokat immár a nemzetközi fórumokon nem mint “elfogadott” elvi vezető képviseli majd, hanem mint az állam jogos elnöke.
Ennél is fontosabb, hogy most már van jogi alapja, hogy az Emirátusok belső irányítási rendszerében, akár az alkotmányában is változásokat javasoljon, ami eddig lehetetlen volt számára. Bármilyen nehézséggel néz is szembe majd ezen az úton, van ideje arra, hogy kivárja az alkalmas időpontot. 61 évesen ő ma a hét emirátusi uralkodó közt a legfiatalabb, az államalapító nagygenerációból pedig már csak egy sejk van életben. Vagyis minden közelgő uralkodóváltásnál jelen lesz, hogy számára kedvező eredményeket érhessen el. Ezek közül pedig több is várhatóan igen közel van. Szintén most már szavad kezet élvez, hogy nemzetközi egyezményeket kezdeményezzen, vagy aláírjon. Ennek következtében pedig egyre kevésbé fog függeni a testvéreitől. Bár mindezidáig az együttműködés a hat Āl Nahyān testvér között feltűnően kiváló volt.
Valódi uralkodóként Muḥammad ibn Zāyidnak valóban szabad keze lesz az önálló külpolitika alakítására a maga elképzelései szerint. Ez pedig egy még inkább aktív Emirátusokra utal a közeljövőben. Egy ennyire érzékeny időszakban pedig, mint a mostani, az erős központi irányításra nagy szükség van.
Éppen ez teszi Halīfa halálának időpontját pont egy ennyire érzékeny időszakban furcsává, de legalábbis szimbolikussá. A térség épp Ramadán után van, ami mindig a pt új kezdet ideje az arab világban. A nemzetközi híreket most ugyan az ukrán válság uralja, aminek hatalmas jelentősége van a Közel-Keletre is, de rég nem látott erőszak hullám söpör végig most Palesztinán is, ami az egész arab világban hullámokat vet. Ezzel pedig alapjaiban ásva alá a normalizálási politikát. Nemrég Törökország is új fejezetet nyitott az “Arab Tavasszal” kapcsolatos politikájában, ahogy új katonai akciókat kezdett Irakban. De egyben egyre több jelzést is küld, hogy kész bizonyos formában kiegyezni Damaszkusszal, miközben bejelentette, hogy a tervek szerint egymillió szír menekültet akar visszatoloncolni Szíriába.
Egyben az elmúlt hét során két figyelemreméltó találkozóra is sor került Teheránban. Az elsőt Baššār al-Asad szír elnök kezdeményezte, míg a második látogatást Tamīm katari emír tette. Egyik látogatásról sem számoltak be a későbbi hírek részletesen, ami arra utal, hogy a két találkozónak köze van egymáshoz. Irán próbál megegyezést közvetíteni Szíria és Katar között. Márpedig Katar az utolsó olyan jelentősebb arab állam, ami még mindig ellenzi Szíria visszatérését az arabközi porondra. Ha egy ilyen megegyezést sikerülne elérni, főként iráni közvetítéssel és emirátusi részvétel nélkül, akkor Abū Zabī megint lépéshátrányba kerülne a térség folyamatainak alakítása során.
A mostani idők nagy kihívást jelentenek a Perzsa-öböl arab államai számára, ez pedig előrelátást és jó vezetői képességeket igényel. Muḥammad ibn Zāyid ideális személy erre a feladatra, amihez meg is van a kellő ambíciója. Az pedig még elválik, hogy mennyire lesz aktív, mint a sejkek új ura.