A múlt héten még mindig a háború nagyon is fenyegető lehetőségével foglalkoztunk Líbiában. Egyiptom immár hetek óta közvetlen beavatkozással fenyeget, amiben benne rejlik az esélye egy nyílt háborúnak Törökországgal. Ennek pedig kiszámíthatatlan hatásai lehetnek Európára.
Bár mostanra az elemzések egyre nagyobb része a háború esélyét minden eltelt nappal kisebbre teszi, az nyilvánvaló, hogy egyik fél sem kész még meghátrálni. Az al-Wifāq kormány csapatai még mindig lassan közelednek Sirt felé, ezzel provokálva Egyiptomot, míg ezzel egyidőben Egyiptom a görög miniszterelnököt, Törökország ellenében egy újabb szövetségesét fogadta a héten.
Ám, ahogy erre már múlt héten rámutattunk, amíg ez a kérdés döntő volt a legtöbbeknek a Közel-Kleten és Európában, a Közel-Kelet másik végén Irán ismét megmutatta híres diplomáciai képességeit. Kifejezetten három találkozó volt az, ami jó eséllyel még vízválasztó is lehet Irán helyzetében.
Amióta csak Trump hatalomra került Irán nehézségei egyre nőttek, ami nagyban az elnököt körülvevő “héjáknak” volt betudható. Egy részük, mint Bolton, azóta már bukott, míg mások, mint Pompeo, még mindig hivatalban vannak. Ez az új kormány vezette be a “maximális nyomásgyakorlás” politikáját, Irán eddigi legnagyobb sikere pedig, hogy eddig ellent tudott állni ennek. Az atomalkú bukása az iráni belpolitikára volt a legsúlyosabb, hiszen ez a keményvonalasoknak kedvezett, ismét bizonyítva, hogy a Nyugatban nem lehet megbízni. A tavaly nyári feszültség kritikus idő volt Irán számára, amit ugyan jól átvészelt, de Soleymānī tábornok meggyilkolása nagy csapás volt, amiért még mindig nem tudott megfelelő elégtételt venni. Teherán szerepe Szíriában, egy Irán számára fő szövetségnél is csökkenőben volt, az új izraeli politika pedig Irán jelenlétének aktív kiszorítására új kihívást jelentett. S mindezt még csak rontotta a koronajárvány, amitől a perzsa állam még mindig szenved.
Irán alig egy évvel a Rōḥānī elnökség véget jelentő következő elnökválasztás előtt lejtmenétben tűnt, amikor ebben a hónapban látványos fordulat állt be. Először egy egyezmény Szíriával, majd egy másik Kínával soha korábban nem látott stratégiai partnerséget jelentve be, a héten pedig egy hatalmas iraki delegáció tett látogatást. Míg a Szíriával és Irakkal kötött megállapodásokat jelentéktelennek veszik a nyugati médiában, a Kínával való széleskörű együttműködés már elkapta a figyelmüket.
Mindazon gondok fényében, amiktől Irán még mindig szenved vajon ezek az egyezmények jeletenek-e bármi számottevőt, vagy csak propagandaelemek? Milyen előnyökre tett Irán nemrég szert, és milyen módokon tudja segíteni szövetségeseit Szíriában és Irakban?
Szíriával kezdődött
Amint már említettük, nemrég Teherán elkezdett távolodni a Szíria kapcsán eddig gyakorolt politikától Törökországgal szemben és egy jóval kritikusabb hangnemet ütött meg. Ami hamar éles fenyegetéseket váltott ki Ankarából. Ez az újra erősödő szerep megmutatkozott a júniusi közvetítő szerepben, ám Teherán számára Szíriában a fő aggodalom, vagy ahol a legtöbbet tud segíteni, az nem Idlib és a török megszállás. Az igazi kérdés, hogy Irán mennyiben tudja segíteni a Washington által kivetett “Cézár törvény” szankcióit, tekintve, hogy Irán maga is súlyos büntető intézkedések alatt áll. Már júniusban, amikor a szankciókat bevezették a két fél találkozott Teheránban és az irániak megígérték, hogy “nem fognak habozni bármely intézkedés meghozásában, hogy csökkentsék a nyomást Damaszkuszon”. Bár hamarosan iráni hajók indultak Szíriába ellátmányt vinni, az már az elejétől világos volt, hogy nem a gazdaság az, ahol Irán a legtöbb segítséget tudja nyújtani.
Aztán jött június 8-án a találkozó Moḥammad Bāqerī vezérezredes iráni vezérkari főnök és szír kollégája, ‘Alī Ayyūb tábornok között, akik új stratégiai biztonsági és hírszerzési együttműködést írtak alá. Ezt alig hozták le a nyugati sajtóban és még az arab sajtó is félvállról vette, hogy ez csak egy szimbólikus lépés. S valóban, a Damaszkusz és Teherán közti katonai szövetségben nincs semmi új. Az még a ‘80-as években született és szilárdult meg, majd 2006 után folyamatosan új életet leheltek belé. Ennek köszönhetően nyújtott Irán nagyon is szükséges ellátmányt és szakértőket Szíriának a 2011 óta tartó háborúban. Akkor mi az újdonság?
Először is az amerikai szakciók és Kelet-Szíriában az olajmezők megszállásának elsődleges célja a szíriai erők katonai ellenállásának megtörése, hogy Szíria vagy elfogad egy “alkut”, vagy széthullik. Az egyezmény tehát elsődlegesen egy üzenet, hogy a szankciók ellenére minden más szövetségestől függetlenül Irán el fogja látni utánpótlással. Ám ennél fontosabbal is tud szolgálni, név szerint a Sevom-e Hordād légvédelmi rendszerrel, az Irán által gyártott Ra‘ad rendszer egyik verziójával, melyet a Pāsdārān légitechnikai részlege fejlesztett ki. Ez lőtte le még 2019 júniusában a híres amerikai RQ-4 Global Hawk drónt. Amit jelentések szerint idővel átadott Kínának. Ez a pont még fontos lesz később. Vagyis a rendszer már a legerősebb ellenféllel szemben egyszer már bizonyított. Állítólagosan ez az az eszköz, amit most Irán kész átadni Szíriának, miközben nem szabad elfelejteni, hogy Szíriának magának is komoly rakétafejlesztési és gyártási képessége van.
Ez egy nagyon fontos pont, mert Szíria régóta szenved az állandó izraeli agressziótól, hirdetetten iráni célpontokat támadva, de legtöbbször a szír kormány ellen harcoló szélsőséges alakulatokat támogatva. Bár az orosz jelenlétnek és az S-300-as rendszernek véget kellett volna vetnie a sorozatos agressziónak, ez eddig nem történt meg. Az egyik hangoztatott ok, hogy Szíria a meglepetés érdekében óvatos és nem fedi fel valódi képességeit egy esetleges nyílt háborúig Izraellel. Vélhetőleg azonban az orosz fedezék hiánya ezekkel az atrocitásokkal szemben nagyban a kényes és szoros orosz-izraeli kapcsolatok eredménye. A lépés azonban nem “puszta szívesség” Teherán részéről most. Májusban a még mindig ingatag izraeli kormány megígérte, hogy kiszorítja Iránt Szíriából, majd gyorsan elkezdte terjeszteni, hogy Irán máris kivonulóban van. Az állandó – többségében sikertelen – légitámadások célja, hogy hihetővé tegyék ezt a történetet. A most megkötött egyezmény világos válasz, hogy szó sincs ilyesmiről, hanem ezzel szemben Irán megerősíti saját és szövetségese helyzetét. Másrészt viszont az üzenet épp annyira szól Moszkvának is, hogy Irán kész megadni ezt a nagyon is igényelt támogatást, úgy az izraeli támadások, mint a török drónok ellen. S minthogy ezt az ezközt Irán maga gyártja, az ellátás stabilabb, ámbár az már kétséges, hogy a felek mit készek felfedni ennek a rendszernek a valós képességeiből.
Mindez úgy tűnt, hogy csak egy katonai lépés, egy nagyon korlátozott üzenet egy megkérdőjelezhető hatásfokkal és utánpótlási lehetőséggel az iráni gazdasági nehézségek tükrében. Ám egy másik, július közepén kötött egyezmény már nagyon más megvilágításba helyezi ezt a most Damaszkusz és Teherán között kötöttet.
Aztán jött Kína
Július 11-én a The New York Times az elsők között számolt be arról, hogy Kína és Irán egy 400 milliárd dolláros 25 évre szóló stratégiai megállapodást írt alá. Ami érthető aggodalmat váltott ki. A felvetés szerint Irán lehetővé tenné kínai csapatok jelenlétét, átadná Kīš szigetét a Perzsa-öbölben, és olyan nagyarányú befektetéseket engedélyezne, amivel gyakorlatilag egy gazdasági gyarmattá válna. Bár az egyezmény nagyrésze még nem teljesen világos, iráni és arab sajtóértesülések máris cáfolták a találgatásokat Kīš – ami az egyik legnagyobb célpontja az iráni belső túrizmusnak – és a katonai jelenlét kapcsán, de igazolták az megállapodás mértékét és kiterjedését az olaj- és gázvasárlásról, a nagyarányú befektetésekről az infrastruktúrába és az olajszektoron kívüli iráni iparba. Ezeken túl pedig stratégiai katonai megállapodás jött létre közös kutási és gyártási programokról.
Fontos megemlíteni, hogy ez sem teljesen új, hiszen már 2015-ben, pont a JCPOA aláírása után Xi kínai elnök Teheránba látogatott és aláír egy 600 milliárd dolláros befektetési megállapodást tíz éves időkerettel. Mindez a kínai Új Selyemút tervezet keretében történt és főként az infrastruktúrára és az ipari fejlesztésre koncentrált, épp az atomalkúra építve. Ám ez sosem tudott igazán teret kibontakozni, mert az új amerikai szankciók – minkét ország ellen – szaboltálták a terveket. Már ezév elején jól megmutatkozott, hogy Kínát nagyon frisztrálja a jelen állóvíz. Minthogy az atomalkú papíron részben még mindig érvényben van, a 2007-ben az ENSZ által bevezetett fegyverembargó októberben elvileg lejár. Amerika júniusban erős nyomást gyakorolt az ENSZ BT-ben az embargó fenntartására, ám ez nagy ellenállásba ütközött, ami után Washington figyelmeztette Kínát és Oroszországot. Az új kínai-iráni megállapodás, aminek kifejezett katonai éle is van, világos válasz erre. Peking együtt fog működni Teheránnal, ami hatalmas mértékben fogja növelni az iráni katonai képességeket. Ennek következtében pedig Szíriáét is. Ezen felül pedig nemcsak a befektetések, de a kínai piac 25 éves szavatolása az iráni olajnak és földgáznak is biztos bevételt ígér, biztosítékot minden amerikai szankció ellenében.
De miért ilyen fontos ez Kínának? Három fő aspektusa is van a válasznak. A katonai együttműködés az egyik, aminek potenciálisan nagyon jó eredményei lehetnek mindkét félnek. A kínai vadászgépek jelentik a legnagyobb kérdést, de rá kell mutatni, hogy a katonai együttműködés már egy ideje folyamatban van. Itt érdemes visszautalnunk az amerikai Global Hawk drón átadására Kínának. Ha pedig valaki fel akarja mérni, hogy milyen távlatai és súlya van a katonai együttműködésnek Kínával elég csak áttekintenie a kínai-pakisztáni kapcsolatokat, s hogy hány sikeres fejlesztési programot vittek végig együtt.
A közvetlen katonai fejlesztési együttműködésen túl azonban Kínának nagyon világos stratégiai oka van az iráni képességek növelésében. Irán nemcsak a legnagyobb képességekkel bíró közel-keleti partner, de olyan is, ami éles ellentétben van az amerikaiakkal és egyelőre viszonylag elszigetelt. Így tehát nem kell más szövetségesekkel versengenie Kínának egy olyan szövetséges megnyerésében, ami nagyarányú amerikai erőket tud lekötni. Irán megerősítésével Peking arra kényszeríti Washingtont, hogy az egyre több időt és erőforrást áldozzon az Öbölre, ami máskülönben Kína bekerítésére menne el. Obama folyamatosan az merült fel, hogy az USA épp vonul ki a Közel-Keletről, hogy az így nyert erővel Dél-Amerikára, Afrikára, de elsősorban Kínára összpontosítson, Trump alatt pedig ez a folyamat felgyorsult. Nem nehéz észrevenni a folyamatot, minthogy Hong Komgban zajló tüntetések nemcsak nagyban hasonlítanak az Iránban és az “Arab Tavasz” során lezajlottakra, de még a főszervezők egy része is azonos.
S nem is csak az amerikai nyomás enyhítéséről van szó, de harmadik tényezőként ott van a nagyon is fontos gazdasági ok a stratégiai partmerség mögött. Irán lehet térség kapuja és az Európa fel irányuló kereskedelem ellátóközpontja. Máris stratégiai együttműködést folytat Indiával a Delhi által fejlesztett Čābahār szabad kereskedelmi kikötő kapcsán. Ez India fő bekötőpontja afgansztáni bányái és Közép-Ázsia felé, és máris az új Szuezi-csatornának hívják. A kikötő nemrég lépett működésbe és felére fogja rövidíteni az India és Európa, illetve Oroszország közti szállítás idejét. Kínának már van egy hasonló befektetése Pakisztánban, a két program közt pedig versenyfutás zajlik, amiről már több mint éve hosszában foglalkoztunk. Irán válhat az Új Selyemút terv központja a Közel-Keleten, ami egyben nagyban javítja majd helyzetét és növeli a kínai védelmet. Nem véletlen, hogy az USA és Izrael egyaránt aggódik a kilátások miatt, holott egyelőre még kevés konkrétum biztos az egyezmény kapcsán.
Pont ebben áll a jelentősége, mert a stabilitás Iránnak stabilitást jelent a teljes Ellenállás tengelye számára, következésképp Irán politikai befolyása gyorsan fog nőni. Kína gyakorlatilag az EU helyére lépett Iránban, ami agy részesedést akart szerezni az iráni gazdaságban, de hagyta, hogy Washington mindezt elszabotálja.
Az első termés: Irak
Az utolsó fő eredmény ezen héten következett, amikor Muṣṭafā al-Kāẓimī iraki miniszterelnök július 22-én Teheránba érkezett stratégiai tárgyalásokat folytatni. Nemcsak ő, de szinte a teljes iraki kormány és Barham Ṣāliḥ elnök is vele tartott. Míg ez önmagában nem átütő esemény, a részletek ezt mégis némi sikerré teszik Irán számára.
Először is az új iraki miniszterelnökről régóta az a hír terjedt, hogy Washington embere, aki útját fogja állni az amerikai csapatok kiutasításának és ehelyett majd az Iránhoz közel álló paramilitáris csoportok ellen fog küzdeni, amik most folyamatosan támadják az amerikai állásokat. Al-Kāẓimī, pont mint az elődje, megígérte, hogy Irak szuverenitására összpontosít és egyik irányba sem fog húzni. ‘Abd al-Mahdī végül belebukott ebbe, de al-Kāẓimīnak a hírszerzéssel a háta mögött talán több lehetősége lesz ezt megtartani. Bárhogy legyen is, amikor hivatalba került ezek az ígéretek inkább hangzottak Irán elleni fenyegetésnek. A látogatás most az ellenkezőjét bizonyítja. Miért? Mert az eredeti tervek szerint al-Kāẓimī az útját Rijádban kezdte volna, onnan ment volna Teheránba, hogy végül Washingtonban zárjon. Ezt júniusban véglegesítették és jelentették be. Aztán július 19-én, vagyis csak napokkal az utazás előtt Ẓarīf iráni külügyminiszter hirtelen látogatást tett Bagdadba. Az kevéssé ismert, hogy a találkozó miről is szólt, de egy nappal később Szaúd-Arábia lemondta – hivatalosan elhalasztotta – a találkozót, minthogy a szaúdi uralkodót kórházba szállították. Ez igaznak is bizonyult és a rákövetkező napokban kisebb műtétet is végrehajtottak rajta, de az már figyelemre méltó, hogy a találkozót nem vette át Muḥammad ibn Salmān koronaherceg, aki elvileg évek óta az ország gyakorlati irányítója. Tekintve pedig, hogy az iraki delegáció kifejezetten nagy, ezt nyilván nem egy szimbólikus találkozónak, hanem egy sor alapvető tárgyalásnak szánták. Így tehát az iraki miniszterelnök Rijád helyett Teheránba ment. Bármi is legyen a változtatás igazi oka, a látszat nagyon rossz Rijádnak, hiszen ez volt az iraki kormányfő első külföldi útja.
Feltűnő, hogy az amerikaiak mennyire igyekeznek jelentéktelennek feltüntetni a tervezett találkozót az irakiakkal, holott az az utóbbi évtizedben először megtartott startégiai szintű tárgyalás lesz. Az ok az, hogy Washington szeretne kitérni az iraki parlamentnek az amerikai csapatok kiutasításáról szóló határozata elől, ami nyilván a mentrend élén lesz. Míg egy hónapja az amerikai sajtó még ünnepelt, a hangnem azóta jócskán keserűbb. De miért e változás?
Bár az volt a feltételezés, hogy al-Kāẓimī el fog fordulni Irántól, ezt sem nem tudta, se nem akarta megtenni. Minden politikai és biztonsági megfontoláson túl Irak sokban függ Irántól gazdaságilag. Bár áprilisban bejelentették, hogy az iráni villanyáram importot 75%-kal csökkentik, júniusban a két fél már egy új egyezményt írt alá, amiben Irán kiterjesztette az áram exportját Iraknak. Jelenleg pedig Irak az iráni árameladás 82%-át veszi át. Ha még más nem is volna, ezen a téren Irak alapvetően kötődik Iránhoz. S most Irak fenntartásokkal van Rijád felé, hiszen hosszas vádaskodások után Rijád megígérte, hogy kiváltja az iráni áramtól való függést, de semmi nem valósult meg belőle.
Bár nagy reményeket fogalmaztak meg al-Kāẓimī iránt, teheráni nyilatkozatai pont azt mutatják, hogy nem ő lesz az az ember, aki Irakot szembeállítja Iránnal, jelenleg pedig ez győzelemmel ér fel az irániaknak. Megakadályozták az amerikai tervet. Az új iraki kormányfő talán nem az ő emberük, de legalább nem az ellenfeleiké, a politikai és a gazdasági realitások pedig közel tartják Irakot. Ebben rejlik a nyereség. Teljesen érthető, hogy míg Teherán most ünnepel, Rijád és Washington koránt sem lelkes az új iraki kormány iránt.
Az iráni belpolitikai jelentőség
Fontos megérteni, hogy még 2013-ban, amikor Ḥasan Rōḥānī elnök hivatalba került az iráni politikai hangulat változóban volt és kész volt ismét adni egy lehetőséget a külföldi ellenfelekkel szembeni békülési politikának az Aḥmadīnežād kormány katasztrófálisak mutatkozó konfrontatív módszere után. Ez nem egy új jelenség, hiszen még 1989-ben az akkor hatalomra kerülő Rafsanğānī elnök, aki azóta a pragmatikus keményvonalas iráni politika igazi szimbóluma lett, szintén járt ezen az úton és nagy gesztusokkal nyitott Washington felé, csakhogy nagyon keserű csalódások érték. Ez a tapasztalat aztán végíg kísértette Rafsanğānī kormányát, most pedig ugyanez a forgatókönyv ismétlődött, még ha sokkal összetettebb módon is.
A megbékélés érdekében a békülékenyebb elemek az amúgy nem kifejezetten karizmatikus Rōḥānī elnökkel az élen kaptak egy lehetőséget a tárgyalásokra, és a Rafsanğānī (1989-1997) és Hātamī (1997-2005) kormányok legjobb embereivel felállt az új kormány. Ennek eredménye lett a híres JCPOA, a 2015 júliusában aláírt atomalkú, ami Irán részéről nagy kompromisszum volt, de megadta a lehetőségét a szakciók fellazításának. Ezzel pedig a esélyt adott az iráni gazdaság és társadalom egyes anomáliáinak a reformjára, melyek egy része még a forradalom, vagy az iraki háború alatt alakult ki. Így nyílt lehetőség magának az iráni államnak az átfogó reformjára, az életszínvonal emelésére, a társadalmi nyomás enyhítésére, ennek következtében, az út előkészítésére, hogy az állam vezetését ‘Alī Hāmeneī nagyajatollahtól egy fiatalabb államfő vegye át. Trump győzelme ezt húzta keresztül, aki valamely máig sem teljesen tisztázott okból kiléptette az Egyesült Államokat a megegyezésből és azóta is sorra új szakciókat vezet be. Ami egyre vakmerőbb kísérletekkel Irán megroppantására máig zajlik. Pont a JCPOA belpolitikai jelentősége miatt remélte Rōḥānī, hogy az egyezmény menthető legalább az európai partnerekkel. Erre az INSTEX keretrendszert dolgozták ki, ám ez soha nem hozott semmilyen kézzel fogható eredményt Teherán számára. Bár elvileg a JCPOA még él és menthető, de gyakorlati értelemben már halott.
Meg kell érteni, hogy Irán számára ez elsősorban nem a gazdasági eredmény, vagyis pontosabb annak hiánya és a befektetett idő és energia elvesztegetése miatt volt katasztrófális, hanem a már említett belpolitikai okok miatt. A szankciókban nincs semmi új Irán számára és mostanra kész “hagyománya” alakult ki szinte minden blokád megkerülésének. Ám a mérsékelt és reformpárti erők nagy vereséget szenvedtek, ami meg is látszott a legutóbbi parlamenti választási eredményeken, a “keményvonalasok” pedig ismét megerősödtek. Ugyan az iráni elnökválasztásokról híresen nehéz jósolni, főleg egy évre előre, úgy tűnik a keményvonalnak máris megvan a “bajnoka” Moḥammad Bāqer Qālībāf volt teheráni főpolgármester és frissen megválasztott parlamenti házelnök személyében. Qālībāf régóta a konzervatívok középmezőnyébe tartozott, bár messze racionálisabb mint Aḥmadīnežād volt. 2005-ben és 2013-ban[1] is indult az elnökválasztáson és katonai múltja miatt kiváló kapcsolatokkal bír a Pāsdārān-on belül. Épp ebben az összefüggésben olyan fontosak a mostani megállapodások Kínával és Indiával, de kisebb mértékben még Szíriával és Irakkal is.
Visszatekintve a teljes 2021 nyarán végét érő Rōḥānī korszak lehet ugyan, hogy professzionális volt, de a Nyugattal való megbékélés nagy kalandja is, ami végül megbukott és oda vitte visszá Iránt, ahol a kormány 2013-ban útnak indult. A megegyezés Kínával azonban azt jelenti, hogy a kormány végre megszabadulhat az EU-val folytatott kínkeserves és eddig teljesen eredménytelen INSTEX tárgyalásoktól, hiszen immár van alternatíva. Az üzenet világos. Ha a Nyugat, és elsősorban az EU, amivel kiegyezés eleve az atomalku eredeti célja volt, nem kész biztosítani az eszközöket a reformokhoz és biztonsági ganaciát nyújtani Teheránnak, akkor Kína igen. A 400 milliárd dollárnyi befektetés a legkisebb dolog, de a hozzáférés a kínai bankhálózathoz, a biztonsági együttműködés, a garantált bevétel a következő 25 évre együtt a Čābahār szabadkereskedelmi kikötővel mind azt jelenti, hogy a Rōḥānī kormány még megmenthet valamennyit ígéreteiből az alatt a nagyon kevés idő alatt, ami még rendelkezésére áll. Az Irakkal kötött új megállapodások azt jelentik, hogy a mostani kormány végül nem szenved vereséget ebben a kiemelt kérdésben, dacára annak, hogy al-Kāẓimī miniszterelnök, aki Soleymānī tábornok meggyilkolása idején a hírszerzés igazgatója volt és sokan Amerika emberének tekintették. Egyben az új megállapodás Szíriával és a Törökországgal szemben itt használt erősebb hangnem azt jelzi, hogy Teherán immár képes szakítani a török gazdasági együttműködésre való hagyatkozással. Holott évekig ez tűnt a legbiztosabb alternatívának, ha a JCPOA összeomlik. Csakhogy erre már nincs mindenáron szükség.
Nyilván mostmár nincsen idő arra, hogy a 2013-ban ígért és 2015 után részlegesen megkezdett társadalmi és struktúrális reformokat végrehajtsák, de immár van mód a stabil alapok megteremtésére a következő kormányzat számára. Ezzel pedig elérhető, hogy olyan mély kilengés, mint amilyen Aḥmadīnežād volt ne történjen, a mostani kormány pedig szerény sikerekkel távozzon egy csúfos kudarc helyett.
A tanúlság a térség számára
A térségnek szóló üzenet szintén elég egyértelmű és nehéz lenne alábecsülni. Érdemes egy párhuzamot rajzolni, ahogy ezt sok elemző megtette az arab világban. Iráni szempontból nézve, és ezt sok partnere is osztja, a Közel-Keleten két megközelítése létezik a Nyugattal szembeni viselkedésnek és a régiós politikának. Az egyik az amit az Irán, Szíria, valamint libanoni, iraki és jemeni szövetségesei között fennálló “Ellenállás Tengelye” kínál, mely az önellátást, a térségen belüli fejlesztési együttműködést és nyugati jelenlét kizárását hangsúlyozza. Ezzel szemben ott van a Nyugat szövetségesei által követett modell élükön az Öböl egyes országaival, amelyek nagyon erősen építenek a nyugati támogatásra, termékekre, együttműködésre, de még az általa nyújtott biztonságra is.
Valójában ez utóbbi két teljesen különálló tömböt jelent, miközben több állam egyik tábor felé sem köteleződött el egyértelműen. Ott van a szaúdi-emirátusi tömb, ami valóban startégiáját a nyugati gazdasági rendszerrel való teljes összeolvadásra alapozza, egy nagyon jövedelmező, de kiszolgáltatott és alárendelt szerepet játszva. Épp ugyanígy erős biztonsági kapcsolatokat kiépítve a Nyugattal, a lista élén az USA-val, gyakorlatilag “megvásárolja” biztonságát és érdekei bizonyos fokú érvényesítését. A másik tábort a feltörő török-katari páros jelenti, ami szintén gyűjti partnereit, vagy legalábbis állásait Líbában, Tunéziában, Algériában és Ománban. Ez egyfajta középutat jelent. Ennek a tábornak is remek kapcsolatai vannak a nyugati gazdasági körökkel, de sokkal szélesebb mozgástere van komoly belső gyártó képességekkel, biztonsági kérdésekben egymásra hagyatkoznak, nyitottak más szövetségesek felé és nagyon komoly ideológiai programjuk van a Muszlim Testvériséggel a hátuk mögött. Ilyennel ma már a szaúdi-emirátusi tömb egyre kevésbé bír, miközben az Izraellel ápolt egyre szorosabb kapcsolat miatt hitelüket vesztik.
Az elmúlt évtized összeütközései folyamán a Perzsa-öböl térségében Irán nemcsak túl tudott élni, még a “maximális nyomást” is, hanem kifejezetten nagy fejlődést is el tudott érni. Bármi történt is, komoly döntési szabadsággal bír, amiből sokat profitál. Ezzel szemben a Nyugatra való egyoldalú támaszkodás nagyon kevés fejlődést eredményezett Szaúd-Arábiának, Egyiptomnak, de még az Emirátusoknak is. Ehelyett ez a politika számos pusztító kalandba vitte bele őket, mint amilyen az “Arab Tavasz”, a Jemen elleni háború, vagy a Katar elleni blokád, amikbe bele is ragadtak nyereség nélkül.
Elég csak két friss példát hozni arra, hogy milyen alapvetően eltérő a felfogás ezek között. Nemrég az Emirátusok első Mars programját ünnepelte. Ez valóban nagyon elismerésre méltó program és komoly tudományos eredmény, de szinte semmit nem ad hozzá az állam stratégiai, vagy gazdasági képességeihez és azt szinte teljes egészében japán és európai tudósok üzemeltetik. Eleve a japán Tanegashima űrközpontból üzemeltetik. Ezzel szemben Irán 2020 áprilisában bocsátotta fel “Nūr” nevű első kémműholdját. Ez nemcsak teljesen hazai gyártású és Iránból lőtték fel, de még az ellenfél Izrael is sikeres és veszélyes programnak nevezte. A Pāsdārān korábbi parancsnoka, Moḥsen Reẓā’ī júniusban jelentette be, hogy a “Nūr” nagy részletességgel figyeli a térséget, ezzel pedig nagyban növeli Irán védelmi képességeit. Ugyanebben az összefüggésben Líbia kapcsán az egyiptomi média nemrég ismét büszkén hirdetni kezdte, hogy Oroszország kifejezetten neki gyárt SU-35-ös vadászgépeket és az első raj már meg is érkezett. Ezzel szemben Törökország maga is gyárt amerikai vadászgépeket, míg hadiflottája és pusztító drón arzenálja teljesen hazai gyárású és fejlesztésű. Míg Egyiptom egy kiváló felvevő piac, Törökország vette a fáradtságot önmaga fejlesztésére. S itt ismét jól megmutatkozik a különség az érdekérvényesítő képességben.
A Kínával, de még korábban Indiával kötött egyezmény és a Čābahār kikötő azt jelentik, hogy az ellenéllás végül kifizetődő, míg az együttműködés és a megalkuvás még kiszolgáltatott helyzetbe sem az. Ugyan eltérő mértékben, de Törökország esete ma a térségen és évtizedeken át az EU-val ugyanezt a tanulságot jelenti. Teljesen igaz, hogy az Emirátusok egy jóval gazdagabb és meggyőzőbb utat járt be, de gazdasági kilátásai messze nem olyan biztosak. Mi több az együttműködésben mindig élen járó Szaúd-Arábia ezért mostmár csak Trumptól gyúnyt, egy nagyon kétséges jövőt és nagyon halovány támogatást kap, ha a kérdés nem érint közvetlen amerikai érdeket. Ezt láthatjuk a Rijádra nemrég mért jemeni támadásokban.
Nagyon nehéz megjósolni hányan fogják, egyáltalán hányan képesek követni még a török és az iráni példát, de az teljesen világos, hogy Törökország mostani példája Líbiában, vagy Irán egyezménye Kínával fordulópontot jelent. Feljövőben lévő – egyelőre még csak – regionális hatalmak születtek a Közel-Keleten, amik mostmár nyíltan dacolnak a Nyugattal.
[1] 2017-ben is indult, de ez szimbólikus lépésnek tekinthető, hiszen hamar visszavonult a konzervatív jelölt javára.