Kevesebb mint két hét maradt hátra a következő, június 18-ra kitűzött iráni elnökválasztásig. Ez is, mint minden második elnökválasztás, vagyis minden nyolcadik év, fordulópont az országban. Bár kivétel nélkül minden négy évben van elnökválasztás, egyfajta szokássá vált az Iszlám Köztársaság életében, hogy csak minden második számít. Az iráni alkotmány szerint ugyanazon személy az elnöki tisztséget egymás után csak kétszer töltheti be. Így tehát ha egyszer valakit megválasztanak, annak újraválasztása viszonylag adott, ám minden második választás egy új kormányzat kezdetét jelenti. Ezért ilyen fontos most ez a június Teheránnak.
Szintén szokássá vált Iránban, hogy minden forgatókönyv szinte titkos az utolsó hónapig és a legtámogatottabb lehetséges nyertes rejtve marad az utolsó napokig. Nagyjából ez volt a helyzet 16 éve, amikor a viszonylag kevéssé ismert korábbi teheráni főpolgármester Maḥmūd Aḥmadīnežād meglepetésre nyert a korábbi elnök Rafsanğānī, egy igazi nehézsúlyú politikus ellen. Bár az újraválasztása már nagyon gondterhelt volt, mégis sikerült. Aztán ugyez ismétlődött 8 éve is, amikor az államvezetés legfelsőbb berkei gondos terepmunkát végeztek és éles verseny alakult ki, majd végül a reformer Rōḥānī némi meglepetésre elnök lett. Idén ismét csak egy új korszak kezdetét fogjuk látni, de ismét csak senki sem lehet biztos az eredményben. Ez nemcsak azért igaz, mert Irán esetében híresen nehéz megbízható jóslatokat tenni, hanem mert ennek a versenynek még egy hónapja is nagyon más képe volt.
Mostanra ismerjük a jelöltek végső listáját. Ezen a korábban feltételezett nagyágyúk egyike sincs rajta, még a legesélyesebb szekértáborok sem. Bár minden iráni választáson vannak meglepő nevek, akiket nem engedtek indulni, ezúttal az eltiltottak listája sokkal színesebb, mint a jelölteké. Ami felveti a kérdést, hogy ugyan merre tart ma Teherán. Hogyan jutottunk idáig? Hogyan nézett ki a verseny még két hónapja is, s hogyan fest ma? Mik a legvalószínűbb forgatókönyvek júniusra.
Amikor elindult a találgatás
Minden nyolc év után nagyon nehéz megtippelni a következő iráni elnök személyét, ennek pedig sok oka van. Először is, sok az Iszlám Köztársaságban egyedülálló állami intézménynek van kiemelt szerepe a kiválasztási és ellenőrzési folyamatban még a választás és a kampány előtt.
Az Őrök Tanácsának, egy muszlim jogtudósokból álló tizenkét fős tanácsnak, egyfajta alkotmánybíróságnak több más dolog mellett megvan az a szerepe, hogy megszűrjön minden olyan jelöltet, akire az állampolgár közvetlenül szavaz. Ebbe beleértendők a parlamenti képviselők és az köztársasági elnök is. Ám minthogy nem kötelesek megindokolni döntésüket és szinte lehetetlen előre látni, hogy kit engednek át, elképesztő feladat megjósolni, hogy kik lesznek a valódi elnökjelöltek. Az Őrök Tanácsának döntését elméletben a Legfelsőbb Vezető, Sayyid ‘Alī Hāmeneī felülbírálhatja, s ilyen valóban történt is már korábban, erre nem lehet előre számítani.
A másik tényező, ami minden jóslást nehézzé teszi, az a kiválasztási folyamat titkossága. Nemcsak az állami intézmények, de maguk a szekértáborok és a politikai közösségek is az utolsó pár hétig titkolják szándékaikat. Nincs tehát hosszas előválasztási folyamat, nincsenek szilárd előzetes fogodzkodók.
Az egyetlen segítő tényező, hogy eddig minden nyolc évben egymást váltotta a nyitottabb “reformbarát” tömb, ami jobban hajlik a belső reformokra és a nemzetközi megegyezésére, illetve a “keményvonalasok”. Ez előre vetítette, hogy idén az egyesúly várhatóan a keményvonal felé leng ki, mivel Rōḥānī inkább a reformbarát tömbhöz tartozott, és alapvetően sikertelennek ítélték meg. Ugyanakkor mind a két nagy irányzaton belül több szekértábor is van, amik közt sokszor elkeseredett küzdelem zajlik. Keményvonalasok közt ez a küzdelem elsősorban a hadsereg, a Forradalmi Gārda (Pāsdārān), a vallási-ideológiai elit és egyes jó összeköttetésekkel bíró, általában a Legfelsőbb Vezető körül dolgozó vezető személyiség közt létezik.
Ezért van tehát az, hogy Iránban általában kettős kampányt látunk. Az elsőben poltikai támogatást gyűjtenek a jelöltek, hogy átengedjék őket a választásokra, majd utána egy másodikat is, immár a jelöltek között a választók szavazatiért. A kettőnek általában semmi köze nincs egymáshoz. Emiatt pedig sokszor tévesen alakul ki az a kép, hogy csak azért, mert valaki népszerű, már ő is a választások valószínű végső győztese. Csakhogy, mint idén is, könnyen meglehet, hogy még a rajtvonalhoz sem jut el.
Az idei évben a találgatások kifejezetten széleskörűek voltak. Annyira, hogy egy adott ponton már nem magukat a lehetséges politikusokat, hanem a mögöttük álló táborokat mérték össze. Sokáig úgy tűnt, hogy ezúttal a Pāsdārān maga alá gyűr minden más tömböt és több erős jelöltet is nevez. Ez a kép annyira erősen tartotta magát, hogy sokáig az egyetlen lehetséges alternatívanak a hadsereget tartották.
A láthatáron feltűnő első nagyágyú Ḥosseyn Dehqān dandártábornok, korábbi Pāsdārān légierő parancsnok volt, aki mögött lenyűgöző karrier állt. Egykor a Pāsdārān egyik alapító tagja volt és folyamatosan emelkedett a politikai ranglétrán minden kormány alatt, amíg végül Rōḥānī alatt védelmi miniszter nem lett. Bár 2017 után már nem folytatta a kormányon belül, posztját pedig a hadseregből töltötték be, fölfelé bukott és a Legfelsőbb Vezető katonai tanácsadója lett. Ezek a kiváló politikai kapcsolatok elvben bizalmat és támogatást jelentettek a reformistáktól, a keményvonalasoktól és Hāmeneītől is egyaránt. Indulási szándékát még 2020 szeptemberében jelentette be, amivel az első volt és biztos favoritnak számított.
Az ő jelöltsége azonban csak bíztatast jelentett a katonai szereplőknek, akik normálisan távol maradnak az elnöki poszttól. Hirtelen a Pāsdārān elkezdte ontani a jelölteket. Ezek közt a legfontosabbak Sa‘īd Moḥammad dandártábornok és Rostem Qāsemī dandártabornok voltak. A még csak 52 éves Sa‘īd Moḥammad kifejezetten fiatalnak számít, mérnök. Éveken át a Hātem-e l-Anbiyā’ Építkezési Központ igazgatója volt, ami Irán fő katonai alvállalkozója és építkezési vállalta. Egy higgadt és kimért személyiség, aki mögött ugyanakkor kevés politikai támogatás áll. Rostem Qāsemī esetében általánban azt említik, hogy néhány évig Aḥmadīnežād olajminisztere volt, de ennél sokkal fontosabb, hogy a Pāsdārān elit erejének, a Jeruzsálem Erőknek volt eddig a gazdasági igazgatója. Egy sokkal nyíltabb, harsányan, konzervatív keményvonalas politikus.
Ez a folyamat váltotta ki a keményvonalasok másik nagy csoportjának, a politikai tömbnek a reakcióját. Sok befolyásos ismert név került elő és lett kiemelt favorit, akik vagy nem tartoztak a Pāsdārānhoz sosem, vagy évek óta elhagyták azt. Minden közvetlen érintettség nélkül is azonban komoly kapcsolataik vannak a szervezettel.
A konzervatív válasz.
A konzervatív tömb egyik korai imdulója, aki ugyanakkor a mérsékelt körökön belül is viszonylag jól elfogadható, Moḥammad Bāqer Qālībāf volt, az iráni parlament jelenlegi házelnöke. Hosszú és sikeres katonai karriert futott be a Pāsdārānon belül, hogy aztán annak légierő parancsnoka legyen. Ebben a beosztásban az 1999-es diáklázadások idején egyike volt a kemény fellépést követelő keményvonalasoknak. Még abban az évben a rendőrség parancsnoka lett, de ezen a poszton meglepő visszafogottságot mutatott és sikeres reformokat hajtott végre.
2005-ben, amikor Hātamī elnök távozott, Qālībāf először indult az elnökségért. Ennek érdekében lemondott minden katonai és rendőrségi beosztásáról és elhagyta a katonai berkeket. Bár ezek a személyes kapcsolatok később nagyon jól jöttek. Komoly támogatottság volt mögötte, de végül abban az évben csak negyedik lett. A vereség után indult Teherán főpolgármesteri címéért, amit meg is nyert, és egészen 2017-ig a főváros vezetője maradt. 2013-ban ismét elindult az elnöki posztért, amikor sokan kirakat versenyzőnek gondolták a jóval esélyesebbnek mondott Sa‘īd Ğalīlī mellett. Róla még lesz szó. Ennek ellenére Qālībāf kifejezetten jól szerepelt és második lett Rōḥānī után. Ha éppen nem a “reform szárny” ideje lett volna, talán még jobban is szerepelhetett volna. Ugyanis a Pāsdārānán belül katonai múltja miatt volt támogatottsága, a vállalkozók részéről még mint főpolgármester lett népszerű, sőt még a reformisták is el tudták fogadni józan és kompromisszumkész volta miatt.
Qālībāf 2017-ben maga mögött hagyta a teheráni polgármesterséget és egy ideig poszt nélküli politikai szereplő volt, aki lassan teret veszít. 2020 májusában azonban ő lett a parlament házelnöke. Ebben a lépésben sokan már azt látták, hogy ez az első lépés a később nyerő konzervatív jelölt felépítésére, hiszen most biztos volt, hogy Rōḥānī után egy keményvonalas személy lesz az esélyes. 2021 februárjára egyes elemzések az idei választást Qālībāf és Dehqān küzdelmének, vagyis a politikai konzervatívok és a katonai keményvonalasok versenyének véltek.
Érdekes módon amikor Qālībāf házelnök lett, egy még nála is nagyobb név után vette át a posztot. Ő ‘Alī Lārīğānī, aki idén szintén jelöltette magát.
‘Alī Lārīğānī nemcsak a maga jogán nagy név az iráni politikában kifejezetten figyelemreméltó képességekkel, de egyben a családja köré épült politikai közösség feje is. Vannak Iránban politikus családok, de csak kevés olyan nyilvános és olyan kiterjedt, mint a Lārīğānī család. Bár az iraki Nağafban született, kiváló renoméval bíró vallási családból származik, hiszen apja Mīrzā Hāšem Āmolī nagyajatollah volt. Lārīğānī is Pāsdārān parancsnok volt, de elhagyta a szervezetet, hogy számítástechnikát, politológiát és vallásjogot tanuljon. 1994-ben az Iráni Iszlám Köztársaság Hírközlése (IRIB), vagyis a hivatalos hír és tömegtájékoztatási szervezet igazgatója lett, miután rövid ideig kultúrális miniszter volt. Ezt a pozíciót 2004-ig töltötte be, majd 2005-ben indult az elnökválasztáson. Bár veszített és csak a hatodik lett, a karrierje innentől meredeken ívelt felfelé.2005 és 2007 között a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács főtitkára volt, 2008-ban pedig Qom, az iráni vallási hierarchia központja parlamenti képviselője lett. Egyben azonnal házelnök is lett, amint bejutott a parlamentbe és egészen tavalyig hivatalban maradt. Ezzel az ország egyik vezető közjogi személye lett.
Igazi ereje azonban a családi kapcsolataiban rejlik. Ő az öt Lārīğānī testvér közül a legrátermettebb. Idősebb bátyja Moḥammad-Ğavād Lārīğānī egy szintén aktív politikus és akadémikus, a Legfelsőbb Vezető egyik fő külpolitikai tanácsadója. A fiatalabbik bátyja Fāẓel Lārīğānī, egy részben Amerikában tanult fizikus, parlamenti képviselő és egyetemi rektor, akit nagyrészt a család üzletembereként ismernek. Aḥmadīnežād alatt kemény támadások érték, mint az államon belüli családi korrupció fő szimbólumát. Ezután befolyása sokat esett, híres testvérének azonban ezek a botrányok nem sokat ártottak. A harmadik testvér maga ‘Alī Lārīğānī, a közösség feje. A negyedik testvér Ṣādeq Lārīğānī, a család “egyházi” és egyben leginkább keményvonalas tagja, akinek még komolyabb karrierje van. Bár vallási családból származik, kiváló személyes kapcsolatokat ápol a hadsereg és a hírszerzés köreivel. Első komoly beosztása az Őrök Tanácsában eltöltött nyolc év volt, majd 1999 óta a Tapasztaltak Tanácsának állandó tagja. Ezt a muszlim tudósokból álló szervezetet eleve azért hozták létre, hogy a Legfelsőbb Vezetőt ellenőrizze, megválassza az újat, vagy ha a helyzet azt kívánja, leváltsa azt. A tanácsban Mazandaran tartományt képviseli, ahonnan a család származik. Ugyanakkor 2015-ben ő maga okozott kisebb botrányt, amikor azon az alapon védte meg ‘Alī Hāmeneī-t, hogy a Tapasztaltak Tanácsa – szerinte – nem felügyelheti a Legfelsőbb Vezetőt. 2009-ben lett legfőbb bíró, Irán bírói rendszerének feje 10 évre. 2018 végén aztán Ṣādeq Lārīğānī a Célszerűségi Tanácsnak lett a főtitkára, ami a Legfelsőbb Vezető közvetlen tanácsadó testülete, gyakorlatilag meghosszabított keze az államigazgatásban. Közismerten Hāmeneī és a mostani iráni államrendszer következetes híve, de egyben a család egyik korrupcióval leginkább támadott tagja. A legkisebb testvére, Bāqer elismert orvos és kutató, a család legkevésbé politikus tagja.
Ez a belső kor egészül még ki ‘Alī Lārīğānī feleségének, a Moṭṭaharī családnak a tagjaival, köztük számos reformerrel; illetve ott van még egy nagybácsi is, ‘Abd ‘Allah-Ğavād Āmolī, Irán egyik legkiemelkedőbb vallási vezetője és vallásfilozófusa. Ennek a kiterjedt családi hálózatnak óriási befolyása van a szövetségesek és a távolabbi rokonok útján, mely újságokra és a média egy részére is kiterjed. Kiváló üzleti érdekeltségeik és politikai kapcsolataik vannak a Pāsdārānnal és a vallási hierarchiával egyaránt, de ugyanakkor vannak reformista barátaik is. Maga ‘Alī Lārīğānī, akiről úgy tartják, hogy nagyjából mostanra érett be az ország vezetésére, egy nagyon higgadt, gyakorlatias ember, egyáltalán nem egy ideológizáló személyiség, aki folyamatosan távolodott az utóbbi években a keményvonalasoktól. Ezzel pedig egyre jobb színben tűnt fel.
Azzal, hogy a hadsereg tűnt a legesélyesebbnek az új elnököt adni, Lārīğānī idén májusban szintén ringbe szállt. Azt is érdemes megemlíteni, hogy Lārīğānī és Qālībāf közt is kiválló viszony van, vagyis esélyes volt, hogy majd segítik egymást, vagy egyikük visszalép a másik javára.
A konzervatív köröknek, vagy legalábbis annak, amit a Nyugat eként kezel, volt még egy nagy neve a versenyre, ámbár Iránon belül ő már egy külön jelenség. Ő a korábbi elnök, Maḥmūd Aḥmadīnežād, aki már 2017-ben is szeretett volna újra indulni, de akkor eltiltották. Amíg elnök volt, próbált felépíteni egy önálló politikai közösséget, meghaladva a “hagyományos” táborokat, még a Legfelsőbb Vezetőt is kritizálva. Mégis, elnöki ciklusa végére a belső döntések és az elhibázott külpolitika miatt bukott embernek számított. Még ma is vannak támogatói és nem számít teljesen kitaszítottnak, de az egész rendszerre veszélyként tartják számon.
A reform szárny dilemmái.
A reformer oldal számára sokkal nagyobb kihívást jelentett, hogy valóban elfogadható jelöltet kínáljon, aki tovább tudja vinni a Rōḥānī kormányzat munkáját, ami sokat veszített népszerűségéből a sikertelen reformkísérleteket miatt, ám az államvezetés csúcsa részétől még mindig élvez támogatást. Rōḥānī 2013-ban nagy ígéretekkel került hatalomra és volt is mögötte világos stratégia. Az Aḥmadīnežād előtti korszak legjobb embereit kiválogatva erős kormányt épített ki, tető alá akart hozni egy működőképes atomalkut és ki akarta vezetni az országot a szankciókból. Ennek eredményeként erőre kapott volna, a keletkező jövedelmeket pedig a szociális rendszerbe forgatták volna az életszínvonal emelésére. E folyamat keretében azt a káoszt, amit a bonyādok, a szociális és jóléti háló alapvető részét képező vallási-szociális alapítványok okoznak, végre rendbe lehetett volna tenni. Erre a sikerre építve elég belső támogatottságot lehetett volna teremteni a legfontosabb feladat, az új Legfelsőbb Vezető megválasztása számára. ‘Alī Hāmeneī átadhatta volna a hatalmat egy fiatalabb vezetőnek. Egy hatalmas vállalkozás, amire Rōḥānī megfelelő jelölt volt. Ámbár Aḥmadīnežād után őt már erősen ellenőrzés alatt tarották.
Az első évek nagy sikert jelentettek és bár komoly ellenkezés volt, végül megszületett az atomalku (JCPOA). A gond Trump alatt kezdődött, hiszen felmondta a JCPOA-t, ez pedig óriási lökést adott a keményvonalasoknak Iránban. Ennek ellenére Rōḥānī belefogott a bonyādok kitakarításába, de hiába, a gazdaság majdnem összeomlott. Nagyrészt Trump politikájának köszönhetően a helyzet a térségben annyira feszült lett, hogy mostani kormányzat kezdte lassan elveszíteni minden ellenőrzését a Pāsdārān fölött. Ezért is tűnt olyan valószínűnek, hogy a következő elnököt a fegyveres erők adják. Ezért is olyan nehéz találni valakit Rōḥānī után, pedig irányzatának még ma is van jelentős támogatása.
Két név került elő erről az oldalról. A legvalószínűbb Rōḥānī külügyminisztere, Moḥammad Ğavād Ẓarīf volt. Egy ikónikus személy, aki sokszor tapraesettebbnek és elszántabbnak tűnt, mint maga az elnök. Felmerült, hogy 2021 után ő viszi majd tovább a kormányzatot, de ezt a felvetést számos interjúban elutasította. Ennek ellenére is azonban fennállt a lehetősége, hogy az utolsó pillanatban meglepetés jelölt lesz. Hiszen azon kevesek egyike, aki ki mert állni a hadsereg ellen, amikor az beavatkozott az államigazgatásba. 2019-ben például rövid ideig lemondott, miután Baššār al-Asad szír elnök hirtelen Teheránba látogatott. Ugyanis azt a Pāsdārān hozta tető alá, a kormányt pedig alapvetően nem is tájékoztatták.
A Ẓarīf körüli minden remény azonban elszállt az áprilisban kitört botrány miatt, amikor egy interjú kiszivárgott a médiába. Ebben a több mint három órás beszélgetésben egy iráni gazdasági újságíróval Ẓarīf erősen bírálta a Pāsdārānt és annak beavatkozását az államirányításba. A botrány után Hāmeneī személyesen ítélte el az interjúban mondottakat, bár Ẓarīfot személy szerint nem említte. Ẓarīf kénytelen volt nyilvánosan bocsánat kérni és vissza kellett vonnia szavait. Ezzel az ő politikai karrierje valószínűleg véget is ért, legalábbis egyelőre. Az egész ügy nagyon ellentmondásos és fura. Egy ennyire tapasztalt diplomata miért állította amit, ha tudta, hogy felveszik? Miért került a nyilvánosság elé az anyag, s hogyhogy nincs a “hivatalos” verzió, ha a találkozó eleve szándékos volt? Bár sokan úgy tekintették, hogy ez a Pāsdārān csapdája volt a lejáratására, az egész ügy továbbra is nagyon fura.
Ẓarīf előre látható bukásával, bár hivatalosan ő maga sosem akart jelölt lenni, a következő legjobb jelölt a mostani igazgatás első elnökhelyettese, Esḥāq Ğahāngīrī lett. Ő egykor a néhai Rafsanğānī elnök elnök alatt lett bányaügyi, majd később ipari miniszter. Szakember, nem kifejezetten politikus szsmélyiség, de hű és megbízható államférfi lett Rōḥānī alatt. 2017-ben is indult az elnökválasztáson és az Őrök Tanácsa akkor jóvá is hagyta őt. Az utolsó pillanatban azonban visszalépett Rōḥānī javára, aki ezzel megnyerte az második megbízatását. Elméletben ő cserélne helyet Rōḥānīval, amivel az eddigi kormány folytatódna. Ám neki magának nagyon korlátozott támogatása van.
Őket leszámítva nem sok nyíltan reformista jelölt mert hivatalosan fellépni. Nagyon szűk most a határvonal aközött, hogy valaki a mostani vezetés alternatívája akar lenni és kritizálja azt, de elég erős üzenetet hordoz ahhoz, hogy ne keverjük össze a keményvonalasokkal. Indulhatott Volán pár olyan régi motoros, mint Mahdī Karrūbī, vagy a korábbi miniszterelnök Minister Mūsāvī, akik korábban már mindketten voltak elnökjelöltek. Őket a 2009-ben kitört tüntetések után tartóztatták le és ma is hází őrizetben vannak. 2013-ban Rōḥānī azt ígérte, hogy őkét például hamarosan szabadon engedik, de ez azóta sem történt meg. Ez a mostani vezetés egyik legnagyobb politikai vesztesége. Ennek lett az az eredménye, hogy mint látjuk, reformer oldalról csak nagy pihesúlyú jelöltek indultak.
Minden tét törölve
Végül május 25-én érkezett a végső lista az Őrök Tanácsától, amivel bejelentették, hogy összesen hét jelöltet engedtek át. Még iráni mértékkel véve is sokkoló eredmény született. Sem a hadsereg, sem a Pāsdārān jelöltjei nem jutottak tovább, még Dehqān sem. Bár Aḥmadīnežād eltiltása nem volt meglepetés – legközelebbi emberei ma is letaróztatásban vannak -, meglepőbb volt azt látni, hogy Qālībāf és Lārīğānī is el lett tiltva. Nem mellékes szempont, hogy Aḥmadīnežād mégiscsak elnök volt, míg a másik két személy már többször volt hivatalos jelölt. Az ő eltiltásuk tehát az egész folyamat hitelességét kérdőjelezi meg.
A reform oldal sem szerepelt jobban, mivel sem Ğahāngīrī sem bármely komolyabb reformpárti jelölt nem jutott át a rostán. Rōḥānī egy nappal később ritka lépésre ragadtatta magát és nyílt vitát indított, amikor nyilvános levélben kérte a Legfelsőbb Vezetőt, hogy bírálja felül az Őrök Tanácsa döntését és engedjen “nagyobb versenyt”. Ez szinte azonnal elutasításra talált, vagyis a lista immár végleges.
Ennek a meglepő eredménynek a nagyrészét előre lehetett látni, hiszen most először az Őrök Tanácsa még a hivatalos jelöltállítási folyamat előtt követelménylistát jelentetett meg, amit a jelöltnek el kell érnie. Már magában ez is felzúdulást és komoly vádaskodást indított. Bár az valóban vicces fordulat volt, hogy Lārīğānīt épp azon az alapon utasították el, hogy nem felel meg a feltételeknek, dacára az összes magas beosztásnak, amit eddig betöltött.
Az összes várt nagy név kiesett. Minden oldalról. Nincs katonai jelölt sem. Akkor ki maradt?
A végső lista
A végső hét jelölt listája kifejezetten érdektelen. Nincsenek igazán ismert nevek. A legvalószínűbb favorit, aki felé a pályát egyengetik, az Ebrāhīm Ra’īsī, akit az állami sajtó már most mint következő elnököt kezeli. Ra’īsī a klérus tagja, mint Rōḥānī is. Teherán főügyésze volt majd 2019-ben Főbíró lett, épp Ṣādeq Lārīğānī-t váltva. Nem egy kifejezetten erős személyiség, de Hāmeneī Legfelsőbb Vezető elszánt híve. 2017-ben indult először az elnökségért, de akkor még veszített.
A másik két konzervatív jelölt Sa‘īd Ğalīlī és Moḥsen Rezāī. Ğalīlī egykor a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács főtitkára, majd fő atomtárgyaló volt. 2013-ban Ğalīlī volt a kiemelt konzervatív jelölt, de általános nézet szerint a Legfelsőbb Vezető egyik gyenge és kifejezetten képmutató imádója. 2013-as veresége azzal, hogy csak negyedik lett nagy csalódás volt támogatóinak. Rezāī a Pāsdārān egyik alapítója és ügyes technokrata. Számos alkalommal indult már az elnöki posztért és még soha nem tiltották el, ami nagy teljesítmény. Ezzel együtt igen valószínűtlen, hogy nyerjen. Messze nem egy érdemtelen ember, de általában csak hasznos statiszta a szoros választások idején.
Van még további három pehelysúlyú reformista jelölt is, akik közül igazán csak Moḥsen Mehr ‘Alīzāde ismert. Ra’īsī egyetlen szóbajöhető ellenfele ‘Abd an-Nāṣer Hemmatī, a központi bank eddigi elnöke. Ő is azonban messze elmarad a “rendszer jelöltjétől”, kicsiny tábora van és a hírek szerint Rōḥānī csapatával sincs jóban.
Ezúttal biztosra mennek?
Az elutasított jelentkező meglepően nagy száma mellet, és hogy nincs igazán nagy név a jelöltek között, helytálló feltevés ha azt gondoljuk, hogy most Ra’īsī elnökségének készítik elő a terepet. Nem csak Nyugaton tekintenek rá így, de Iránon belül is.
Ebben át esetben tehát csakis a részvételi arány a kérdés, ami mindig is kiemelt fontosságú volt a rendszer ligitimitása szempontjából. Ezúttal azonban ez nem tűnik ígéretesnek.
Ez pedig felveti a kérdést. Miért pont Ra’īsī? Nem egy erős karakter, bár Rōḥānī sem volt az. Elkötelezett híve Hāmeneī-nek, ami még nagyon jól jöhet, ha a következő nyolc év során fel kell váltani a Legfelsőbb Vezetőt. A klérus tagja, akinek nincs kifejezetten rossz előtörténete. Rengeteg hasonlóság látszik közte és Rōḥānī között, még akkor is, ha Ra’īsī inkább hajlik a keményvonal felé. Vele a hadsereg hatalomátvételét meg lehet előzni, a konzervatívok megnyugodhatnak, a Legfelsőbb Vezető stabilan rajta tarthatja a kezét az államgépezeten, ugyanakkor nem egy kifejezetten nyers személyiség.
Vagyis talán ő a megfelelő középút most. Legalábbis az államvezetés szempontjából. Ámbár nincs előre eldöntött iráni választás. A rendszer maga a végső lista kialakításáig “nyúl bele” a játékba, s idén is láthatóan ez történt. Ugyanakkor maga a szavazás már szabad, a választó kezében van a végső döntés, még ha lehetőségeit erősen le is szabályozzák. Ez pedig már okozott nagy meglepetéseket. 2005-ben minden adott volt Rafsanğānī visszatéréséhez, mégis az emberek tiltakozásképp a viszonylag ismeretlen Aḥmadīnežādra szavaztak. 2013-ban majdnem minden értékelés Ğalīlīt látta befutónak, aki még csak második sem lett. Azaz még nem dőlt el, hogy Ra’īsī lesz-e az elnök, mindegy mennyire takarítják előtte az utat.
Az igazi kérdés az, hogy most, amikor a JCPOA felélesztésért folyó tárgyalások Bécsben jól haladnak és egy megértőbb amerikai kormány van hatalmon, mennyi marad majd meg Rōḥānī eddigi csapatából és politikájából. Vajon mekkora változás következik?