Szeptember 15-én Tamīm ibn Ḥamad Āl Tānī katári emír hosszú interjút adott a francia Le Point magazinnak. Összességében egy egész általános beszélgetés volt, amiben az uralkodó ügyesen reklámozta országát – ahogy ebben a katariak amúgy is kiválóak -, de kitért a térség problémáira, a Közel-Kelet mostani állapotára és országa kapcsolataira is a hírhedt Muszlim Testvériséggel. Ami azonban különös volt, hogy mindennek kapcsán a térség elkeseredett helyzetére utalva óvott attól, hogy egy újabb “Arab Tavasz” kezdődjön.
Igen érdekes jelzés ez, hiszen több mint egy évtizeddel a térséget végigpusztító események híres hulláma után, amiben Katar aktív támogató volt, sokszor felmerült már a nyugati kutatókban is, hogy egy újabb hullám elkerülhetetlen. Ugyanazon a szinten eddig nem ismétlődött meg. Sőt újabban számos jel épp arra utal, kezdve az új tunéziai alkotmánytól Szíria fokozatos visszatéréséig az arabközi térbe, hogy a térség ha lassan is, de kezdi meghaladni az első pusztító hullám hagyatékát.
Mindazonáltal a katari emír megjegyzése szinte prófétaira sikerült, hiszen egyetlen nappal később egy tragikus incidens Teheránban olyan tüzet gyújtott, ami kísértetiesen emlékeztet 2011 tunéziai, egyiptomi és szíriai képsoraira. Egy fiatal iráni hölgy, Mahsā Amīnī rendőrségi őrizet alatt történt vitatott halála egész Iránban tüntetéseket váltott ki. Főként Teheránban, de hasonlóképp Sirázban, Qazvīnban, Tebrizben, Mashadban és sok vidéki helyszínen. Szeptember 23-ra az iráni hatóságok szerint csak az északi Gīlān tartományban már több mint 700 embert vettek őrizetbe. De hasonlóan erőszakos tüntetések voltak az egész országban. Bár egyes források már 35 halottról beszélnek, arról ritkán esik szó, hogy legalább 5 rendőr is a halottak között van.
Antonio Guterres ENSZ főtitkár máris figyelmeztette Iránt, hogy ne használjon erőszakot, ahogy azt tette Blinken amerikai külügyminiszter is. Miközben ez az incidens máris a düh és a felháborodás óriási hullámait keltette, a történt egy jelentős része rejtve maradt, vagy gyanúsan átugrották. Ahogy az aggódó külföldi hangok őszintesége is erősen megkérdőjeleződött, mégpedig egy nagyon hasonló eset kapcsán.
Mahsā Amīnī tragikus esete
Mindenek előtt ki kell emelni, hogy mindaz ami történt, erősen vitatott és sok tisztázatlan körülmény van akörül, hogy végül a mostani helyzet hogyan is alakult ki.
Ami ismert, hogy szeptember 16-án Mahsā Amīnīt előállítottak a sokak szemében ellenszenves “Erkölcsrendészet” Teheránban nem megfelelő öltözködés miatt. Bevitték a helyi előljáróságba, ahol egy rövid idő után összeesett, kómába zuhant és bár gyorsan kórházba szállították, ahol orvosi ellátást kapott, három nappal később tragikus módon elhunyt. Nagyjából ez az, amiben miden fél egyetért. Csakhogy a magyarázatok már élesen elütnek.
A nyugati és az öbölbéli arab források legtöbbször azt a változatot adják elő, mely szerint azért tartóztatták le, mert “nem viselt hidzsábot”, majd vagy a rendőrautóban, vagy a rendőrőrsön brutálisan megverték, ezután veszítette el eszméletét, így gyakorlatilag megölték. Egy brutális, hímsoviniszta, szélsőséges és az emberi jogokat semmibe vevő diktatúra tragikus áldozatának ábrázolják, minek utána óriási kampány indult a közösségi médiában, hogy felhívja a figyelmet erre a gyalázatra. Hamarosan az eset további szint kapott – főként a térség közönségének szánt verziókban -, mely szerint a hölgy kurd volt, aki látogatóba utazott a fővárosba, amikor ez a tragikus vég érte. Így tehát nem csupán nő- vagy emberi jogi kérdésről van szó, hanem etnikai feszültségről.
Egyelőre a kormány miközben feltartóztatta a tüntetéseket és korlátozza a telekommunikációs csatornákat, hogy az erőszak ne terjedjen, korlátozta az “Erkölcsrendészet” munkáját is, vizsgálatot kezdett és maga Ra’īsī köztársasági elnök is igazságszolgáltatást ígért. Ugyanakkor a hatóságok élesen elítélték a belügyekbe való nyugati beavatkozást.
Csak a fejkendőről szól?
Mielőtt a részletekbe belemennénk, a tisztánlátás érdekében három kérdést át kell tekinteni: Mi ennek a nőjogi kérdésnek a lényege és mi a fejkendő jelentősége? Mi az az Erkölcsrendészet? Illetve Amīnī valóban “törvényt sértett-e”?
Irán a maga több, mint 80 millió lakosával és több mint 1,64 millió négyzetméteres területével nagyon sok etnikum, szokás és felfogás hazája. Élesen különböző világlátások honolnak az ország más-más részein Qom, vagy Mashad egyes részeinek fanatikusan vallásos és nagyon konzervatív részeitől a főként vidéki és keleti nagyon hagyománytisztelőn át a nagyvárosokban gyakori liberális, kifejezetten nyugatias felfogásokig. Ez utóbbi a fővárosban sem éppen ritka. Az 1979-és Iszlám Forradalom előtt az iráni nemzetet erővel próbálták egy kifejezetten amerikai életvitel felé terelni, ami a nagyvárosokban nagyon is hatott, de nagy keserűséget hagyott a konzervatív, a fejlődéstől leszakadt csoportokban. Akik nem voltak kevesen. 1979 után végül az Amerikát és annak világképét élesen elutasító réteg győzött, majd ezt a felfogást az Irakkal szembeni hosszú háború be is betonozta. Nem véletlenül hívják ezt “Szent Honvédelemnek”. Ennek az erkölcsös, tiszta, konzervatív és nyíltan teokratikus államnak a képét az Iszlám Köztársaság első legfelsőbb vezetője, Rūḥollah Hōmeīnī alatt fanatikusan sulykolták. Az állam a legkonzervatívabb síi teokratikus felfogására épült és az élet minden részét átszövő szigorú szabályokat vezettek be az alkoholkorlátozástól a nőkkel való érintkezés szabályain át, egészen az iszlám kendő kötelezővé tételéig. Főként ez utóbbi nagyon sokak számára az új korszak, a morálisan romlott Nyugattól való elszakadás szimbóluma lett.
1989-es halálával és az új legfelsőbb vezető, ‘Alī Hāmeneī hatalomra kerülésével ezek a jócskán szigorú szabályok fokozatosan enyhültek, bár van egy örökös húzd meg, ereszd meg politika egyik kormányról a másikra. Mindez attól függ, hogy az adott kormányfő a konzervatív táborhoz tartozik-e, vagy a reform táborhoz. Változnak az idők és a 2000-es évek elejére a lakosság többsége már túl fiatal volt ahhoz, hogy emlékezzen a Forradalom előtti időkre. Amint az természetes, a fiatalabb generációk ma már inkább nehézséget, akadályt látnak ezekben a szabályokban és egyre nagyobb az igény, hogy ezeket véglegesen feloldják.
Bár Hāmeneī vezetése 1989 óta egyre fogadókészebbnek tűnik ezekre a változásokra, van egy nagyon kényes egyensúly. Merthogy nemcsak a Forradalomra pozitívan emlékező társadalmi csoportok akarják fenntartani ezeket a rendszabályokat, hanem van egy nagyon erős konzervatív réteg is, aki helyesli ezeket. Éppen ezért iszonyú nehéz bármelyik iráni kormánynak nagy lépéseket tenni, hogy ezeket a szabályokat megváltoztassa, hiszen ezzel éppen a Forradalomra és Hōmeīnī hagyatékára épült legitimitása kérdőjeleződne meg.
Mindazonáltal a közfelfogás nagyon sokat változott 1989 óta. Míg előtte nagyon szigorú öltözködési és viselkedési szabályokat kellett a nőknek betartani, amibe beletartozott a fejet és a teljes hajzatot takaró sál – hidzsáb -, vagy akár a teljes testet egyben fedő lepel – csador – viselését, ma már nem ez a helyzet. Állami hivatalokban a régi öltözködési rendet máig erőltetik, ám országszerte egy kendő a nő fején – rūsarī – és a nem túl hivalkodó ruha bőven elégséges. Elvben a régi szabályok ma is élnek, azok értelmezése nagyon sokat finomodott. Annyira, hogy a 2010-es évek végére már általánosan elfogadott volt, hogy egy nő ne csak az otthonában, de akár már a saját autójában is mentesüljön e szabályok alól. Mindezek ellenére az egykor hatalmas és rettegett Erkölcsrendészet, ami maga is szinte teljesen nőkből áll, ma is aktív. S itt jön a súrlódás.
Bár az egyre nagyobb számú fiatalság, aminek egy része már nyugaton tanult, változást akar és ezeket a régi szabályokat elnyomónak tartja, pont azok a rétegek, akikre az állami doktrína épül ezeket a szabályokat szükségszerűnek a “Forradalom eredményeinek” megvédéséhez. S minthogy a női jogok – nagyon változatos értelmezéssel – nagyon népszerű témát jelentenek Nyugaton, ez egy ideális téma Irán kritizálására. Akár helyesek ezek a szabályok, akár nem, hatalmas társadalmi vita van ezekről Iránon belül is. Ahogy a Forradalom hagyatékának sok egyéb témáiról is.
Pont emiatt a társadalmi ellentét miatt az idősebb és konzervatívabb elemek, valamint liberális fiatalság között, miközben a kormány folyamatosan a kettő között ingadozik, hogy valamiféle egyensúlyt tartson fenn, a szabályokban van egy hatalmas szürke zóna. Ahol egy szabály mást jelent papíron és mást jelent a gyakorlatban. Ennek eredménye, főként a nagyvárosokban, ahol a legélesebben ütköznek az ellentétes nézőpontok, hogy az Erkölcsrendészet rendszeres razziákat tart és véletlenszerűen köt bele emberekbe a maga igazára, illetve, hogy a törvénynek a saját értelmezését erőltesse. Minthogy pedig a kormány nyíltan nem mehet szembe a Forradalom hagyatékával, így inkább behunyja a szemét az ilyen esetekre. Ugyankkor igyekszik korlátozni is ezek a razziákat. Mindennek eredménye, hogy ezek a razziák általában heves vitákat és rendszertelen előállításokat szül, amikor a “szemérmetlen” hölgyeket beviszik egy helyi “eligazító központba”, ahol alaposan kioktatják őket a “helyes” magaviseletről. Akármennyire káoszos is, ez szinte sosem megy túl az idegesítő közjátékon, vagy nagy ritkán a pénzbírságon. S pontosan egy ilyen esetbe futott bele Mahsā Amīnī.
Ehhez azt is hozza kell tenni, hogy Irán egyes részein az öltözködés, főként a hagyományos nagyon el tud ütni a központi területeken elvárt hosszú, sötét ruházattól. Főként gazdag városi negyedekben, vagy egyes etnikai részeken ez egész színes is lehet. A kurdok pedig – sokak között – ismertek színes ruházatukról. Ami megint csak a nagyvárosokban nagyon véletlenszerű összeütközéseket tud szülni. Egyáltalán nem valószínűtlen, hogy egy konzervatív szem Teheránban elfogadhatatlannak talál egy olyan női öltözetet, ami az ország más részén teljesen megszokott napi viselet.
Itt merül fel a kérdés, hogy Mahsā Amīnī mennyire sértett törvényt, vagy járt a “szürke zónában”. Erre viszonylag egyértelmű válasz van. Az iráni hatóságok ugyanis nyilvánosságra hozták a helyi eligazító központ biztonsági kamerája felvételét, ahová Amīnīt bevitték.
Egyértelmű a felvételről, hogy Amīnī viselt egy rūsarī-t, ruhája pedig kellően hosszú volt. Ami talán még így sem tetszett egyes konzervatívoknak, de egyértelműen az általánosan elfogadott normákon belül volt. Az eseményeket tehát pár túlbuzgó erkölcsrendész, láthatóan nők okozta, amint látható is a felvételen az egyik, aki Amīnīt kritizálta a ruhájáért.
Ahol kétes az őszinteség
Feltűnő, hogy amióta a térfigyelő kamerák felvételét közzétették, a média hangvétele is változott. Legalábbis a nyugati közönségnek szóló. Egyre inkább csak az utóhatások kerülnek előtérbe, valamint a női ruházati szabályok körüli vita, a videót azonban szinte sehol nem mutatják be a videót. Pedig kellene, mert az egész esetet nagyon más megvilágításba helyezi. Főként azért, mert a videó hitelességét senki nem vonta kétségbe.
A felvétel mutatja, hogy Mahsā Amīnī a saját lábán sétál be az eligazító központba és nyoma sincs semmilyen traumának, vagy verésnek. Látható az épületen belül is, egyértelműen nem szenved sérüléstől, ahogy az is látható, ahogy minden behatás nélkül esik össze. Jó eséllyel olcsó színészkedésnek nézték, ahogy összeesik és ezért nem vették komolyan egy ideig. Ez vezetett a nagyon tragikus végkifejlethez. Az elsődleges hivatalos vizsgálat is azt közölte, hogy Amīnī szívproblémáktól szenvedett és ez okozta a halálát. Ugyanakkor a hatóságok az Erkölcsrendészet eljáró tisztségviselőit is felfüggesztették és eljárás alá vonták gondatlanság miatt.
Ez egy tragikus eset, amit a maximumra fokoztak, majd zavargásokba torkollott. Érdekes módon nemcsak a világ vezetői siettek kommentálni az eseményeket, hanem hatalmas tüntetések voltak Iraki-Kurdisztánban is, ahol ezt etnikai atrocitásnak mutatták be. Illetve alig egy hét alatt igen hosszas és részletes Wikipédia szócikk is született erről 31 nyelven. Ami aligha a felháborodott lakosság munkája, hiszen az internet hozzáférés korlátozott volt, illetve az egyik utolsóként megjelenő nyelv pont a perzsa volt.
Valóban igaz, hogy zajlanak tüntetések. Ezt a hatóságok sem tagadják. Voltak hasonlóak 2009-ben, 2019-ben, 2020-ban, vagy akár idén is, bár hasonló szintűre 2009 óta nem volt példa. Ennek egy sor oka van. Vannak, akik valóban elégedetlenek ezekkel a szabályokkal. Mások a kormányt és annak politikáját kritizálják, vagy a szankciók miatt egyre nehezebb megélhetést, vagy egy sor más ügyet.
Amiről általában nem esik szó azonban az az, hogy az iráni hatóságok rendszeresen tartóztatnak fel beszivárgó csoportokat, akik fegyvert csempésznek és felkeléseket szítanak. A tudósok és katonai vezetők elleni számos elkövetett merénylet önmagában is bizonyítja ezt a tevékenységet. Nem vad dolog tehát azt feltételezni, hogy bár van egy valós tömeg felháborodás, lennének ebben kezek, amik kívülről manipulálnák az eseményeket.
Csak ritkán számolnak be a tüntetéseken megölt rendőrökről, valamint a lelőtt tüntetőktől, akiket beszámolók szerint nem a rendőrség ölt meg. Ezek kísértetiesen ismerős elemek Tunéziából, Líbiából, Egyiptomból vagy Szíriából még 2011-ből. Márpedig ezekről többségében bizonyítást nyert, mesterségesen generált események voltak, majd később átsiklottak rajtuk, hogy az eredményekre koncentráljanak.
A médiafigyelem másik érdekes jelensége, hogy azok a nyugati források, amelyek folyamatosan kritizálják Irán a nőjogi szabályai miatt – függetlenül annak valóságtartalmától -, ugyanezek a morális fenntartások már nem élnek a Perzsa-öböl kiemelt nyugati szövetségesei esetében, mint amilyen Katar, az Emirátusok és Bahrein. Főleg most, egy energiaválság közepén.
A válasz szinte mindig az időzítés
Valóban, ezek a zavargások nagyon kényelmetlen időpontban érkeznek most Teherán számára. Merthogy az atommegállapodás összeomlását követő hosszú évek és a Perzsa-öböl két oldala közti szinte háborús hangulat után az utóbbi másfél évben a helyzet nagyban Teherán javára változott.
A legfontosabb, hogy Teherán képes volt rendezni szinte minden problémáját öbölbéli szomszédaival, főként Szaúd-Arábiával. Csak az elmúlt héten Irak, ami maga is súlyos politikai válságban van, jelezte, hogy a Szaúd-Arábia és Irán közötti iraki közvetítés sikeres, elérték a megbékélést. Összességében az Irán kapcsolatai a többi öbölországgal, Katarral, az Emirátusokkal és Ománnal is messze jobbak. Az egyetlen kivétel Bahrein.
A másik fő kérdés jelenlegi nukleáris tárgyalások menete. Amióta Biden hivatalba lépett, volt egy nyílt szándék Washington részéről a 2015-ben aláírt JCPOA újraélesztésére, de Teherán a bécsi tárgyalások során nagyon komoly garanciákat követelt. Egy adott ponton ezek a tárgyalások annyira ígéretesek voltak, hogy Izrael, a megállapodás mostmár egyetlen komoly ellenfele nyílt fenyegetésekhez kellett nyúljon, hogy maga lép fel katonailag, “ha szükséges”. Az atomtárgyalások kérdése marginális ügy volt, egészen az ukrajnai orosz katonai művelet kezdetéig. Azóta Európa mindenáron próbál új energiaforrásokat szerezni, miközben a Perzsa-öböl országai nem hajlandók növelni a kitermelésüket. Az Irán elleni szankciók feloldása és ezzel visszatérése a globális energiapiacra óriási segítség lenne a probléma megoldására, de ez most egyre kevésbé tűnik járható útnak, mert a tárgyalások megakadtak. Szeptember 15-én azonban Irán csatlakozott a Sanghaji Együttműködési Szervezethez, vagyis gazdasági lehetőségei sokkal jobbak és a szankciók feloldása ma már egyre inkább Európának fontos, mint Teheránnak. Ahogy egyre nő a kereskedelem Oroszországgal és Törökországgal is, mostmár várható Irán 5-10 éves távlaton belül érdemben javít az életszínvonalon. Azaz, ha valamely fél belső feszültséget akar kelteni Iránban, annak egyre fogy az idő.
Szintén érdekes, hogy nemrég a libanoni Ḥizb Allah, Irán egyik fő szövetségese képes volt Izraelt rákényszeríteni egy neki kedvező tengeri határegyezményre, ami nagyon komoly feszültséget okozott Tel-Avivban.
Azt is meg kell említeni, hogy a tény, hogy Mahsā Amīnī kurd volt, hatalmas tüntetéseket szült Irbilben, Iraki-Kurdisztánban. Ahol ezt sokkal inkább etnikai, semmit nőjogi kérdésnek látják. A legtöbb nyugati forrás meg is említi ezek kapcsán, hogy a tüntetők döntő többsége Iránból átjött kurd volt, akik a Teherán miatti ellenérzéseik miatt vándoroltak Irakba. Érdekes, hogy a BBC éppen 2021-ben készített egy hosszú “dokumentumfilmet” ezekről az iráni kurdokról, és hogy közülük mennyien csatlakoztak a Kōmala-hoz, a hírhedt PKK egyik oldalágához. Ez a film csak arabul jelent meg és nem reklámozzák a nyugati közönségnek, hiszen szülne ellentmondásokat, hogy miért készül reklámfilm egy olyan szervezetnek, amit a világ nagyobb részén terrorista mozgalomnak tartanak. Egyáltalán nem véletlen, hogy az iráni hatóságok a letartóztatott tüntetők között aktív Kōmala tagokat találtak.
Lányok akik számítanak, és akik nem
Amint láthattuk Mahsā Amīnī tragikus halála hatalmas felháborodást okozott Iránban és feltűnő nemzetközi és közösségi média figyelmet keltett. Minden gyanús körülményével és a valóban pusztító eredményével együtt is ez egy valódi tragédia.
Azonban ennek az elvileg a női jogok miatt támadt felháborodásnak az őszintétlen volta kiválóan megmutatkozott egy másik eset kapcsán. Ez egy iraki lány, Zaynab ‘Iṣām Māğīd Hazz‘alī esete volt.
Ezt a 15 éves iraki lányt szeptember 21-én ölték meg Bagdad Abū Ġarīb körzetében amerikai katonák. Az amerikaiak szerint a csapataik éles lövészetet tartottak, amikor egy eltévedt golyó eltalálta és megölte ezt a lányt. Az iraki hatóságok azonnal vizsgálatot indítottak, de sokat nem tudnak kezdeni az amerikaiakkal. Aki le is söpörték az esetet, holott hivatalosan harcoló alakulataik már kivonultak az országból, jelenlétük csak az iraki csapatok kiképzésére korlátozódik. Márpedig ez nyilvánvalóan ellentmondott ennek. Egyes források pedig azt állítják, hogy a lányt valójában amerikai véletlenszerű lövöldözés ölte meg, vagy amerikai katonák véletlenszerűen lövöldöztek.
Bármi is legyen az igazság, Zaynab Hazz‘alī haláláról nincs Wikipédia szócikk, holott itt is masszív tüntetések követeltek igazságot. Az ő neve nem merült fel az ENSZ-ben és halálát nem ítélték el a nyugati vezetők. Holott a gyilkosság ténye itt nem is kérdéses. Nincs nyugati kampány az ő igazságáért és az ügy eddig nagyon kicsiny média figyelmet kapott. Amikor pedig kapott, mint például az al-Arabiyya esetében, az is a történetet Irán ellen forgatta ki, mondván, hogy Teherán ennek a saját problémái takarása erőlteti ezt az esetet.
Látható, hogy nem minden lány egyenlő.
Nehéz lenne tudni, hogy Tamīm katari emír utalása egyetlen nappal Mahsā Amīnī tragédiája előtt egy újabb Arab Tavaszra figyelmeztetve egyszerűen csak prófétai volt, vagy már érzett valamit. Lehet az is, hogy valami teljesen másra gondolt, vagy csak általánosságban beszélt. Csakhogy több mint évtizeddel a hírhedt Arab Tavasz után, amit a Nyugat épp ugyanúgy felkarolt, mint a mostani tüntetéseket Iránban, a Közel-Kelet még ma is nyögi az eredményeket. Nagyon kevés pozitív emlék él erről a térség népeiben. Tehát bármire gondolt is a katari emír, nagyon fenyegető gondolat, hogy esetleg újra megtörténhet.