Nehezen lenne vitatható, hogy a hét legnagyobb híre Trump rég belengetett béketervének a bejelentése volt. Ami nyilván megrázta a palesztinokat. Nem is annyira a nagyon sötét jövő miatt, amit ígér, vagy amiatt az arrogancia miatt, amivel azt Netanyahuval közösen, de minden palesztin részvétel nélkül bejelentették, hanem sokkal inkább az érezhető támogatás miatt, amit most ez a terv élvez bizonyos arab körök részéről. Végtére is ez a terv, az 1917 óta felvázoltak legvisszataszítobbika, nem egyszerűen életszerűtlen, de mégcsak nem is “alku”, amint hirdetik, sokkal inkább egy diktátum a palesztinoknak. Ennek ellenére, Egyiptom hivatalosan is a terv tanulmányozására hívta fel a palesztinokat, miközben az öbölmédia mindent megtesz a terv népszerűsítésére. A tervnek maga a természete, az arcátlanság, amivel bejelentették és a rég nem látott egység amit ez keltett a palesztin csoportok között, mind világosan jelzik, hogy a terv – legalábbis a meghirdetett formában – bukásra van ítélve. Nem véletlen, hogy az arab média komoly része már át is nevezte ezt az “alkut” az “évszázad alkujáról” az “évszázad lopasára”.[1]
Ha pedig valakinek van bármi kétsége a terv jövőjét illetően, akkor nem kell messze visszakeresnie az összes megbukott közel-keleti béketerv között, hanem bőven elég ha az “évszázad alkujának” a Kushner féle verzióját visszakeresi, amit a Bahreini Csúcson hirdettek ki a nyáron. Emlékszik még arra valaki? Minthogy a két terv döntően különböző, így senki nem mondhatja, hogy Trump terve most a Kushner féle verzió folytatása. Ezzel pedig a Bahreini Csúcson felvázolt lett a leggyorsabban megbukott béketerv. A csőd az oka pedig pontosan ugyanaz, ami miatt ez is el fog bukni. Nincs palesztin fél, aki aláírná, ahogy nincs komoly arab tömb sem, ami áteröltetné. Pont ellenkezőleg, csak még nagyobb szolidaritást keltett, le egészen Jemenig. Mindezt persze nem tanácsos túlértékelni és az esetleges politikai támogatásnak kicsiny foganatja lesz kint a terepen, de ettől még ez jelzi, hogy a Trump féle “alku” nem hoz majd semmilyen áttörést.
Míg ez az ügy uralta a Közel-Keletet, pár kevésbé felkapott helyi újdonsággal együtt, voltak hírek, amiket sokkal kevésbé kaptak fel, ám jó eséllyel sorsfordítónak bizonyulhatnak. Nemcsak az ‘Ayn al-Asad támaszpontra mert iráni csapás hatásainak hivatalos verziója változik egyre gyorsabb ütemben, de nagyon úgy tűnik, hogy a Soleymānī, és egy sor másik ellenállási parancsnok elleni merénylet kitervelője is meghalt. Vajon az irániak voltak képesek elégtételt venni ehéten, vagy csak az imáik halgattattak meg?
A részletek, vagy sokkal inkább a részletekkel kapcsolatos homály még csak meggyőzőbbé teszi a feltételezéseket.
Járványos sebesülések
Hamar kikerült a vezető hírek közül, de a maga idejében nagy visszhangot kapott, hogy Irán január 8-án visszacsapott azért az amerikai agresszióért, ami Soleymānī tábornok és Abū Mahdī al-Muhandis életét követelte. A Soleymānī-hadművelet számos értelemben volt siker. Technikailag, morálisan és jogilag egyaránt. Irán a felelőség teljes felvállalasával csapást tudott mérni egy amerikai katonai létesítményre, amit az amerikaiak vagy nem tudtak, vagy nem akartak elhárítani. Morálisan megmutatták, hogy elszántak, és főként mert az amerikaiak valamiért nem válaszoltak erre – amit önmagában is érdemes megvizsgálni közelebbről – meg tudták törni Amerika eddig hitt mindenhatóságát. De még nemzetközi jogilag is, amint arra nemrég Ẓarīf iráni külügyminiszter Indiában egy konferencián rámutatott, Irán jogi alapot talált az önvédelemre. Ez még annak a katasztrófális hibának az ellenére is igaz, ami 176 ember életét követelte az ukrán utasszállító fedélzetén.
Ám a rakétacsapás igázi sikere nem ebben van. Teherán az első naptól kezdve azt állította, hogy komoly veszteségeket okozott az amerikaiaknak. Nemrég Waḥīdī korábbi iráni védelmi miniszter ezt a számot legalább 70 halottra és 200 sebesültra taksálta. Ez lehetne akár csak PR fogás is, de a folyamatosan változó amerikai verzió most bizton nekik dolgozik. Eredetileg a Pentagon szerint egyáltalán semmilyen veszteséget nem szenvedtek, s ezt erősítette meg a CNN stábja is a helyszínről, bár érdekes módon napokat késtek a támaszpont felkeresésével. Ám igen hamarosan “néhány” sérülést jeleztek és a hivatalos álláspont január 17-re 11 sebesültre kúszott fel. Egy héttel később ez már 30-ra szökött, miközben Davosban Trump még mindig semmibe vette ezeket, minthogy semmi súlyos nem történt. Aztán, épp ehéten a szám már 50 fölé ért, majd a hét utolsó hivatalos álláspontja már 64 sebesültet állított ‘Ayn al-Asadnál. S miközben az első sebesülések bejelentésekor is Trump még apróbb sérülésekről és fejfájásról beszélt, mostanra a történet már “láthatatlan sérülésekről” és “agysérülésekről” szól. Ezt pedig immár amerikai szervezetek is nagyon komoly sebesüléseknek ítélik meg. Ahogy pedig a számok folyamatosan másznak felfelé, az iráni csapásmérés hatása, ez egyre inkább egy járvány benyomását kelti, semmint egy katonai csapásét.
Ezen is túl, rejtélyes történetek szólnak állítólagos apákról, akik elveszítették fiaikat a támadás után és máig sem tudnak kapcsolatba lépni velük, arra utalva, hogy minden valószínűség szerint katonák meg is haltak. A legfelkapottabb, bár messze nem az egyetlen, ezek közül a történetek közül január 16-án történt, amikor valaki betelefonált az amerikai C-SPAN csatorna Washington Journal műsorába és azt állította, hogy minden kapcsolata megszakadt az ‘Ayn al-Asad támaszponton szolgáló fiával. Nemsokra rá számos Nyugaton élő iráni újságíró rámutatott az állítólagos apa furcsán erős perzsa akcentusára, s valóban, igencsak úgy tűnik, hogy itt egy trükkről van szó. Ami ebben érdekes, az az, hogy alig két napra rá, január 18-ra a Voice of America[2] a BBC Persia-val karöltve hosszasan szedte darabokra a történetet. Furcsán nagy erőfeszítések ezek egy telefonhívás cáfolatára, ha ez csak egy olcsó trükk volt. Azaz a két legkiterjedtebb és legismertebb, közvetlenül külpolitikailag irányított[3] hírhálózat igen messzire elment, hogy nevetségessé tegyen egy nagyon valószínűleg iráni tréfát, ahelyett, hogy egyszerűen tisztázták volna a kérdést a Pentagonnal. Ami nyilván név nélkül, de kiadhatott volna egy jelentést az aznap ‘Ayn al-Asadon szolgálók számáról és jelenlegi állomáshelyükről.
Ahogy a dolgok haladnak immár széles körben feltételezik, hogy pár héten belül hallani fogunk az első halott katonáról, aki az iráni rakétacsapás eredményeként halt meg. Ám addigra, elnézve, hogy a történet egyfolytában változik, a számok egyre nőnek és tisztázatlan utalások – akár trükkök, akár legendák – lengik körbe, senki nem fog már hinni az amerikaiaknak. Épp ez az a pont, ahol az iráni vezetők majd azt mondhatják, hogy azok a bizonyos katonák már január 8-án meghaltak, csak az amerikaiak gyávák beismerni. Ezzel pedig Washington már semmit nem fog tudni kezdeni.
Ismét csak arról van szól, hogy ez jó eséllyel keveset fog jelenteni az USA-n belül, de óriási hatása lesz a Közel-Keleten és Irán tekintélye az egekbe fog szállni. Főként ha majd ezt összehasonlítják – Iránban pedig bízhatunk, hogy össze is fogják hasonlítani -, hogy ők beismerték az ukrán utasszállító lelövését, s bármily bűnös én sokat késlekedtek is, végül őszinték voltak. Nemúgy mint az amerikaiak, ami már most bizonyítást nyert.
Ez a kérdés nyilván a legvadabb spekulációknak is hitelt fog adni, hogy az irániak talán minden felttelezésen felül is oda tudtak csapni.
Aramco-tól ‘Ayn al-Asad-ig
Ami most még jobban növeli az irániak nimbuszát, az az a rejtély, hogy az amerikaiak miért nem előzték meg a csapást január 8-án. Még ennél is inkább kérdéses, hogy miért nem csaptak vissza. Ebben a tekintetben fontos visszautalnunk egy fontos esetre még nyár végéről, amikor szeptember 13-án az al-Ḥūtī Mozgalom és a Jemeni hadsereg velük tartó része csapást mért Szaúd-Arábiában az Aramco létesítményeire. A szaúdiak nagy kirohanásokat rendeztek Irán ellen és az amerikai sajtó is mindent megtett, hogy Iránra vasalja a csapást, de valójában kiterjedt vizsgálatok után az ENSZ sem tudott semmilyen kapcsolatot bizonyítani a légicsapást merő drónok és Irán között. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Irán ártatlan a kérdésben, de kétségtelenül bizonyítja két lehetőség egyikét. Az egyik az, hogy a jemeniek tényleg eljutottak erre a technológiai szintre, amit azóta nyilván eljuttattak Iránnak és ez mostmár ott van Irán eszköztárában. A második az, hogy ez egy iráni csapásmérési képesség bizonyítéka. Amit vagy úgy tudtak eljuttatni Jemenbe, dacára annak, hogy az évek óta teljes blokád alatt áll, hogy senki nem tudta azt felfedezni; vagy úgy mértek csapást Szaúd-Arábiára, hogy azt senki nem tudta észlelni.
Bárhogy is legyen, minden elérhető modern technlógia és a világ harmadik legnagyobb katonai költségvetése – ami már nagyobb mint az orosz – ellenére Szaúd-Arábiában, dacára minden minden amerikai műholdas és légifelderítés dacára, a szaúdi légvédelem nemcsak nem tudta kivédeni a csapást, de azt sem látta, hogy ki támadta meg őket és honnan. Azaz teljességgel sebezhetőek, akkor is furcsa volt, hogy ezt semmilyen nagyobb amerikai válasz nem követte, de úgy is értékelhették ezt Wasshningtonban, hogy ez nekik nem fenyegetés, vagy ez csak egy egyszeri siker volt, amit így már nem lehet megismételni. Bármilyen úton is történt ez az incidens, az ‘Ayn al-Asad támaszpontot ért rakétatámadás bizonyítja, hogy Iránnak megvan a technológiája ahhoz, hogy csapást mérjenek az amerikaiakra. Mégpedig úgy tűnik úgy, hogy azt azok vagy nem látják, vagy nem tudják kivédeni. Ez pedig egy közvetlen háború kockázatát óriásira emeli az USA számára.
Ha valóban beáll egy háború, akkor Irán nyilván mindent be fog vetni a túlélés érdekében. Számukra már a puszta túlélés is győzelem. Ám az amerikaiak nem engedhetnek meg maguknak nagyobb veszteségeket. Sem belpolitikailag, sem “szövetségeseik” szemében, akik azonnal szökdösni kezdenének a kezeik közül az amerikaiak gyengeségének első jelére. Mármost ezzel a rakétaképességgel Irán megmutatta, hogy van pár meglepetése Washington számára és a Pentagon nem lehet abban teljesen biztos, hogy nincsenek továbbiak. Mert ha vannak és Irán el tud süllyeszteni akár csak egy amerikai anyahajót, akkor a megaláztatás okozta kár jóvátehetetlen lesz. Ez egy óriási tett lenne, minden jelenlegi feltételezés szerint egyenesen lehetetlen. De azt is mindenki lehetetlennek tartotta, hogy az amerikai légvédelmet többezer kilóméterről nyom nélkül át lehet törni, ahogy az Aramco-val történt; vagy hogy bármely állam akár csak meg merészel támadni közvetlenül egy amerikai katonai létesítményt, ahogy az ‘Ayn al-Asad esetében történt.
Ez egy sokkal fontosabb mozzanat a támaszponton esett áldozatok pontos számánál, vagy a morális sikernél, hogy nem volt válasz erre. Legalább katonai és jogi értelemben Irán bosszút állt Qāsem Soleymānīért. De nem lelkileg, egy “nagy hal” lehalászásával. Erre még várni kellett. Látszólag egészen eddig a hétig.
Egy rejtélyes repülő
Először ezen a hétfőn, január 27-én számoltak be arról, hogy egy kicsi amerikai repülő lezuhant Afganisztán Ġaznī tartományában. Az első aki beszámolt róla – nem meglepő módon – a Ṭālebān volt és saját eredményeként hirdette az esetet, azt állítva, hogy 6 ember halt meg a repülő fedélzetén. Valószínűleg kevesen vették volna észre ezt, amíg az iráni Mīzān hírügynökség be nem számolt róla, mégpedig meglepően sok részlettel, nyilatkozattal és videóval. Ez nyilván megragadta egyesek figyelmét, mert a nap közepére már orosz és török cikkek, mint a török Sözcü-é, elkezdték tálalni a dolgot. Mind a Mīzān cikkére hivatkoztak, de még érdekesebb részletekkel. Ekkor a nyugati források még csak alig foglalkoztak a dologgal, ahogy nagyjából most is ez a helyzet.
A csavar ott van a történetben, hogy mire a Sözcü és néhány másik oldal, mint a Veterans Today kijött a hírrel, már két fontos adaléka is volt. A lezuhant gép egy Bombardier E-11A volt, ami egy nagyon kifinomult kommunikációs és felderítő gép, egy repülő parancsnoki központ, a CIA kedvenc műveleti eszköze. Az első Ṭālebān beszámoló hat megölt katonáról szólt, az afgán rendőrség négy halottról és két eltűntről – vagyis szinten hat emberről -, míg az első hivatalos amerikai bejelentés “kevesebb mint öt” embert említett a gép fedélzetén. Ez pedig egy igen érdekes és ködös megfogalmazás. Amit még csak érdekesebbé tesz, hogy a Pentagonnak három napjába került, mire csak két utast megnevezett. Két látszólag érdektelen pilótát, akik gyanúsan messze voltak a támaszpontjuktól. Ám ugyanazon a napon egyes források már 35 CIA ügynök haláláról beszéltek, köztük magasrandú tisztekéről. Együtt a már amúgy is nagy titkolózással az ‘Ayn al-Asad támaszpontot ért iráni csapás körül, illetve, hogy még az áldozatok számát sem hajlandóak beismerni, ez bizonyára még csak több spekulációnak ad majd alapot. De vajon 35 ügynök halála tényleg olyan nagy szám? Egy műveletre talán nem, de egy sima balesetnek kifejezetten gyanús?
A Bombardier E-11A egy “igen értékes eszköz”, amit nagyon nehéz még észlelni is, köszönhetően a nagyon kifinomult zavarórendszerének. Rendkívül valószínűtlen, hogy egy ilyen gép csak úgy magától lezuhanna, vagy akár a rossz idő miatt, pont fejlett telekommunikációs és felderítő képessége miatt. Ha pedig tényleg ez történt, akkor miért ez a nyilvánvalóan nagy titkolózás? Ha pedig tényleg a Ṭālebān lőtte le a gépet, akkor ez elképesztő légifelderítési képességekre utal, messze túl minden vélekedésen. Beszédes jele annak, hogy az amerikaiak is máshol keresték a választ, hogy – bizonyára teljesen véletlenül – január 31-én az amerikai Központi Parancsnokság egyik tisztjének nyilatkozatát körözte a Radio Fardā – a Szabadeurópa Rádió, az amerikai propagandahálózat másik kiterjedt tagjának perzsa nyelvű változata -, mely szerint Irán egyre nagyobb fenyegetést jelent Afganisztánban. Ez ugyan mit jelenthet?
A Ṭālebān érintettsége ebben pont most igen furcsa márcsak azért is, mert épp tárgyalásokat folytatnak az amerikaiakkal azok kivunulásáról. Végtére is, hat amerikai katona és egy kicsiny gép nekik nem kifejezetten értékes eredmény. Hacsak nem tudták pontosan, hogy ki volt a fedélzeten.
Ki is Michael D’Andrea?
Mindez talán nagyon érdekes, de az igazi oka annak, hogy a hír ekkora figyelmet kapott, az az egyik állítólagos utas, Michael D’Andrea. Egy amerikai egy muszlim feleséggel és egy nagyon hosszú közel-keleti karrierrel, aki a CIA Antiterrorista Központjának a vezetője volt 2006 és 2013 között. D’Andrea volt a fő irányítója az Afgansiztánban és Jemenben folytatott célzott dróntámadásoknak, sok egyéb terület mellett. 2017 óta ő volt a CIA Irán Műveleti Központjának (Iran Mission Center) a vezetője, illetve éveken át volt a CIA műveletek főnöke a Közel-Keleten, kifejezetten Irakban, Iránban és Afganisztánban.
Állítólagosan ő volt az, aki az Usāma ibn Lādin-t megtaláló osztagot is vezette, de az biztos, hogy ő volt a tervezője annak a CIA-Moszad közös akciónak, ami 2008 decemberében megölte ‘Imād Muġniyya-t, a Ḥizb Allah legendás parancsnokát.
Ám ezen is túl, ő volt a legközvetlenebbül felelős Qāsem Soleymānī tábornok megöléséért. Ez pedig azt jelenti, hogy kevesebb, mint egy hónap után az amerikaiakat katonai csapás érte, majd elvesztették legfontosabb közel-keleti emberüket. Ezért volt D’Andrea halála vezető hír.
Nyilván az amerikaiak eleddig nem kommentálták a D’Andreáról szóló beszámolókat, de hallgatásuk most mindennél beszédesebb. Az a körülmény, hogy pont ő halt meg a gép fedélzetén – ha tényleg ez történt – rendkívüli jelentősséggel, mert ha ez tényleg szándékosan történt, akkor valaki nemcsak egy követhetetlen gépet követett nyomon, hanem vélhetőleg a CIA-ról is sokat tudott.
Néhány további körülmény szintén érdekes, mind azt támasztva alá, hogy itt ne mapróságról van szó. Érdekes módon a történet szinte egyáltalán jelent meg a nyugati sajtóban, de még Irán is furcsa mód hallgat. Még az eredeti Mīzān hírügynökségi cikk is, amire mindenki hivatkozik, csak a lezuhant gépet említette, D’Andreát nem. Nagyon furcsa, hogy most az irániak miért nem zengedeznek, de természetüket ismerve, ha mindez igaz, nekik a puszta tudat bőven elég. Ha az amerikaiak meg akarják vádolni Iránt – ismét kiemelve, hogy ha mindez megtörtént és így történt meg -, akkor fel kell fedniük magukat és meg kell alázniuk magukat, hogy valakik el tudták érni őket. Mindez pedig igen kellemes helyzetbe hozza most az irániakat, minthogy megbosszulták Soleymānīt katonailag Irakban és most gyakorlatilag is, Afganisztánban. Itt pedig várhatóan nem fognak megállni, hiszen Teherán még további nyomás alá fogja helyezni Irakot, hogy vigye végig az amerikai erők kiutasítását.
Szemet szemért
Azt végül lehetetlen biztosan tudni, hogy valóban az irániak álltak-e bosszút – közvetve, vagy közvetlen – Soleymānīért, vagy csak a sors tett igazságot. Legalábbis a jelen állás mellett. Jó eséllyel a történet hamarosan a feledés homályába vész és éveken át nem kerül majd elő, míg csak az ellenállás valamelyik vezető hangja nem fed fel részleteket. Hiszen a 2006-os háború részleteiről és abban Soleymānī szerepéről sem lehetett semmit tudni egészen tavalyig.
Bárhogyan is történt, ha Michael D’Andrea valóban halott, ami minden múló nappal egyre valószínűbb, akkor az állás egyenlő az USA és Irán között. Az egyik hatalmas bábjátékost megölték, a gyilkosa pedig most halott. Ám itt egy dologban van egy óriási különbség közöttük, s etéren Irán kétségtelenül győzött.
Qāsem Soleymānī ismert személy volt az egész régióban, már messze halála előtt is. Amikor megölték, az nemcsak dühöt váltott ki, messze Irán határain is túl, de gyászolták és fel is magasztalták az emberek, mint egy igazi nemzeti hőst. Mártírhalálával élettörténete immár teljes lett és örök példaképe lesz mindazoknak, akik ellent akarnak állni a térségben az amerikai befolyásnak. Bármit mondjon is Washington, milliók ünnepelték és gyászolták őt, s még csak nagyobb Irán büszkesége, hogy Teherán sosem próbálta meg palástolni elvesztését, sem pedig a fájdalmat, amit ez okozott. Soleymānī örökkévaló lett. Ugyanakkor D’Andrea, az ugyanennyire találékony amerikai kémfőnök, minden esetleges későbbi hollywoodi tömjénezés ellenére, sosem volt ismert és senki sem gyászolja. Nemcsak, hogy nemzeti felvonulások nem lesznek érte, az egyik legnagyobb amerikai aduászért, de a saját kormánya fogja letagadni, hogy valaha is létezett, vagy meghalt volna. Vagyis míg az egyik oldal büszkeséget merít tetteiből és még veszteségeiből is, a másik be sem meri vallani azokat. Nemcsak ez, de az ‘Ayn al-Asad támaszpont egyre dagadó veszteségszám, együtt mindazzal a ködösítéssel, ami azt körbeveszi, a hozzáállás egy nagyon kitapintható különbségét mutatja.
Az egyik oldalon a hősöket ünneplik a szövetségesek és a támogatók, gyűlölik az ellenfelek, de mindkét csoport tiszteli őket; addig a másik oldalon még a legtalálékonyabb személyek is csak feláldozható eszközök. Használják, majd elfelejtik őket. Ez pedig hatalmas morális győzelem Iránnak.
Mintogy a számla most egyenlő – így tűnik – a feszültség várhatóan egyhülni fog egy darabig. Legalábbis amíg mindkét fél nem rendezi a sorait. De egy ekkora pofon ufán Washingtonnak most újra kell gondolnia, hogy mit lép. Egy hete az amerikaiak még Soleymānī utódát, Esmā‘el Qāānī-t fenyegették, hogy hamarosan elődje sorsára jut, s hol vannak ma már? Végül is, még ha csak a sors is vett elégtételt, a változó feltételek egyértelműek. D’Andrea közel tizenkét évet kapott az élettől, miután megtervezte ‘Imād Muġniyya megölését, ám Soleymānīt csak alig egy hónappal élte túl.
Lehetséges lenne, hogy Soleymānī szavai igaznak bizonyulnak, amikor azt mondta: “Ott is ahol nem gondolnátok, ott vagyunk mellettetek”?
[1] A változtatás egy arab szóvicc. A Ṣafqat al-Qarn (az évszázad alkuja) lett Sirqat al-Qarn (az évszázad lopása).
[2] Az egyik legnagyobb amerikai állami tulajdonú többnyelvű hírhálózat, melyet közvetlenül az amerikai Kongresszus tart el. 2013-ig a VOA programjait tilos volt közvetlenül az amerikai lakosságnak sugározni az 1948-as Smith-Mundt törvény, másnéven a U.S. Information and Educational Exchange Act alapján. Mégpedig azért van ez, mert a törvény kifejezetten tiltotta “propaganda” sugárzását az amerikai állampolgároknak, amikor pedig a korlátozást feloldották a legnagyobb kritika pont a propaganda szándék miatt érte a lépést. Lásd: https://foreignpolicy.com/2013/07/14/u-s-repeals-propaganda-ban-spreads-government-made-news-to-americans/
[3] A BBC közvetlenül a brit külügy irányítása alatt áll.