Az ügy, ami mostmár egy hónapja uralta a Közel-Kelet híreit, vagyis a kapcsolatok teljes normalizálása Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok között amerikai felügyelet mellettt végre megköttetett. Az egyezmény, ami az “Ábrahám Egyezmények Békeszerződés” nevet kapta, s amihez sok erőfeszítés után Washington és Abū Zabī nagy nehezen csak Bahreint tudta csatlakoztatni nagy látványosság volt. Egyeseknek ez egy árulással egyenlő tragédia, mely a régóta rettegett “Új Közel-Kelet” politika bevezetésének kezdetét jelzi. Másoknak ez egy békét ígérő új korszak kezdete, vagy legalábbis egy nagy átrendeződésnek a közel-keleti sakktáblán. Bárhogy is, ez egy történelmi fordulópont, bár valószínűleg nem úgy, ahogy azt Trump elképzelte, hiszen számára ez elsősorban egy kampány látványosság volt.
Az aláírási ceremónia világosan tükrözte vissza az egész jelenség igazi természetét, méghozzá számos megalázó módon. Tisztán látható volt, hogy ellentétben a korábban Egyiptommal és Jordániával, de még a Mauritaniával is kötött szerződéssel, vagy akár a hírhedt oslói egyezménnyel ez nem még látszatra sem egyenlő felek között kötött egyesség volt amerikai felügyelet alatt. Míg izraeli és amerikai oldalról az országok vezetői írták alá az egyezményt, addig Bahrein és az EAE esetében sem a névleges uralkodók, sem az országok gyakorlati vezetői nem voltak jelen. Helyettük az egyezményt a külügyminiszterek írták alá, akik még saját hatalmi piramisukon belül is gyenge embereknek számítanak.
A jelenetnek megvolt a maga fontossága, de eheti témánk nem ez, hiszen máris számos részletes írás született a témában. Azok után amit két héttel ezelőtt vetettünk fel az izraeli-emirátusi stratégiai partnerségről, amit azóta az “Ábrahám Egyezmény” 7., “Stratégiai Ütemterv a Közel-Keletért” nevű pontja kereken ki is mond, ez egyre több területen lép át a gyakorlatba. Ott van Jemenben a Szokotra szigetén épülő közös bázisban, az emirátusi igyekezetben, hogy még több arab országot csatlakoztassanak az alkuhoz, majd most a palesztin fronton, hiszen Washington kész támogatni az EAE emberét, hogy az legyen a következő palesztin elnök. Amit egyenesen az izraeli sajtóból tudhattunk meg. Mindezen fejleménnyel az eddig leggyengébbnek tetsző tábor, az emirátusi-szaúdi-egyiptomi tengely előre tudott törni és ismét a nyerő oldalra került. Ez érthető módon válaszra készteti a másik két tábort. Így, vagy úgy, de együtt kell működniük, hogy valamiképp kezelni tudják ezt a fejleményt, ám ez a nagyon is szükséges összedolgozás, amiről nemrég Rōḥānī iráni elnök nagyon nyíltan beszélt, számos problémába ütközik.
Ezen a héten a Panorama a Közel-Kelet három nagy szekértáborára összpontosít, hogyan jöttek létre és mik a céljaik, illetve, hogy az Ábrahám egyezmény mennyire változtatta meg az egyensúlyt közöttük, válaszlépéseket váltva ki. Sok tekintetben ez számos olyan témának az összegzése, amikkel az utóbbi bő egy évben foglalkoztunk. Ebből az értékelésből kiindulva pedig némi betekintést kaphatunk, hogy milyen fejlemények várhatóak hamarosan, melyek közül az legelsők a palesztin színtéren várhatóak.
Szekértáborok és szintjeik
Korábban már többször írtunk a Közel-Keletnek erről a stratégiai képletéről. Három nagy szekértábor van a Közel-Keleten, amiknek mind hasonló felépítésűk van és mindnek megvan a maga ambíciója a térség jövőjének meghatározására, egyben mindnek hasonló gondjaik is vannak.
Mindegyik csoport magja a szövetség egy erősebb fő-, és egy – vagy több – gyengébb másodpartner között, mely mögött ott áll egy nagyhatalmi támogató, van egy ideológiai üzenete és megvan a maga jelenléte a palesztin ügyben, mely alapvető központi kérdés a Közel-Keleten. Nagyon sok szempontból ezek a táborok hasonlóan épülnek fel, de nagyon eltérő tartalommal bírnak.
Az Ellenállás Tengelye
Az elsőt általában a saját maguk is használt kifejezéssel illetik, ami az “Ellenállás Tengelye”. A három közül ez a legrégibb, hiszen ez a szír-iráni szövetség magjára épült még a ‘80-as években, majd fejlődött tovább valami sokkal nagyobbá a 2000-es évek elejétől nagyjából egy évtizedes hibernáció után. S minthogy ez a legrégebbi, ez is ment át a legtöbb változáson. Szíria, miután évtizedekig a mérleg nyelve volt számos hegemonisztikus kísérletben az arab világ összefogására, a ‘70-es évek végére maga is meghatározó regionális hatalom lett, aminek megvolt a maga még ma is erős, bár halványuló elméleti háttere a Ba‘at ideológiával. Ez az “arab nemzetet” egyetlen szekuláris nemzeti doktrína mentén próbálta összefogni. Az ‘50-es években elért több siker után az arab keleten ez volt a ‘70-es évekre a domináns mozgalom, de 1979-ben végzetes csapás érte. Pont amikor a legözelebb került a nagyon is kívánatos szír-iraki egyesüléshez, Ṣaddām Ḥussayn puccsa elvágta a fúzió minden reményét és égben megpecsételte a Ba‘at sorsát, mely ettől a ponttól fogva már csak egy ideológia szólam lett viszonylag kevés valós tartalommal. Damaszkusz sosem mondott le erről az ideológiáról, s ha valaki olyan szír politikusokat hallgat, mint Butayna Ša‘bān elnöki tanácsadó, akkor ma is hallhat ilyen szólamokat. Ez azonban fokozatosan átadta a helyet egy nagyobb vállalkozásnak a kibontakozó szír-iráni szövetséggel az iraki-iráni háború alatt.
Amint ezzel már korábban foglalkoztunk, ez az alkalmi szövetség nagyon valószínűtlen volt, hogy fennmaradjon a még mindig vehemensen szekuláris arab nemzeti Szíria és a teokratikus perzsa Irán között. Az ellentmondások ki is ütköztek a ‘80-as években a libanoni polgárháború alatt, amikor az amúgy két katonai szövetséges állam teljesen különböző feleket támogatott. Saját külön terveik kudarca után megtanultak jobban együttműködni és az első alkalom, amikor sikeresen felülemelkedtek az ellentéteiken szintén Libanonban történt. Megegyezésére jutottak, hogy elsődlegesen a Ḥizb Allah kap támogatást, de nem építve le a másik síi pártot, az Amalt sem. Ezek mostanra a szövetség másodlagos tagjai lettek. Eredetileg Szíria volt az domináns tag a tengelyben, mivel gyakorlatilag az egyetlen ország volt, ami anyagi, katonai és stratégiai támogatást nyújtott Iránnak, főként Irak ellenében, illetve komoly diplomáciai támogatást is biztosított az arab világban. Idővel aztán, főleg az irak-iráni háború lezárultával a helyzet megváltozott és Irán lett a tengely elsődleges tagja. Ez azonban nem volt markáns különbség 2011-ig, amikor a Szíria elleni háború megindult és Szíria kénytelen volt iráni segítségre hagyatkozni.
Még 2011 előtt is ez a szövetség számos fejleményt élt meg, főként mert Szíria szerepe sokáig nem volt igazán alárendelt. A szövetségen belül Irán fokozatosan felülmúlta Szíriát anyagilag és katonailag is, de nem volt mögötte komoly nagyhatalmi támogató. Szíria hagyományosan nagyon erős kapcsolata a Szovjetunióval, amit aztán a 2000-es évek elején ismét felélesztettek Oroszországgal hidat épített Moszkva és Teherán között. Ehhez nagyon hasonló módon Szíria remek kapcsolatai Törökországgal a 2000-es évek elején – már Erdoğan előtt is – kiépítették az utat a Teherán és Ankara közti jó kapcsolatoknak. Ez a kötelék érdekes módon túl is élte a szíriai háborút és most lehet rá építeni elsősorban Damaszkusz, de egyben a teljes Ellenállás Tengelye javára. Szíriának volt még egy nagy előnye a szövetség számára, mégpedig remek kapcsolatai a palesztin csoportokkal, amik egészen a szíriai háborúig a régió államai közt a legerősebb voltak. Szíriának hagyományosan jó viszonya volt a PFSZ-szel és ‘Arafāttal. Miután ez a viszony főként Oslo után megromlott, Damaszkusz menedéket nyújtott a Ḥamās vezetősége javának. A palesztin kérdés központi szerepet játszik Szíria Ba‘at ideologiájában, egyben jól összeegyeztethető az Iszlám Forradalom utáni Irán doktrínájával is, s így Szíria jeletette a kapcsolatot Iránnak a palesztin küzdőtérhez.
Az Ellenállás Tengelyének nagyon erős és még mindig bizonyos vonzerővel bíró ideológiai alapja van. A külföldi, főként nyugati, egykori gyarmatosító erők jelenlétének elutasítása a Közel-Keleten, gazdasági és katonai önellátás, térségen belüli közvetítés a vitás ügyekben. Idővel még a doktrína iszlám jellege is komolyan változott, ami a kezdetekben éppen a legnagyobb ellentmondás volt. A szír állam ma már sokkal elfogadóbb az ilyen szólamokkal szemben, bár világos belső okok miatt ezeket ma is fékezi, míg Irán, ami az Iszlám Forradalom után saját forradalomi eszméje exportját képzelte el nagyon komolyan visszavett ebből. Ha valaki csak a Ḥizb Allah ‘80-as évekből való szlogenjeit összehasonlítja a maiakkal, akkor jól látható a különbség. Röviden tehát ez egy erős, bár napjainkban kétes sikerű gazdasági-stratégiai doktrínával bíró szövetség, amiben Irán a fő, míg Szíria, a Ḥizb Allah, az Amal, valamint számos iraki és jemeni párt és csoport a másodlagos partnerek – különböző szinteken. Emögött ott áll Oroszország nagyhatalmi támogatóként, bár nem az ideológia mögött, és főként szír csatornákon keresztül nagyon erős jelenléte van a palesztin ügyekben.
A török-katari tömb
A másik két tábor sok tekintetben és sokáig ugyanazon az úton jártak, de fokozatosan szétváltak és 2013-ra saját tömböket kezdtek alkotni. A leváló csoport lett a török-katari tömb, mely e két ország szövetségén jött létre, ám mára egy jóval komolyabb csoporttá nőtte ki magát. A török-katari, épp mint a szaúdi-emirátusi-egyiptomi tömb 2013 előtt remek kapcsolatokat ápolt a Nyugattal. Törökroszág ma is a NATO második legnagyobb hadserege, sokáig kifejezetten jó partnere volt a Nyugatnak a közel-keleti konfliktusokban és erősítette azokat a tárgyalásokat, melyek végül elvezettek a 2004-es Isztambuli Együttműködés Kezdeményezéshez. Ez gyakorlati értelemben a NATO partnerség kiterjesztését jelentette a Perzsa-öböl arab országaira. Bár Szaúd-Arábia 1945 óta kivételezett partnerségi viszonyt ápol az Egyesült Államokkal, ami még fejlődött is az irak-iráni és a ‘91-es öbölháború alatt, mégis Törökország segítette elő a NATO-val ápolt szövetség formális kereteit. S ez a partnerség hivatalosan ma is létezik. Az ún. “Arab Tavasz” jelentette gyökeres átalakulás első szakaszaiban Törökország és öbölbéli partnerei komoly gazdasági és politikai behatolást értek el számos arab országban, köztük példának okáért Egyiptomban, Líbiában, vagy Tunéziában.
Mégis 2013-ra több okból komoly repedések támadtak ebben az addig laza formációban. A Szíriában zajló háború holtpontra jutott, ahonnan már nem lehetett előremozdítani. Az átalakító doktrína elakadt és nem voltak további új gazdasági szerzemények. Kitört a marakodás, amit csak növelt a Katar és az Emirátusok közt amúgy is létező rivalizálás. 2013 nyarán kikényszerítették a teljes katari vezetés leváltását, majd az akkor kitört egyiptomi puccs minden török és katari érdekeltséget kiszorított Egyiptomból számos további észak-afrikai érdekeltséget is elvágva. Így kezdett el megszilárdulni az Ankara és Doha között már amúgy is létező kétoldalú partnerség. Katar hatalmas tőkét fektetett a lassuló török gazdaságba, mostanra pedig gyakorlatilag a fő motorjává vált. Ezért cserébe Törökroszág katonai támaszpontokat létesített Katarban. Ezek védték meg 2017-ben, amikor az Emirátusok és Szaúd-Arábia puccsot, illetve Bahrein mintájára katonai megszállást tervezett. Idővel ez a partnerség nemcsak a Törökország elleni amerikai szankciókat élte túl, vagy a Katar elleni blokádot az Öbölben, de hídfőket is ki tudott szerezni Szudánban támaszpontot építve, Líbiában, ahol Katar pénzeli a török katonai jelenlétet és arab világ további pontjain.
2013 előtt ez a tömb az USA és a NATO nagyhatalmi támogatását élvezte. Ez a támogatás aztán jócskán meggyengült, főként Trump hivatalba lépése után, ahogy egyre több ellentét alakult ki Washington és Anakra közt Szíriában és Irakban, de sosem tűnt el teljesen, hiszen Törökország ma is NATO tag, számos döntő kérdésben egyetértésben van az amerikaiakkal. Washington szintén soha nem akarta elrontani viszonyát Katarral, nem kis részben azért, mert a Közel-Keleten a két legnagyobb amerikai légitámaszpont a törökországi Incirlik és a katari al-‘Udayd. Katar emellett komoly dipolomáciai szolgálatot is végzett az amerikaiaknak, hiszen helyet biztosított az első és egyetlen Ṭalebān diplomáciai képviseletnek, valamint számos tárgyalást látott vendégül az afgán szervezet és az amerikaiak közt, hogy elérhető legyen az amerikai erők békés kivonása. Ez már Obama alatt megindult és sosem állt le. Idén február 20-án született meg a Megállapodás a Béke Elhozásáról Afganisztánba, a gyakorlatban egy közvetlen “békeszerződés” az USA és a Ṭalebān, melyet Dohában írtak alá. Az egésze folyamatot Katar látta vendégül és közvetítette, ami nagyon is fontos kérdés, hiszen a kivonással az amerikaiak véget vethetnek egy sokat igénylő és költséges lekötöttségnek, hogy más, sokkal fontosabb ügyeknek szentelhessék ezeket. Vagyis a nagyhatalmi támogatás megvan, elég is volt a szaúdi-emirátusi szándékok ellen, de teljességgel elégtelen a saját célok előmozdítására. Ám ezt kiegészítendő, a csoport maga mellett tudhat egy atomhatalmat, Pakisztánt. Pakisztán is kölcsönzött erőket Katarnak 2017 nyarán, s bár pazar kapcsolatokkal bír Szaúd-Arábiával, ez meglehet hamarosan megváltozik, hiszen a mostani tüntetések és ‘Umrān Hān miniszterelnök nyilatkozatai nem hagynak kétséget afelől, hogy Iszlámábád nem tud és nem is akar együtt haladni az Emirátusok által irányított normalizálással Izraellel.
A katari-török tömbnek is kiváló csatornái vannak a palesztin ügyhöz, méghozzá régóta. Még 2007-ben az akkori katari emír, Ḥamad ibn Halīfa remek kapcsolatokat kezdett el kiépíteni az izraeli Kadima párt akkori vezetőjével, Tzipi Livni külügyminiszterrel, s titokban még el is látogatott Izraelbe, hogy támogassa miniszterelnöki kampányát. Ez a szál azonban Netanyahu visszatérésével elhalt. A Törökrszággal fejlődő kapcsolat, mely akkoriban nagyon más hangot ütött meg szintén gátolta Katart az Izraellel ápolt úton, amin most az Emirátusok sikeresen célba ért. S amint mostmár láthatjuk, Izrael is több vasat tartott a tűzbe az Öbölben.
Törökországnak is voltak, ahogy vannak is jó gazdasági és stratégái kapcsolatai Izraellel, ám Erdoğan megerősödésével hangneme drasztikusan megváltozott és saját programba fogott, hogy magát a palesztinok megmentőjének tüntesse fel. Az első lépés a Simon Peres és Erdoğan közti híres összecsapás volt 2009-ben Davosban, amit aztán tovább élezett 2010 májusában a Mavi Marmara incidens 9 török ember halálát követelve egy Gázába segélyt vinni akaró hajó fedélzetén. Akkoriban ezek a lépések komoly szír támogatást is kaptak és Erdoğan – változó intenzitással – ma is használja ezt a retorikai vonalat.
A Szíria elleni háború komoly változást jelentett ezen a téren, mivel számos palesztin csoport, mint a Ḥamas is, elhagyta Szíriát, hogy aztán Dohában találjanak új otthonra és 2013-ra már Palesztina szerte poszterek a török és a katari vezetőket Palesztina megmentőiként ünnepelték. A katari vezetésnek ugyanúgy megvan a maga palesztin embere a mára kiábrándult Ḥamas vezetők mellett. Az illető egy egykori szír protezsált, ‘Azmī Bišāra, aki ma Tamīm katari emír egyik bizalmas tanácsadója, akinek még nagy tervei vannak a palesztin belpolitikában. Az ő esélyeit azonban szinte teljesen keresztülhúzták, ahogy azt majd láthatjuk.
A török-katari tömbnek is megvan a maga nagyon erős ideológiai alapja, mégpedig a Muszlim Testvériség. Bár maga Erdoğan szívesen használja az oszmán múlt és a türk identitás témáit, ezek inkább hazai fogyasztásra szólnak és csak bizonyos ügyek esetében használhatóak, mint a szíriai és iraki területek megszállása, vagy támogatás bizonyos líbiai csoportoknak. Ezen túl viszont, Katar nagyarányú segítségével ez a tömb jól használja fel a kapcsolatokat, amiket a Muszlim Testvériséggel ápol szerte az arab világban. Ezek nyitottak utat Szudánba, még mielőtt ‘Umar al-Bašīrt leváltották volna, Líbiába, ahol a törökök támogatta al-Wifāq kormány a Testvériség egyik tipikus példája, de ott van Tunéziában is. Bár látszólag ez a tömbn egy jóval gyengébb, vagy kevésbé koherens gazdasági programmal bír, ez nem teljesen igaz. Az EAE és Katar közti ellentét egyik oka a sok közül, hogy Doha szeretne lenni az Öböl gazdasági központja, főként a kínai Új Selyemút kezdeményezés számára. Eddig ez a törekvés sikeres volt, Dubai, az eddigi fő központ számára pedig lassú visszaesést hozott, aminek a szerepét Doha egyre inkább át tudta venni. Nem véletlenül került Katar blokád alá, ahogy az sem véletlen a blokád egyik fő célja a légiközlekedés elvágása volt, hogy megrendüljön Doha tranzitpont szerepe Európa, a Közel-Kelet és Délkelet-Ázsia között. Ezek a kilátások együtt azzal, hogy Katar egyre több kínai befektetést és gazdasági jelenlétet képes vonzani azt vetíti elő, hogy Kína lesz az a gazdasági és nagyhatalmi támogató, mely szerepre minden körülmények között az USA nem használható. Bár ez egyelőre még nagyon korai fázisban van.
Röviden, ebben a tömbben Törökország a fő, míg Katar a másodlagos partner számos Muszlim Testvériség szervezettel kiegészülve. Egyelőre ott van mögötte Amerika, mint nagyhatalmi garancia, de esetleg kész ezt Kínára felváltani. Erős gazdasági alapjai vannak, katari segítséggel és török ambíciókkal pedig komoly szerepet nyert a palesztin ügyben. Ennek a tömbnek is megvan az esélye, hogy a Közel-Kelét vezető ereje legyen és a legtöbb kérdésben nyerésre is állt, egészen két hónappal ezelőttig.
Mielőtt azonban az utolsó táborhoz érnénk, rá kell mutatnunk egy mozzanatra, amit a szaúdi-emirátusi-egyiptomi tömb remekül használt ki. Mind a két már említett tömbben egy-egy nem-arab állam, Törökország és Irán játsza a domináns fél szerepét, amit nemcsak mint “külföldi beavatkozás az arab belügyekbe” adható el jól, hanem egyben kiváló kifogás is, hogy Izraelt elfogadható partnernek tüntessék fel. Végtére is, legalábbis így szól a magyarázat, Izrael semmivel sem inkább “idegen” az arab világ számára, mint Törökország, vagy Irán.
Az emirátusi-egyiptomi-szaúdi tengely
Ez a csoport a Szaúd-Arábia és az Öbölben lévő sokkal kisebb szomszédai közti szövetségen nyugodott, amik ezért egyfajta erősebb testvérként elsőséget adtak a királyságnak. A szaúdi szerep azonban több okból erősen megkérdőjeleződött az utóbbi bő egy évtizedben. Rijád, bár együtt haladt az “Arab Tavasznak” nevezett regionális átrendezéssel, nem volt képes világos jövőképet adni, vagy hathatósan az élre állva után mutatni. Igaz ugyan, hogy ezt korábban soha meg sem próbálta. Az amerikaiakra való kritika nélküli hagyatkozás szintén aláásta ezt a lehetőséget. Fahd (1982-2005), ‘Abd Allah (2005-2015) és Salmān (2015-) királyok egy sor gyenge uralkodót jelentettek egymás után, az államalapító király utolsó gyermekeit, így tehát a döntéseket immár hosszú ideje nem egyetlen ember, hanem a királyi családon belüli versengő csoportok egymás közötti alkui határozták meg.
A szaúdi vezetőszerep lassú leépülésével egyidőben az Emirátusok egy új hatalmi központ felemelkedésének lett a színtere Zāyid sejk 2004-es halála után. Gyenge örökösét, Halīfa sejket hamar túlszárnyalta annak féltestvére, Muḥammad ibn Zāyid Abū Zabī koronahercege, aki mostanra vezetése alatt nagyon hatékony kormányzati csapatot alakított ki. Bár Muḥammad ibn Zāyid figyelemre méltó személyes kapcsolati hálót épített ki és elég bölcs is volt, hogy a valóban kockázatos kalandoktól távol tartsa magát – ellentétben szaúdi párjával -, legnagyobb sikerei valószínűleg a palesztin Muḥammad Daḥlān szerződtetése, illetve a Muḥammad ibn Salmān szaúdi koronaherceg fölötti szinte abszolú befolyás megszerzése voltak. Tagadhatatlan, hogy Muḥammad ibn Zāyid maga egyszemélyben az egész tömb központja. Miután megszilárdította saját helyzetét 2013-ban ő volt az, aki a katari uralkodóváltás kikényszerítését elérte, aztán pedig Daḥlān és barátai segítségével nélkülözhetetlen segítséget nyújtott as-Sīsī egyiptomi elnök puccsához. Azóta az Emirátusok teljességgel átvette Törökország és Katar helyét Egyiptomban, a legnagyobb, legnépesebb és katonailag is legerősebb arab országban, majd óriási összegeket fektetett az egyiptomi gazdaságba, ami stabilizálta is as-Sīsī helyzetét. Az emirátusi támogatásoktól való függés teremtette meg a szövetség legerősebb pilléreit. Muḥammad ibn Salmān felemelkedése minden korábbinál aktívabbá tette Szaúd-Arábiát, olyan kalandokkal, mint a Jemen elleni háború, ami ugyan nem vált a királyság javára, de hatalmas előnyöket jelentett az EAE-nak, illetve személy szerint magának Muḥammad ibn Zāyidnak. Ennek a tömbnek is megvan a maga erős, de megkérdőjelezhető gazdasági modellje a Nyugattal ápolt teljes gazdasági partnerséggel, és ott van mögötte az USA, mint nagyhatalmi támogató. Megvan a maga ideológiai alapja is, bár a három tábor közt ez itt a leggyengébb. Ez pedig az iszlám modernitás, a radikalizmus elleni küzdelem, főként a Muszlim Testvériség ellen, majd pedig a Nyugattal ápolt szoros stratégiai partnerség. Nyilván ez is tűnik a nyugati közvélemény számárá a legkedvesebbnek, de sokáig komoly visszatetszést keltett a királyság köztudottan fanatikus és archaikus vallási rendszere. Ezt a képet viszont Muḥammad ibn Salmān PR kampányai sikerrel javították és minden korábbi vádat ügyesen toltak át a Katar vezette Muszlim Testvériségre.
Ugyanakkor ez a tömb komoly hiányoságoktól is szenvedett. Először is ennek a csoportnak szinte semmilyen befolyása sem volt a palesztin térfélen. Bár sokáig Szaúd-Arábia magának követelte a palesztinok legfőbb támaszának szerepét, amit most az Emirátusok használ önmagára, ezt a szerepet már rég átvette Törökország, Szíria és Irán. Szintén igaz, hogy Amerika ott áll e csoport mögött, de ezt a támogatást nemcsak Katar ellen nem lehetett felhasználni, hiszen Washington egyetlen öbölállammal sem akarja rontani viszonyát, de még Irán ellen sem, vagy, hogy a Jemenben elért eredményeket segítsenek megszilárdítani, ahogy ezt a 2019-es nyár eseményei jól mutatták. Ez pusztán védelmet jelent, nem támogató erőt a saját külpolitikai célok eléréséhez. S ezt még csak rontották Trump öntelt nyilatkozatai arról, hogy ő majd “megfeji” az Öböl államait. Ezek az szempontok sürgették, hogy ideje egy új, esetleg második domináns partnert meghívni a csoportba. Pontosan ez az ami történt.
Ahol az Ábrahám Egyezmény változást hoz
Visszatekintve az utóbbi 2-5 év eseményeire nagyon világosan látható, hogy az utolsóként felvázolt tábor lett a leggyengébb és egyre nagyobb válságba került. Muḥammad ibn Salmān nem tudta megakadályozni az udvaron belüli ellenállást és az egymást követő tisztogatások még ma is tartanak. A szaúdi-emirátusi háborús erőfeszítés Jemenben nem tudott semmilyen tartós sikert hozni, ami arra ösztönözte az Emirátusokat, hogy a lehető legtöbbet megmentve saját államot hasítson ki magának délen, ezzel pedig feladva, hogy egész Jemen a páros befolyása alá kerülhet. A szudáni puccs sikeres volt, de az új kormány még mindig ingatag és makacsul ellenáll annak, hogy bizonyos döntő fontosságú ügyeket támogasson. Az Iránnal tavaly nyáron látott feszültség megmutatta, hogy Washington nem fog fejest ugrani egy költséges és pontenciálisan végzetes háborúba Iránnal, így végül az Emirátusoknak ki kellett egyeznie Teheránnal. Az emirátusi küzdelem Katar ellen nem hozott eredményt, aztán a blokád lassan kezdett ellene fordulni. Végül pedig ott volt Egyiptom, ami minden fenyegetés ellenére nem volt képes bevetni felhalmozott katonai erejét saját alapvető érdekei védelmére sem Líbiában, sem Etiópia esetében.
Most mindez egyszerre a visszájára fordult és az emirátusi-egyiptomi-szaúdi blokk lett a legerősebb azzal, hogy egy új partnert vettek fel a klubba. Ez Izrael. Máris láthattuk hogyan kezdett Izrael együttműködni az Emirátusokkal Jemenben, ami segít megerősíteni Abū Zabī fennhatóságát a déli területek felett és meggátolja, hogy végül üres kézzel távozzon ebből a kalandból. Izrael jelenléte az Emirátusokat sebezhetetlenné teszi majd, legalábbis ők ebben hisznek, Izrael pedig nyilván készségesebb lesz, hogy lépéseket tegyen Irán ellen. Ez minden emirátusi állítás ellenére, hogy a szövetség semmiképpen nem irányul Teherán ellen, teljesen világos. Az is várható, hogy az izraeli partnerséggel az amúgy visszaesésben lévő emirátusi gazdaság újra előre lendíthető, főként az IT és a biotechnológia területein.
Világos, hogy Abū Zabī nagyon jó benyomást tett, hiszen állítólagosan Trump megbízta Kushnert, hogy “oldja meg” a Katar körüli válságot, ami azt jelenti, hogy Katart bele fogják kényszeríteni az izraeli alkuba. Ezzel Katar emirátusi-izraeli befolyás alá kerülne, hiszen kevés kétely lehet csak a “békemegállapodás” természete körül. Ezzel pedig Katar, mint önálló politikai szereplő megtörne, a török-katari tömb felbomlana.
A legnagyobb nyereség azonban, amit már két hete is felvetettünk, csak nemrég nyért megerősítést. Muḥammad Daḥlān, aki egykor a PFSZ biztonsági főnöke és ‘Arafāt bizalmi embere volt míg le nem váltották és később ‘Abbās palesztin elnök nem száműzte az EAE vezérkarának egyik legfontosabb aduja. Őt most Washington kész támogatni, hogy a következő palesztin elnök legyen. Ha ez megtörténik, akkor ő jó eséllyel alá fogja írni az “Évszázad Alkuját”, a végleges “békemegállapodást” Izraellel, s így ő lehet majd az első világszinten elismert palesztin elnök egy formálisan létező állam élén. Ezzel az emirátusi-egyiptomi-szaúdi tömb, ami az mostani megállapodással hivatalosan is elismertette Bahrein megszállását, megszerzi magának Palesztina hivatalos támogatását. Amit az Emirátusok saját embere vezet majd, aki egyben az egyiptomi hatalmi piramisban is fontos személy. Ezzel Abū Zabī hirdetheti majd magáról, hogy megtette azt, amit eddig senki nem tudott, megoldotta a palesztin kérdést békét és biztonságot hozva. Ettől pedig morális fennhatóságot követelhet magának Palesztina fölött. Ez alapjaiban rendítené meg mind a két rivális tábor ideológiai alapjait.
Mi több, már eddig is régóta tartó küzdelem zajlik maga Daḥlān és Törökország között, mivel Ankara azt állítja, hogy Daḥlān állt a 2016-os sikertelen katonai puccs mögött. Ami nemcsak nagyon valószínű, de ha a katari-török tömb felbomlik, valószínűleg folytatódni is fog. A változás kilátásai tehát óriásiak.
A válaszok
Nyilvanvaló, hogy a többi tömbnek muszály volt reagálni erre a fejleményre, nem utolsósorban azért, mert az adott szinten épp úgy irányult Törökország, mint Irán ellen, Rōḥānī iráni elnök legutóbbi nyilatkozatai pedig épp azt mutatják, hogy együtt kell cselekedniük az új kihívások ellenében.
Ennek azonban először számos ellentmondás kell meghaladnia. Olyan ügyeket, mint az egymásnak ellentmondó érdekek Szíriában és Irakban, az Oroszországgal ápolt viszony, vagy a gazdasági partnerség. S akkor még nem is szóltunk arról, hogy számos ország, ami eddig nem tartozott egyik táborba sem, most választani kényszerül. Hiszen még az Öbölben sem mindenki örül a nagy változásoknak.
Ezekkel a kérdésekkel fogjuk folytatni jövő héten.