Kétségtelen, hogy a hét legnagyobb híre Marokkó csatlakozása volt a normalizálás táborához. Ahhoz a táborhoz, amit izraeli tisztségviselők mostmár izraeli-szunni szövetségnek neveznek és nem is titkolják, hogy ki ellen irányul. A célpont egyértelműen Irán és az általa képviselt tábor, amit Tel-Aviv még addig próbál háborúra provokláni, amíg Trump 2021 januárjában nem távozik. Ám a fő cél, az igazi ok az egész normalizálás mögött másban áll. Nem abban, hogy legyőzzék Iránt, ami eleve nem is kivitelézhető, hanem hogy mindennek ürügyet adjanak és megteremtsék a morális, politikai és gazdasági alapját a palesztin kérdés végleges átlépésének. Mely kérdés minden erőfeszítés, felhasznált nyers erő és összességében nyerőnek tetsző helyzet ellenére eleddig nem volt teljesen meghaladható.
Az új narratíva az izraeli tisztségviselők és értelmiségiek részéről az, hogy immár itt az ideje, hogy a legtöbb arab ország felismerje az igazi veszélyt a térségben, Iránt és esetleg Törökországot, illetve, hogy együtt lépjenek fel a közös fenyegetés ellen, ha már az érdekek azonosak. Márpedig ennek a nagyszerű szövetségnek a folyamatában olyan mellékkérdések nem szabad, hogy eltereljék a figyelmet, mint Palesztina, vagy Jeruzsálem. Persze ezzel rájátszva az Öböl és bizonyos arab országok érzékenységére a cél nem kifejezetten az Irán elleni harc, hanem Palesztina megszállásának biztosítása és esetleges kiszélesítése.
A megegyezés Marokkóval némileg meglepő, de kétségtelenül a levegőben volt amióta csak a Polisarioval újra ki nem törtek azok a harcok, amik jóval visszafogottabbak voltak az 1991-es fegyverszüneti egyezmeny óta. Tűnhet ez meglepőnek, hiszen Marokkó messze esik az Irán elleni állítólagos frontvonaltól és kevés hozadéka van a normalizálási folyamat részére azon túl, hogy a kivitelezők egy újabb trófeával büszkélkedhetnek. Mégis az egyezmény Marokkó számára nagyon mást jelent. Bár ezt hatalmas győzelemnek hirdetik, valójában pont a gyengeség világos elismerése és jó eséllyel helyrehozhatatlan károkat okozott Marokkó megítélésének. Hiszen a hasonlóságok közte és újdonsült szövetségese között kínosan szembeötlőek.
Ugyanakkor ennek hátterében, mégis nagyban kötődve is ehhez az átrendeződés az Öbölben folytatódik, amit már múlt héten érintettünk. Mintha csak valami kábulatból ébrednének, a Katart blokád alatt tartó többi ország is eszmélt és sietve reagált Rijád békülésére Dohával. Reakcióik nemcsak azt mutatják, hogy mennyire meglepte őket ez, hanem azt is, hogy most szinte semmilyen összhang sincs köztük. Mintha süllyedni kezdett volna a hajó. Tűnhet mindez nagyon távolinak Marokkótól, ám minthogy ugyanazok a kezek dolgoznak a színfalak mögött a két kérdés valójában erősen összefügg.
A verseny, hogy ki jön ki győztesen ebből a regionális átrendeződésből egyre elkeseredettebb. Holott a jelek nem épp kedvezőek. Mint a Szudán körüli küzdelem, ami tartogat még meglepetéseket.
Egy dicsőséges vereség
December 10-én csütörtökön jött a meglepetés, hogy Marokkó megegyezett az USA-val a kapcsolatok rendezéséről Izraellel. Ezzel Rabat lett a negyedik ország, ami csatlakoznik az Izraellel való arab normalizálási folyamathoz, amióta ezt az Emirátusok elindította. Ezért cserébe Washington elismerte a marokkói szuverenitást Nyugat-Szahara fölött. Bár ez már kevesebb publicitást kapott, szintén az alku részeként Washington kész csúcstechnológiájú drónokat eladni Marokkónak. Kétségtelenül azért, hogy azt a Polisario ellen használhassák.
A kérdés hátterével nagyrészt foglalkoztunk már, amikor az 1991-es tűzszünet után a fegyveres küzdelem Marokkó és a Polisario közt ismét fellángolt. Marokkó számára Nyugat-Szahara a nemzeti büszkeség és a legközvetlenebb nemzeti érdek kérdése. Olyan ügy, amiben nem tud egyezkedni. A mostani alku Washingtonnal pedig, miután az Emriátusok és Jordánia is konzulátust nyitott Nyugat-Szaharában elismerve a marokkói fennhatóságot, nyerő megoldásnak tűnt. Még akár az Izraellel való teljes diplomáciai kapcsolatok kiépítése árán is, tekintettel a nagyon is számottevő zsidó közösségre Marokkóban, az ár alacsonynak tűnt. Már csak azért is, mert Marokkó kényelmes messzeségben fekszik a fő frontvonalaktól és az új izraeli szövétségi rendszertől.
S valóban, a marokkói elemzők ujjongtak és sokan nyíltan ünnepelték a marokkói diplomáciai sikert. Egyesek azt egyenesen a legerősebb arab diplomáciának írták le. Nem számított, hogy akár pont ugyanezen elemzők az emirátusi normalizálást augusztusban “diplomáciai ostobaságnak” nevezték és határozottak kizárták bármely észak-afrikai ország részvételét, vagy hogy az Emirátusok bármilyen szerepet tudna játszani az ügyben, hiszen jelentéktelen és a viszonya Marokkóval amúgy is rossz. Irónikus módon pontosan ez törntént meg. De vajon megalapozott ez az ünneplés?
Elgondolkoztató, hogy vajon ezek a szakértők miért élnek azzal a fordulattal, hogy a két dolognak, a normalizálásnak és a Nyugat-Szahara iránti amerikai támgoátasnak nincs köze egymáshoz. Vagy hogy Būrīṭa külügyminiszter miért mondja, hogy “Marokkó kapcsolatait Izraellel Palesztina érdekében fogja használni”, miután az Emirátusok ugyanezzel trükkel élt és belebukott. S ők hamar fel is adták.
Amit valójában látunk az egy óriási kudarc, mégpedig több szinten is. Marokkó 1975 óta hatalmas összegek áldozott és sok bátor katonát veszített ezért az ügyért. A ‘80-as évek óta fáradságos munkával épített egy hatalmas elválasztófalat, hogy kívül tartsa a térséget felszabadítani próbáló Polisariót. Minden erőfeszítés ellenére a kudarc első elismerése 1991-ben volt, amikor Marokkó beleegyezett, hogy népszavazást tart a térség jövőjéről, amit addig Marokkó elidegeníthetetlen részének tekintett. Csak aztán sosem rendezte meg ezt a népszavazást. 2007 óta az autonómia ötlete merült fel, ami tavaly már a hivatalos politika szintjére lépett. Mindezek fölött azonban Marokkó mindig is azt hirdette, hogy egyértelmű és elsöprő katonai fölénye van a térség fölött, ami állítólagosan nőtt is és immár teljes is volt. Az volt az üzenet, hogy Rabat a kérdést politikailag, morálisan, katonailag és még diplomáciailag is teljes ellenőrzés alatt tartja.
Ám ha valóban ez a helyzet, amikor mi szükség van további külön elismerésre? Mit ad az amerikai elismerés, ha ez valóban marokkói föld? Nyilván a súlyt ad a marokkói igénynek és fölényt biztosít az ENSZ-ben folytatott tárgyalásokon, ami valóban jelentős taktikai előny. De egyben azt is mutatja, hogy több mint négy évtized után Rabat még mindig nem volt biztos magában.
Lehet amellett érvelni, amit a marokkói fél meg is tesz nyilván, hogy míg az ügy maga sosem volt kérdéses, csak a Polisario fegyveres támadásai és Algéria diplomáciai erőfeszítései jelentettek egyfajta gondot. Az amerikai elismerés ennek végre véget vet. Ám egyáltalán nem ez a helyzet, hiszen az amerikaiak nem tudják meggátolni az ENSZ folyamatokat – csak azok betartását – és nem fognak sokat tenni a gyakorlatban a Polisario ellen. A szaúdi tapasztalat Jemenben a legjobb bizonyíték. Márpedig Marokkó jóval kevésbé számít Washingtonnak.
A megkerülhetetlen morális tanulság az, hogy minden erőfeszítés ellenére Marokkó inkább kötött egy alkut, csak hogy végre biztosítsa ezt a területet. Feladta elveit, hogy megszerezzen egy területet, amit addig sajátjának tartott és azt állította, hogy azt az ő népe lakja.
Ez a lépés nyilván sokat árt majd Marokkó megítélésének az arab világban, hiszen eddig ő volt az elnöke az Iszlám Konferencia Szervezet al-Quds (Jeruzsálem) Bizottságának, aminek célja épp Jeruzsálem védelme. Mégis Izrael hivatalos elismerése pont az ellenkezőjét tette. S itt nyilván sokan ki fogják használni a párhuzamot a marokkói és az izraeli esetek között. A párhuzamot – a jelentős különbségek ellenére – a két gyarmatosító hatalom között, amik területszerző háborút folytatnak annak lakossága ellen, telepeket építenek rajta, megkerülik az ENSZ határozatokat, majd Washingtont használják, hogy az hagyja jóvá szerzeményeiket. Maga a helyzet, hogy Marokkó saját területén nem tudta egyedül megoldani a kérdést és kénytelen volt amerikai segítséget igénybe venni, pláne Trumptól az komoly morális vereség. Annál is inkább, mert amint látni fogjuk, ez nagyrészt emirátusi és szaúdi közbenjárásnak köszönhető.
Mindennek azonban a térség összeképletére kevés hatása lesz. Ha egyáltalán, inkább pozitív, hiszen Algériát és Tunéziát közelebb viszi a török-, vagy iránbarát táborhoz. Merthogy Marokkó jó ideje viszonylag elzárt a fő arab ügyektől és csak korlátozott szerepe van az arabközi folyamatokban. Ami pedig van, az is inkább negatív. Példának említhető, hogy 2012-ben teret adott a “Szíria barátai” konferenciának, ami a terrorista csoportokat akarta elismerni Szíria törvényes kormányának. Ugyanakkor Marokkóval az épülő izraeli szövetség nem tesz szert jelentős nyereségre, hiszen a fő frontvonalaktól messze esik.
Az öbölbírkózás folytatódik
Az előző héten láthattuk, hogy Rijád késznek mutatkozott elfogadni a kuvaiti közvetítést és kibékülni Katarral. Ezzel az öbölválság és a Katar elleni 2017 óta tártó blokád véget ér. Az azonban meglepő volt, hogy Rijád nem törődött “szövetségeseivel”, a másik három blokádot fenntartó arab állammal és a maga javára kötött különalkut. Ennél is furább, s sokk világos jele, hogy Egyiptom és az EAE sokáig egyáltalán nem is kommentálták az fejleményt.
Több mint egy hétbe telt Egyiptomnak, hogy reagáljon az ügyre, s ezt is csak azután tette, hogy világos lett, Rijád valóban alkut kötött. Sāmiḥ Šukrī egyiptomi külügyminszter sietett kiemelni, hogy ugyan Egyiptom kész megegyezni, de a megállapodásnak átfogónak kell lennie és tiszteletben kell tartania minden érintett fél érdekeit. Más szavakkal Kairó csak most ismerte fel, hogy ki fogják hagyni az alkuból. Ha későn cselekszik, akkor megalázó kompromisszumot kell majd kötnie, amikor már nem lesz ütőkártya a kezében. Most legalább nyomást gyakorolhat szövetségeseire, főleg a legbizalmibb Emirátusokra. Teljesen világos, hogy Kairó nehezen dolgozza fel ami történt, hiszen saját feltételeket támasztott. Holott Katar három éve is, majd most a múlt héten is világosan kifejezte, hogy nem fogad el feltételeket. Bármilyen késői is volt azonban, Egyiptomnak legalább volt világos saját álláspontja.
Nem így az Emirátusoknak. A beszámolók arról szóltak, hogy az emirátusi vezetés tombolt a dühtől, főleg miután nyilvánosságra került a katari kérés, hogy az Emirátusokat zárják ki a tárgyalásokból. Az első hivatalos reakció csak december 10 érkezett, vagyis két nappal Egyiptom után. Ebben Anwār Qarqāš külügyekért felelős emirátusi államminiszter – és nem külügyminiszter -, az emirátusi diplomáciai szellemi vezére üdvözölte a kuvaiti erőfeszítéseket és kifejezte reményét a siker iránt. Ugyanakkor azt is kiemelte, hogy Egyiptom a GCC megkerülhetetlen szövetségese. A nyilatkozat aztán hatalmas vitát váltott ki az Öböl hangadói közt. Egyesek kigúnyolták azt, míg sokat feldühödött fejezték ki, hogy az elfogadhatatlan.
Az üzenet inkább azt sugallja, hogy az EAE meg akarta nyugatni Egyiptomot, hogy nem lesz alku a háta mögött, de azt is ósztönözni akarta, hogy Egyiptom se kössön különalkut.
A bahreini válasza azonban még ennék is komikusabb. December 11-ig bezárólag semmilyen hivatalos reakció nem érkezett. Jelentések szerint a bahreini és az emirátusi vezetés tanácstalan, hogy hogyan lépjenek tovább és megpróbálják aláásni az egész megbékélési folyamatot. Teljes világos számunkra is, hogy meglehet kimaradnak az alkuból és a végén semmit nem érnek el, míg Katar győztesen kerül ki a küzdelemből. Ugyanakkor nem is igen fogadhatják el a kiegyezést most, hogy Katar szabályosan diktálja a feltételeket.
De hogyan kapcsolódik ez Marokkóhoz? Amint erre már múlt héten utaltunk, az egész megbékélés az Öbölben nagyban kötődik a normalizálási folyamathoz az egyik oldalon, illetve a Szaúd-Arábián belüli belharchoz a másikon. Az amerikaiak az egész folyamat során a répa és korbács taktikáját alkalmazták. Az Emirátusokat ugyan nem nagyon kellett győzködni, de a jelenlegi – és egyelőre törvényileg még nem megerősített – vezetés mögötti támogatás ígértével nyerték meg. Bahreint alapvetően kényszerítették, de itt is megvolt a szaúdi és emirátusi kollégákhoz hasonló ambíciózus koronaherceg, aki ideális erre a szerepre. Szudánt – amint majd látjuk mostanra inkább sikertelenül – zsarolták. Marokkónak a legnagyobb fennálló gondja megoldását ajánlották fel.
Ugyanezt az utóbbi utat választották Katar esetében is. A válság megoldása lehet az az ajándék, amiért cserébe Doha csatlakozna a normalizáláshoz. Ez az ötlet azonban nem veszi figyelemben, hogy a normalizálás egy alapvetően emirátusi program. Ezért a Doha és Abū Zabī közötti ellentétek nem teszik lehetővé a katari részvételt. Katar most éppenhogy morálisan profitál azzal, hogy elutasítja. A blokád pedig ma már nem égető gond. Mégis a Katarral fennálló krízis feloldásával egyes körök Rijádban ki tudják kezdeni a koronaherceg helyzetét és éket verhetnek közé és emirátusi mentora közé.
A válaszlépés logikus volt. Tovább lendítve a normalizálás szekerét és új eredményeket érve el Ibn Salmān helyzete erősithető és a bizonyítható, hogy a normalizálás sikeres út. Következésképpen az Emirátusok felé hajló politika nyerő stratégia. Ezért aztán Ibn Salmān a már kiépített emirátusi kapcsolatokon keresztül erősen közbenjárt a marokkói alkuért.
Hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy milyen szorosan követték egymást ezek az ügyek. S minthogy a küzdelem még nem ért véget, Trump utolsó napjaiban még további meglepetések várhatóak. Még ha összességében a jelek nem is bíztatóak a folyamat számára.
Where Sudan might change the game
Amióta csak Trump bejelentette, hogy Szudán kész csatlakozni a normalizálás táborához felvetettük, hogy a játszma esetleg még nem ért véget. S valóban. Az október végi bejelentés után bő egy hónap telt el és már láthatóak voltak a viszakozás első jelei. Bár az amerikaiaknak szóló ultimátum, hogy adjanak mentességet Szudánnak a szankciók alól – melyek egy részét épp most újították meg – a szudáni kormány civil szárnyától származott, de azt a hadsereg is támogatta. Ez azért történt így, mert a feszültség egyre nő a normalizálást támogató hadsereg és az azt ellenző civil erők közt. A hadsereg kész elfogadni a normalizálást a nemzetközi támogatás és az ország fölötti erősebb ellenőrzés áraként. Ám egy olyan országban amit évtizedeken át katonai junták irányították ehhez most civil pártok támogatása is kell. Ezek azonban érzik a közhangulatot, tudják, hogy normalizálás felrobbanthatja az országot és épp ezért erősen dolgoznak ellene.
Viszont meglehet, hogy ez már nem is számít. Jelek utalnak arra, hogy a döntés a megegyezés visszavonására máris megszületett, és mindaz amit látunk már csak utójaték. Utólagos igazolás. Ugyanis új jelentkező tűnt fel Szudán kisegítésére válságából, aki számára nagyon értékes – és védelmet élvező – stratégiai partner lehet.
November óta jelei vannak egy esetleges megegyezésnek Khartum és Moszkva közt. Ez alapján Oroszország egy komoly haditengerészeti támaszpontot építene Port Szudán közelében, ami Szudán legnagyobb kikötője és fő kijárata a Vörös-tengerre. Érdekes módon ez nagyon közel ahhoz a Suwākin-szigethez, ahol a katonai puccsig Törökország keszült támaszpontot építeni. Az orosz bázison 300-500 orosz katona teljesítene szolgálatot, de ennél fontosabb, hogy ez fogadhat majd atommeghajtású hajókat, sőt még tengeralattjárókat is. December 9-én aztán aláírták a Szudán és Oroszország közti egyezményt. Ez pedig számos okból komoly fordulópontot jelent.
Az egyik fő oka annak, hogy Szudán hagyta magát megzsarolni a normalizálásra az volt, hogy ígéretet kapott a szankciók feloldására és gazdasági támogatására. Egyben finoman sugalmazott garanciát kapott, hogy Szudán további feldarabolása véget ér. Szudán ezért két dologban is kész volt komoly árat fizetni. Először is, hogy beleegyezik az izraeli jelenlétbe és megfigyelésbe, hogy Szudán többé nem szállítási központ Palesztina felé. Ez korábban fontos kérdés volt és emiatt Izrael számos alkalommal bombázta Szudánt. Másik részről viszont az amerikaiak a terrorizmus elleni harc jelszavával gyakorlatilag megszállták volna Szudán tengerparti és déli részét. Rögtön azután viszont, hogy Szudán beleegyezett a normalizálásba, Washington meghosszabbította a Dārfūr miatt hozott szankciókat. Ez Dél-Szudán leválása óta Khartum legaggasztóbb belügye.
Két héttel később Putyin orosz elnök engedélyezte a tengerészeti támaszpont építését Szudánban, egy hónapra a meghosszabbított szankciók után pedig már alá is írták az megállapodást. Azaz eldőlt Amerika nem fogja megszállni az egész szudáni tengerpartot. Az, ahogy Oroszország a Szíriával való viszonyát kezelte, aminek ugyanilyen komoly stratégiai súlya van, komoly benyomást tett a térségre. Eközben a Szaúd-Arábiának Jemenben nyújtott amerikai támogatás is, csak pont ellenkező értelemben.
De ez vajon tényleg gátat vet a normalizálásnak Szudán és Izrael között? Tekintve, hogy Moszkvának alapvetően kiegyensúlyozott viszonya van Tel-Avivval a normalizálás akár még haladhatna is és ez nem feltétlenül jelent gondot. Két esemény azonban árnyalja a képet. December 8-án interjú készült Oroszország tel-avivi nagykövetével, amiben Anatoly Viktorov nagykövet azt mondta, hogy nem Irán, hanem Izrael destabilizálja a Közel-Keletet. Egészen odáig ment, hogy: “Izrael támadja a Ḥizb Allaht, nem a Ḥizb Allah támadja Izraelt”. Tel-Aviv feldühödött a kijelentések után, de nem ez az egyetlen jele, hogy Moszkva nem barátja a most épülő szövetségnek. A nemrég történtek miatt Moszkva erősen kritizálta a Marokkóval kötött alkut, mégpedig a Rabat számára legérzékenyebb ponton. Merthogy rámutatott, hogy az amerikai támogatás Nyugat-Szahara ügyében a nemzetközi jog megsértése.
Szudán után ez annak a jele lehet, hogy Oroszország alternatívát képes adni és a játszma nem ért véget, vagy ez egyszerűen csak egy gesztus értékű jelzés Algériának. Azt azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy az orosz-izraeli kapcsolat egyáltalán nem felhőtlen. Főleg 2018 szeptembere óta nem az, amikor Izrael 15 orosz katonát gyilkolt meg Szíriában.
Szudán esetében Oroszország nagyon is valószínű, hogy megváltoztatja az események menetét. Márcsak azért is, mert sokáig Szudán szinte kínai gazdasági gyarmat volt. Azaz egyszerre van kínai és orosz érdekeltség és erő jelen, hogy Szudánt a maguk oldalán tartsák.
Ez nagyon rossz ómen a normalizálás folyamatának. Ismét csak bizonyítva, hogy hosszú távon erre fogadni talán nem épp nyerő stratégia.