Folytatva előző heti témánkat, ezúttal az iráni fővárosban július 19-én az iráni, török és orosz vezetés közt, némi szír részvétellel tartott Teheráni Csúcstalálkozóval foglalkozunk. Miközben július folyamán korábban Biden amerikai elnök tartott egy korlátozott közel-keleti körtúrát óriási kritiával nézve szembe és szinte semmit sem ért el, addig a másik oldalon Putyin elnök szintén találkozót tartott fő közel-keleti partnereivel. Csakhogy sokkolóan más eredménnyel.
A két utazás közt a különbség nem is lehetne nagyobb, holott Biden számára ez életbevágó szükségszerűség volt, miközben Putyin csak egy reprezentatív diplomáciai gesztust tett. Azaz ő megengedhette volna magának, hogy üres kézzel térjen vissza.
Az amerikai körút a Közel-Keleten keservesen megbukott. Az út előtt még a Biden kormányzatnak nagy reményei voltak. Remélte, hogy meg tudja erősíteni szövetségét Izraellel és ezzel semlegesíti Tel-Aviv kritikáját az iráni atomszerződés felújítása ellen, meggyőzheti fő arab szövetségeseit, hogy azok növeljék energiaellátásukat főként Európa számára és ezzel megnyugtassák a piacokat, és egyben közelebb hozza egymáshoz Izraelt és Szaúd-Arábiát. Az utóbbi kifejezetten erős izraeli igény volt. Ám talán a legkomolyabb jele Biden útjának, hogy bő két héttel utána máris szinte elfeledett témává vált. Ami mutatja az eredményeket. Mi több, az teheráni találkozó után még a vérmesebb amerikai felületeknek is szembe kellett nézniük a realitásokkal, hogy miközben Biden kudarcot vallott, addig Putyin Teheránban mindent meg kapott, amit akart. Még talán többet is.
Valóban, a Teheráni Csúcstalálkozó, bár viszonylag kevés figyelmet kapott, egyetlen nap alatt egy egész sor ügyet rendezett. Kidolgozta az Ukrajna körüli török-orosz kereskedelmi és szállítási keretrendszert; új korszakot nyitott a Teherán és Moszkva közötti kereskedelmi partnerségnek és ami a legfőbb, új realitásokat teremtett Szíriában. Ami most kezd megmutatkozni a török külpolitikában is. Legalábbis a megváltozott hangnemben.
Érdekes módon azonban talán a legnagyobb jele a Washington által ellenfélnek tekintett országok közötti egyre növekvő együttműködésnek a Teheráni Csúcsot övező hatásokban mutatkozik meg. Mind arra utalnak, hogy a realitások gyorsan változnak.
Miért is tartották ezt a találkozót és mit ért el?
A központi téma: Szíria
A hivatalos fő indok, amiért a Teheráni Csúcstalálkozót összehívták, vagy legalábbis a leginkább előtérbe tolt hivatkozás mindazok fényében, ami valóban történt a Szíriában ismét erősödő feszültség volt, illetve, hogy hogyan lehet megelőzni ezt. Hogyan lehet elkerülni, hogy a világ az ukrajnai háború után még bonyolultabb legyen.
Mindez Erdoğan török elnöknek már május végén tett bejelentésére nyúlik vissza, amikor azt közölte, hogy lehetséges, hogy a török erők hamarosan újabb katonai műveletet indítanak Szírián belül – a Szíria ellen kitört háború kezdete óta immár a harmadikat – a kurd csoportok ellen, hogy azokat távolabb szorítsák a határtól, semlegesítsék az általuk jelentett veszélyt és “biztonsági zónát” hozzanak létre a török erők felügyelete alatt. Ez immár viszonylag régi terve Ankarának, ami egyszerre több célt is szolgál. Az török hadsereg által kialakított ún. “biztonsági zónák” és a Moszkva és Ankara közötti megállapodások nyomán létrejött “feszültség csökkentő zóna” mind Ankara azon tervét szolgálja, hogy a vele szövetséges milíciákat Törökországon kívül letelepítse. Ezek a szélsőséges elemek egykor a legfőbb eszköznek számítottak a szír kormány megdöntésére, de amióta ez nyilvánvalóan kudarcot vallott Ankarának szembe kellett nézni a helyzettel, hogy ezek az elemek hamarosan tömegével jelennek meg Törökországon belül. Ezt megelőzendő tehát le kellett őket foglalni a frontvonalakon. Feladatuk azonban az is, hogy a határ mentén egyre jobban megerősödő kurd szeparatista csoportok ellen harcoljanak. Nagy irónia, hogy ezek a kurd csoportok egyben Washington fő eszközei arra, hogy fenntartsa törvénytelen szíriai megszállását és tovább folytassa a szír olajkincsek kisajátítását. Mindennek eredménye a kurd csoportok, köztük a legnagyobb, az amerikaiak által összetákolt Qasad folyamatosan képlékeny helyzete, ahogy ingáznak Washington és Damaszkusz között, de folyamatosan szemben állnak Ankarával. Mindezek mellett a “biztonsági zónák” további célja, hogy egy olyan terület jöjjön létre, ahová a szír menekültek többségét, akik mostanra nagyon komoly nyomást jelentenek a török gazdaságra és az egész társadalom szövetére, vissza lehessen küldeni. Majd aztán idővel a török érdekeknek megfelelően fel lehessen használni Szírián belüli célokra.
A gond azonban a kialakult kényes egyensúllyal van, hiszen egy újabb katonai akció jó eséllyel Ukrajna után itt is közvetett háborút nyit Washington és Moszkva között, a kurdoknak pedig a török invázióval szemben megint dönteniük kell Damaszkusz és Washington között. Szintén fennáll, hogy egy újabb török katonai akciót Damaszkusz nem tűrhet el, amiben benne rejlik, hogy a török, illetve a másik oldalon a szír és orosz egységek közvetlenül, vagy helyi szövetségeseik útján szembekerülnek. Éppen emiatt nagyon bonyolult képlet miatt az újabb török invázió megállítása kulcskérdés lett. Nemcsak Damaszkusz számára – érhető okokból -, vagy Moszkvának a maga nagyon is szerteágazó és összetett viszonyával Ankarával, vagy akár Iránnak, ami Damaszkusz fő szövetségese és éppen ezért nem ülhet ölbe tett kézzel, hanem még az amerikaiaknak is. Merthogy ez az új török művelet azt jelentené, hogy Washington vagy még több csapatot vezényel ide, hogy kurd alkalmazottait megsegítse a török akció ellen, mégpedig egy olyan időszakban, amikor inkább csökkenteni akarja lekötöttségét a Közel-Keleten, vagy ezt elmulasztja és ennek hatására a kurdok ismét Damaszkusz és Moszkva felé fordulnak segítségért. Ha pedig az megvalósul, akkor az az amerikai megszállás és kiszipolyozás fenntartását ássa alá.
Átlátva a helyzetet az amerikaiak valamelyest növelték a Szírián belüli támaszpontok személyzetét és légvédelmi eszközöket telepítettek. Ennél azonban sokkal többre volt szükség. Így tehát július első hetében Lindsey Graham amerikai szenátor látogatást tett a szíriai al-Ḥasaka tartományba és Törökországba, megkísérelve a közvetítést a Qasad és a török vezetés között. Ami beszámolója szerint sikeres volt, de semmilyen egyezmény sem követte. Következésképpen a török hadművelet továbbra is a levegőben volt.
Aztán az amerikaiak számára nem várt első következmény július 18-án történt. Megállapodás jött létre a Qasad vezetése és a szír központi kormányzat között, aminek értelmében a szír hadsereg egységei bevonultak ‘Ayn ‘Īsā és ‘Ayn al-‘Arab városokba. Ezzel egy komolyabb terület Minbiğ-től ‘Ayn al-‘Arab-ig – másnéven Kobane – a török megszállás mentén gyakorlatilag visszakerült a szír állam irányítása alá. Igaz ugyan, hogy szír egységek már korábban is tartózkodtak itt, de csak nagyon korlátozott mértékben.
Units of the #SyrianArabArmy have reinforced their positions in the cities of "Ain Issa" and "Ain al-Arab".
— Ibrahim Muhammad (@IbrahimDSY1) July 18, 2022
This step comes within measures taken by the government to establish security and stability over the entire Syrian territory. pic.twitter.com/mgE63OgY2y
Nyilván nem véletlen, hogy ez a fejlemény egyetlen nappal a teheráni találkozó előtt állt be, ahol már a kezdés előtt is Szíria volt az egyik fő téma. Moszkva és Teherán együttesen tette félreérhetetlenné, hogy semmilyen komoly katonai művelet sem engedhető meg Szíriában és ez kiemelt kérdés. A kérdés az volt, hogy hogy a lehet ezt megelőzni anélkül, hogy Ankarát megalázzák. Egyrészt a török vezetést meg kellett győzni, hogy a hadművelet elfogadhatatlan, ha pedig megindul, akkor azzal szembeszállnak, másrészt mindezt egy meggyőző formába kellett önteni. A Teherán Csúcstalálkozó első napján, július 19-én Erdoğan elnök csak egy rövid találkozót kapott iráni kollégájával, Ra’īsī elnökkel, mielőtt továbbvitték ‘Alī Hāmeneī iráni legfelsőbb vezetőhöz. Ezzel világosan jelezve, hogy most a két állam az elképzelhető legmagasabb szinten egyeztet, nem formaságról van szó. Ezen a találkozón az iráni államfő világosan kijelentette, hogy a török hadműveletre nem kerülhet sor, mivel “bármilyen török hadművelet Szíriában nemcsak a terroristáknak kedvez, hanem Ankarának is káros lesz”. Ez egy nagyon diplomatikus, de félreérthetetlen jelen, hogy ezúttal még Irán is, ami eddig kerülte, hogy nyilvánosan szembeszálljon a török akciókkal, Ankara ellen foglal állást. Más szavakkal, ha valóban háborúra kerül sor és a török erők, vagy az azokat kiszolgáló milíciák összecsapnak a szír és orosz erőkkel, akkor Irán nem marad semleges. Ankara egyértelmű figyelmeztetést kapott, hogy lépjen vissza, amivel ez a mostani hazárdjáték elég nyers fogadtatásra talált úgy Washington, mint Washington ellenfelei részéről.
A megállapodás, az Ankarának adott alig burkolt ultimátum becsomagolására, hogy azt legalább időlegesen el lehessen fogadni újra előkerült és megerősítést nyert az Asztana folyamat. Ez jól mutatja milyen nagyot kellett a török vezetésnek visszalépnie. Ankara is csatlakozott a Teheráni Csúcs nyilatkozatához, ami követelte az amerikai csapatok kivonulását Szíriából. Volt azonban némi különbség a hangnemben. Míg Moszkva és Teherán a szír állam elleni törvénytelen amerikai megszállásról beszélt, amiről Irán azt mondta, hogy szembe kell szállni vele, Ankara álláspontját inkább arra alapozta, hogy “Amerika terroristákat támogat”. Amivel Erdoğan nyilván a Qasad-ra utalt, de egyben aláásta Washington fő hivatkozási alapját, mivel az mindig a terror elleni harcra hivatkozik.
Az Asztana folyamat nem kinézett sikertörténet, bár még mindig jobb eredményeket hozott a genfi folyamatnál, megadta a kellő keretrendszert. Bár nem nyert hivatalos megerősítést és Ankara azóta is állítja, hogy nem adta fel tervét, ezzel Törökország gyakorlatilag lemondott a katonai akcióról. Fontos fordulópont ez, mert nemrég Ankara nagyot változtatott hangnemén Damaszkusz irányában. Ez ettől még persze nem jelent valódi megbékélést Damaszkusz és Ankara között, sem pedig, hogy Erdoğan elnök feladta volna szíriai terveit. De egyelőre most Ankara sokkal közelebb áll Moszkvához – sőt még Teheránhoz is -, mint Washingtonhoz. Ami csak további megerősítést kapott Biden kudarcos bemutatkozásával a térségben.
A csúcstalálkozón ugyanis kidolgozták a részleteit, hogy hogyan menjen végbe a gabona és egyéb alapvető mezőgazdasági cikkek szállítása Ukrajnából Törökországon át a világpiacra, valamint megerősítést kapott a Törökországon áthaladó olajszállítás a Balkánra. Ha Erdoğan ezeket az alkukat elszalasztotta volna, megsokszorozta volna gondjait, míg a katonai akciótól semmi eredményt nem várhatott. E fontos alkuk között pedig meg egy kis törlesztés is belefért Erdoğannak.
Minden innen bomlott ki
Bár a Teheráni Csúcstalálkozó valóban egy Törökország, Oroszország és Irán közötti háromoldalú találkozó volt, nem igen volt titok, hogy az esemény súlya az orosz-iráni találkozókon van. Bizonyos értelemben a török vezetést “berendelték” és megtiltották neki Szíria további megszállását, míg egy sor dologban kedveztek is neki. Csakhogy a fő kérdés az volt, hogy Oroszország és Iran hogyan erősíti meg, vagy akár formálja újjá kapcsolatait. Főként közvetlenül azután, hogy Biden képtelen volt rendezni nehézségeit a Közel-Kelet másik fő tényezőjével, Szaúd-Arábiával. Ebben a tekintetben a Szíria kapcsán tett nyilatkozatnak volt egy üzenete, ami megmutatta, hogy a Moszkva és Teherán közti helyzet megváltozott. Mégpedig nagyon mélyen.
Amikor a két fel kijelentette, hogy nem következhet be újabb katonai művelet Szíria ellen, akkor azt hihetjük, hogy ez az üzenet Törökországnak szólt. Ami valószínűleg igaz is, de sokkal szélesebb jelentéssel bírt ennél. Merthogy az oroszok azt is kijelentették, hogy “Irán és Oroszország Szíriában közösen harcol a terrorizmus ellen”. Talán nem tűnik nagy dolognak, ám valójában ez egy nagy változás az eddigiekhez képest. Merthogy eddig Irán és Oroszország a valóságban versenytársak voltak Szíriában. Mindketten megpróbálták elnyerni Damaszkusz barátságát, de egyben a befolyást is fölötte. Oroszország mindig is a két ország közötti védelmi egyezményre és Damaszkusz hivatalos segítségkérésére alapozta álláspontját, miközben nem tulajdonított nagy jelentőséget az iráni jelenlétnek. Irán ugyanakkor fenntartotta, hogy csak tanácsadókkal – illetve néha közvetetten elismerve, hogy önkéntesek útján – van jelen Szíriában, semleges állásponton mutatva az orosz csapatok felé. Oroszország egyben nem-hivatalosan szabad utat engedett Izraelnek, hogy az kedve szerint hajtson végre légicsapásokat Szírián belül, amíg ez csak iráni állásokat érint. Vagyis Moszkvának nem vált ellenére, hogy az izraeliek megnehezítik iráni versenytársaik életét. Ez ért most véget, mivel még a két fél – még ha nagyon finoman is – felvállalta, hogy kint a terepen szövetségesek. Az üzenet egyszerre szól az amerikaiaknak és az izraelieknek. Azaz mostantól az oroszok lépéseket tesznek az izraeli támadások ellen és a Szírián belüli iráni célpontok támadása fölött sem hunynak szemet. Másrészt Oroszország segítséget fog nyújtani Kelet-Szíriában az amerikaiakat támadó irreguláris erőknek. Ez pedig egy valódi működőképes szövetség előtt nyit utat Damaszkusz, Teherán és Moszkva között.
Számos jel szerint ez a változás máris megindult. A teheráni találkozó és az ottani nyilatkozatok után szinte azonnal, július 22-én Izrael ismét agressziót követett el Damaszkusz ellen és három szír katonát gyilkolt meg. Ez kétségtelenül üzenet akart lenni, hogy Tel-Aviv nem ijedt meg. Ami azonban a fontos, hogy napokkal ezután Gantz izraeli védelmi miniszter elismerte, hogy pár hónappal korábban Oroszország már rálőtt az izraeli vadászgépekre. Amiről már akkor is beszámoltak, bár csak felszínesen. Egyben az Teheráni csúcs óta a Szíriában fokozódtak a támadások az amerikai állások ellen, amit “ismeretlen csoportok” hajtanak végre.
Láthatjuk tehát, hogy miközben Teherán és Moszkva egy sor regionális és globális kérdésben nagyon közel került egymáshoz a jövőbeli katonai szövetség lehetőségeit is próbálgatják. S itt Szíria megint kiemelt jelentőséggel bír, mert itt nincsenek is egyedül. Nemrég Kína szintén nagy beruházásokat eszközölt Szíriában, míg csatlakozott a Szíriát támogató és az izraeli támadásokat elítélő állásponthoz.
Sok szimbólum, de a lényeg az üzlet
Természetesen a Teheráni Csúcstalálkozó fő eseménye a Putyin elnök és Hāmeneī iráni legfelsőbb vezető között találkozó volt, tele szimbolikus gesztusokkal. Ezek jelezték a két fél közt gyorsan változó viszonyt. Egyik oldalról Putyin most először nyilvánosan és világosan elítélte, hogy az amerikaiak merényletet hajtottak végre Qāsem Soleymānī iráni tábornok ellen. Cserébe Hāmeneī az eddigieknél jóval nagyobb megértést mutatott az ukrajnai orosz hadművelet iránt. Eddig az iráni kormány tartózkodott attól, hogy világosan állást foglaljon, még ha világosan Moszkva felé is húzott. Most azonban Hāmeneī azt mondta, hogy ha Oroszország nem lépett volna Ukrajnában, akkor hamarosan a NATO támadott volna. Más szavakkal azt üzente, hogy mostanra mindenképpen kitört volna egy háború Ukrajnával, tehát Oroszország csak megelőző csapást hajtott végre.
Ezek az egyre forróbb barátság fontos jelei, de csak édesítettek a sokkal fontosabb gazdasági megegyezéseket. Mindkét fel egyetértett, hogy szembe kell szállni a dollár kiemelt szerepével, a kétoldalú – vagy regionális – kereskedelmi elszámolásokból pedig ki kell azt vonni. Mindez akkor, amikor a világot óriási energiaválság rázza meg és ez a két ország hatalmas erőforrás készletekkel bír, ez nagyon is fenyegetés az amerikaik számára.
A két fél aláírt egy 40 milliárd dolláros befektetési tervet a Gazprom és az iráni állami olajvállalat között, melynek értelmében az orosz fél fejlesztené az infrastruktúrát több kulcsfontosságú gázmezőn. Ami ebből a jelentős, hogy az említett mezők közt van, ami Irán és Katar közt közös lelőhely. Így tehát a partnerség így, vagy úgy kihat Katarra is. Az sem lehet véletlen, hogy a Doha és Teherán közti érintkezés megélénkült az utóbbi időben. Június 30-án Tamīm katari emír egyeztetett Ra’īsī iráni elnökkel, míg július 21-én – vagy a teheráni találkozó után közvetlenül – a két ország külügyminisztere beszélt egymással. Az utóbbi kifejezetten az iráni atomtárgyalásokhoz és a szankciók feloldásához nyújtott katari támogatásra összpontosult, de nyilván megtárgyalták a Teheráni Csúcs fő eredményeit eredményeit is. Figyelembe véve pedig, hogy Európában még mindig erősen reménykednek, hogy a katari gázszállítások legalább részben kiválthatják az oroszt, az ügy egyáltalán nem mellékes.
Az is igen fontos, hogy ugyanezen megállapodás szerint Oroszország és Irán hatalmas kedvezményeket adtak egymás beszerzéseihez, Irán pedig ajánlatot tett, hogy a Kína és Oroszország közti kereskedelem fő elosztópontja legyen. Az utóbbi fél évben Oroszország és Kína rohamléptekben igyekezett összekötni a köztük lévő kereskedelmi és energiahálózatot, ez még mindig messze van a kijelölt céltól. Ugyankkor, szintén nemrég kereskedelmi folyosó nyílt Iránon keresztül. Azaz miközben az EU és Oroszország is gyorsan igyekszik alternatív kereskedelmi partnereket találni, főként az energetika területén, hogy kapcsolataikat elvághassák, iráni közvetítéssel Oroszország most egy nagy lépést tett előre.
Számos hír szólt átfogó katonai és hadiipari együttműködésről is a két ország közt, de ha volt is ilyen, az eredmények a gazdasági sikerekhez képest biztosan másodlagosak.
Éles különbség
Itt utalhatunk vissza, hogy milyen éles különbség volt Biden közel-keleti útja közt, ami szinte már most feledésbe merült, és a Teheráni Csúcstalálkozó közt, aminek még csak most mutatkoznak meg az eredményeit.
Biden nemcsak a kulcsfontosságú szövetségeseit nem tudta meggyőzni, hogy fokozzák Európa olajellátását. Ez a kisebbik gond, mivel Szaúd-Arábia, Katar, az Emirátusok és Egyiptom is egy sor külön megállapodást köt most az európai energiaellátás biztosítására. Csak nem amerikai gyámkodás mellett. Sokkal mellbevágóbb, hogy nem tudott támogatást szerezni. Nem tudott lökést adni a “normalizálási folyamatnak”, ahogy az “Arab NATO” sem tette vonzóvá és ebből még a kezdeményező Jordánia is visszatáncolt azóta.
Ezzel szemben Putyin teheráni látogatása során mindent elért, amit akart. Javította helyzetét Szíriában. Megállított egy török akciót, még némileg közelebb is kerülve hozzá. De ami ennél fontosabb, lerakta az alapokat egy új szövetséghez, aminek Oroszország, Kína és Irán a magja.
A legfontosabb különbség, hogy miközben Biden sikertelenül akarta felrázni Amerika közel-keleti támogatóit és felsorakoztatni azokat a maga érdeke mellé, addig Putyin kiválóan megmutatta, hogy az ukrajnai háború után Oroszország elszigetelése kudarcot vallott. Nemcsak túl tudja élni a nyomást, de Moszkva még fejleszteni is képes kapcsolatait a legfontosabb területeken. Ez pedig elég komoly üzenet az egész Közel-Keletről.
S hogy mennyire fontos is ez az átalakulás, amit a két csúcstalálkozó nem is annyira okozott, mint mederbe terelt, lesz a következő heti témánk.