Április 13-án éjjel Irán választ adott az április 1-én damaszkuszi követségét és konzulátusát ért izraeli támadásra, amiben az Iráni Forradalmi Gárda néz tanácsadója és parancsnoka, köztük a veterán parancsnok Zāhedī tábornok halt meg. Teherán legalább 300 drónt és rakétát indított közvetlenül izraeli katonai célpontok ellen, saját megítélése szerint a nemzetközi jog alapján a jogos önvédelem jegyében. A bombázás ugyan korlátozott volt, ám ahhoz csatlakoztak nem-állami szereplők Libanonból, Jemenből és Irakból is.

            Ami ezután következett, az a siker mértékének megszokott szálazása és magyarázgatása, illetve, hogy egyáltalán melyik fél tekinthető győztesnek. Egyik részről Irán és szövetségesei azt állítják, hogy választ adtak és elérték céljaikat, egyszersmind kemény üzenetet adtak és még nagyobb csapást ígértek, ha bármilyen izraeli folytatás következne. A másik oldalon Tel-Aviv és az oldalán állók többsége arra mutatott rá, hogy az iráni által kilőtt rakéták messze többségét semlegesítették, gyakorlatilag nem történtek károk.

            Mostanra ezt a vitát is felülírják a nagyobb polémiák, hogy vajon Tel-Avivnak kellene válaszolnia, tud-e egyáltalán, ha igen hogyan, miközben mind a két fél gyakorlatilag önmagát kiáltotta ki győztesnek.

            Miközben sokan nagyon helyesen mutatnak rá, hogy ennél Irántól többet vártak és Teherán álláspontjában valami nincs a helyén, a részletek, mint mindig nagyon is összetettek.

Úton a válaszcsapás felé

            A múlt heti Panorama már foglalkozott a damaszkuszi iráni követség és konzulátus elleni április 1-i izraeli támadással. Akkor azt feltételeztük, hogy Irán mindenképpen válaszcsapást fog mérni erre a példátlan atrocitásra, nem is nagyon lehetett más választása, ha meg akarja őrizni tekintélyét a térségben. Csakhogy azt feltételeztük, hogy a válasz több hullámban érkezik majd. Először egy látványos erődemonstrációban egyes izraeli állások ellen a térségben, amivel kimutatják, hogy Irán visszacsapott, ám jóval később jön majd a valódi, sokkal fájdalmasabb, de kevésbé látványos valódi válassz. 

            A valódi válasz valahová a kettő közé esett egy nagy csomagban. Egy nagy látványos közvetlen csapás az izraeli pozíciók ellen magában Palesztinában, de azonnal ki is mondva, hogy ezzel a kérdést egyelőre lezárták.

            Csakhogy az ehhez a válaszhoz elvezető út legalább olyan érdekes és kellő figyelemmel sok mindenre választ ad, ami végül történt.

            Szinte azonnal az április 1-i izraeli támadás után Teherán diplomáciai akcióba kezdett, ami a teljesen előre látható eredményt hozta. Nem történt egységes elítélés az ENSZ-ben, Iránt vádolták a helyzet fokozásával, megkérdőjelezték a támadás valós részleteit, vagy akár azt, hogy ehhez Tel-Avivnak egyáltalán köze lenne. Bár Teherán kijelentette, hogy katonai választ fog adni, hacsak nem lesz határozott diplomáciai büntetés Tel-Aviv ellen, ami teljesen kiszámíthatóan nem is történt, a kérdés függőben maradt, hogy mikor és milyen formában jön majd ez a válasz.

            Érdemes tisztán látni, hogy Teheránnak nagyon nehéz kérdéseket kellett átgondolnia. A határozott katonai válasz hiánya gyengének mutatná, ezzel pedig bátorítaná, hogy az izraeliek még messzebb menjenek. Ez aláásná Irán helyzetét a térségben és a térség szereplőit arra ösztönözné, hogy ismét ellene, végül pedig fokozatosan Tel-Aviv felé forduljanak. Azon arab országok többsége, amelyek fontolgatták a normalizálást Tel-Avivval még 2023 októbere előtt, a Gáza elleni izraeli mészárlás miatt düh után befagyasztották, vagy erősen visszavágták ezt az irányt. Ezt az irányvonal azonban újabb lökést kapna, ha Irán gyengének mutatkozik, vagy nincs igazi alternatíva. Egy elhamarkodott teljes erővel indított iráni támadás az izraeli állam és katonai rendszer ellen ugyanakkor vagy sikeres, vagy csőd. Ha csődöt mond, akkor az eredmény ugyanaz, mintha nem tett volna semmit. Vagy akár még rosszabb is lehet, arra ösztönözné Tel-Avivot, hogy az indítson egy nagyarányú támadást. Ám még ha egy iráni támadás sikeres is, a mostani nemzetközi közvélemény, ami most stabilan – legalább szavakban – az izraeli katonai műveletek ellen van ismét megváltozna. Tel-Aviv lenne ismét az ártatlan áldozat, jönnének a gazdasági és politikai szankciók, vagy akár egy nagy koalíció keretében Irán közvetlen megtámadása.

            A két véglet között pedig minden szabad teret ad az értelmezéseknek és megítéléseknek, ami szinte biztosan nem ér el semmilyen célt, de kemény nyugati és régiós következményeket váltana ki.

            Következett tehát a retorikai háború, amiben – így utólag világosabb – Teherán felmérte mi a legnagyobb mértékű válasz, amit meg a Nyugat, elsősorban az USA még hajlandó megemészteni a minden nemzetközi normát megsértő valóban példátlan izraeli atrocitás után. Ennél is érdekesebb, hogy pár nagy kemény nyilatkozaton túl nem kifejezetten Teherán, vagy Tel-Aviv emlegette folyton, hogy küszöbön áll az iráni katonai válasz, hanem pont Washington. Szinte sürgette azt.

            Kifejezetten fontos, hogy április 10-én, amikor már áramlottak a jelentések, hogy Teherán nagyon hamarosan választ fog adni, a Fehér Ház kiemelte, hogy értesítették Teheránt, Washingtonnak nem volt sem köze, sem tudomása a damaszkuszi konzulátus elleni izraeli támadáshoz. Illetve, hogy bár Washington elkötelezett Tel-Aviv megsegítése iránt, úgy tűnt, mintha a Fehér Ház nyomást gyakorolna Netanyahura, hogy kezdje el oldani a feszültséget. Washington látványosan elhatárolta magát Netanyahutól, illetve a damaszkuszi támadástól. Ugyanakkor Irán fenntartotta a feszültséget, lebegtette, hogy lesz-e válaszcsapás, vagy nem, illetve ha igen, mikor.

            Április 12-én az amerikai – és katonai, stratégiai ügyekben figyelemre méltóan jól értesült – Axios weboldal amerikai tisztségviselőket idézett, akik szerint Teherán arab államokon keresztül egy közvetlen üzenetet küldött. Nem pontosították mely államok voltak ezek, de jó eséllyel öbölállamokra és Irakra kell gondolni.  Az állítólagosan közvetlen a Fehér Háznak küldött írásos üzenet azt tartalmazta, hogy az amerikaiaknak félre kell állniuk, amikor a támadás jön, így pedig az amerikai pozíciókat nem támadják majd. Az Axios cikke azt is tartalmazza, hogy az USA-nak küldött üzenet ellenére más nyugati államoknak Irán már ekkor jelezte, hogy korlátozott támadás jön, ami nem fogja az egész térséget magával rántani.

            Végül április 13-án – vagyis csak órákkal az iráni válaszcsapás előtt – Biden egy sajtótájékoztatón kérdésre válaszolva azt mondta, hogy az iráni akció “inkább előbb, mint később” jön majd.

            Több dolog is figyelemre méltó itt. Ezek a jelzések még mind az iráni csapás előtt azt bizonyítják, hogy volt valamifajta kapcsolattartás Washington és Teherán között, úgy közvetítőkön, mint bizonyos közvetlenebb csatornákon keresztül. Ami, ha Biden többi nyilatkozata igaz, hogy el akarta rettenteni Iránt, elég különös. Miért tárgyalt Washington Teheránnal, miközben általában az alapállás a gazdasági szankciókkal és katonai akciókkal való fenyegetőzés? Miért alkudozott a Fehér Ház, főként az izraeliek nevében, vagy akár azok javára, de nélkülük?

            Egyben, miért tárgyalt Irán? Miért figyelmeztette az USA-t, rajtuk keresztül pedig az izraelieket a küszöbön álló támadásról, ha azt súlyosnak szánta. Ez azt mutatná, hogy előre tudták, hogy a csapás nem lesz meglepetés, tehát vissza fogják verni. Miért ez a gesztus?

            Azt is láthatjuk, hogy az irániak jelezték, korlátozott műveletet hajtanak majd végre, nem egy teljes erejűt. Ez azért jelentős, mert a bombázás után Teherán pontosan ezt állítja, amit sokan magyarázkodásnak mutatnak egy “sikertelen akció” után.

            Végül pedig, órákkal a támadás előtt Biden világosan úgy beszélt, semmi kétsége az iráni támadás felől. Mégis, semmilyen megelőző csapást nem indított, még csak nem is fenyegetett ilyesmivel. Nyilatkozatai – főként utólag – sokkal inkább úgy hatnak, mintha siettetné a támadást egyfajta “legyünk túl rajta!” alapon.

            Ezek a szempontok együtt nagyon is egy előzetesen egyeztetett alkudozásra mutatnak az USA, Irán, egy sor arab és régiós állam, sőt akár még Tel-Aviv között is.

Ellentmondó verziók

            Bármi történt is valójában április 13. előtt, azon az estén helyi idő szerint 23:30 körül Irán megindította a Hű Ígéret Hadműveletet. Egy közvetlen csapást Irán részéről az izraeli katonai infrastruktúra ellen Palesztinában. Ehhez csatlakozott a Ḥizb Allah Libanonban, az Anṣār Allah Jemenben és több ellenálló szervezet Irakban. Érdekes azonban, hogy ezek mind kizárólag izraeli erőket támadtak. Semmi nem támadta az amerikaiakat, holott október óta az ilyen támadások kifejezetten gyakoriak az amerikai támaszpontok ellen Irakban és Szíriában, Jemen pedig gyakorlatilag háborúban áll az USA-val és szövetségeseivel.

            Röviddel az első hullám indítása után Irán bejelentette a csapást, kijelentve, hogy ez még csak az elsődleges válasz és nagyon hamarosan több is várható. A további hullámok még öt órán keresztül tartottak és ezek során összesen nagyjából 120 ballisztikus rakétát, 170 drónt és 30 manőverező rakétát lőttek ki. Ami az iráni készletekhez és gyártási kapacitáshoz képest nem kifejezetten nagy szám. A bejelentett célpontokat egy izraeli hírszerzési központ jelentette a Hermon-hegyen – arabul Ğabal aš-Šayh -, illetve a Nevatim légitámaszpont, ahonnan a damaszkuszi iráni követség elleni támadást indították. A legtöbb forrás beszámolója szerint mindezt nem a legmodernebb fegyverekkel hajtották végre, hanem döntő többségében a mostanra sokkal ismertebb Šāhed-136 drónokkal – állítólagosan ezt adták el nagy tételben Oroszországnak, hogy aztán Ukrajnában vessék be – és Šahāb-3 rakétákkal. Érdekes azonban, hogy sem az irániak, sem az izraeliek nem nagyon beszélnek a használt típusokról.

            A támadás megindulása után Netanyahu bejelentette, hogy minden eshetőségre fel vannak készülve, a támadást vissza fogják verni, a légteret lezárták, a lakosságot figyelmeztették, hogy vonuljon óvóhelyre és a kormány visszavonult a bunkerbe. Élesítették az izraeli légvédelmet, majd együtt az amerikai, brit és francia légi- és légvédelmi erőkkel szembeszálltak a célpontokkal. Jordánia szintén bevetette légierejét és az amerikaiakkal együtt az iráni rakéták és drónok egy részét lelőtték, az ekkor lezuhanó roncsok civileket sebesítettek meg. Az iráni fegyverek egy része célt ért, egy nagyobb része nem. Nem érkeztek jelentések halálos áldozatokról, sem nagyobb veszteségekről. Vasárnap reggel 7-re Palesztina, Libanon, Irak és Jordánia légtereit megnyitották és a támadás teljesen véget ért.

            Nagyjából ennyi az, amit minden fél megerősít. Csakhogy ez az elég tág leírás nagyon sok teret hagy a teljesen eltérő értelmezéseknek. A verziók arról, hogy valójában mi is történt teljesen különbözőek. Részben emiatt is sok arab forrás a közösségi médiában mindezt egy “nagy tűzijátékként” fogta fel.

            Az amerikaiak és a legtöbb nyugati fél szerint az iráni eszközök 90-95%-át lelőtték. Csak néhány érte el a Nevatim légitámaszpontot, amik csak kisebb károkat okoztak és a bázis végig működőképes maradt. Egyes izraeli állítások még messzebb mentek, melyek szerint az iráni drónok és rakéták közel felét ki sem tudták lőni, vagy magától lezuhant.

            Teherán szerint röviddel az első hullám megindítása előtt a térség arab országait tájékoztatták a támadásról, nagyrészt még annak mértékéről is, az indítás után pedig azt hivatalosan is bejelentették. A támadás közvetlen, pontos és jól megtervezett volt, elérte célját és elpusztította a célpontokat.

A sorok között

            Ezek a fent említett verziók nemcsak egymásnak mondanak ellent, de az előadók álláspontjával, szokásos viselkedésével sem egyeztethetők össze.

            Ha igaz az, hogy az iráni csapás büntető akció volt, válasz a damaszkuszi követség elleni agresszióra, akkor miért jelentették be azt azonnal a televízióban? Szokásos dolog az egy hadseregtől, hogy még azelőtt bejelenti a támadást, mielőtt a rakéták célba érnének? Még amikor az amerikaiak 2003-ban megszállták Irakot, holott akkor az iraki hadseregnek semmilyen esélye nem volt a bombázás kivédésére, nagyon hamar jöttek a bejelentések a médiában, de csakis miután a támadás megtörtént. Normális dolog az egy hadseregtől, hogy a meglepetés minden előnyét feladva maga jelenti be a támadást nemcsak egy egész régiónak, de még a célpont legközelebbi szövetségesének is? Ha Irán valóban büntetni akart, miért nem a legkifinomultabb fegyvereit alkalmazta? Miért nem csatlakozott Szíria a csapáshoz, amikor bőségesen elég oka volt? Nemcsak azért, mert az izraeli támadás Damaszkuszban történt, hanem mert azt egy sor izraeli atrocitás előzte meg. Miért nem látunk felvételeket a drónok és a rakéták kilövéséről és alig valamit az eredményekről, holott október óta különösen ez megszokott?

Ezek mind nagyon égető kérdések, bár ezekre sokkal könnyebb válaszolni, mint a másik oldalon felmerültekre.

Ha az izraeli verzió igaz, akkor hogyan lehetséges, hogy videó felvételek iráni rakétákat mutatnak, amint azok az izraeli Knesszet, vagy az al-Aqṣā mecset fölött húznak el Jeruzsálemben? Márpedig ezeket a felvételeket nyilván valódinak fogadják el, hiszen Gilad Erdan izraeli ENSZ nagykövet – korábbi belbiztonsági miniszter – ezeket használta, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsában Iránt támadta.

            Normális dolog az az izraeli légvédelemtől, hogy ellenséges rakétákat enged el Jeruzsálemig, átrepüljön a parlament fölött és egy katonai támaszpontot érjen el? Történt valaha ilyen az utóbbi három évtizedben? S nem szabad elfelejtenünk, hogy ez egy olyan támadás, amiről tudtak, be is jelentették, illetve az amerikai, francia, brit és még jordán légvédelem is besegített a semlegesítésében! Egy olyan országnak, amely állítólag a legkifinomultabb légvédelmi technológiával bír, ez több rétegű és az egész világnak sikerrel adnak el belőle. Miért volt az állítólagosan legfejlettebb, az egész világon vett légvédelemnek eleve szüksége más országoktól? Mi lett volna, ha az irániak nem jelentik be a támadást, ha meg tudták volna lépni az izraelieket, ha sokkal több és fejlettebb eszközöket vetnek be, vagy akár további felek is támadtak volna? Miért nem mutatnak az izraeliek semmit a Nevatim támaszpont kárairól, akár csak a “minimális károkról”, ha ez ennyire nevetséges volt? Miért nincs semmilyen említés a Hermon-hegyi izraeli hírszerző központról, sem arról az izraeli támaszpontról, amit a Ḥizb Allah bombázott a megszállt szír Golánon?

            Ha az iráni támadás ennyire hatástalan volt, miért akar Tel-Aviv visszavágni, miért beszél arról, hogy a visszavágást már elhatározták? Bármi is volt a támadás valódi mértéke, most bizonyosodott, ami 2023 októbere óta már sokszor felmerült. Az izraeli légvédelem áthatolható, nagyon messze van attól, amit hirdetnek róla.

            Figyelemreméltó, hogy az amerikaiak a feszültség csökkentéséről beszélnek. Nyilván elítélték az iráni akciót, de még szándék sincs Irán megbüntetésére. Nem jelentettek be gazdasági szankciót, nyoma sincs, hogy Iránt katonai válaszcsapással fenyegetnék, mint ahogy az Bush, vagy Trump idején volt szokásos. Még ennél is érdekesebb, hogy röviddel a támadás után Biden azt közölte, hogy az izraelieknek egyeztetniük kell és engedélyt kell kérniük bármilyen válaszlépés előtt, illetve azt kérte, ne vágjanak vissza. Sőt, mi még meglepőbb: “az USA egy izraeli ellentámadást Irán ellen meg fog akadályozni”. Valóban normális dolog az, hogy Washington fogja megvédeni Iránt egy izraeli támadástól? Történt ilyen valaha, főleg ezen a szinten?

A tágabb kép    

            Az iráni Hű Ígéret Hadművelet, főként annak utóélete mutatja azt, hogy mennyire megváltoztak a viszonyok a Közel-Keleten az akár egy évtizeddel korábbiakhoz képest is. A csapásmérés után Lavrov orosz külügyminiszter azonnal beszélt iráni kollégájával és megnyugtatta, hogy Oroszország az ENSZ BT-ben meg fogja védeni Iránt. Illetve akkor már a Washington Post azt taglalta, mennyire segíti Oroszország Irán légvédelmét, ami önmagában sem gyenge. A Teherán és Moszkva közti katonai és gazdasági partnerség, ami az ukrán háború óta nagyban bővült is, illetve a hasonlóan jól haladó iráni-kínai partnerség Iránt ma már sokkal befolyásosabb erővé teszi, mint amilyen egyedül volt.

            A megbékélés az Öböl országaival, főként a – szintén kínai felügyelet mellett – Szaúd-Arábiával elért egyezmény nagyban csökkentette Irán sebezhetőségét. Nagyon fontos rámutatni, hogy a Hű Ígéret Hadműveletet nem követte hivatalos elítélés az Öbölben. Épp ellenkezőleg, még bátorítás is érkezett. Holott egy évtizede még egy ilyen lépés után az öbölállamok azonnal kifejezték volna aggodalmaikat, Iránt vádolták volna a régiós háború kirobbantásával. Most azonban a jó és kölcsönösen ígéretes kilátások miatt ezek az arab államok szinte figyelembe se vették az esetet, továbbra is Washingtont erőltették, hogy érjen el tűzszünetet Gázában. Ami érthetően kellemetlen Washingtonnak, ha válaszcsapáson gondolkozna, mivel egy ilyen lépés tovább rombolna a már amúgy is nagyon terhelt viszonyon ezekkel az államokkal.

            Vannak azonban jelentős kivételek. Voltak arra vonatkozó utalások, hogy Szaúd-Arábia is elhárított a légterébe belépő iráni rakétákat, de ebből semmi nem nyert megerősítést. Ugyanakkor Jordánia hivatalosan is megerősítette, hogy részt vett az iráni rakéták lelövésében, ezzel Tel-Avivot védve. Április 17-én ‘Abd Allah jordán király azt nyilatkozta, hogy az ország biztonsága és szuverenitása mindenek felett áll, Jordánia pedig nem lesz hadszíntér egyetlen ország számára sem. Ezért segített tehát Amman az amerikaiaknak. Holott ugyanilyen megfontolásokról szó sem volt a Szíria elleni folyamatos izraeli, vagy amerikai bombázások idején.

            Ez mutatja, hogy az izraeli képződmény hosszútávú fennmaradása biztosítékának szánt normalizáló tábor mély gyökereket eresztett. Ugyanakkor az, hogy az Öbölből nem volt reakció, még az Emirátusokból sem, arra utal, hogy ennek tábornak vannak határai és jelenleg zsugorodik.

Alku Washington és Teherán között?

            Ez így együtt mind inkább arra utal, hogy bármennyire elfogadhatatlan is ez a gondolat hivatalosan mind a két oldalon, akármennyire valószínűtlenül is hangozzon, volt egy félhivatalos, hallgatólagos alku Washington és Teherán között. Ez azt tartalmazta, hogy Iránnak joga van visszavágni, joga van menteni becsületét és felmutatni valamit, de ez nem lehet valóban pusztító, nem lehetnek nagy áldozatok, bénító eredmények és semmilyen támadás nem érheti az amerikai támaszpontokat. Legalábbis ebben a körben. Ezért cserébe Tel-Avivot meggátolják egy érdemi ellenakcióban és ezzel az ügy itt le is zárul. Kérdéses pont az maradt, – ami már közvetlen tárgyalásokat és alkudozást követelt volna -, hogy ha az amerikaiak – és szövetségeseik – csatlakozhatnak-e az iráni csapás kivédéséhez.

            Mindezt nagyjából alátámasztják a támadás előtti amerikai és iráni nyilatkozatok, illetve a retorika és az álláspontok az után.

            Ha ez a feltételezés helyes, akkor az magyarázza, hogy Irán miért nem támadott sem közvetlen, sem követve amerikai állásokat, miért jelentették be a támadást, miért volt az korlátozott és miért tájékoztatták szinte az összes régiós országot. Ez egyben magyarázza azt is, hogy az amerikaiak miért tartózkodnak a visszacsapástól, sőt miért próbálják Netanyahut is visszatartani. Merthogy mind a két fél alapvetően tartotta magát az alkuhoz.

            Ez egyben azt is megmagyarázza, miért volt az izraelieknek szükségük segítségre és miért jelzik ennyire elkeseredetten, hogy vissza akarnak csapni. Merthogy őket nem vették bele az alkuba. Nem akarják elfogadni az az új helyzetet, hogy nem csaphatna le bárhol és bármikor a térségben büntetlenül, csakis az USA.

            Dé miért volt ez az alku? Mert egyszerűen ez volt mind a két fél érdeke, a kompromisszumot pedig el kellett és el is lehetett érni.

            Washington nem nagyon tud megtagadni kéréseket Tel-Avivtól, de a Gáza elleni háborút egy ideje már le akarja zárni, mivel a közvélemény egyre élesebben kritizálja azt. Mégpedig egy választási évben. Egyben ha nem lett volna alku, Irán talán egyedül lépett volna. Ez egy egész lavinát indított volna el, ami teljes háborúhoz vezet a Közel-Keleten, ami egy újabb minden erőt lekötő válságot hoz úgy, hogy még Ukrajna sincs lezárva, mindez egy választási évben , amikor ráadásul Biden helyzete nagyon is bizonytalan. Washington az is elismerte ezzel, hogy Tel-Aviv a damaszkuszi támadással most túl messzire ment és valószínűleg tényleg nem szólt előre. Tovább nincs nagyon alap, amire egy kiterjedt műveletet fel lehet építeni Irán ellen, mivel egyre közelebb kerül Oroszországhoz, az öbölállamok pedig egyértelműen nem támogatnak most egy ilyen irányvonalat. 

            Iránnak meg kellett őriznie tekintélyét, azt azonban megértette, hogy nem kényszerítheti Washingtont olyan helyzetbe, amikor nem lesz más választása, mint a háború. Nem roppanthatja meg az izraeli katonai infrastruktúrát, mert az új háborút kényszerítene ki, Washington ugyanis a közfelháborodás miatt kénytelen lenne kemény választ adni. Egy hirtelen és elsöprő támadás egyben megijesztheti szomszédait az Öbölben, akik érthetően idegesen fogadnák az ilyen erődemonstrációt. Így tehát tett egy gesztust. Megmutatta mit tudna tenni, de minthogy a cél nem a bénító csapásmérés volt, nem is mutatta be a legkifinomultabb fegyvereit, az akciót keretek között tartotta.

Taktikai sikerek

A szinte jelentéktelen katonai eredmények ellenére Irán bizonyos területeken nagy sikert ért el.

Először is megmutatta ellenfeleinek, hogy nagyon nagy károkat is tud okozni akár, miközben némileg felmérte az izraeli védelmi képességeket. Megmutatta, hogy végső esetben pusztító ellenfél tud lenni.

            Fontosabb azonban, hogy úgy tudott katonai akciót végrehajtani, hogy nem veszített diplomáciai bizalmat. Nem azért, mert nem sértett nemzetközi normákat, hanem mert értesítette szomszédait. Nem idegenítette el őket. Mindezt úgy, hogy új kihívás elé állította Tel-Avivot. Teherán most azt mondja, hogy bármilyen, akár a legkisebb támadás is az iráni érdekeltségek ellen büntetést, mégpedig nem korlátozott, hanem teljes erejű választ von maga után. Ami kellően homályos megfogalmazás. Merthogy, ebbe bele kell érteni az iráni tanácsadókat is Szíriában és Libanonban, vagy csak az iráni objektumokat?

Lesz-e második forduló?

            Tel-Aviv egyértelműen dilemma előtt áll. A csapás sokkoló volt, megtépázta az érinthetetlenség mítoszát, de nagyon messze volt attól, ami igazolna egy háborút. Amit egyesül kellene most megvívnia, hiszen az USA egyértelműen az ilyen forgatókönyv ellen van.

            Viszont nem is nagyon hagyhatja ennyiben. A legyőzhetetlenség képe sérült meg, amit ki kell javítani, máskülönben nem lesz elrettentő ereje a palesztinokkal szemben és nem lesz előrelépés a normalizálási fronton sem. Teherán pedig pont ezzel a dilemmával nyert.

            Igen, Tel-Aviv kinyilvánította, hogy vissza fog ütni Iránnak. Csakhogy most egy kisebb akció Gáza mellett nem nagyon számítana és még csak egy nagyobb iráni választ váltana ki, ami ellen kétes mennyi segítséget kapna. Ugyanakkor egy nagyobb támadásra nem feltétlenül van módja, hiszen az USA és az Öböl államai nem akarnak segíteni. Ilyen körülmények között mégis vállalni egy támadást jó eséllyel végződést kudarccal, ami még csak tovább rombolná presztízsét.

            A labda most az izraeli oldalon van. De egy még mindig lezáratlan gázai háborúval, egyre nagyobb belső elégedetlenséggel és egyre kevesebb szövetségessel az növekvő ellenállással szemben nem nagyon van kiút. Főként, mert mostanra az izraeli társadalom, az állam és Netanyahu érdekei teljesen szétváltak.