Mi is történt Iránban az utóbbi bő két hétben?

Némi háttér ehhez. Az iráni államnak ezer gazdasági gondja van immár évtizedek óta. Ennek döntő, de egyáltalán nem egyetlen forrása a millió nemzetközi szankció. A szankciók miatt Irán ugyan kereskedik a világgal – kivel jobban, kivel kevésbé és nem csak kőolajat ad el -, de a nem jut nyílt csatornákon keresztül a nemzetközi kereskedelemhez kellő valutához. Ennek eredménye, hogy ugyan minden van, de viszonylag drága, az iráni valutának pedig “szokásává vált” a magas infláció. Mindezt az állam megtanulta kijátszani, együtt élni vele, mert ez a Közel-Kelet. Mindemellett bő tíz éve nagyarányú privatizációs próbálkozások voltak a gazdaság felpörgetésére, bízva az atom-megállapodás (JCPOA) sikerében, ugyan nem teljesült, a gazdasági átállás pedig a Közel-Kelethez méltóan feles és torz lett. Mindennek eredménye, hogy bár az állam együtt él a gazdasági nehézségekkel és kreatívan megkerüli őket, van egy réteg, a kihasználja a helyzetet, nyerészkedik. Nyilván nem egyedi jelenség. Ezekből fakad, hogy ebben a kusza helyzetben az állam gazdasága, kifejezetten az iráni valuta sérülékeny.

            A bő másfél éve hivatalba került Pezeškiyān elnök kormánya igyekezett ezt a nyerészkedést visszafogni, racionalizálni a gazdaságot, lecsapolni a mocsarat, főként, hogy a felszabaduló forrásokat szociális programokra fordítsa. Ez pedig ugye, nyilván nem tetszett mindenkinek, van az a kör, ami nem szeretne leadni a nyerészkedésből. Ennek a körnek pedig számos tagja ott ül a nagypolitikában, van befolyásos barátai vannak, akik közt sokan nem szeretik a mostani elnököt. Az állam és a hivatalos álláspont pedig ott van kényelmetlen helyzetben, hogy nagyon szívesen mutogat külföldre és takargatja, hogy vannak komoly belső bajok, nem mutathat rá arra, hogy az államon belül is van komoly korrupció, mert az magába az államrendszerbe vetett bizalmat ássa alá. Márpedig ott is, az “államnak mindig igaza van”. Talán ez is ismerős lehet valahonnan.

            December 28-án kezdődött a mostani válság. Napokkal előtte óriásit zuhant az iráni valuta. Napi szinten kezdtek megugrani az alapvető cikkek árai. Ilyet is láthattunk már. Egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy idegen kezek is voltak és az újonnan visszavezetett szankciók is nagy szerepet játszottak. Ez a mostani hivatalos állami irányvonal. Ugyanígy igaz azonban, hogy azok, akik nem annyira örülnek a nyerészkedés elleni próbálkozásoknak rájátszottak erre, mert van egy vagyonos “bazáros” réteg, ami oda akart hatni a kormányzatnak. Az eredmény pedig egy pár napig tartó, teljesen békés, korlátozott, de nagyon feldúlt tiltakozáshullám volt. Az elnök fogadta is a kamarák képviselőit, születtek azonnali szociális lépések a valuta zuhanása is megállt. Majd január 8-án és 9-én este sok városban elszabadult a pokol, 20-50, néha száz fős csoportok szervezetten támadták a közintézményeket, a kórházakat, a mecseteket, a buszokat és sokszor a legbestiálisabb módon gyilkolták a rendőrőröket. Sok sztereotípia él a Közel-Keletről, de ez Iránra egyáltalán nem jellemző. Buszok és mecsetek porig égetése, vagy rendőrök lefejezése a nyílt utcán pontosan annyira idegen az iráni mindennapoktól, mint a magyar közállapotoktól.

            Ezekben a cselekedetekben a külföldi kezek teljesen nyíltan jelen voltak nagyon sok szálon, amihez elég példaként, hogy Kermānšāh városában – viszonylag közel Irakhoz – kurd szeparatisták fegyveres csoportjai voltak jelen és gyilkolásztak. Az, hogy idegen, külső kezek részt vettek ebben, azt nemcsak a helyszíni bizonyítékok mutatják, nem mindenki bízik ezekben, hanem az izraeli és amerikai hivatalos nyilatkozatok is. Az, hogy a gazdasági okokból támadt tüntetéseket, ahol nem voltak érdemi gondok és erőszak, illetve az erőszakos rombolás közt mi a kapcsolat nagyon nehéz átlátni és még nehezebb bizonyítani. Mindenkinek meg lehet a véleménye, de bizonyíthatóan bemutatni ezt közel lehetetlen. Két nap után aztán az iráni állam lekapcsolta az internetet, le tudta állítani a Starlink-en keresztül is a kapcsolatot – ami nem kis technikai eredmény – a tüntetések szinte azonnal elhaltak. Utána pedig az állam ki tudott vinni milliós tömegeket, hogy az állam mellett demonstráljanak.

            Van itt pár jelenség, amire érdemes rámutatni. Először is a tüntetések szinte első napjától óriási média hullám indult, hogy mindenhol tüntetések vannak, a rendszer összeomlik, vagy már össze is omlott. Ez főleg a közösségi médiában volt erős, de a fősodratú tömegmédia is azonnal rácsapott, tucatjával jelentek meg a hírek, videók, hogy hol vannak tüntetések. Ezeknek egy része – nem nem mind, de nagyon sok – vagy korábbi évek tüntetésein készült, vagy nem Iránban – pl Görögországban -, vagy valódi tüntetéseket mutattak, megváltoztatott hanganyaggal. Vagyis mást skandáltak az emberek, mint amit a körözött videók mutattak. Ezekben a videókban pedig élen jártak az USA-ból és Izraelből jövő “influenszerek” a százával megjelenő fiktív, de szponzorált oldalak. De ugyanígy az arab világban is megjelent ez, főleg az Öböl országaiból. Az pedig, hogy százával jelennek meg az ilyen szponzorált oldalak tele hamis videókkal és mögöttük egyből ott vannak a politikai nyilatkozatok, mint Trumptól, hogy úton a segítség, eleve több mint gyanússá teszik, hogy itt spontán jelenségről van-e szó. Nyilván nem. Ahogy az sem, hogy szinte azonnal megjelentek a magyarországi szakértők is, akik hol Venezuelából, hol Kínához, hol Ukrajnához értenek, most pedig azonnal voltak “nem újságokból származó” forrásaink és nagyon komoly helyismereteik, a nyelvtudás hiánya ellenére. Nyilván ez sem véletlen. Az a nagyobb kérdés, hogy egy spontán gazdasági válságot használtak ki, hátha bedől az állam, vagy eleve mindez egyetlen terv része volt-e.

            Mi történt az internet lekapcsolása alatt? Ez egy nagyon komoly kérdés. Az állami álláspont arra mutat rá, hogy ha mindez spontán jelenség lenne, ha valóban a nép kelt volta fel egyöntetűen az államrendszer ellen, akkor hogyan omlott össze mindez azonnal? Hiszen most nincsenek tüntetések, pont az állam mellett vannak tömegdemonstrációk. Itt pedig a hivatalos magyarázat az, hogy a rombolást végző fizetett, de kicsiny csoportok közt megszűnt a kapcsolat, elvesztették a kapcsolatot az irányítóikkal, a Starlink kapcsolat miatt pedig könnyen fel tudták fedni, hol vannak ezek a csoportok.

            Teljesen jogosan felvethető ugyanakkor, hogy az internet hiány “sötétjében” az állam erővel leverte a tüntetéseket, sortüzekkel, fegyverrel vérbe fojtotta a tüntetéseket. Ezt a verziót – kisebb-nagyobb változtatásokkal – tálalja a nyugati tömegmédia. A kettő közt nyilvánvaló ellentmondás van.      Viszont, az internet nagyjából visszatért és egyre nagyobb mértékben lehet hozzáférni forrásokhoz. Az egy dolog, hogy mit tálal az állam, de az beszédes, hogy egyetlen videó, érdemileg igazolható képsor sincs tömeges sortüzekről. Ez a mai digitális korban elképzelhetetlen, ha valóban tömeges vérbefojtásról lenne szó. Mert videók verésről vannak, utcai összecsapásokról, verekedésről vannak, de sortüzekről nincsenek. Ezzel szemben viszont rendőrök, sőt civilek bestiális kivégzéséről, akinek az életét a romboló csoportok oltották ki, tömegesen vannak. Amiket “valamely érthetetlen okból” a nyugati tömegmédia nem ad közre. Vagyis a “békés tüntetések” címke akkor is hamis, ha az állam valóban használt erőszakot.

            Még nagyobb kétséget vet fel pedig, hogy milyen tüntetések azok, amik kórházakat gyújtanak fel. Azt teljesen meg lehet érteni, én személy szerint élesen elítélem azt is, ha egy tüntetéshullám minisztériumokat, hivatalokat, rendőrőrsöket, tv székházat, bankokat gyújt fel. Sok helyen láthattunk ilyet, akár Magyarországon is az utóbbi 35 évben. De mindenki gondoljon magára! Mennyire természetes kórházakat, vagy boltokat felgyújtani? Mennyire “normális” bestiális módon elvenni rendőrök életét, meggyalázni a holttesteket? Mennyire szól ez belső elégedetlenségről? Ha itt valóban “békés tüntetésekről” van szó, hogyan lehet, hogy több száz rendőr és katona, köztük tisztek haltak meg? Ha az állam valóban fékevesztett tömegmészárlást folytatna, akkor hogyan tudna utána milliókat kivinni az utcára?

Tehát mi is történt? Egyre nagyobb mennyiségben kerülnek ki források. Mindenkit arra bátorítok, aki tud angolul, hogy nézzen utána, keressen mind a két – vagy három, vagy öt – oldalról anyagokat és alakítsa ki a véleményét, nem fogadja el kézpénznek azt, amit valaki, akár én akár más leír, vagy mond. Akit pedig igazán érdekel, a technológia sokat segít ma már, ha nincsenek perzsául tudó ismerőseink, nézzen iráni anyagok után.

A legnagyobb klisék

            Bár klisék, de fontos ezekre reagálni, mert bár klisék, mégis az összes elemző és elemzés szinte kötelező jelleggel ment végig ezeken.

1. Az iráni állam a Forradalom óta legnagyobb válságát éli!

            Nem. Egyrészt az Irakkal vívott háború sokkal nagyobb gond volt. De amióta a mostani állapotok nagyjából megszilárdultak és Irán a forradalmi ideiglenes állapotból átlépett a mostaniba, két jóval nagyobb válság volt. A 2009-es, amikor vitatható, és vitatott volt, hogy Ahmadinezsád akkori elnök törvényesen nyerte-e meg a választásokat, kitört a Zöld Mozgalom és óriási tüntetések voltak. Jóval nagyobb gondot jelentett, mert a rendszer ellenzéke maga a rendszer volt. A vitatott elnök és az állam állt szemben a korábbi miniszterelnökkel és nagyon sok kiemelt politikussal. Maga a rendszer saját belső legitimitása volt a kérdés. Nagyon vitatható, hogy egyáltalán mennyire heverte ki azt az állam. Az akkori tüntetésekről pedig vannak felvételek, hogy valóban fegyvertelen tüntetőkre rálőttek és meghaltak, vannak felvételek arról, hogy tüntetőket vertek. Márpedig a technológia csak fejlődött azóta.

            De a 2022-es Mahsa Amini tüntetések is nagyobb gondot jelentettek. Több, mint egy évig húzódott a tüntetési hullám, itt is vannak dokumentált tömegoszlatások, halálesetek. Figyelemreméltó, hogy a több mint egy évig tartó tüntetéshullám során a legvadabb állítások szerint akkor kevesebb mint 600 ember veszítette életet – csak pár rendőr, vagy rendfenntartó -, addig most az állam állítása szerint közel 2500 ember halt meg két nap alatt. Ez több, mint amennyi a június háborúban a bombázásokban életét veszítette. A Mahsa Amini tüntetések, bár az alaptörténet nem volt igaz, sokkal nagyobb gondot jelentettek. Egyrészt a társadalom egy része igenis magának érezte a fejkendő körüli vitát és valóban változást akart ebben, másrészt ott állt, hogy az állam identitásának egy nagyon alapvető pontját védte, ami mögött pont a legelkötelezettebb rétegek álltak ki. Mert az iráni társadalom egy része, nem a többsége, de egy komoly része, támogatja ezeket a szabályokat. Lemondhat-e tehát az állam egy sarokkőnek számító kérdésben a legelkötelezettebb támogatókról, hogy kedvezzen egy olyan rétegnek, ami mindenképpen ellene van a jelen államrendnek. Nyilván nem. Az eredmény pedig egy – közvetlen tapasztalat alapján – élhető kompromisszum lett, egy kimondatlan szabály, mely szerint a fejkendő rendelet maradt, de érdemben nagyon lazán van betartatva.

            Ezek sokkal nagyobb gondok voltak, amik az államrendszer lényegét érintették, és nagyon nehéz volt a külföldre mutogatni. Nem, mintha az állam szorgosan nem tette volna meg! Igaz, hogy a gazdasági bajokkal sokkal könnyebb tömegeket mozgósítani, de sokkal könnyebb a külföldre mutogatni, és könnyebb jólét intézkedésekkel leszerelni azt. Ez a mostani tehát, akármekkora valódi pusztítást is okozott, egy sokkal kezelhetőbb, alapvetően közbiztonsági gondot jelent az államnak.

2. Az iráni államot csak egy szűk réteg 10-20% támogatja.

            Semmilyen számot nem lehet elhinni ebben a kérdésben, mert semmilyen érdemi kutatást nem végeztek, nem is nagyon lehet. A legutóbbi elnökválasztás második fordulójában a részvételi arány közel 50% volt, ami nemcsak a térséghez képest magas, hanem nyugati mércével sem számít rossznak. De akik nem mentek el szavazni sem biztosan az államrend ádáz ellenségei. Főleg gazdasági, de sok más okból is van komoly elégedetlenség az állammal, vagy az éppen aktuális kormánnyal szemben. Ez teljesen igaz. De attól még, mert sokan mélyen bizalmatlanok az állammal szemben, az nem jelenti, hogy egy másik államrendszert akartnak. Megint gondoljunk Magyarországra. Vannak-e ma Magyarországon, akik nem szeretik a kormányt? Vannak-e akik, az egész politikai garnitúrát elítélik, vagy legalábbis bizalmatlanok vele szemben. Nyilván itt nem is kis számokról beszélünk. De vajon ezek az emberek szeretnék-e a teljes parlamentáris rendszer, az alkotmány, és az állam felszámolását? Mekkora támogatottsága lenne ma a királyság vagy a szocializmus visszaállításának, vagy valami teljesen új államrendnek? Nem nulla, de nyilván nem sok. A lakosság sokkal inkább ezeket a mostani viszonyokat szeretné – sokkal sokkal – jobban működő kértek között. Minden híresztelés ellenére az iráni államrendszernek mély támogatottsága van és van népképviselet.

3. Az iráni ellenzék nagyon erős, csak a fegyveres szervek tartják hatalmon a “rendszert”.

            Ez egy jóval nehezebb kérdés, mert a mostani kormányzatnak van komoly ellenzéke, ami nem ellenzéke az államrendnek. Az a fajta ellenzék pedig, ami sokszor nagyon harsányan jelenik meg a nyugati médiában két nagy törzsre bontható. A monarchistára és egy szektaként működő Mudzsáhidín nevű mozgalomra. Az utóbbi önmagában is egy óriási téma, nagyon messzire ér a kezük, de nagyon kicsiny valós támogatottsággal bírnak, tömegbázissal nem. A monarchista ellenzék többsége pedig vagy rég nyugaton él, vagy a nagyvárosok fiatalságából táplálkozik, akik nem látták a 80-as és 90-es évek nyomorát. Él bennük egy nosztalgikus kép a monarchiáról, mint nálunk sokakban a Horth, vagy Kádár rendszerről, tudomást sem véve annak árnyoldalairól. Ennek a monarchista ellenzéknek pedig csak vágyai vannak, névleges vezetője, Reza koronaherceg annyira alkalmatlan politikus, hogy nyilvánvalóan nem tudná az országot irányítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nyugaton élő monarchista réteg nem bír tömegbázissal. Bír. Viszont ők sosem fognak hazatérni Iránba, bármi történjen is. A nyugati sajtó szeret az ő szavakra építeni, mert ez az érdeke, de a magyar viszonyokat sem értené meg senki, ha csak az Amerikai Népszavára, vagy a nyugaton élő politikailag aktív elemek szavára építene. Itt sem szabad ebbe a hibába esni.

4. Egy katonai beavatkozás során a vezetők “likvidálásával” a rendszer azonnal összeomlik majd.

            Az ilyen vélemények nemcsak az iráni társadalom viszonyait nem látják tisztán, hanem az iráni állami és fegyveres szervezetek természetét sem értik. Az iráni fegyveres szervezetek mély társadalmi és ideológiai gyökerekkel bírnak, a vezetői állomány is többszörösen rétegzett. A június háború pontosan megmutatta, hogy még a parancsnokok sorának elvesztése sem jelent törést, a hadsereg nem veszti el harcképességét. Pontosan azért, mert ellentétben a legtöbb térségbeli, főként arab állammal, a hadsereg nem egy a társadalomtól elszigetelt réteg, hanem mélyen a társadalomban gyökerezik. Ha tehát az állam vezetőinek százait is veszítené el és idegen fegyveres erővel új kormányzatot is helyeznének hatalomba az eredmény polgárháború lenne. Ezek a szervezetek nagyon sokáig nem omlanának össze, pontosan az erős ideológiai bázis miatt, és azért, mert mélyen gyökereznek a társadalomban és rétegzettek. Messze messze nem mindenki támogatja ezeket a szervezeteket Iránban, de akik igen, azon sokan vannak és nagyon is elkötelezettek.

5. Bár a közösségi média posztok tele vannak az izraeli “támogatással” és a “rezsimváltás” lehet, hogy amerikai és izraeli támogatással érkezik, de ők csak fel akarják szabadítani az iráni népet. Mindez csakis az iráni nép szabadságáról szól.

            Ez az elem most mindenhol ott van a közösségi médiában és ez a monarchisták egyik leggyakrabban használt fordulata.

            Érdemes átgondolni mi is történt az utóbbi hőérzetet évtizedben Irakkal, Afganisztánnal, Líbiával, Jemennel, most pedig Szíriával, vagy az utóbbi három évben Gázával. Főleg hogy Afganisztán milyen jól sikerült, vagy hogy Szíriában egy év után is folyamatosak a mészárlások.

            Aki a fenti érvet mindezek tudatában is elhiszi, annak teljesen felesleges ezeket a sorokat olvasnia. Az egyszerűen a valósággal áll hadilábon.

Mi várható? Hogyan tovább?

            Minden jel szerint a helyzet ismét egy katonai összecsapás felé tart. Irán láthatóan ezzel számol. Az egyre nagyobb amerikai erőkoncentráció a térségben szintén ezt mutatja. Pár dolog azonban jelzés értékű. Az amerikai felvonulás gócpontja most nem az Öböl, hanem egy Jordánia keleti részén lévő légitámaszpont. Vagyis az öbölállamok az Emirátusokat leszámítva nem lelkesednek a háborúért. A múlt hét közepén egyszer már nagyon közel volt a háború kirobbanása és a hírek szerint akkor nagyon erős szaúdi és katari nyomásgyakorlás volt, hogy Washington ne indítson háborút.

            Az is teljesen világos, hogy Netanyahu nem akar felhagyni a háborúval és újabb frontokat, háborút akar nyitni. Ezt a feladatot pedig döntően az amerikaiaknak kell elvégezniük. Amerika viszont nem engedhet meg egy hosszú háborút, mert ehhez sem a belső támogatottsága, sem a gazdasági háttere nincs meg. Az is fontos jelzés, hogy bár naponta érkeznek hírek az újabb és újabb Közel-Keletre vezényelt repülőkről és flottáról, nincsenek hírek komolyabb szárazföldi átcsoportosításokról. Ez pedig nem invázió felé mutat.

            Érdemes összehasonlítani a helyzetet az Irak elleni megszállással. Mind 1991-ben, mint 2003-ban hatalmas média felhajtás mellett, egy jól megalapozott, bár nem bizonyított, ürügy alapján széles koalícióval és a térség államainak többsége támogatásával indult meg Washington. Amerikán belül pedig nem volt érdemi kritika, hogy a támadás jogos-e. Iraknak pedig nem voltak érdemi támogatói. Ma Amerika a briteken és a franciákon, csak a saját maguk által felfegyverzett izraeliekre számíthatnak, a térségben szinten minden állam ellenzi a háborút és Irán mögött olyan komoly támogatók vannak, mint Oroszország, Kína és Pakisztán. Akik katonailag szinte biztosan nem fognak fellépni, de nagyon hasznos segítséget tudnak nyújtani.

            A legvalószínűbb tehát, hogy valamilyen újabb mondvacsinált ok alapján hamarosan újabb amerikai-izraeli csapás következik, ami Hāmeneī ajatollahot, Pezeškiyān elnököt és a katonai vezetés nagy részét fogja célozni, talán sikerrel. Itt nyilván a venezuelai forgatókönyv a cél, az vezető kiiktatása és az új vezetés megrettentése, hogy egy együttműködő, behódoló kormányzat maradjon az ország élén. Ezzel elkerülik a hosszas háborút és jól mutat a médiában. A mindenhez értő szakértők pedig ismét felmagasztalják majd Trumpot.

            Még ha ez az akció sikerrel is jár, a vezetőket viszonylag hamar helyettesítik. Ez nem fogja az államgépezet összeomlását hozni. Ahogy a katonai vezetők elvesztése bizonyítottan nem okozza az iráni katonai erők összeomlását. Irán pedig ígéretet tett, hogy háború esetén nem fog meghátrálni, minden amerikai támaszpont a térségben célpont lesz, amit pedig Tel-Aviv ellen meg tud tenni, azt meg fogja. Vagyis pontosan azt ígéri, amit Washington el akar kerülni, egy hosszú háborút, amiből nem lehet majd könnyű kompromisszummal kilépni. Merthogy Teheránban pontosan látják, az ilyen kísérletek egyre csak sűrűsödni fognak, ha nem szorítják vissza az amerikaiakat most. Ha kitör a háború, az ugyan nagyon káros, a társadalom viszont olyan, hogy sokkal jobban össze fog kapaszkodni, a belső feszültségek csökkennek. Ennek minden jele megvolt a 12 napos háború alatt. Az pedig szintén elgondolkoztatja majd Washingtont, hogy a kínai és orosz fegyverszállítás folyamatos most Iránba, nem tudhatják biztosan milyen eszközöket adtak át az irániaknak és mit fognak még egy elhúzódó háború esetén.

            Ha tehát a háború elkerülhető, az azért lesz, mert Trumpnak ez már nem fér bele. Túl kevés ideje van és nagy a túl kockázat. A következő hetek tehát kritikusak lesznek.

            Ha pedig valakit valóban érdekel mit is járt be Irán az utóbbi 50 évben érdemes megnéznie az alábbi gyűjteményt.

            Több mint 5 órányi riport anyag ugyanattól az amerikai TV-től nem kis munka, de ha valaki rászánja magát három dologra érdemes odafigyelni. Arra, hogy az amerikai média 40 éve ugyanazokat a kliséket és kérdéseket hajtogatja a legkisebb szégyenérzet nélkül, hogy eddig sem volt igaz az állítás. Arra, hogy az iráni átlagember és kiskatona az Irak elleni háború után közvetlenül ‘90-ben sem az irakiban látta az ellenséget, hanem pontosan tudta, hogy Amerika okozza a nehézségeit. Végül pedig hogy milyen képet mutatott az utcakép 1980-ban és milyet most. Ha bárki ma elmegy Iránba láthatja a különbséget. Mégpedig a legkeményebb szankciók alatt. Ami ennek az államrendszernek a sikere, bármi következik is.