Idén július 5-én ünnepelte Algéria 58. függetlenségi napját, ami kivételesen fontos és nagystílűen ünnepelt volt, dacára a jelenlegi koronavírus válságnak. ‘Abd al-Mağīd Tabbūn elnök és Sa‘īd Šanqrīḥa vezérkari főnök mind a ketten kivették a részüket az ünneplésből és a megemlékezésekből, mutatva, hogy ők a Bū Ṭaflīqa évtizedek utáni még mindig nem stabil új kormányzat fő arcai.
Algériában még mindig ugyananaz a mozgalom szervez tüntetéseket, amelyik az előző vezetés bukását okozta, s ennek csak a korona miatti egészségügyi szabályok jelentenek gátat. A legjobb szándékok mellett is járvány megállítására az terjed, sőt még fel is gyorsult az utóbbi hetekben. Ez máris széleskörű kritikát váltott ki ‘Abd ar-Raḥmān ibn Bū Zīd egészségügyi miniszterrel szemben, akinek komolyan meg is ingott a széke, ám a kormány mállása lehet nem áll meg itt.
Bár az egészségügyi rendszabályokkal indokolják, az új alkotmány megalkotása és az arról való népszavazás, holott ez Tabbūn elnök legalapvetőbb választási ígérte volt, határozatlan időre a járvány utáni időszakra csúszott. Ami az algír emberek javának pont úgy hangzik, hogy “soha napjára”. Az elnök június 13-án tartotta első nagy interjúját az állami sajtóval, melyben kifejtette nézeteit a helyi ügyektől a régiós kérdésekig, de ez keveseket győzött meg.
Neki, pont mint magának az államnak is a mostani zord körülmények és a líbiai szintű fenyegető regionális válságok közepette nagyon is szüksége volt valamire, ami egyesíti a nemzetet és felrázza a közvéleményt. Az idei függetlenség napi ünneplés pont ezt a szerepet tudta betölteni. Merthogy a legfontosabb vendégek két nappal korábban, július 3-án érkeztek.
Ki volt Bū Ziyān sejk?
Még 2011-et írtak, amikor ‘Alī Farīd bil-Qāḍī algír történész és kutató először jelentette be, hogy a párizsi Az Ember Múzeumában (Musée de l’Homme – antropológiai múzeum) kiállított koponyák valójában az algír Bū Ziyān sejk és társainak a maradványai. Bū Ziyān sejk 1849-ben vezetett egy felkelést és ellenállási harcot a franciák ellen, alig két évvel a híres ‘Abd al-Qādir emír fegyverletétele után. A felkelés eredetileg a durva francia adóztatás ellen tört ki, de hamar szabályos háborúvá alakult. Bū Ziyān magát kikiáltotta a Mahdī-nak, az iszlámban megígért az idők végezetén eljövő megváltónak. Az ilyesmi nem voltak kifejezetten ritka Észak-Afrikában, s a leghíresebb ilyen eset az 1881-ben kitört szudáni mozgalom, mely rövid időre független államot is épített. Az ilyen kinyilatkozás Bū Ziyānt helyi törzsi vezetőből nemzeti vezetővé emelte, bár a felkelés csak saját területére, a Biskra melletti fallal jól védett az-Za‘āṭiša oázis környékére korlátozódott, ahol hónapokig kitartott, míg a franciák le tudták győzni.
A franciák, főként parancsnokuk Emile Herbillion tábornok dühe olyan nagy volt, hogy az oázist a földdel tették egyelőre és sosem épült újjá. Ám Bū Ziyān és társai sorsa a legvisszataszítóbb, mivel bár élve sikerült elfogni őket, azonnal kivégzőosztag elé állították őket, majd fejeiket levágták és körbehordozták a vidéken a lakosság elrettentésére, hogy az soha nem merjen többé ellenállni. Algéria folyamatos térdre kényszerítését akarták ezzel könnyebbé tenni, mely 1849-ben még egyáltalán nem volt végleges. Bū Ziyān és társai maradványait aztán, miután Algériát hivatalosan Franciaország részévé nyilvánították, hadizsákmányként szállították át Franciaországba. Ezek a horrorisztikus részletek a középkori háborúk brutalitását idézik és a franciák barbársága jeleként sokáig emlékeztek rá. Merthogy a felkelés letörésekor nemcsak Bū Ziyānt, de egész családja, köztük 15 éves fia is ugyanerre a sorsra jutott.
Ezeket a koponyákat később kitömött állatok mellett közszemlére tették az antropológia bemutatására az említett párizsi múzeumban. Összességében 170 évet kellett várniuk a hazatérésre. A francia hatóságokkal folytatott hosszú viták után, bár az ügy már közel volt a megoldáshoz és 2017-ben is nagy botrány volt, a hazatérés csak most jött el. Ezek azok a mártírok, akik az idei függetlenség napra hazatérhetnek. A Mártírok terén ravatalozták fel őket a fővárosban, majd később itt is temették el őket Algéria legnagyobb nemzeti hősei között. Összesen 24 mártír került vissza, de minden becslés szerint ez csak töredéke a még mindig francia kézen őrzött maradványoknak.
Hosszú folyamat
Az állami televíziónak persze paradicsomi napja volt és mindent meg is tett a nemzeti érzés hangolására, az érzelmek pedig érthetően a magasba hágtak. Ahogy az egyik mártír leszármazottja mondta: “Halott voltam és visszatértem az életbe”. S nyilván, az algír vezetők mindent megtettek, hogy ezt a kártyát immár sokadszor kijátszhassák, mégpedig nagyon hatásosan. Tabbūn egyenesen úgy fogalmazott a France 24-nek: “több fél-bocsánatkérésünk volt már. A következő lépés kívánkozik… várjuk”.
Macron már választási kampánya során új kapcsolatokát ígért a korábbi gyarmatokkal és 2018-ban kész volt kiegyezni Algériával a jószándék jeleként. A cselekedeiket elismerni még mindig vonakodó francia hatóságoknak volt köszönhető, hogy az ügy eddig húzódott. Bár igen nehéz elképzelni, hogy más hasonló esetekben ne követte volna sűrű bocsánatkérés hadifoglyok fejeinek múzeumi kiállítását.
Macronnak némiképp egyszerűbb ilyen gesztusokat tennie, hiszen ő az első francia elnök, aki már az algír függetlenség után született, de sokaknak egy teljes bocsánatkérés a megszállásért még mindig túl korai. Ugyanakkor nagy szükség lenne rá, mert az utóbbi években megélénkült francia katonai mozgás a Száhel-övezetben sokakban ébreszt nagyon sötét emlékeket.
Nemcsak Algériáról szól
Nem tűnt úgy, hogy a gesztusnak nagy visszhangja lesz Algérián kívül, bár a részletek érthetően sokakat sokkoltak és együttérzést váltottak ki Algéria iránt. Főleg annak tudatában, hogy az algírok milyen elkötelezettek voltak mindig is számos közös arab ügy mellett, mint amilyen Palesztina kérdése is. Ám kiderült, hogy nem minden most visszaszolgáltatott mártír volt algír. Egy koponya, a sokáig csak 5942-es kiállítási tárgyként ismert darab egy bizonyos Mūsā ibn al-Ḥasan al-Madanī ad-Darqāwī maradványa volt. Ő egyiptomi volt Dumyāṭ városából, aki Algériába költözött, tekintélyes támogatottsággal bíró ismert vallástudós, majd Bū Ziyān sejk egyik közeli társa lett. Az elsők között végezték ki és fejezték le a franciák, majd az ő fejét is közszemlére tették, mielőtt Franciaországba szállították volna.
Bár idővel szinten teljesen feledésbe merült Egyiptomban, még alapvetően Algériában is, visszatérése új kötelékeket fon. Egy új, közös fenyegetés árnyékában Líbiában ez egy komoly emlékeztető azokra az időkre, amikor a modern arab államok és lakóit közti határok még messze nem voltak ilyen merevek és számos küzdelem közös ügy volt. S ez még csak nem is az egyetlen ilyen példa.
A franciákkal szembeni algír ellenállás talán legnagyobb neve ‘Abd al-Qādir Muhī ad-Dīn emír volt. Számos győzelem és a franciák által megszegett békekötés után végül veszített és le kellett tennie a fegyvert. Bár szabad utat ígértek neki Egyiptomba, csak hosszú franciaországi börtöévek után engedték Szíriába távozni. Élete fennmaradó részét Damaszkuszban töltötte. Később aztán komoly inspirációt jelentett az 1925-27-es drúz felkelésnek, amit Szíriában mint Nagy Szír Forradalmat ismernek. Ezt is a franciák ellen vívták és itt a franciáknak ismét meg kellett tanulniuk az arab ellenállás leckéit. Pont mint ‘Abd al-Qādir, a szír forradalmat vezető Sulṭān al-Aṭraš is hamar rájött annak fontosságára, hogy ne csak a saját közössége, területe népéhez szóljon, ezzel pedig a nemzeti mozgalom igazi előfutárai lettek.
Ilyen emlékek tudatában nem lehet meglepő, hogy a szírek és az egyiptomiak kiváltképp aktívan támogatták a marokkói és algír függetlenségi háborúkat. Cserébe pedig ezek az államok is kivették a részüket 1973-ban a közös arab katonai erőfeszítésekből.
Manapság, amikor az arab nemzeti érzés évtizedek óta a megmélyebben van, nagyban köszönhetően az ún. “Arab Tavasznak”, amikor egyes arab államok tettek a legtöbbet más arab kormányok megdöntéséért, az ilyen emlékeknek nagyon fontos szerepük van. Külön visszhangjuk van a jövő számára, bár furcsa mód sehol sem igazán építenek ezekre az emlékekre.
Nem gyógyuló sebek
Nyilván mindennek a katonai parádénak ünneplésnek, amivel ezeket a mártírokat eltemették sok köze van a mai algír belpolitikához. A folyamatos bírósági tárgyalások mellett a Bū Ṭaflīqa korszak “régi gárdája” olyan szimbólikus embereivel szemben, mint ‘Abd al-Malik Sallāl, vagy Aḥmad Ūyaḥyā volt miniszterelnökök, az ilyen nemzeti gesztusok mind annak a folyamatnak a részei, ami stabilizálni akarja Tabbūn elnököt egy új, a korábbi “korrupt” rendszerrel szakító vezetőként. Ezek azok a témák, amik valóban össze is tudják rántani a nemzetet, legalábbis egy adott szintig. Tabbūnnak nagyon is kellenek ezek a gesztusok, ahogy a koronajárvány minden intézkedés ellenére terjed, még fel is gyorsult a nyár folyamán; beavatkozást igénylő gondok jelentkeznek Líbiában, amiknek súlyos kihatásai lehetnek Algériára, a járvány miatt bizonytalan ideig elhalasztották az új alkotmányról tartandó népszavazást, és a mostani vezetés sosem tudta meggyőzni az előzőt megbuktató mozgalmat, hiszen a tüntetések még mindig zajlanak. Ebben a helyzetben Tabbūnnak nagyon is természetes módon szüksége van az ilyen nagy gesztusokra, hogy nemzeti vezető szerepében tűnhessen fel. Hiba lenne azonban ennek az esetnek a jelentőségét egyszerű politikai trükként leírni.
A gyarmatosítást annak minden kevéssé ismert pusztító következményével együtt a múlt részeként szokás Nyugaton a szőnyeg alá söpörni. Mintha csak a történelem egy szelete lenne, ami illik továbblépni mostmár. De kevés olyan hely van, ahol a nemzeti tudatba annyira beleégtek volna a múlt emlékei, mint Algériában, ahol a himnusznak még ma is részei a következő sorok:
“Ó Franciaország, ez az elszámolás napja! Állj készen, fogadd a válaszunk!”
Algéria kész megszállottja lett Franciaországnak, még az észak-afrikai országok között is kirívóan, amiknek mind megvannak a maguk rossz emlékei, de végül sokkal jobb körülmények között szabadultak meg a franciáktól. Ha bárki elmegy a Muğāhid Nemzeti Múzeumba Algírban, az elég félelmetes betekintőt kaphat abba, hogy mennyire beleégett a francia gyarmatosítás az algír néplélekbe. Nyilván ennek mindig megvolt a politikai haszna, ahogy minden egyes új elnök megmutathatta nemzeti elkötelezettségét. Ám amikor azt látjuk, hogy még ma is vannak hősi halottaktól származó tetemek, amiket névtelen kiállítási tárgyként kezelnek francia múzeumokban, akkor az elég hátborzongató jele, hogy ez még mindig nem a múlt. Sokan még Észak-Afrikában is előszeretettel űznek gúnyt az algírokból, mint akik leragadtak a múltban és nem tudnak továbblépni. Ám ilyen időnként felbukkanó adalékokkal, és hogy Franciaország még ma sem kész bocsánatot kérni a háborús bűnökért mindez némileg érthető.
Algéria pedig még csak nem is az egyetlen hely, ahol a gyarmatosításnak és a megszállásnak nagyon is fájó emlékei vannak. A Közel-Kelet számos részén az ilyen emlékek nagyon is elevenek, ahogy a török és az amerikai illegális megszállás egyre nő Szíriában, vagy éppen Irakban. Azokban a pusztító gazdasági szankciókban pedig, mint a mostani Cézár Törvény Szíria ellen, nincsen semmi új számos arab ország számára. Azok fájdalmasan ismerősek.
Nem szabad elfelejteni, hogy az utolsó arab országok csak 1971-ben nyerték el függetlenségüket, vagyis még messze a mi korunkban. Ezek az Öböl államai voltak, amik mára a leggyorsabban fejlődő arab államok és pont nekik vannak a legjobb kapcsolataik a Nyugattal. Tekintve, hogy függetlenségükért sosem kellett megküzdeniük, sosem szorultak rá, hogy átalakítsák vele a kapcsolataikat, nem meglepő, hogy a szakadék egyre csak nő az arab világon belül.