Az iraki politika belső folyamatai, bár mindig is érzékeny dolgok és egy iraki kormány sincs irigylésre méltó helyzetben, kifejezetten feszültté váltak az utóbbi hetekben. ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī kormánya, ami már eleve az iraki politikai csoportok kemény versenyének eredménye és alkué a belháború megelőzésére, és aminek már eleve nagyon óvatosan kellett viselkednie tiszteletben tartva minden oldal igényeit, hirtelen három dolog miatt is igen kényes helyzetbe került. A Bahreini Csúcstól, mely előrevetítette a palesztin államisággal való teljes leszámoltást, a Perzsa-öbölben elhatalmasodó válság miatt, majd végül egy belső ügytől. Rejtélyes robbanások, vagy támadások értek számos iraki katonai bázist az utóbbi időben. Mindezek az ügyek, főként a legutolsó a kormányt és az államot is egyaránt válaszút elé állítják, hogy vagy az összeütközést választja a Nyugattal, kiváltképp az USA-val, még ha csak politikai szinten is, vagy a helyzet elmérgesedését megakadályozandó csöndben maradt, mely végső soron aláássa magát az államot. Ezek mind nehéz választások és eddig minden iraki kormány 2003 után, főként Ḥaydar al-‘Abādī miniszterelnöksége óta azon volt, hogy kényszerhelyzetbe hozza az amerikaiakat és megpróbálja távozásra bírni őket, mindezt azonban a színfalak mögött, hogy a nyílt szembeállás megelőzhető legyen. Aztán hirtelen megtörtént az elképzelhetetlen, méghozzá még lenyűgözőbb válaszlépéssel tarkítva.
Az iraki kormány 2019 augusztus 18-án elrendelte minden koalíciós, és különösen amerikai – polgári, katonai, vagy akár drón – gép számára, hogy minden műveletet függesszenek fel, máskülönben ellenséges repülőnek tekintik és eszerint bánnak majd vele. Tudván, hogy mostanra az iraki hadsereg saját kezében is – vagyis távol minden amerikai rahatástól – nagyon is hathatós légvédelmi eszközök vannak, ez távolról sem egy olcsó fenyegetés. Hihetetlen módon azonban az amerikaiak nemcsak, hogy nem a szokásosan arrogáns módjukon válaszoltak erre, de mindenki meglepetésére békésen együttműködtek. Az iraki kormány e példát lépésének oka három – mostanra már négy – támadás volt iraki katonai létesítmények ellen eleddig igen rejtélyes erők által. A legtisztázatlanabb rész, hogy Washington magára vette az egyik támaszpont megtámadását, állítva, hogy hibás felderítés és emberi hiba játszott döntő szerepet e súlyos hibában. E beismerés tisztázatlan oldala, hogy addig az iraki források nem az amerikaiakat, hanem Izraelt vádolta a támadásokkal. Így hat úgy tűnne, hogy Washington valami olyan vett a nevére, amihez valójában nem sok köze volt. Vagy mégis?
Valaki mostanra valóban csapást mért négy iraki támaszpontra, legutoljára augusztus 21-én, vagyis a teljes amerikaiaknak szóló légtérzár után. De vajon ki lehetett? Akár az amerikaiak, akár az izraeliek, mi lehetett a céljuk? Ha pedig Izrael áll ezek mögött, akkor miért ilyen óvatos Bagdad, hogy ezt nyilvánosságra hozza, míg másrészről mit tett Bagdad, hogy ilyen figyelmet érdemeljen? Mindez mostanra ‘Abd al-Mahdīt immár megoldhatatlan helyzetbe hozta, ahol az ellenségeinek száma messze meghaladja a barátaiét, a legveszélyesebbek pedig nem feltétlenül külföldiek.
Harapófogóban
Ha van kifejezés, ami pontosan leírja nemcsak magát ‘Abd al-Mahdīt, de a kormányát, politikai bázisát és magát Irakot is, a kétségtelenül az a szó, hogy harapófogóban. A kormány a különböző marakodó síi csoportok harapófogójában van, amik szinten mind az egykor minden maga alá gyűrő – és még mindig erős – Iraki Da‘wa Párt túlélő utódai, melyek közül sok az al-Ḥašd aš-Ša‘abī-ból (Népi Mozgósítás) és annak Dā‘š felett aratott győzelmeiből kovácsoltak tőkét, de épp így a szunni csoportok és Irbil egyre növekvő szeparatista igényeinek harapófogójában is, mely utóbbi már nyíltan utat enged Izraelnek, hogy beszüremkedjen Irakba. Ez az összecsapás jelentkezik a térségbeli helyzetben is, ahogy mindenki külső támogatókat von be és Irakot egyre veszélyesebb módon tépik darabokra a külső erők felé hajló pártok, lett légyenek azok szírek, törökök, szaúdiak, irániak, vagy amerikaiak. Ez a veszélyes megosztottság már egyszer jelentkezett a Dā‘iš előretörésében, melyet most úgy tűnik leküzdenek és itt lenne az ideje a régi sebek begyógyításának. Ám ahogy a térségben dúló hidegháború kezd elszabadulni, mindkét oldal igyekszik stratégiai pontokat szerezni a maga számára. Minthogy Irak sokat veszített régi erejéből, sok térségbeli hatalom leplezetlenül átlép Bagdad fölött a másik oldal lépéseit keresztezendő. Így aztán ‘Abd al-Mahdī-nak nemcsak a iraki belpolitikában kell megküzdenie a helyéért, de a nemzetközi színterén is.
Amint már áprilisban jeleztük, a legutóbbi iraki választások – bár végre egész békések és átláthatóak – nagyon kiélezettek voltak a három legerősebb síi csoport között, melyek egykor mind a Da‘wa Párt részei voltak. Ḥaydar al-‘Abādī, aki 2014-től volt miniszterelnök és a Dā‘iš elleni harcot végig vezette talán nem egy kifejezetten karizmatikus vezető, mégis van komoly háttere, szinte az egész ország felszabadításával szerzett népszerűséget és ő áll legközelebb Irak legnagyobb vallási méltóságához, as-Sīstānī nagyajatollahhoz. Akik azonban a leginkább keresik a nagyajatollah kegyét, azok Hādī al-Āmirī és Abū Mahdī al-Muhandis, az al-Ḥašd aš-Ša‘abī vezetői. Nagyon népszerűek és óriási befolyásuk van az ország legszervezettebb fegyveres erején keresztül, de legalább ennyire félnek is tőlük sokan, akik lenézik a síi túlsúlyt. A két vezetőt legalább ennyire súlytja múltja, hiszen egykor Irán oldalán harcoltak a saját országuk ellen, amit még ma is nehéz megemészteni, Bagdad és Teherán jelenlegi közelsége ellenére is. Muqatadā aṣ-Ṣadr ajatollah örökölhetett ugyan óriási befolyást igen ismert apja után, és ott van mögötte a családja közvetlen támogatóiból toborzott Mahdī Hadsereg, de nagyon megszenved, hogy magát alkalmas politikai és vallási vezetőnek mutassa ás-Sīstānī nagyajatollahhal szemben. Ez legújabban arra vezette őt, hogy távolodójon, és hazáját is távolítsa az iráni befolyástól és ezért Riyádnál keresett támogatást. Még csak rontja a helyzetet, hogy Nūrī al-Mālikī ismét keményen dolgozik azon, hogy újraépítse magát, mióta a Da‘wa Párt újraválasztotta főtitkárnak. Tekintve, hogy mostanra a párt gyakorlatilag szétesett külónböző frakciókra ez inkább csak egy szimbólikus fordulat, de mutatja al-Mālikī ambícióját, hogy visszatérjen arra a színpadra, amiről annyira csúfosan távozott Moszul eleste után. Ebben a harapófogóban választottak egy mostanra már párton kívüli embert, ‘Ādil ‘Abd al-Mahdīt miniszterelnöknek, hogy vezesse ki az országot a válságból, kezdje meg Irak újraépítését a háború évei után, és végre ismét jusson oda vissza az ország, hogy a külföldi csapatok elhagyják azt.
Ez már önmagában sem könnyű feladat, mikor az állam alapvető pillérei és a legalapvetőbb nemzeti érzés ingott meg, de a pártok e feltűnő belharcában, ami oly tökéletesen adja vissza az országra nehezedő külső nyomásokat, mindez egy óriási kihívás. Egyrészt rábírni a külföldi csapatokat, hogy hagyják el az országot és így ne adjanak semmi okot a további fegyveres ellenállásra senkinek alapvetően fontos, de egyelőre a legtöbb, amit Bagdad remélhet, hogy el tud kerülni egy nyílt háborút Washington és Teherán között. A dolog csak összetettebb attól, hogy az alapvető biztonsági és gazdasági megfontolások Irakot a Szíriával és Iránnal való nagyobb együttműködésre kell vezessék, amit valóban nagyon szeretnének a legbefolyásosabb katonai és politikai csoportok, ám nehéz ezt úgy megcsinálni, hogy az amerikaiaknak még mindig ekkora befolyásuk van az országban. S minthogy az iraki gazdaság nagyon is függ az olajeladástól, így alapvető kérdés ‘Abd al-Mahdīnak, hogy elkerülje az Irán esetében látott szankciókat.
Ennek eléréséért ‘Abd al-Mahdī egy kettős játékba kezdett. Az térség viszonylatában megpróbál egy középutat keresni, s míg nem sérti egyik oldal érdekét sem, igyekszik utat találni Jordánia és Egyiptom felé. E stratégia belső oldala, hogy próbálja növelni a központi hatalom erejét, amit aztán majd egy nap átadhat valakinek, és ezért igyekszik visszafogni az al-Ḥašd aš-Ša‘abī-t. E cél érdekében megpróbálja azt beolvasztani az Iraki Fegyveres Erőkbe, ami véget vetne ennek az önjáró katonai erőnek, ezzel pedig visszafogná legerősebb politikai riválisai befolyását. Pont azon riválisokét, akik a legcsalódottabbak voltak a választások utáni politikai alkuktól, majd aztán Iránnal kéz a kézben saját külpolitikát kezdtek folytatni. E szándék mentén július 1-én kormányrendeletet adott ki a miniszterelnök a beolvasztásról, melyet legalábbis eddig szinte mindenki figyelmen kívül hagyott. Bár az irány nagyon is helyes az iraki állam szempontjából, túl messzire nem mehet, az húr túlfeszítése meg akár katonai puccs hoz is vezethet, míg az al-Ḥašd aš-Ša‘abī megtörése – amihez nincs is meg neki a megfelelő eszközök – óriási biztonsági kockázat, hiszen a Dā‘iš meg nem szívódott fel teljesen.
Az belső stabilitás eléréséért Bagdad egy óvatos középutat választott Teherán és Washington között, egyik oldalt sem felpiszkálva, de mindkét oldalnak szívességet téve. Ami egy nyerő stratégia is lenne, ha a körülmények megengednék ennek kiaknázását. Az egyik legjobb példa erre ‘Abd al-Mahdī azon lépése, hogy megpróbálta elérni az iráni szakciók alóli amerikai felmentés meghosszabbítását, mindkét oldalt egyszerre téve boldoggá. Ebben az ajánlatban Irak továbbra is vásárolhatna iráni olajat és el is adhatna a világpiacon – segítve ezzel Iránt -, ám ebben az 53 milliárd dolláros befektetési és fejlesztési tervben egy hatalmas szeletet adna az Exxon-nak, boldoggá téve az amerikaiakat. Bár Bagdad tagadta, hogy a kttő közt lenne közvetlen kapcsolat, a gyakorlati eredmény mégiscsak az lett volna, hogy Irak részben iráni olajat árult volna egy amerikai cégen keresztül, cserébe áramért és mezőgazdasági cikkekért egyik oldalon, illetve infrastruktúrális fejlesztésért és tőkeinjekcióért a másikon. Ez idéális helyzet is lenne Bagdadnak, ha a két oldal épp nem a konfliktus felé rohanna.
Teherán túl közel van
Az Irakra nehezedő iráni befolyásnak, mely mostanra az egész országban mindenhol érezhető, nemcsak a vezető iráni tisztviselők rendszeres látogatásaiban, megvan a maga jó oldala. Senkinek nem szabad lebecsülnie Irán szerepét a Dā‘iš legyőzésében 2014-et követően, sem pedig azt a szerepet, amit Irán ma is játszik, nemcsak az Iraki Fegyveres Erők, de úgyszintén az iraki gazdaság segítésében is. Most, hogy Teherán százazföldi úton is próbál eljutni Szíriához és Libanonhoz, a megújuló kereskedelem sokat dobna az iraki gazdaságon is. Ez nagyon is kedvező Bagdad számára, messze túl a nyilvánvaló biztonsági és stratégiai megfontolásokon. Bár az határátkelő, melyet nemrég főként iráni egységek újítottak fel és bővítettek ki, kész működésbe lépni, a megnyitót bizonytalan időre elhalasztották az ún. Szíria Demokratikus Erők (al-Quwwāt as-Sūriyya ad-Dīmuqrāṭiyya – Qasad) tiltakozása miatt a szír oldalon. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a lépést Washington tiltotta le, de feltűnő, hogy Bagdadnak milyen kevés szava van az ügyben.
Az érem másik oldala, hogy Teheránnak ez a befolyás bizony igen drága is lehet. Az elégedetlenség Teherán – feltűnően a Pāsdārān – részéről ‘Abd al-Mahdī felé arra vezetheti, hogy közvetlenül az al-Ḥašd aš-Ša‘abī-val dolgozzon együtt. Ez egyre sürgetőbb is most, ahogy a térségben nő a verseny Washington és Teherán között. Azért, hogy állasokat szerezzen az USA-val és Izraellel szemben, de egyben Törökország ellen is Szíriában és Libanonban a támogatás – vagy legalábbis a zavartalan átjutás – Irak részéről igen lényeges. Könnyű belátni miért. Sok vita zajlik arról, hogy mennyire képes Irán lezárni a Hozmuzi-szőröstül egy esetleges háború idején, arról azonban csak rotkán esik szó, hogy mennyire képes Irán oldácsapni az amerikai erőknek Irakban, ha csak közvetetten is. Ami a jelen helyzetben biztos vereség lenne Trump számára a következő választásokon. Az kevéssé fontos Irán számára, hogy mi lesz Irakban a belső folyamatok tekintetében, hiszen a befektetések jól haladnak és az iraki társadalom azon része, ami pozitívan tekint Iránra képviselni tud bármilyen gazdasági érdeket. Irán számára Irak vetületében az a legfontosabb, hogy egyben tartsa, ezzel pedig ne legyen felvonási terület semmilyen ellene irányuló agressziónak, illetve folyosó legyen Szíriába, Szírián át pedig a Földközi-tengerhez. Az már csak hasznos plusz, hogy egyben további önkéntesek toborzóterülete is lehet, hiszen mára az al-Ḥašd aš-Ša‘abī magában is nagyon hatákony harcoló erő, ami még jól jöhet későbbi összecsapásokban.
Ez a képlet tökéletesen illeszkedik az iráni modellbe és nem feltétlenül jelent összeütközést a központi államirányítassal, hiszen ezt a modellt használták Libanonban is, ahol a Ḥizb Allah ugyan állam az államban és hadsereg a hadsereg mellett, de jól együtt tud működni a központi kormánnyal. Mármint ha erre megfelelőek a körülmények. Ám Libanon mindig inkább a különböző államalkotó egységek – legalábbis a jó időkben – működő mozaikja volt és nagyon korlátozott – főként rossz – tapasztalata volt az erős központi államhatalommal. Irakban, de ebben a tekintetben Szíriában is, az erős államnak van hagyománya, s korántsem véletlen, hogy most Damaszkusz is próbálja leépíteni a legtöbb helyileg toborzott egységet, hogy aztán a központi hadseregbe olvassza őket. Ugyanakkor e látszólag végtelen támogatás áz iraki társadalom legfanatikusabb részének, épp azt az államhatalmat ássa alá, ami már amúgy is küszködik. Mi több, ennek a modellnek megvannak a maga biztonsági kockázatai Bagdad számára, mely igen keserű lecke a Dā‘iš után, hiszen az iráni jelenlétet az iraki társadalom nagyon komoly része nagyon nehezen emészti meg, pont az, amelyik még emlékszik a ‘80-as évekre. Az al-Ḥašd aš-Ša‘abī hosszú pórázra eresztése nem csak azért veszélyes, mert az országot esetleg belesodorja egy nemkívánt háborúba, mi több, talán ő maga robbantja is ki, hanem mert a társadalom egy részét esetleg nyílt lázadásba kergeti.
Egy igen kelletlen együttműködés
Bagdad másik alapvető problémája most az amerikai jelenlét, ami épp ugyanennyire vált ki gyűlöletet és fegyveres ellenállást, hiszen nagyon sokan szívesen harcolnának az amerikaiak ellen és állnának bosszút a megszállasért. Ez egy nagyon is sürgető ügy az iraki kormánynak, hiszen az önjáró amerikai erők épp úgy beleránthatják az országot konfliktusokba, amik elől amúgy kitérne. Nem is feltétlenül csak Iránnal szemben, de például a Qasad számára is Irakon folyik keresztül a támogatás. Ez nemcsak azért gond Bagdadnak, mert Damaszkusz folyamatosan panaszkodik, hanem a mert az iraki állam legalapvetőbb érdeke, hogy a Szíria helyreállítsa ellenőrzését a határ mentén, ezzel pedig elvágja az esetleges fegyveresek szabad mozgását az amúgy is puskaporos al-Anbār tartományba. Míg Irak a legkevésbé bizonytalanságot lát szívesen a szír határ mentén, a határátkelők megnyitása és a kereskedelem újrakezdése pont, hogy nagyon is üdvös volna. De amíg az amerikaiak folyton beavatkoznak, amint azt a határátkelő kérdésénél láthattuk, addig mindezt nagyon nehéz elérni. 2003 óta minden iraki kormány keményen dolgozott az amerikaiak kivonulásán, amit csak formálisan sikerült elérni 2011-ben, amikor az egész térség merült egy átlalános válságba. Az amerikai csapatok újbóli megjelenése épp olyan gondterhelt, mint volt 2011 előtt, hiszen a Dā‘iš elleni háborúban sok bosszúszomj keletkezett ellenük. Széles körben osztott vélekedések szerint nagyban hozzájárultak a terrorszervezet kiterjedéséhez – mely Szíria esetében igazolást is nyert – és nekik róható fel az ország felszabadításának elhúzódása, mivel számos esetben az iraki állásokat lőtték.
Eleve a kezdetektől súlyosan terhelt volt Trump és ‘Abd al-Mahdī viszonya, akinek a fő feladata épp a központi államigazgatás újraépítése és a hatalom visszaállítása volt. Az iraki minsizterelnök még új volt a hivatalában – 2018 októberében foglalta azt el -, amikor Trump hirtelen látogatást tett az Irakban állomásozó amerikai csapatoknál azév de ember végén. Mindezt azonban anélkül tette, hogy bármilyen iraki állami méltósággal találkozott volna, sőt állítólag még csak nem is értesítették őket minderről előre. Ez egy állam szuverenitásának olyan szintű megsértése, hogy ez már akkor majdnem ‘Abd al-Mahdī bukását hozta. Itt pedig nem egyszerű diplomáciai bakiról van szó, ami amúgy is annyira jellemzi Trumpot, hiszen már a választási kampány során és azután is rendszeresen hangoztatta, hogy “elveszi az olajat”. Néhány ilyen beszédben pedig teljesen nyíltan trágárkodott az iraki “szuverenitásról”, mintha az egyáltalán nem is létezne. Mármost igen nehéz működőképes kapcsolatot építeni egy állammal, mely pont azt az államvezetés veszi semmibe, ami épp önmaga újraépítésén küzd. E tekintetben pedig ‘Abd al-Mahdīnak nemcsak arról nagyon nehéz meggyőzni az iraki lakosságot, hogy ő egy komolyan vehető vezető, de arról is, hogy az amerikaiakban ne az állam ellen áskálódó megszállókat lássák.
Trumpnak és csapatának nyíltan ellenséges viselkedése a jelen iraki kormány legközelebbi szövetségeseivel szemben még ennél is nagyobb probléma, hiszen ez folyamatosan feladja a labdát ‘Abd al-Mahdīnak mennyi hatalomra tud szert tenni, miközben ez aláássa minden szándékát a fanatikusok visszafogására, a ókor az egész térségben magasra csapnak az Amerika-ellenes érzületek. Nemcsak az gond, hogy konfrontálódik Iránnal, de ott van az “évszázad alkuja”, amikor Bagdadnak nem volt más választása, minthogy ellene menjen. Ugyanez történt, amikor Washington kitalálta egy nemzetközi koalíció létrehozását a Perzsa-öböl hajózásának biztosítására bevonva ebbe Izraelt is, ami annyira vérlázító volt, hogy Bagdad kénytelen volt tiltakozni és elutasítani azt.
‘Abd al-Mahdī valóban nincs irigylésre méltó helyzetben, amikor az amerikaiak – legalábbis Trump – nyíltan sértegetik – bár nem személy szerint -, épp ahogy az öböl vezetőit is, ami miatt a szaúdiakon nevet az egész arab világ. Mégis, ha elmozdulna a másik irányba és iráni támogatást keresne, ők sem sokkal nagylelkűbbek vele, hiszen számos alkalommal az irániak úgy látogatták meg az országot, hogy as-Sīstānī nagyajatollahhal vagy más vallási méltósággal találkoztak, de a miniszterelnökkel nem. Így aztán egy nagyon vékony mezsgyén keres menedéket, szivességeket téve mindkét oldalnak és folyamatosan egyeztetve mindkét féllel, minél fogva égés semleges közvetítő szerepét igyekszik játszani, aki segít megoldani a főbb gondokat. Ez azonban nem az, amit az a irakiak java kíván ‘Abd al-Mahdītól, akármerre is húzzanak.
A pofonok meg csak jöttek
Vagyis ‘Abd al-Majdī már eleve vékony jégen sétált, hiszen sokan – több iraki, mint külföldi – már a távozását szerették volna látni. Világos jelei voltak annak, hogy a két legmegterhelőbb “barát”, Irán és az USA nem igazán veszi őt komolyan. Miközben ő lehető legkevésbé keresi az összeütközést. De egyre nyíltan pofonok lesztek el repkedni Bagdad felé, jelezve, hogy a régiós válság kezd elszabadulni és Irak igen könnyen harctérré válhat, ami ‘Abd al-Mahdī legnagyobb félelme volt a kezdetektől fogva.
Az első nagy botrány 2019 július közepén robbant, amikor egy elfogott beszélgetés került napvilágra az iraki hadsereg al-Anbār tartományi műveleteinek parancsnoka és CIA ügynökök között. Ez felfedte, hogy együttműködtek az al-Ḥašd aš-Ša‘abī ellen, illetve hogy az amerikaiak a Népi Mozgósítás állásairóo és katonai bázisokon lévő képességeiről kiterjedt adatgyűjtést végez. Márpedig ezek a támaszpontok az iraki hadsereghez tartoznak. Az eredmény számos vezető tiszt leváltása lett, pont azon az embereké, akiknek a Népi Mozgósítás beolvadását kellett volna felügyelniük a hadseregbe, majd pedig egy átfogó vizsgálat indult az Iraki Biztonsági Tanácsban magának a miniszterelnöknek a vezetésével. Az ügyet még csak súlyosbította az a félelem, hogy az amerikaiak valójában katonai puccsot készítenének elő – ami az irániaktól sokkal várhatóbb volt -, mire számos politikai csoport az amerikaiakkal valö minden kapcsolat azonnali megszakítását és kiutasításukát követelte.
Az ügy még ki sem hűlt, amikor július 19-én hatalmas robbanás rázta meg az Āmirlī katonai támaszpontot Irak északi részén, ami az al-Ḥašd aš-Ša‘abī közismert állása. Állítólagosan két iráni halt meg, de a magyarázatok ide-oda cikáztak, hogy vajon egy drón találta-e el a támaszpontot, belűl történt robbanás egy földi támadás után, vagy a szakszerűtlen tárolás okozta az incidenst. Újabb feladata akadt tehát az Iraki Biztonsági Tanácsnak. Ezt egy újabb, hasonló eset követte július 26-án az Ašraf támaszponton Diyālā tartományban, ami állítólag 40 ember életét követelte, akiknek a többsége a Pāsdārān Jeruzsálem Brigádjaihoz tartozott. Bár az iraki vezetők egyre csak hallgattak, a legtöbb tanú egyetértett, hogy a támadást egy felségjelzés nélküli vadászgép hajtotta végre. Aztán augusztus 14-én egy újabb hasonló támadás történt az aṣ-Ṣaqr bázison, az iraki fővárostól délre. ‘Abd al-Mahdī a helyszínt meglátogatva a hivatalos vonalat erőltette, hogy ezt nem vadászgép okozta, hanem a szakszerűtlen tárolás. Ám a legtöbb ember Izraelt sejtette e rejtélyes támadások mögött, főleg a legutóbbi esetében. Ezekben a napokban épp Ukrajnában járva Netanyahu egy közvetlen újságírói kérdésre azt sejtette, hogy Tel-Aviv valóban iráni támaszpontokat támad, bár az iraki támadásokat közvetlenül nem ismerte el. Ez nem egy könnyen kizárható lehetőség, hiszen az izraeli erők rendszeresen követnek el hasonló atrocitásokat Szíriában, szintén az ottani állam szuverenitásának teljes figyelmen kívül hagyásával.
Az Iraki Biztonsági Tanács még vizsgálódik, de kétséges mennyire hitte el ‘Abd al-Majdī a hivatalos magyarázatot, amit pár nappal korábban még ő is hangoztatott, hiszen elrendelte minden amerikai repülés azonnali leállítását, hogy csak a hivatala külön parancsával működhetnek egyedi esetekben. Vagyis a saját személyes engedélyével. Meglepő módon az amérikaiak minden aggály nélkül együttműködtek, azaz megértették, hogy ezúttal az üzenet véresen komoly, s ha most nem viselkednek helyesen, akkor lehet ‘Abd al-Mahdī már nem fog tudni megakadályozni egy visszacsapást. A várt hatás azonban, az események lecsillapodása nem következett be, hiszen augusztus 21-én egy újabb támadás történt, ezúttal a Balad támaszponton, északon, ami szintén a Népi Mozgósításhoz tartozik.
Az al-Ḥašd aš-Ša‘abī vezetősége egyértelműen nem volt elégedett a kormánnyal, mert augusztus 21-én Abū Mahdī l-Muhandis nyilatkozatot adott ki az amerikaiakat és az izraelieket vádolva a támadásokkal. Aḥmad al-Asadī, az al-Ḥašd aš-Ša‘abī-hoz tartozó Nemzeti Támogatás Tömörülésének (Tağammu‘ as-Sanad al-Waṭanī – Tasaw) elnöke egyenesen azt mondta, hogy Izraelnek ezt a lépését hadüzenetként kell értékelni. Ezeket a vádakat támasztotta alá Karīm ‘Alīwī értékelése, az Iraki Biztonsági Tanács tagja, ugyanaz a személy még júliusban a kémkedési vádat megfogalmazta, aki azt mondta, hogy a bizonyítékok alapján Izrael áll mind a négy támadás mögött és Tel-Aviv megpróbálja megölni az al-Ḥašd aš-Ša‘abī vezetőit. said that this step by Israel should be understood as a war declaration. Ezúttal azonban, ellentétben az iraki miniszterelnök pár nappal korábbi határozatára, Washington most azonnal reagált tagadva a vádakat és bármilyen amerikai érintettséget.
Kérdések és lehetőségek
Sok lehetséges magyarázata van az eseményeknek, ám mind komoly kérdéseket vet fel. Ha az amerikaiak álltak az összes támadás mögött, vagy csak besegítettek az izraelieknek, akkor az pont jól összecseng a júliusi botránnyal. Nem feltétlenül azzal, hogy valóban katonai puccsra készülnének, de azzal igen, hogy nagyütemben gyűjtenek adatokat az al-Ḥašd aš-Ša‘abī állásairól. Tekintve, hogy az amerikaiak érzékeny helyzetbe kerültek Szíriában, ahol most kezdeniük kell valamit egy lehetséges külöbön álló török hadművelettel a Qasad ellen, alapvető fontosságú, hogy az utánpótlás Jordániából Irakon keresztül Szíriába zavartalan legyen. Ennek érdekében lekötni az al-Ḥašd aš-Ša‘abī-t raktaütésszerű támadásokkal nagyon is logikus feltételezés.
Ez felveti azt a kérdést, hogy ha az izraeliek valóban érintettek, akkor ezt miért csinálják. Miért provokálják Iránt és szövetségeseit ezekkel a szemtelen támadásokkal? A magyarázat elég egyszerű, hiszen hamarosan új választások jönnek Izraelben, mivel Netanyahu nem tudott új kormányzat alakítani az idei előző választások után. Most, hogy ténylegesen meg is válasszák, nagyon nagy szüksége van arra, hogy élezze a feszültséget, ami által ismét hatékony vezetőként tűnhet fel. Ugyanaz az trükk ami egy időben Gázával működött most talán bejön Szíriával és Irakkal, azt a látszatot keltve, hogy Irán ellen küzd. De ez egyben a bimbózó kapcsolatokat is szolgálja az öböllel, főként, hogy a szakadék Abū Zabī és Rijád közt tovább nő és így tér nyílik Tel-Aviv számára.
Irán érdekes módon igen hallgatag az ügyben, de azt már nehezebb megfejteni miért akarja eltussolni az ügyet az iraki kormány is. Amit egyre kevésbé képes megtenni minden egyes új atrocitással. Ez a legérdekesebb kérdés. Az egyik lehetséges magyarázat ‘Abd al-Mahdī politikájában keresendő, ami meg akarja őrizni az egyensúlyt a két tábor között. Nyíltan megvádolni az amerikaiakat a támadásokkal, vagy ami meg rosszabb, bűnrészességgel izraeli atrocitásokban mindenképpen összecsapáshoz vezetnének Washingtonnal. Ebből a helyzetből pedig elérni egy nyugodt amerikai kivonulást a belátható jövőben közel lehetetlen. Következésképp ez meg is pecsételné a sorsát. Ha pedig az amerikaiak tényleg katonai puccson dolgoztak, akkor egy ilyen lépés után a puccs előkészületei csak felgyorsulnának. Ám egy ilyen lépés túlságosan is a riválisok kezére játszana az al-Ḥašd aš-Ša‘abī élén, hiszen egy hivatalos elismerés zöld lámpát jelentene a válaszcsapásra. Aztán mindenki azt kérdezné miért nem történt ez meg hamarabb.
Bárhogy is, az iraki kormány nagyon is aggasztó helyzetben van, mert egy közvetítőkön keresztüli háború kezd kirajzolódni. ‘Abd al-Mahdī kezében égbekiáltóan kevés lap van, hiszen sem Washingtonban, sem Teheránban nem bízhat túlságosan, míg a mindekettővel fenntartott jó viszony alapvető érdek. Következésképpen akármilyen belső erő mozdulhat ellene, vagy azért, hogy összecsapásba hajszolja, vagy csak hogy egyszerűen leváltsa.