A nemzetközi szalagcímeket egy ideje Venezuela és a francia tunetetések uralják. Még a Közel-Kelet tekintetében is a hírek Algériára figyelnek – ahogy mi is tettük az előző héten -, vagy Palesztina sorsát és a szélesebb iráni-öböl küzdelmet, különösen a varsói csúcs fényében. E fejleményeknek, és viszonylagos állóhelyzetnek a terepen Szíria kezd kicsúszni a nemzetközi érdeklődésből. Ehéten azonban történt valami, ami talán kicsinek tűnhet, mégis könnyen vízválasztónak bizonyulhat. 2011 óta először, amikor is sok arab ország megszakította hivatalos kapcsolatait Damaszkusszal a szír tagságot pedig az Arab Ligában felfüggesztették a kitört háború miatt, most március 6-án szír delegáció vett részt az Arab Parlament ammani ülésén. Ennek a találkozónak valószínűleg kicsiny súlya van, hiszen főként a palesztin kérdésre és Jeruzsálem helyzetének arabközi megítélésére szorítkozott. E kérdés sorsa pedig nagyon is kétséges, hiszen Varsóban számos öböl diplomata kifejezte, hogy Palesztina másodlagos az Irán elleni küzdelemhez képest. Másképpen szólva a szaúdi-emirátusi-bahreini tábort sokkal kevésbé érdekli Palesztina, mint egy Irán elleni háború, és hogy ehhez támogatást találjon. Tekintve, hogy ezek az anyagilag legjobb helyzetben lévő országok és ők élvezik a legjobb kapcsolatot is a Nyugattal – ahogy Izraellel is, bár eleddig nem-hivatalos formában – ez a megatartás máris nagyon sötét jövőt fest Palesztina számára. Tekintve Szíria nagyon szoros, már-már életbe vágó kapcsolatát Iránnal, a szír delegáció jelenléte ezen keveset változtathat ezen a folyamaton. De vajon akkor ez jelentéktelen? Ha az, akkor miért lett Szíria meghívva? Ehéten a Szíria körüli megváltozott helyzettel fogunk foglalkozni, hiszen az utóbbi jó hat hónapban két teljesen ellentétes folyamat érvényesül. Míg a legtöbb arab és számos európai állam kész kiegyezni a szír kormánnyal, addig az USA és a vezető európai államok – egy rövid megbékélési kísérlet után – igyekeznek növelni a nyomást Damaszkuszon. Merre tart tehát most mindez?
Amikor minden változni kezdett
Jelenleg a szíriai helyzet sokak számára mind katonailag, mind politikailag egy befagyott konfliktusnak látszik, mely talán csak nemzetközi megegyezésre vár, hogy hogyan is záruljon. Ez azonban csak egy éve volt az általános vélekedés, amikor az ügy sokkal összetettebb volt. 2018 februárjában a szír hadsereg előtt, bár legtöbb addig nyílt frontját megszilárdította, még mindig súlyos harcok álltak. A főváros számos déli és keleti negyede még terrorista ellenőzés alatt állt, mely közül a legjelentősebb a hírhedt al-Ġūṭa volt. Ez az a hely, ahol két nagyobb vegyi támadással is a szír kormányt vádolták. Eggyel 2013-ban és egy másodikkal a terület felszabadításának hajnalán, 2018-ban. Míg az elsőről mára teljesen világos, hogy egy nagy megtévesztés volt, a másodikról máris bebizonyosodott, hogy a nyugati források teljesen hamisan közvetítették róla és hírül adott támadás semmilyen formában nem történt meg. Bár a legtöbb nyugati forrás mire ez kiderült megpróbálta megtekerni az eredeti verziót, miszerint csak a felkelőknek tulajdonított klórtámadás nem történt meg ezekben a negyedekben, így próbálva menteni az ellenzék megítélésén. Az egész ügyet már az elejétől sokkal kritikusabban kellett volna megítélni, hiszem már 2013-as felvételek bizonyították, hogy a civilek lakta negyedeket uraló terrorista csoportok arra tanítják be a gyerekeket, hogy hogyan játszanak el egy vegyi támadást. Ám minden ezt megállítani akaró kísérlet ellenére 2018 április 13-ra minden Damaszkusz körüli negyedet felszabadítottak
A következő nagy lépés a dél felszabadítása volt, azaz Dar‘ā és Qunayṭira tartományok terroristák által megszállt részei, ahol ezek a csoportok komoly támogatást élveztek Jordánia és Izrael részéről a háború évei során. Az szír hadsereg hadművelete azonban gyorsnak és döntőnek bizonyult, és 2018 júliusára a kormány bejelentette ezen területek felszabadulását. Valójában a hadművelet annyira gyorsan zajlott le, hogy sokan joggal feltételezték egy előzetes nemzetközi, esetleg orosz-amerikai-izraeli megállapodást, mely szerint ezek a zárványok nem már nem menthetőek. Akár így történt, akár nem, 2018 végére a legtöbb terrorista, aki el tudott érni megegyezést a kormánnyal Idlib tartományba húzódott, és immár csak négy nyitott ügy maradt a szír kormány előtt az ország teljes felszabadításának útjában. Nem számítva persze az évtizedek óta izraeli megszállás alatt álló al-Qunayṭira tartományt. Idlib tartomány, ahová szinten minden olyan terrorista szervezet húzódott, aki korábban az ország különböző részeit uralta, ám az elvonulásért cserébe szabad utat kaphatott a szír kormánytól. Azóta már egymást kezdték lemészárolni, bár rendszeresen hajtanak végre támadásokat Ḥamā északi része ellen. Mind katonai állások, mind civilek ellen. Ugyanakkor ez a helyzet talán a legösszetettebb, hiszen a terület egy részét megszálló török csapatok és velük szövetséges milicisták tartják. Következésképpen a helyzet most egy orosz-török-iráni-szír megállapodásra vár. Ám ahhoz, hogy ez megtörténhessen, Ankara előbb a kurd fenyegetés megszűnését szeretné látni.
A második nagy probléma Damaszkusz számára az a terület, amit nagyjából az Eufrátesztől északra fekvő területeknek hívhatunk, és amit a YPG – gyakorlatilag a PKK – miliciái tartanak felügyelet alatt. Hivatalosan ők a Szír Demokratikus Erők (SDF, arabul Qasd) zászlaja alatt küzdenek a Dā‘iš elpusztításáért, ám a valóságban ők maguk az eszköz az illegális amerikai és francia jelenlét elérésére több tucat katonai tábor formájában. Bár az amerikaiak tökéletesen tudják, hogy a YPG, az SDF döntő összetevője maga a PKK, amit még az amerikai kormány is terrorista szervezetként tart nyílván. Így hát egyáltalán nem meglepő, tekintve az Ankara és a kurd szeparatisták közti régóta húzódó harcot, hogy Törökország addig nem akarja elhagyni a terepet, amíg ezzel a fenyegetéssel valaki le nem számol. Akár az SDF elpusztításával, akár úgy, hogy a szírek átveszik a területet és lefegyverzik ezeket a csoportokat. A képet csak tovább színezi a tény, hogy ezen a hatalmas területen belűl olyan stratégiai pontok fekszenek, mint Qāmišlī városa, melyeket a szír hadsereg ellenőriz és ellenőrzött is végig a háború folyamán. Damaszkusz csendben támogatta e helyi kurd csoportokat, hogy azok védjék meg a helyi lakosságot a Dā‘iš és hasonlók által jelentett pokoltól. Most, hogy a törökök Szírián belül állnak, és hagyományos kapcsolat áll fent a törökországi kurd szeparatisták és a szír erők között, Damaszkusznak nem sietős lefegyverezni ezeket az erőket. Hiszen ők még ütőkártya lehetnek Ankara ellenében. A kurd fegyveresek általában véve a fáradhatatlan amerikai támogátásra voksoltak, de amióta Trump bejelentette az amerikai erők kivonását a térségből 2018 decemberében, immár át kell gondolniuk a jövőjüket. Vagy megegyezeésre jutnak a Damaszkusszal és egy általános lefegyvezés után ezek a területek visszátérnek oda, ahová tartoznak, szír ellenőrzés alá, vagy török katonai agresszióval kell szembenézniük. Eleddig, mind Manbiğ esetében 2018 december végén, a kurdok mégha habozva is, de az első lehetőség mellett döntenek. Így tehát Idlib és az északi részek sorsa erősen összenőtt, és komolyabb nemzetközi megegyezése két ígényel. Főképp az említett kurd kérdés, de Idlib talán még ennél is fontosabb. Közismert, hogy a Szíriában harcoló terroristák java nem szír származású, sokuk pedig egyenesen EU-s állampolgár. Amikor egy nap Idlib tartomány felszabadul, ezek az egyének elmennek, s jelenleg az egyetlen kiút Törökország. Márpedig Ankara, igen érthető módon, nem szeretne átvenni több tízezer radikálist, így aztán addig igyekszik elodázni ezt amíg csak lehet. Legalább addig, amíg egy megegyezést nem tud elérni az EU-val, hogy hol is fognak ezek az elemek kikötni. Ugyanakkor mindkét esetben, ha félre tudjuk tenni a helybéli szírek tengernyi szenvedését, akik terrorista megszállás alatt élnek, az idő egyértelműen Damaszkusznak dolgozik.
A harmadik probléma Damaszkusz számára a még mindig létező Dā‘iš a keleti sivatagban és az iraki határ mentén, de ez immár teljesen egyértelműen idő kérdése. Mára a szervezet nemcsak korábbi hatalmas bevételeinek javát, de a bejutási lehetőségeket is elvesztette, amin keresztül újoncokhoz juthatna. A negyedik kérdés az at-Tanaf bázis ügye a szír-iraki-jordán hármashatár közelében, melyet az amerikaiak törvénytelenül tartanak megszállva. Ez egy komoly gond Damaszkusz számára, de egyelőre úgy tűnik a szír hadsereg stabilan elreteszelte, nem engedve ki innen a radikális csoportokat.
Összességében, amíg még egy éve is az ország jelentős részeit tartották terroristák a markukban, addig 2018 végére már csak Idlib és a kurdok által ellenőrzött vidékek jelentettek igázán komoly gondot Damaszkusznak. Nem számítva az állandó izraeli agressziót. E két kérdés nemzetközi rendezést igényel, hiszen bár Damaszkusz számára nem lenne lehetetlen ezek felszabadítása, de az ár nyolc hosszú év után már nagyon is számít. Nem is annyira a nemzetközi megítélés, hogy a háborút ne egy vérfürdővel zárják, de a magas veszteségek szír oldalon, mind a hadsereg, mind a civil lakosság szintjén. Ugyanakkor senkinek sem szabad semmi kételye legyen, hogy a szír hadsereg továbbra is eltökélt az ország minden miliméterének felszabadítása mellett. Amint azt Baššār al-Asad elnök nyilvánvalóvá is tette legutóbbi beszédében, 2019 február 17-én.
A diplomáciai váltás
Ezek az átalakulások a terepen változást igényeltek diplomáciai téren is. Az USA és az EU államai megengedhetik maguknak, hogy karanténban tartsák a szír kormányt és úgy tegyenek, mintha az nem is létezne, de a térségbeli, és főként áz arab államok ezt egész egyszerűen nem tehetik meg. Azok az arab államok, melyek megszakították Damaszkusszal a kapcsolataikat és támogatták a Szíria ellen folytatott háborút bele kell nyugodjanak valami fajta egyezségbe. Nem is annyira magáért Szíriáért, hanem mert Damaszkusznak sok barátja van az arabközi szervezetekben az Arab Ligától az Arab Parlamentig. Most, hogy a helyzet változik kint a terepen, ézek az országok aktívabbak, hogy rendezzék a kérdést. A fő tényező, ami lépést sürgetett valószínűleg Trump bejelentése volt az amerikai kivonulásról. Mert ha az amerikaiak végül, akkor a kérdés eldőlt és Szíria megnyerte a háborút.
2018 december 16-án a szudáni elnök, ‘Umar al-Bašīr hirtelen Damaszkuszba látogatott. Amint a két fél általános biztonsági és gazdasági kérdéseket vitatott meg, vagyis semmi kézzel
foghatót, felmerült a kérdés, hogy mi áll emögött. Bár ezt a látogatást hamarosan követte egy hasonló az iraki elnök részéről, az jóval kevésbé volt meglepő, hiszen Bagdad szilárdan Damaszkusz mellett állt e vészterhes években. Ám al-Bašīr látogatása jóval komolyabb, hiszen sem komoly súrlódás, sem komoly szövetség nem áll fenn a két fél között. Sem a két ország, sem a két elnök személyes szintjén. Ami éppenséggel kiváló parlamenterré al-Bašīrt, hogy közvetítsen egy üzenetet. Az igazi kérdés az voltam hogy vajon ki küldhette az üzenetet, hiszen annak tartalma egyértelmű. Ha Damaszkusz kész engedményeket tenni, főként gazdasági fronton, akkor az öböl államok készek elásni a csatabárdot. Az üzenet vagy Katartól, vagy Szaúd-Arábiától jöhetett, hisznek mindkettőnek komoly érdekeltségeik vannak Szudánban. Ám tekintve a szoros katari-török kapcsolatot, és azt, hogy Ankara Iránon és Oroszországon keresztül is küldhet üzenetet Rijád a valósznűbb feladó. Ami hamar be is igazolódott. Az arabközi kapcsolatok még mindig mozgásban vannak és összetettek, ám szinte azonnal a látogatás után tüntetések kezdődtek Szudánban. Minthogy a részletek nagyon is hasonlítanak itt a 2011-esekre számos arab országból – melyekről ma már tudjuk, hogy kívülről kezdeményezték őket – biztonsággal gyanítható, hogy valakinek nem tetszett ez a békülés folyamat szeretett volna egy másfajta üzenetet közvetíteni. Egy másik lépés is arra utal, hogy most Rijád akart hírnököt küldeni. 2018 december 27-én, vagyis alig két héttel al-Bašīr látogatása után, az Emirátusok újra nyitottan nagykövetségét Damaszkuszban. Bár a nyugati források ezt nagy áttörésnek és sikernek írták le a szír elnök számára, ironikus módon a szír közvélemény szinte fel volt háborodva. Hiszen elnézve mindazt, amit az öböl államok Szíria ellen tettek, érthető, hogy nem szívlelik most már őket. Nagyjából ugyanebben az időben a szaúdi kormányt újrakeverték és egy új külügyminisztert neveztek ki.
Az új miniszter, Ibrāhīm al-‘Assāf nem sokkal korábban azon hercegek közt volt, akiket korrupciós vádak miatt lefogtak, ám neki sokkal jobb személyes kapcsolatai vannak a szírekkel. Elődjét, ‘Ādil al-Ğubayrt, aki a kormányváltás nagy szószólóinak egyike most hivatalosan félre állították, ám nem távolították el, ami szintén egy jelzés.
A varsói csúcs on 2019 February 13-14-én, melynek kódneve a “Béke és Biztonság a Közel-Keleten” volt, s ami egy Irán elleni katonai tömböt és egy öböl-izraeli megegyezést próbált létrehozni, valójában nagy bukás volt Washingtonnak. Ami azonban figyelemre méltó az az, hogy bár a találkozó hivatalosan a békét próbálta előmozdítani a térségben, míg valójában Iránra fókuszált szinte semmilyen módon nem érintette Szíriát. Egyszerűen nem volt a témák között. Ez ismét csak arra utal, hogy a téma immár le van zárva. But what is significant, is that though the summit officially aimed to promote peace in the region, and in fact concentrated on Iran, in fact had almost nothing to do with Syria. Simply, it was not in the agenda. Once again indicating, that this case is closed. Míg az a arab sajtó arra a kérdésre összpontosított, hogy Szíria milyen feltételekkel tér vissza az Arab Ligába, Damaszkusz világossá tette álláspontját. Szíria nem tér vissza az Arab Ligába, hiszen azt sosem hagyta el. Így tehát a Ligának kell bocsánatot kérnie, és kérvényezni Damaszkusz részvételét a továbbiakban. Gyanítható, hogy további komoly tárgyalások zajlanak a színfalak mögött, hogy valójában mennyi öböl gazdasági jelenlét maradhat majd meg és érvényesülhet Szíria újjáépítésében. Illetve, hogy vajon a katari, avagy a szaúdi tömb kap-e elsőséget. A szír álláspont egyelőre arra után, hogy Damaszkusz nem kíván engedményeket tenni egyik arab tábornak sem. Ami érthető is, hiszen jelenlétük a szír gazdaságban veszélyforrásnak bizonyult 2011-ben, míg a háború folyamán Damaszkusznak komoly szívességeket kellett tennie Oroszország és Kína felé. Nem is beszélve Iránról.
Valószínűtlen, hogy akár a szaúdiak, akár az emirátusiak ne látnák ezt. Akkor hát miért igyekeznek megegyezésre jutni, miközben még nem hagytak fel vitriolos retorikájukkal? A valóság az, ami most rájuk kényszeríti magát. Elismerik vagy sem, Szíria a térség meghatározó jétékosaként fog visszatérni. Ha nem egyeznek ki, akkor egy olyan befolyásos állammal kell majd kezdeniük valamit, amit iráni szatelitnek fognak fel. Így tehát most annyit próbálnak meg menteni elveszett befolyásukból, amennyit csak tudnak, és tesznek még egy utolsó kilátástalan kísérletet, hogy távolítsák Damaszkuszt Teherántól. Mindazonáltal a reálpolitika e megbékélés mögött az, hogy még mindig jobb lassan kiegyezni Szíriával, mint tovább erőltetni egy már halott ügyet. Az első komoly lépés ebben az irányban a már említett Arab Parlament ülés volt, ahová hosszú évek után meghívtak Szíriát is. Ennek számos szimbólikus gesztusa volt, minthogy a szír delegációt a szír házelnök, Ḥammūda Yūsaf aṣ-Ṣabbāġ vezette. Ő egy viszonylag súlytalan szereplője a szír poltikumnak és kétségtelenül nem tagja a belső vezetői körnek, mégis egy asszír, egy asszír ortodox keresztény az ország keleti részéből, al-Ḥasaka-ból. Vagyis ő a személyében képvisel sokat abból, amit a Dā‘iš és támogatói el akartak pusztítani a szír társadalom szövetéből.
Az ellentétes áramlat
Ígyhát már annak lehetünk tanúi, hogy Szíria lassan, de biztosan visszakerül a nemzetközi förumokon őt megillető helyre. Az Emirátusok után nem sokkal számos EU és arab állam nyitotta üjra nagykövetségét, vagy legalábbis ezt tervezi. Azonban nemrég egy teljesen ellentétes folyamat is kezd kibontakozni. Amint az arab államok közelednek Damaszkusz felé, a Nyugat lassan kezd szembefordulni.
A legnyugatanítóbb, bár legkevésbé váratlan ezek közül az, hogy az amerikaiak elkezdtek visszakozni a kivonulástól. Komoly politikai erők igyekeznek ellehetetleníteni a kivonást. Franciaország már bejelentette, hogy fenntartja illegális jelenlétét Szíriában, és a francia katonai aktivitás csak erősödött, annak ellenére, hogy még 2018 májusában a szír hadsereg 60 francia mesterlövészét fogott el. Meglepőbb azonban a gazdasági nyomásgyakorlás felújítása. 2019 januárja óta, mind az USA, mind az EU új szakciókat vezetett be Szíria ellen, kifejezetten kormányzati személyeket és cégeket célozva.
Mégis a legfurcsább lépést a Nemzetközi Büntető Bíróság (ICC) tette meg szinten ezen a héten, március 7-én. Abban a beadványban, melyet 28 Jordániában tartózkodó menekült nevében nyújtottak be az ICC személyesen Baššār al-Asad elnököt akarja perbe fogni és Hágába vitetni. Tegyük is félre mennyire elképesztő is ez, hiszen sem Tony Blair, sem senki a Bush kormányból nem állt bíróság elé az iraki megszállásért, mely többmillió életet követelt, sem Szaúd-Arábiát nem veszik most elő Jemenért, még Szíria ügyében is volnának fontosabb ügyek. Ennek a lépésnek valójában annyira kevés értelme van, hogy lehetetlen ne legyen politikailag motivált. De akkor miért, és miért most?
Merre is haladunk?
Stratégiai szempontból az ügy lassan a végére ért. Meg egy éve is, egy sokkolta rosszabb helyzetben is esélytelen volt kierőszakolni azt a remdszerváltást Szíriában, ami 2011 óta a cél volt. Aki ismeri a szaúdiakat és az emirátusiakat, az pontosan tudja, hogy ők képtelenek megtenni egy ilyen komoly lépést a Szíriával való megbékélés felé előzetes amerikai jóváhagyás nélkül. Ha tehát az Emirátusok és Bahrein újranyitották nagykövetségeiket, az azt jelenti, hogy Rijád azt jóváhagyta, vagyis Washington ezt megengedte. Még az is valószínű, hogy szorgalmazta azt. Akkor hát mire az újult nyomásgyakorlás, főként mert valószínűleg nem érnek el vele semmit? Mostanra Szíria egyértelműen túl van a nehezén. Ha a szír gazdaság eddig nem omlott össze, akkor valószínűtlen, hogy most tenné, növekvő orosz és kínai gazdasági támogatás mellett.
A válasz vélhetően kettős. Egyrészt a Nyugat talán kijutott már oda, hogy elengedi Szíriát, de talán még sokat elérhet politikai úton. Ha Damaszkuszt rá lehet kényszeríteni a nemzetközi befolyás elfogadására az alkotmány felülvizsgálatában és az új választásokban, akkor talán a rendszerváltás még elérhető. Vagy legalábbis helyeket lehet biztosítani annak az ellenzéknek, amit a Nyugat az utóbbi pár évben támogatott. Másrészt ugyanennek a folyamatnak a részeként gazdasági engedmények csikarhatóak ki, vagy pozíciók a kurdoknak, akik egy következő nagyszabású akció bástyái lehetnek majd, ha a helyzet úgy kívánja. Azt azonban nehéz megmondani, hogy ezek a várakozások mennyire reálisak, vagy hogy mennyi valós reményt fűznek hozzájuk.
Vannak azonban biztonsági megfontolások, akik sokkal nyilvánvalóbbak és világosan érthetőek. Izrael kiemelt fontosságú mind az USA, mind az EU számára. Most, hogy Szíria jön ki a nyomás alól erősebbnek fog bizonyulni és vélhetőleg még elszántabbnak is. Így lesz-e vagy sem az egy dolog, de az biztos, hogy így fogják fel, hiszen az USA most telepítette legmodernebb légvédelmi rendszerét Izraelbe. Ezen tül, itt utalva vissza az elfogott francia mesterlövészekre, mostanra a szír hadseregnek számos nyugati ügynök és katona – hivatalos, avagy nem – van az őrizetében. Nyilván vissza akarják kapni őket. But there are security concerns, which are way more obvious and can be clearly understood. Szintén, a szír hírszerzésnek óriási ismerete van azokról a külföldi harcosokról, akik a szír frontokon az utóbbi években megfordultak. Sokan ezek közül ma Idlibben vannak, akik készek visszatérni “haza”, vagy már el is mentek és most úton vannak. Ezen a téren az együttműködés számos állam számára alapvető érdek, Damaszkusz pedig érthető módon meg fogja kérni ennek az árát.
Amit mostanra már meg kellene érteni, az az, hogy Szíria biztonsága, pont az említett okokból elválaszthatatlan az európai biztonságtól. Szíria orosz katonai és kínai gazdasági segítséggel végül ki fog lábalni a válságból. De vajon a Nyugat megengedheti-e magának, hogy vakon tovább hajszoljon egy vesztett háborút? Itt lenne az ideje a kiegyezésnek, amihez pár bocsánatkérés jó nyitány lenne.