A Drágaság

            Jó ideje hallunk már tüntetésekről a világ különböző pontjain Venezuelától Algériáig. Furcsa módon főként olajkitermelő országokból. S míg az elemző nagyrésze szeret rámutatni ezen országok belső gazdasági és társadalmi ellentmondásaira – ami általában nem is alaptalan -, úgy tűnik mind kényelmesen átsiklunk a fő alapvető problémán. Azon a problémán, ami az egyetlen valóban azonos tényező az összes ilyen eseményben. Az olajárak esése a legalacsonyabb szinte azóta, amióta az amerikaiak megszállták Irakot. Aminek lehet némi köze a világ legnagyobb olajexportőréhez, Szaúd-Arábiához. Ha pedig visszaszámolunk néhány évet, akkor emlékezhetünk rá, hogy ez nem egy új jelenség. Ugyanezzel a magyarázattal jósolták meg Oroszország gazdasági válságát és majdani összeomlását amióta csak az olaj ára elkezdett esni 2015-ben. Ugyanabban az évben, amikor Moszkva szíriai missziója és ukrajnai gondjai kezdődtek. De még korábban is, az egész “Arab Tavasz” jelenséget sok vetületben tulajdonították, mint Szíria esetén – amit ma már kényelmesen elfelejtenek – az olaj 2009-es hirtelen esésének. Érdekes módon az országok egy különleges csoportja immunisnak tűnik erre a visszatérő gondra. A Perzsa-öböl olaj és gázkitermelő országai. Az Egyesült Államok legjobb barátai. De vajon valöban ilyen immunisak-e? Illogikusnak tűnik az olajár hirtelen ingadozása, minthogy a legnagyobb exportőr országok a kitermelés szabályozásával befolyásolhatják az árakat. Pont ez az alapötlet az OPEC mögött. Ahol az öböl államoknak átütő befolyásuk van. Akkorhát hogyan engedik meg ezeket a hirtelen eséseket? Még ha látszólag nem is érinti meg őket, nyilván nem dolgoznának saját nemzeti érdekeik ellen.

            El lehet ezen merengeni, de van még egy lehetetlennek tűnő, szinte abszurd ellentmondás, ami még a legegyszerűbb elmét is zavarja. Amíg a Nyugat Washingtonnal az élen hirdet és támogat a ún. demokratizáló mozgalmakat az egész világon, ezt a témát egyfajta mindent átütő fegyvernek használva, az országok egy egészen különleges csoportja erre is immunisnak tűnik. Igen, helyes gondolják! Az öböl államok. Nemcsak, hogy nem vádolják őket feltételezett emberi jogsértésekkel, avagy a jogi és társadalmi gyakorlatok hiányosságaival, ami még sok EU tagállamot is ér, de még meg is jutalmazzák őket. Újra és újra a legabszurdabb dolog játszódik le. Csak néhány példa erre. Katar a 2022-es Futball Világbajnokság kapcsán a FIFA történetének egyik legnagyobb korrupciós ügyében – ami már magában is figyelemre méltó teljesítmény – keveredett, de nemcsak hogy nem büntették meg ezért, de még meg is maradhatott rendezőnek a botrány ellenére is. Még azután is, hogy sokkoló hírek láttak napvilágot, miszerint Doha a szükséges létesítményeket gyakorlatilag rabszolga munkával építi a biztonsági intézkedések teljes hiányában. Szaúd-Arábia, az Emirátusok és Bahrein immár évek óta folytat egy háborút Jemenben, ami rosszabb himanitárius helyzetet teremtett, mint Palesztina vagy Szomáliá. Ami egyszerűen elképesztő. De csak 2018-bán jutott oda néhány EU tagország, hogy nem szállít több fegyvert Szaúd-Arabiának, kényelmesen megfeledkezve a többi öböl államról. Az eredmény nem nemzetközi elszigetelés volt, hanem Szaúd újraválasztása az ENSZ Emberijogi Tanácsába, ami még a nyugati emberi jogi csoportokat is elképesztette. S ugyanebben a 2021-így tartó ciklusban Katar, Bahrein és Pakisztán is helyet kap ugyanebben a tanácsban. Az a Bahrein, ahol folyamatosan tartóztatnak le embereket Iránnal ápolt állítólagos kapcsolatok miatt, mindenfajta bizonyíték nélkül. Sőt néha olyan elképesztő indokokkal, hogy effajta csoportok olyan terrorakciókra készültek, mint “esőhozó imával” elsüllyeszteni a szigetországot. Ám a nemzetközi kritika csak ritkán merül fel. Ám a jégyhegy igazi csúcsa mégiscsak a Hašoqğī ügy. Ahol a szaúdi koronaherceget, az ország de facto urát, Ibn Salmānt közvetlenül hozták összefüggésbe egy idegen földön elkövetett merénylettel. Ám ismét, pár heti média felháborodás után minden meg lett bocsátva. S ott még meg sem említjük a számtalan emberi jogsértést, vagy hogy mit el nem követtek ezek az országok csak Szíria és Irak ellen, csak az utóbbi pár évben. Ami felveti a kérdést. Hogyan lehet, hogy ezek az országok minden határt bűntetlenül áthágnak, sőt még meg is jutalmazzák őket? Nekik minden megengedhető? Hogyan lehetséges, hogy a legszabályszegőbb játékosok kapják a legtöbb jutalmat? A pénzük miatt? Korrupció?

            Ezek a kérdéseink erre a hétre. Amennyire könnyű ezeket a hatalmas ellentmondásokat egyetlen tényezőnek tulajdonítani, a válasz megint csak sokkal mélyebb. Különleges kapcsolat áll fenn ezen országok vezetése és nyugati alkalmazóik között, ami egymásra utalja őket. A köztük fennáló viszonyok nemcsak megengedik, de bizonyos szinten megkövetelik és működtetik is ezeket át kihágásokat. Más szavakkal, ami nekünk abszurd komédiának tűnik, az nem valamifajta véletlen, hanem bele van kódolva a rendszerbe.

 

Minden a pénzről szól?

            Általában az ösztönös első magyarázat erre a szoros barátságra a pénz. Valóban igaz, hogy öböl országok, főként Katar és az Emirátusok óriási lobbicsoportokat pénzeknek Amerikában, hogy azok megszépítsék hírüket. Ugyanennek a programnak a keretében óriási összegeket fizetnek a nyugati sajtónak, a Washington Posttól a Huffington Portig, vagy a Foreign Policyig, ami kétségtelenül szerepet játszik abban, hogy ezeknek az országoknak sokkal jobb a megítélése, mint más hasonló emberi jogi pedigrével bíró államnak. Nagyon is életszerű, hogy amíg ezek az országok óriási összegeket költenek a sajtóra és a lobbicsoportokra, addig közvetetten befolyásolhatják a döntéshozókat. Egy ilyen problémákkal terhelt világban a kritika ugyan miért pont az öböl országokat érni mindenki előtt, amíg ilyen jól fizetnek? Önmagában ez , azonban nem magyarázza meg, hogy ez a lobbitevékenység megengedett. S a befektetett pénz az egyetlen eszköz, akkor meg kell kérdezünk magunkat a többiek miért nem teszik ugyanezt. Ha Oroszország, Kína, Irán, vagy akár Venezuela hasonló összegek juttatna lobbicsoportokhoz, vajon ugyanilyen eredményt érnénk el? Békén hagynák, vagy akár fel is karolnák őket? A válasz automatikusan nem. Ahogy talán sokan ravágnák, ők mások. Ám valójában ez a helyes rend. Államok külpolitikáját és a nemzetközi véleményalkotásukban betöltött álláspontjukat nem lobbicsoportoknak kellene meghatározniuk. Ígyhát nem Oroszország, vagy Irán, hanem pont hogy az öböl államok “mások”.

            A pénz játszik még egy mások, nagyobb szerepet is. Egyszerűen azt mondhatnánk, hogy a lobbi csoportok és a sajtó az emberi szintet jelentik. Fölöttük azonban ott van az állami szint. Az Öböl országok a legnagyobb fegyvervásárlók a Közel-Keleten. A Stockholm International Peace Institute (SIPRI) szerint Szaúd-Arabia 2017-ben a maga 70 milliárd dollárjával – ez több mint Oroszországé – a világon a harmadik legnagyobb katonai költségvetésével bírt, míg az Emirátusok a maga 24,4 milliárd dollárjával a térség másodikja. Ezt kicsit kontextusban helyezve, a tíz legnagyobb hadseregre költő országból az összes többi komoly hadi iparral bír. Így amikor a hadászatra költenek, akkor munkahelyeket és technológiát állítanak elő, amit részben el is adnak. Az öböl államoknak ebből gyakorlatilag semmijük nincs, ők puszta vásárlók. Ugyaebből az adatsorból láthatjuk, hogy a tíz legtöbbet költő állam között Szaúd-Arábia messze a legkisebb lakossággal bír, míg ők költik a legtöbbet – 10%-ot – a GDP-hez mérten. Minthogy pedig komoly iparuk, vagy technológiai infrastruktúrájuk nincs biztosra vehető, hogy komoly felvásárlök lesznek hosszútávon is. Honnan veszik ezek az államok a fegyverzetüket? Pont hogy Nyugatról. Vagyis ők teszik a nyugati hadiipari fenntarthatóbbá, míg finanszírozóként hozzájárulnak a további technológiai fejlesztésekhez. Ez elméletben visszaüthet. Amint ez Irak esetében meg is történt, ahol az USA a ‘80-as években fejlett légvédelmi rendszereket adott el, ami aztán gondot is okozott az amerikai légierőnek 1991-ben. Ma pedig Rijád és Abū Zabi sokkal többet és sokkal összetettebben vásárol, mint akkoriban Irak. Nem csak egyes cikkeket vesznek, hanem egy egész katonai gépezet épül általában nagyon is modern nyugati fegyverzetre. Ha azonban megnézzük, hogyan is folytatják ezek az államok a háborújukat Jemenben, akkor láthatjuk, hogy a visszaütés egy nagyon távoli lehetőség. Épp az ellenkezője. Folyamatos nyugati utánpótlás és olyan térségbeli szövetségesek, mint Pakisztán, Egyiptom vagy Szudán – akiknek valós katonai erejük is van – ezek az államok meglepően kevéssé hatékonyak. Ilyen körülmények között kevéssé meglepő, hogy a Nyugat nem siet leállítani a mészárlást Jemenben. Mivel a világgazdaság még mindig nem heverte ki teljesen a 2008-as válságot és egy új is készülődik, ezek az összegek nagyon is számítanak. Nemcsak mind pénz, amit a rendszert működteti, hanem mint munkahelyek és cégek a technológiától az élemiszerellátásig és a ruházatig.

            Itt pedig a pénz egyszerre játszik állami és személyes szerepet. A két legjobb példát szinten Szaúd-Arábia produkálja. Mind tisztán emlékezhetünk rá, hogy amikor Trump elfoglalta hivatalát, akkor 2017-ben egyik első tette egy szaúdi látogatás volt, ahol egy 100 milliárd dolláros megegyezést hozott össze. Ez-e pedig csak az első, azonnal szelete volt egy tíz év alatt lefutó 350 milliárdos tortának. Bár az eredmények megkérdőjelezik, hogy mennyi is realizálódott ebből, a SIPRI adata mutatja a folyamatos emelkedést. A valóságtól függetlenül pedig Trump akkoriban az amerikai munkahelyek nagy megmentőjeként tűnhetett fel, a megegyezés pedig bizton a hasznára lesz a következő elmökválasztási kampányban. A másik példa Philip Mayé, a brit miniszterelnök Theresa May férjéé. Ő a Capital Groupnál dolgozik, ami annak a BAE Systems legnagyobb részvényese, ami Nagy-Britannia által 2017-ben Szíria illegális bombázására használt rakétákat szállította, illetve a Lockheed Martin második legnagyobb részvényese, ami az USA egyik legnagyobb fegyverellátója. Nem csoda, hogy May miniszterelnök-asszony oly hevesen védi a Szaúd-Arábiával kötött fegyveregyezményeket, mint amiket elengedhetetlenek brit gazdaság és biztonság számára. Mindkét esetből láthatjuk, bár számos példa van, hogy a fegyvereladás Szaúd-Arabiának és a többi öböl államnak állami, de egyben nagyon is személyes ügy.

            Az öböl és a Nyugat közti kapcsolatot sokszor az olajra szűkítik le. Az öböl életbevágó a nyugati gazdaságoknak, mint az olaj olcsó, de legalábbis kiszámítható beszállítója. A helyzet egy évszázada kétségtelenül ez volt, amikor a források sokkal ritkábbak voltak, de valójában a történet ennél nagyobb. Az USA be tud szeretni olajat – ahogy meg is teszi – Venezuelából, Kanadából, Mexikóból, vagy akár Nigériából.

            At this point money actually plays a role both in state and personal levels. Two prime example of that are also presented by Saudi Arabia. We can all distinctly remember when President Tump took office, that in 2017 one is first actions was a trip to Saudi Arabia, where he cut a $110 billion arms deal with GCC members states. And that is just the first, immediate slice of a $350 billion cake on the course of 10 years. Though much of the results seriously question just how much is being realized by that, SIPRI’s data show a steady increase. And regardless of the realities, Trump could appear as a huge savior of American jobs that time, and the deal will surely be for his benefit in next elections campaign. The other example is that of Philip May, husband of British PM Theresa May. He works for the very Capital Group, which is the biggest shareholder of BAE Systems, which delivered the rockets used by the U.K. against Syria in its 2017 illegal air strikes, and the second biggest shareholder of Lockheed Martin, one of the biggest arms suppliers of the US. No wonder PM May so vehemently defended arms deals with Saudi Arabia as they are being crucial for the British economy and even safety. In both of these instances we can see, though examples are many, that selling arms to Saudi Arabia and the Gulf is state matter, but also very personal. Immár pedig a palaolaj növekvő kitermelésével már megállhat magában is. Legalábbis elméletben. Európa hozhat és hoz is be olajat Oroszországból, Norvégiából és Észak-Afrikából. Így aztán a öböl olajár való feltétlen függés, ami száz éve még kényszerűség volt ma már sokkal kevésbé köt. Az olaj egy teljesen más szerepet játszik.

 

A “szerelemgyerek”

            Mindez nyugati szempontból érthető. Nehezen mondanak le egy ennyire jövedelmező barátságról. De majom miért ilyen fontos ez a szaúdiaknak – és a többieknek az öbölben -, amikor ez a barátság ennyire egyoldalúnak látszik. Ha valaki megérti mi folyik Szaúd-Arábiában évek óta, az megérti miért viselkednek így a szaúdiak. Ha pedig valaki átlátja az öböl államok közti kapcsolatokat, az megérti a többiek miért nem tudnak elszakadni.

            Nyilván ahhoz, hogy egy ennyire erős és belsőségekben kapcsolat működjön, ahhoz azt hosszútávra kell felvázolni és biztosítani. Ez kellően biztosítottnak látszik a Nyugat részéről, ám a Közel-Kelet nem éppen olyan helyként ismert, ahol hosszútávú tervek épülnek a kistámíthatóságra. Egy ennyire mozgalmas térségben bármikor változhatnak a dolgok. Éppen ezért Szaúd-Arábiába már régóta úgy tekint a Nyugat, mint ami híjján van egy erősebb és közvetlenebb döntéshozatali struktúrára. Nem mintha Rijád nem lenne stabil és megkérdőjelezhetetlen szövetséges, amit sokszor egyszerő vazallusnak is néznek. Ám a döntések Szaúd-Arábiának nem annyira egyéni, mint kollektív szinten születnek. Ebben az esetben pedig egy hatalmas csoportról beszélünk. Még a közvetlen szaúdi királyi ház is úgy 25 ezer ember, ami több száz, ha nem több ezer herceget jelent, akiknek állást kell találni. Egy részük valöban belevágott a magán szektorba, de a többségük az államnál helyezkedett el. A teljes szaúdi klán pedig még ennél is nagyobb. Ebben a hatalmas hálózatban a törzsi kötelékek nagyon is számítanak, ahol az érzékeny egyensúlyt fenn kell tartani a királyi ház ágai, illetve a szövetséges klánok között. A kiválasztásos előmenetel és az idősebb klán tagok védnökségének ebben a rendszerében egy folyamatos rivalizálás zajlik. Semmilyen döntés nem születhet még a király részéről sem a különböző oldalágak vezetőinek legalább jóváhagyása nélkül, akik általában magas pozíciókat töltenek be. Ha tehát a szaúdi hajó fordul, az több tucat vezető és több száz herceg akarata és munkája. Bár választott testületek nincsenek és az elszámoltathatóság nem nyert értelmet, illetve, hogy ez a szó minden értelmében egy abszolút monarchia, mégis ezt nem egyetlen személy vezeti. Mostanra ez a rendszer alakult át egyetlen ember, Muḥammad ibn Salmān koronaherceg egyszemélyi irányítására. De hogyan?

            Az 1985-ben született koronaherceg sok tekintetben szokatlan a rokonai, a hatalom többi lehetséges várományosához képest és látszólag nem az előnyére. Ellentétben a legtöbb szaúdi és öbölbéli királyi sarjjal ő sosem tanul Nyugaton, összesen egy alapdiplomája van egy szaúdi egyetemről. Sosem keresett katonai karriert sem, nem mint legtöbb rokona, hanem a magánszektorban próbálta ki magát. Arról keveset tudni, hogy ez hogy ment, de valamikor 2005 körül kilépett és apja, a mostani Salmān király személyi titkára lett. Egy figyelemre méltó, mert mint legbizalmasabb segítő betekintést nyerhetett azokba a nem-kormányzati szervezetekben, hivatalosan segélyszervezetekbe, melyeket Salmān irányított évtizedek óta. Ezeket sokszor gyanították, hogy szélsőséges, akár egyenesen terrorista szervezeteket pénzelnek. Ez teljességgel ismert is volt az amerikai szolgálatoknak, mert ez volt a pénzelési modell az afgán felkelőknek is a szovjetek ellen a ‘80-as években. Az egyik híres példa a Szaúdi Főbiztosság Bosznia Megsegítésére (Saudi High Commission for Aid Bosnia). Ezzel együtt Salmān Riajád tartomány kormányzója is volt, miáltal a család egyik legbefolyásosabb közvetítője. Ez Muḥammad ibn Salmān igazi iskolázottsága. 2009-ben átvette Riyád tartományt az apjától, egyszersmind miniszterré is kinevezték. Ekkor kezdett el emelkedni a ranglétrán.

            Mármost a szaúdi modell szerint annak érdekében, hogy nagyobb legyen a stabilitás, tekintve, hogy nincs szabályozott öröklési rend, sok olyan cím van, ami nagyobb csak nagyobb posztok előszobája. Ha a király meghal, akkor helyébe automatikusan a koronaherceg (walī ‘ahd) lép. Az ő pozícióját a helyettes koronaherceg (walī walī ‘ahd) veszi ekkor át. Ez biztosítja, hogy még ha áz új király hamar meg is halna a trónra lépés után, azonnal lenne valaki, aki a helyébe lép. A hatalom átvétele után azonnal a Hercegi Tanács összeül, hogy megválassza az új helyettes koronaherceget. Így tehát a családi kapcsolatokat tisztelik és a közös döntéshozatal érvényesül. Szokás alapján a királynak nem szabadna beleszólása legyen ebbe a választásba.

            2011-ben azonban ezt a rendet számos varátlan esemény törte meg, mégpedig Muḥammad ibn Salmān nagy szerencséjére. Abban az évben Sulṭān ibn ‘Abd al-‘Azīz koronaherceg elhunyt, és amint Nāyif ibn ‘Abd al-‘Azīz – az akkori helyettes koronaherceg – átvette a posztját, Salmān lett az új helyettes. Ő lett a második a sorban. Ám alig telt el egy év és Nāyif is meghalt, ezzel pedig Salmān lett a koronaherceg, míg Muqrin, az államalapító ‘Abd al-‘Azīz király utolsó még élő fia lett a helyettes koronaherceg. Salmān személyi titkára és legközelebbi bizalmasa ekkor már Muḥammad ibn Salmān volt. 2015-ben ‘Abd Allah ibn ‘Abd al-‘Azīz király meghalt, és Salmān aki öt évvel korábban még nem is volt benne az öröklés rendjében egyszerre király lett. Ő személyesen jelölte ki a fiát helyettes koronahercegnek, ami az ország íratlan szabályainak teljes áthágása volt. Ám minthogy a döntést felül lehetett volna írni, amikor Muqrin trónra lép – lévén nem volt várható, hogy Salmān még sokáig éljen – ezt a lépést nem ellenezték.ám néhány hönapra rá Salmān felmentette Muqrint és saját unokaöccsét, Muḥammad ibn Nāyifot nevezte ki koronahercegnek. Ez már teljességgel szokatlan volt és mutatta a nyitányát a személyes hatalom felé való elmozdulásnak. Ugyanebben az időben a kirlány kinevezte a saját fiát védelmi miniszternek, aki akkor a volt legfiatalabbja volt ezen a poszton. Muḥammad ibn Salmān hamar bizonyítani is akart, és együttes GCC beavátkozast kezdeményezett Jemenben, ami könnyű feladatnak tűnt. Ez hivatalosan a Ḥūtī mozgalom ellen irányult és a korábbi jemeni kormány védelmében, amint az elmozdított. A valóságban azonban a király emelkedőben lévő fia meg akarta mutatni, hogy potens vezető és a saját presztízse miatt indította a háborút. Ez olyannyira a személyes döntése volt, hogy még a Szaúdi Nemzeti Gárda vezetője – aki a leginkább illetékes közvetlen katonai ügyekben -, Mut‘ib ibn ‘Abd Allah és a hírszerzés vezetői is ki voltak hagyva. Ez a döntés, amint láthatjuk, óriási hiba volt, ami még ma is apasztja a szaúdi forrásokat. Amint pedig az ereje nőtt, úgy szerzett komoly ellenfeleket a királyi családban.

            2017 júniusában Muḥammad ibn Salmān tovább emelkedett, amikor is az apja eltávolította Muḥammad ibn Nāyif koronaherceget és a saját fiát jelölte ki helyette. Ami szokatlanabb, hogy a helyettes koronaherceg posztját nem töltötték be, amint az ma is üres. Ettől a naptól Muḥammad ibn Salmān gyakorlatilag kézbe vette az országot, mintha ő maga lenne a király és belefogott egy tisztogatásba. Hivatalosan a program korrupció ellenes jelszó alatt futott, de a közel 200 üzletember és elöljáró, főként a királyi ház többi hercege valójában az ő ellenzéke volt. Azok legtöbbjét, akik a tisztogatásoknak estek áldozatul letartóztatták, állítólagosan megkínozták és csak hatalmas összegek befizetése után engedték szabadon. Bár hivatalos bírósági eljárás egyikük ellen sem folyt. Olyan nagy nevek voltak az áldozatok között, mint Mut‘ib ibn ‘Abd Allah, a Nemzeti Gárda korábbi vezetője, vagy Walīd ibn Ṭalāl, a Four Seasons szállodalánc résztulajdonosa. Számos herceget egyenesen kivégeztek, míg volt akinek az őt szállító repülőjét lőtték le. A művelet hírhedten bestiláis volt, de csak ritkán okozott diplomáciai szintű kritikát. Hírforrások arról is beszámolnak, hogy a koronaherceg külön titkos akciócsoportot állított fel a hatalma megszigorítását ellenző bármilyen csoport letörésére, lett légyen az belföldön vagy külföldön. Ennek az állítólagos akciócsoportnak a vezetője az a Sa‘ūd al-Qaḥṭānī, aki a Hāšoqğī gyilkosságnak is a fő gyanúsítottja. Ami immár csak egynek tűnik a számos büntető művelet közül.

            Így hat rövid idő, alig tíz év alatt Muḥammad ibn Salmān kitört a szinte teljes ismeretlenségből, hatalomra jutása pedig teljesen átformálta a Szaúd-Arabia hatalmi elitjét és íratlan szavályait. Amikor apja meghal, akkor nemcsak hogy király lesz – feltéve, hogy ez sikerül neki – hanem az ország egy régi dilemmáját is megoldja. Ami a régóta esedékes generációváltás. Amióta csak a szaúdi királyságot – immár a harmadikat – létrehozták, azt az alapító király, ‘Abd al-‘Azīz és a fiai uralták. Közülük a két utolsó életben lévő maga Salmān király és a kegyvesztett Muqrin korábbi koronaherceg. Az új generáció, ‘Abd al-‘Azīz unokái már nagyon különböznek apaiktól, minthogy ők nem szegénységben és vallási szigorban nőttek fel. Ők egy mérhetetlenül gazdag királyság generációja, ahol az udvar fényűzően élt és nyugaton tanult.

            Figyelemre méltó, hogy az USA, aminek katonai támaszpontjai vannak Szaúd-Arábiában és kifejezetten bensőséges katonai és biztonsági kapcsolatot ápol Rijáddal az államnak ezt az teljes átformálását feltűnő nyugalommal szemlélte. Meg meg is védte a koronaherceget, amikor a Hāšoqğī ügy miatti botrány elérte. Ami pedig a jóváhagyás nyílt jele. Ez arra utalna, hogy ezeket a lépéseket Washington nemhogy elfogadta, de a hatalomnak ez a szorosabb módja még az érdekét is szolgálta.

                       

Rijád értéke

            Amint erről szó volt, Szaúd-Arabia döntő szerepet játszik az öbölben. Amint számos intejú és nyilatkozat még az amúgy Rijáddal épp hadilábon álló katariaktól is tanúsítja, Szaúd helyzete kiemelkedő volt a GCC-n belül. Mint egy idősebb testvér, egy hatalmi közvetítő. Nagyon szoros kapcsolatban állnak az Emirátusokkal, főként, merthogy ott egy hasonló folyamat ment végbe, mint Muḥammad ibn Salmāné, minthogy ott Muḥammad ibn Zāyid vette gyakorlatilag át az uralmat Abū Zabiban. Következésképpen az egész Emirátusokban. Szinten mint koronaherceg. 2011, az ún. Arab Tavasz kitörése óta Bahrein szaúdi csapatok tartják megszállva. Ez a megszwllás a fő oka, hogy az szunni bahreini királyi ház meg mindig hatalmon van az amúgy síi lakosság hatalmas felháborodása ellenére. Ománnak mindig erősebb kapcsolatai voltak Nagy-Britanniával, mint az USA-val, régiós kérdésekben pedig mindig is egy kiegyenlítő szerepet igyekeztek elfoglalni egyik fél mellett sem kötelezve el magukat teljességgel. Kuvait, főként az iraki megszállás óta leginkább saját biztonságával van elfoglalva, ezért minden szaúdi döntésbe belenyugszik. Bár a főbb kérdésekből igyekeznek kimaradni. Katar volt az egyetlen állam, ami valóban saját politikát szeretett volna csinálni, de 2017 óta a kapcsolatok Doha és Rijád közt menthetetlenül elromlottak.

            Ez pedig azt jelenti, hogy bárki uralja is Rijádot, gyakorlatilag az uralja az öböl többi kis államát, így vagy úgy. Itt pedig, amint ez már előkerült az olaj különleges szerepet játszik. Szaúd-Arábia, az OPEC legnagyobb tagja immár durván hat éve folyamatosan növeli a kitermelést. Főként amerikai nyomásra. Ő gyakorlatilag az egyetlen tag aki így viselkedik, hiszen ez letöri az árakat. Ez valójában annyira káros a szaúdi gazdaságra a jemeni háborúval együtt, hogy a szaúdi költségvetés évek óta veszteséges. Erre válaszul, hogy csökkentsék a deficitet feltornázzák az olajeladást, ami pedig letöri az árakat és növeli a hiányt. Még az öböl államai is kifogásolták ezt a viselkedést, immár évek óta. A hiány csökkentésének egyik logikus lépése lenne a katonai kiadások visszafogása. Amihez a jemeni háború leállítása egy jó kezdet lenne. Ehelyett Ibn Salmān megoldása a legjövedelmezőbb források eladás, amint egy hatalmas privatizációs programot hirdetett, amiben az Aramco csak az egyik, de nem az egyetlen tortaszelet. Úgy tűnik ma Rijád mindent megtesz a saját érdekei ellen. Szinte már öngyilkos módon, így nem csoda, hogy sokan pánikba estek. Mint Katar, ami immár sokkal kevésbé kitett a szaúdiaknak 2018 decemberében bejelentette, hogy ki akar lépni az OPEC-ből.

 

Egs teljesebb kép

            Ami tehát valöjában történik, az egy kétszintű folyamat látszólag kölcsönös megelégedésre. Egy ember, vagy legalábbis a Szaúd család egy kicsiny csoportja amerikai támogatást tudott szerezni a hatalom megszerzéséhez és egy sokkal közvetlenebb hatalom kiépítéséhez. Ugyanakkor Rijád szövetségeket és kolaíciókat hoz létre, miáltal közvetlen irányítás alá vesz az öböl országait. Katar ugyan kicsúszni látszik, de még ha csak négy állam is marad Muḥammad ibn Salmān irányítását alatt, az is jelentős.

            Ám amit a Nyugat, legfőképp Amerika kap ezért az több mint stabil piac a fegyvereknek, vagy ahogy Trump élt vele a választási kampányban, egy “fejőstehén”. Sok elemző még az arab világból is egyetért, hogy Amerika fokozatosan kivonul a Közel-Keletről és világ más területeire koncentrál. Bár én vitatnám ezt, hiszen sok jel ezt erősen megkérdőjelezi, de még ha ezt el is fogadjuk az öböl akkor is jelentőségteljes, bárki kezében is legyen. Merthogy az olaj döntő szerepet játszott az utöbbi évtizedben az amerikai stratégiában, függetlenül az éppen aktuális elnöktől. Oroszország hatalmas bevételkiesést szenvedett el és úgy remélték be fogja adni a derekát számos amerikai követelésben. Ugyanez az olajár esés veszteséget okozott Iránnak, ami szintén nincs jóban Washingtonnal. Ez, együtt az újra életbe léptetett szankciókkal tisztán rendszerváltást próbál meg elérni Iránban, amint azt John Bolton meg is jósolta még azelőtt, hogy nemzetbiztonsági főtanácsadó lett volna. Most pedig itt van Venezuela, ami komoly gazdasági válságot él meg. Amiért a legtöbb nyugati csatorna, kényelmesen elfeledkezve az amerikai szankciókról, két tényezőt emel ki. A korrupt és nem hatékony kormányt, illetve az olajár váratlan esését. De miért ilyen alacsony az ár? Mert Szaúd-Arabia folyamatosan növeli a kitermelést, értelmetlen többletet teremtve, még saját nemzeti érdeke ellenében is. Rijádot kézben tartva Washington valójában rajta tartja a kezét az olajcsapon. Nem saját hozzáférése az olajhoz az, ami döntő, hanem a legnagyobb kitermelőt kézben tartva szabályozhatja az árat. Ami legalább olyan hatékony fegyver, mint az amerikai hadsereg.

            Ez a forgatókönyv egyáltalán nem új. Szaúd-Arábiában csak egy olyan király volt, aki szembe mert menni a Nyugát közel-keleti poltikájával. Ő volt Fayṣal király (1964-75), aki 1973-ban az első olajválságot okozta visszatartva a szaúdi olajat a piactól, válaszul a Nyugat támogatására Izraelnek az azévben lezajlott harmadik arab-izraeli háborúban. Ez a lépés, világos ellentéte annak, amit Rijád ma tesz, valójában az egekbe vitte az olajárakat és megalapozta Szaúd-Arábia olajvagyonát. Furcsamód ő volt az egyetlen szaúdi király, aki erőszakos halált halt. Alig egy évvel az embargó után saját unokaöccse lőtte le, aki épp akkor tért haza az USA-ból. Ami azonban még fegyelemre méltóbb, hogy akkoriban az egyetlen dolog, ami miatt az amerikai gazdaság nem omlott össze az az volt, hogy egy állam önpusztítóan ugyanazt tette, amit ma a szaúdiak tesznek. Ez az ország pedig Venezuela volt.