Múlt hét óta egyre nyílvánvalóbbnak tűnik, hogy minden tiltakozás ellenére a szudáni vezetés eltökélt – vagy csak nincs más választása -, hogy teljesítse ígéretét és normalizálta kapcsolatait Izraellel. Bármi reménye is volt, vagy talán még van, hogy adott pillanatban ki tud bújni a megállapodásból, az minden eltelt nappal egyre gyorsabban illan el. Egyrészt Izrael egyre több információt oszt meg, hogy a szudáni vezetés már rég meghozta ezt a döntést, másrészt a szaúdi és az emirátusi vezetők is mindent megtesznek, hogy bebiztosítsák az egyezményt. S még az amerikaiakat is túlszárnyalják.
Ezzel a lépéssel az emirátusi-izraeli stratégiai szövetség nagy eredményt ért el és egy katonailag és gazdaságilag is jelentős arab államot állított a maga javára. Ez nyilván válaszra kényszeríti – kell is, hogy kényszerítse – a rivális táborokat, hiszen mostmár izraeli források nyíltan egy arab-izraeli szövetségről beszélnek, ami egyszerre irányul Irán és a török-kátari blokk ellen. Korábban is azt valószínűsítettük, hogy Ankara és Doha javítani fogja kapcsolatait Iránnal, kapcsolatot keresnek majd valamiféle szövetség érdekében Oroszországgal és felkészülnek a várható csapásra. Ez Katarnak fontos elsősorban, hiszen jóval kisebb katonai ereje mellett gyakorlatilag körbe van véve. Ezen az úton pedig most Szíria döntő szerepet látszik.
Az utóbbi pár hétben a szíriai helyzet fokozatos, de nagyon beszédes változásokat élt meg. Kiderült, hogy Washington titokban méregeti a kapcsolatok újranyitását Damaszkusszal. Nem sokkal később egy ritka, de érdekes lépéssel az amerikaiak kiiktatták egy terrorista találkozó teljes vezetőségét Idlibben. Ez csak az első nagyon fájdalmas fejlemény volt Törökország számára Szíriában, hiszen pár nappal később az oroszok egy nagyon hasonló lépést tettek.
Bár Ankara hevesen tiltakozik Moszkva legutóbbi lépése ellen, nagyon úgy tűnik, hogy a törökök azért olyan nagyon nem lepődtek meg, hiszen már el is kezdték kivonni erőiket a legtöbb megfigyelőállásból Idlibben. Ez összesen már tíz megfigyelőállást érint, s talán hamarosan több is lesz. Ugyan ennek alapvetően az Azerbajdzsánban zajló orosz-török szembenálláshoz van köze, sok jel arra mutat, hogy küszöbön áll egy újabb katonai hadművelet Idlibben. Ami egyszerre dilemma és lehetőség Törökország számára.
Ezzel egyidőben nagy fejlemények vannak Kelet-Szíriában is, ahol a népi ellenállás és az “ismeretlen támadók” által elkövetett rajtaütések egyre szaporodnak az amerikai megszállás ellen.
Merre tártanak Idlib útjai?
Amióta csak a szír hadsereg utolsó katonai hadművelete Idlibben véget ért, aztán Moszkva és Anakra megállapodásra jutott a törékeny fegyverszünet fenntartásáról feszült “nyugalom” uralkodott a demarkációs vonal mentén. Az orosz-török közös járőrözések alig indultak csak el, s ami mégis, azt is sokszor támadták a fegyveres csoportok. Világos volt, hogy Törökországnak még akkor is nehezére esik megtartani az Oroszországgal kötött alkut, ha egyáltalán van ilyen célja.
A Nagorno-Karabakh területén kitört háború az örmények és az azeriek között még csak bonyolította a helyzetet, hiszen immár Szíria és Líbia után egy újabb térfélen találta szembe egymást Oroszoroszág és Törökország. Ez azonban egy nagyon érzékeny kérdés, amiben Moszkva sokkal kevésbé hajlandó egyezkedni. Nemcsak azért, mert Örményország startégiai szövetséges és fontos eszköz, hanem azért is, mert Erdoğan Szíriából áthozta és bevetette zsoldosait. Amiben benne rejlik a veszély, hogy ezek fegyveresek idővel átszivárognak Oroszországba.
Miután Karabakhban a konfliktus első hulláma lecsengett és nyilvánvaló lett, hogy minden heves fogadkozás ellenére Törökroszág nem tudja eldönteni egymagában a kérdést, az oroszok válasza következett. Október 20-án a török hadsereg elkezdett kivonulni a Mūrak faluban lévő megfigyelőpontjáról, melyet még 2019 augusztus 23-án zárt körbe az amerikai hadsereg. Ezt további három követte, és összesen tíz pozíció kerül most kiürítésre. Az összes most feladott pont mélyen a szír hadsereg ellenőrzése alatt álló területen belül van. Minthogy ezeket már több mint egy éve körbezárták, igen valószínűtlen, hogy Törökország egyszerűen csak megváltoztatta volna álláspontját. Sokkal valószínűbb, hogy mindez egy jóval nagyobb egyezmény része, hiszen Moszkva már előkészületeket tett egy nagyon katonai hadműveletre.
Aztán hirtelen október 23-án az amerikaiak légicsapást mértek terrorista vezetők egy találkozójára pont Idlib tartományban. Az amerikaiak állítása szerint ők az al-Qā‘idára mértek csapást. Ám minthogy az al-Qā‘ida természete szerint kisebb szervezetek laza hálózata, az Idlibben működő terrorista csoportok között nagyfokú az összefonódás és az átjárás és szinte nincs semmi a tartományban, ami ne kötődne a török erőkhöz, nagyon valószínű, hogy ezek Anakra bizonyos fokú szövetségesei voltak. Alig három nappal később az oroszok egy hasonló, de jóval nagyobb lépést tettek, amikor lebombázták a kiképzőközpontját a “Faylaq aš-Šām” terrorcsoportnak, ami a törökök által felállított ún. “Szíria Nemzeti Hadsereg” terrorszervezet része. Ez nemcsak a török elnök, de az amerikaik részéről is heves nyilatkozatokat váltott ki. A támadásban legalább 78 terrorista halt meg és további vagy száz sebesült volt. Mindez Kafr Tahārīm falu mellett történt, alig tíz kilométerre a török határtól. Eddig az ilyen közelség védelmet jelentett. Nyilvánvaló volt az üzenet.
A légicsapás szabályosan megbénította a fegyveres csoportokat Idlibben és jelentések szerint a morál minden eddiginél alacsonyabbra esett. A támadás elsődleges célja nyilván a Karabakhba tartó zsoldosok áramlását kívánta elvágni, hiszen az itt képzett fegyveresek java szinte azonnal továbbállt vagy Azerbajdzsánba, vagy Líbiába. A színfalak mögött azonban ennél szinte biztosan többről van szó. Hasonló csapások folyamatosan vannak és Idlibben szeptember óta egyre sűrűsödnek. Nagyon valószínűtlen, hogy Oroszország ilyen nagy csapást mért volna a török fél legalább részleges értesítése nélkül. Egyszerűen azért, mert ezeket a zsoldosokat a török erők folyamatosan képzik és szerelik fel. Ugyanakkor a támadás után nem hallottunk török veszteségekről egyik forrásból sem. Hacsak Ankarának nem volt előzetes információja a támadásról, akkor ez gyakorlatilag lehetetlen. Máskülönben lehetetlen lett volna azt biztosan tudni, hogy nincsenek a támaszponton esetleg magasrangú török tisztek. Haláluk nagy szégyen lett volna Törökországnak, de egyben hatalmas diplomácia probléma is. Ami egyik félnek sem érdeke.
A következő napok majd megmutatják, hogy a helyzet visszatér-e az eddigi viszonylagos nyugalomba, vagy tovább folytatódnak majd az előkészületek egy nagyobb hadműveletre. Az orosz delegáció napokban tett damaszkuszi látogatása nyilván nem egy biztató jel Ankara számára, tudván, hogy Moszkvát már eddig is frusztrálta, hogy a korábbi egyezmény betartásában nagyon lassú a haladás.
A hadművelet, ami idővel biztosan be fog következni, egyszerre gond és lehetőség Törökroszágnak. A probléma ismert. Ankara egyszerűen nem tudja kezelni majd a kérdést és jogosan tart attól, hogy több ezer fegyveres és jól kiképzett szélsőséges vándorol át Törökországba. Idlib elvesztése egyben a teljes szíriai kaland elvesztését is jelenti majd. Ez már most is nyilvánvaló, csak eddig a török vezetés nem akarta beismerni a helyzetet. Ám most, hogy a fegyveresek nagy csapást szenvedtek el, talán eljött az idő, hogy Ankara elkezdjen lassan kivonulni. Ezzel pontot tehetne egy költséges, és mostanra teljesen céltalan vállalkozás végére. Egyben ez lehet a jószándék jele is Moszkva felé. Erre meg is vannak a jelek, hiszen Washington épp most készül újabb szankciókat kivetni Ankarával szemben, amiért az orosz S-400-as légvédelmi rendszert vásárol. Pont akkor, amikor Franciaország is némi eséllyel próbál EU szakciókat kikényszeríteni a törökökkel szemben, eljött az idő a helyzet rendezésére az oroszokkal. Ezért cserébe pedig Ankara jobb feltételekhez juthatna más hadszíntereken. Azerbajdzsánban talán kevésbé, de Líbiában annál inkább.
Túl Oroszoroszágon is, az Idlibből való kivonulás, vagy legalábbis egy komoly lépés a szándék bizonyítására nagy gesztus lenne az Ellenállás Tengelyének, a Közel-Kelet másik nagy szövetségi rendszerének, amit aggaszt az emirátusi-izraeli partnerség. Ugyan a közvetlen megbékélés maga Erdoğan és a szír elnök között szinte lehetetlen, ebben a folyamatban Ankara számíthat legjobb arab szövetségesére, Katarra. Katar kapcsolatai Damaszkusszal szintén nagyon terheltek, mivel Doha a Szíria ellen 2011-ben indított háború támogatóinak első sorába tartozott. Ám nemrég egy meglepő húzással Doha újranyitotta a közvetlen repülőjáratot Damaszkuszba. A koronajárvány közepette, amikor a politika kapcsolatok rosszak, a gazdaságiak pedig gyakorlatilag nem is léteznek, ezt a lépést nehéz bármi másként felfogni, mint politikai gesztus.
Ha Doha meg tudja törni a jeget, akkor Oroszországgal és Iránnal együtt közvetítő fel lehet Szíria és Törökország között. Ez a folyamat pedig jobb együttműködéshez vezet majd az Abū Zabī és Tel-Aviv jelentette fenyegetés ellen. Vagyis ügy tűnik, hogy Idlib útjai nagyon messze vezetnek most.
Keleten a helyzet…
A helyzet Kelet-Szíriában, mintahogy az egész amerikai-szír kapcsolatrendszer is, nagyon összetett, ellentmondásos és egyre romlik. A törvénytelen amerikai megszállás Kelet-Szíriában nyomás alatt áll, minthogy egyre több támadás éri támaszpontjaikat és csapataikat és egyre nő velük szemben az ellenállás úgy a szír hadsereg, mint a helyi lakosság részéről. Ugyanakkor Washington nem akar nagy erőket áldozni erre a kalandra és ezért állította fel kirakatnak a többségében kurd Qasad (Szíriai Demokratikus Erők) szervezetet, hogy helyi kiszolgálójuk legyen. Minthogy ez kezd elégtelenné válni a nyár folyamán az amerikaiak megkezdték egy új, már kifejezetten az olajkutak és az amerikai jelwnlét védelmére felállított fegyveres csoport toborzasát. Ez azonban még egyelőre kezdeti – és nagyon kétséges – állapotban van.
A gondok az egyre sűrűsödő összecsapásokkal kezdődtek a helyi lakosság és a Qasad között, ami augusztus közepére szabályos törzsi felkelésbe csapott át és számos településen megfutamították a törzsi erők a Qasad fegyvereseit. Szeptember végén már maga James Jeffrey, Trump szíriai különmegbízottja utazott le a terepre Kelet-Szíriába tárgyalni. Összességében nem járt sikerrel, a törzsi harag nem enyhült, az amerikaiaknak pedig majdnem napi szinten vannak veszteségeik. Nemcsak őket magukat, de helyi szövetségeseiket és alvállalkozóikat folyamatosan támadják “ismeretlen fegyveresek”. Csak találgatni lehet, hogy ezek az “ismeretlen fegyveresek” vajon a szír hadsereg kötelékébe tartoznak, szövetséges erők, vagy törzsi felkelők, de a nyomás egyre nő, az amerikaiak pedig – Trump minden ígérete ellenére a kivonulásról – elkezdték erődíteni állásaikat.
Ennek fényében két egyidejű esemény volt fontos. Előszőr szeptember közepén Trump maga beszélt arról, hogy merényletet akart elkövetni a szír elnök ellen és meg is volt rá a lehetősége -, mely állítást minden érintett fél és korábban még maga Trump is hevesen tagadott -, majd kiderült, hogy nagyjából ugyanebben az időben Washington egyezkedni próbált Damaszkusszal. Bár a hivatalos magyarázat szerint a titkos tárgyalások célja csupán egyes amerikai állampolgárok kiszabadítása volt, akikről úgy hiszik, hogy Szíriában vannak, azt azonban elismerték, hogy magasrangú fehér házi tisztviselők ‘Alī Mamlūk szír alelnökkel tárgyaltak. Ő a szír hírszerzés legfelsőbb vezetője. Vagyis nyilván sok más téma is szóba került. Állítólagosan Washingtont nagyon meglepte, hogy Szíria makacsul ragaszkodott az amerikaiak kivonulásához minden tárgyalások előfeltételeként. Márpedig ez arra utal, hogy Washington tisztában van vele, Damaszkusz pokollá tudja tenni az amerikai jelenlétet, főleg ha Idlib felszabadul. Éppen ezért is olyan nagyon fontos és sürgős kérdés Idlib Damaszkusz számára.
Ideje átértékelni.
Nemrég felvetették az arab sajtóban, hogy esetleg itt az ideje, hogy egy váratlan húzással Tamīm katari emír Damaszkuszba látogasson és elindítása a megbékélési folyamatot. Egy ilyen árral szembeni lépés nem lenne meglepő a katariak részéről. Erre Tamīm emír nem is teljesen rossz alany, hiszen a Szíria elleni háborút az előző katari vezetés indította meg, miközben a katari uralkodó és Baššār al-Asad szír elnök között nincs személyes viszály. De vajon a felek készek erre? Végtére is 2018 decemberében az Emirátusok egy hasonló manőverbe kezdett. Az azonban nem talált lelkes fogadtatásra a szírek részéről és a folyamat aztán hamar el is halt.
Minden felet egyszerre figyelembe véve azonban eljött a változtatás ideje. Mostanra Katarnak semmi érdeke sincs kitolni a küzdelmet a szír kormánnyal. Eddig ugyan semmi haszna sem volt a kapcsolatok kijavításának sem, de az egyre növekvő elszigeteltségben Katarnak nagyon sürgősen barátokra van szüksége. Doha nagyon gyorsan veszít vonzerejéből úgy Washington, mint Tel-Aviv számára, hisz az Emirátusok minden tekintetben beelőzte. A béketárgyalások megrendezése a Ṭālebān-nal és egy sima amerikai kivonulás biztosítása Afganisztánból nagy gesztus volt és nyilván ezt Washington értékeli is. De az ilyen típusú hála nem tart soká és Doha ezzel nyilván tisztában is van. Az egyre növekvő nyomás és az elszigeteltség közepette a kiutat először is Oroszország és Kína jelentheti, másodszor pedig az azon térségbeli országokkal való együttműködés, akik szintén rossz viszonyban vannak az Emirátusokkal.
Szíria kész békét kötni Katarral, főként mert ez lényegesen könnyebb, mint közvetlenül Erdoğannal tárgyalni. Ha pedig így elérhető Idlib békés átadása, akkor a Katarral való rendezés ezért nem egy nagy ár. Ennek a frontnak a lezárása azt jelentheti, hogy Damaszkusz végre az ország keleti részének szentelhetné ereje javát, ahol a helyzet már most is nagyon labilis.
Amint láttuk Törökország is sokat nyerhetne ennek a történetnek a lezárásával. Holott ha nem teszi meg, akkor az azt is jelentheti, hogy végül a törököket erővel szorítják ki Szíriából. Ebben az esetben nem nyer semmit, de ellenségként fejezi be ezt a történetet. Miközben egyre több problémával néz szembe minden fronton és egyik nyitott kérdésben sincs kedvező haladás, az emirátusi-izraeli szövetség hatalmas eredményeket ér el és hamarosan nem maradnak Ankara számára potenciális szövetségesek a térségben, mert azokat egyesével vadásszák le. Két éve példuál Szudán még valószínű szövetséges volt és Líbiában kedvezően alakultak az események. Mostanra a líbiai vállakozás zsákutcába jutott, Szudánt pedig az ellenséges tábor a maga oldalára állította.
Minden érintett fél számára eljött az idő az összefogásra. Amilyen sebességgel haladnak most az emirátusiak hamarosan nem is lesz más választás. A két eddig rivális tömb közötti megbékéléshez azonban először le kell zárni szíriai ellentétüket. Az idő gyorsan ketyeg, főként Törökországnak. Ugyanis Szudán után az Emirátusok egy remek húzással nyert magának egy újabb arab államot és elszigetelt egy másikat, egy lehetséges hasznos török szövetségest.
Jövő héten pont itt fogjuk folytatni.