Ehéten az Öbölnek sikerült elkapni a szalagcímeket, méghozzá pont azon a módon, ahogy az szereti mutatni magát, a Nyugat exotikus partnereként, egyként a nagy királyi házak közül. Csak ez most pont nem pozitívan sikerült. Az Emirátusok, ami eddig a nyugati értékelésekben ügyesen megbújt Szaúd-Arábia mögött a nemrég fellángolt feszültség fényében az Öböl arab állami és Irán között, most elkapta a bulvár hírek figyelmét, hiszen a dubaji uralkodó felesége, Hayā bint al-Ḥussayn Londonban bejelentette, hogy elhagyja férjét és politikai menedékjogot kér Németországban. Sokan, akik elítélik az EAE utóbbi időkben igen negatív szerepét a legtöbb belviszályban az arab világon belűl most nem győznek nevetni a dubaji uralkodón, Muḥammad ibn Rāšid Āl Maktūm-on, mintha csak a sors állna bosszút az Emirátusokon. Már csak annál is inkább, mert ez nem az egyetlen rosszhír az országnak a héten, mivel július 2-án az aš-Šāriqa emirátusból való Hālid al-Qāsimī herceg is elhunyt, érdekes módon szintén Angliában. Hayā hercegnő “szökése” persze most uralja a híreket, mivel Németország már megtagadta, hogy kiadja őt, vagy két gyermekét bármely országnak, ami nagy szégyen most Dubajnak. Bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy mindezt sokkal több idézte elő, mint holmi családi nézeteltérés, és bizony sok köze van múlt heti témánkhoz.
Hayā hercegnő a jordán Hāšimī királyi családból való, a jordán király II. ‘Abd Allah féltestvére és számos forrás szerint sok köze volt a nemrég híresztelt puccskísérlethez. Ez a fejlemény nagy – szakérők számára már rég ismert – ellentétekre mutat rá az emirátusokon belűl és nagy újratervezési próbálkozásokra utal. Ugyanis bár kevéssé foglalkoznak vele, de az Emirátusok nemrég meglepőt lépett. Külügyminisztere, ‘Abd Allah ibn Zāyid egy július 27-ei kétoldalú konferencián Moszkvában elzárkózott attól, hogy elítélje Iránt, vagy bármely más országot az olajszállítókat nemrég ért támadásokért. Ez pedig sokakat elgondolkodtatott, hogy vajon mi okozta Abū Zabīnál ezt a hírtelen visszafogottságot, és hogy miért nem követi az eddig feszültséget szító vonalat, még ha ez Moszkvában történt is. Még érdekesebb, hogy sok vesződség után most arról érkeztek hírek, hogy az Emirátusok elkezdte kivonni erőit Jemenből saját biztonságának növelése és némi energia felszabadítása érdekében.
Miért e látszólag egymástól független hírek most és mi közük egymáshoz? Mi köze ennek e hercegnő botrányos szökéséhez és mi köze mindennek a múlt heti témához? A kép jóval bonyolultabb, mint sokan hinnék és bizony sok hír tűnik most rejtve a nyugati olvasó számára erről az exotikus, ám eleddig előnyösen megítélt országról.
A királyi szökevény
Három olyan látszólag egymástól független dolog történt most, amik egybeesve válaszút elé állították az Emirátusokat. Ezek Hayā hercegnő ügye, az államon belűl az adott Emirátusok egymás elleni küzdelme, melyben a legnagyobb Abū Zabī és Dubaj rivalizálása, illetve mindezek kölcsönhatása a regonális fejleményekkel, melyek együttesen mind az “évszázad alkujaként” ismeret próbálkozásban csúcsosodnak ki. Ahhoz pedig, hogy tisztán lássunk, ezekkel egyesével kell foglalkoznunk.
Hayā bint Ḥussayn al-Hāšimī hercegnő a jordán királyi házba született, a néhai Ḥussayn király legidősebb gyerme harmadik feleségétől, ‘Aliyā’ Ṭūqān-tól, akitől Hayā öccse, ‘Alī is született. 1974-ben született Angliában, a lovassportok nagy szerelmese, maga is lelkes sportoló, akinek elismerésre méltó jótékonysági múltja lett idővel az ENSZ-nél és több sportszövetségnél. 2004-ben ment
Āl Maktūm-hoz, Dubaj jelenlegi uralkodójához, hogy annak második felesége legyen. A házasság az arab királyi házak közti kapcsolatokat volt hivatott erősíteni. Bár a párnak két gyermeke is született a házasság sosem volt igazán boldog, részben férje első, főfelesége, részben a további öt feleség miatt. Különbözőségük ellenére kevés probléma támadt közöttük, legalábbis nyilvánosan, mivel az emír lelkesen támogatta felesége szenvedélyét és fényűző életmódot biztosított neki. Híre járja, hogy csak attól tiltotta el, hogy bármilyen szinten a politikába ártsa magát és kifejezetten eltiltotta attól, hogy Abū Zabī vezetőivel bármilyen kapcsolatot tartson. Mármost e hűvös, de kiegyensúlyozott kapcsolat tükrében jött a hír június 30-án, hogy Hayā hercegnő két gyermekével és 31 millió angol fonttal megszökött az Emirátusokból, állítólagosan egy német diplomata segítségével, bár meg nem erősített hírek szerint már május közepe óta nem mutatkozott nyilvánosan.
Számos dolog, főként az időzítés még mindig rejtélyes az ügyben, pláne, hogy Németországban kért menedékjogot, bár Londonban bújkál. Az első két logikus kérdés, hogy ha valóban az életéért rettegett – ahogy azt most állítja -, akkor miért nem ment Jordániába, illetve, hogy miért kért menedéket Németországban Anglia helyett, tekintve, hogy ott remek kapcsolatai vannak. Az utóbbit könnyű megválaszolni, hiszen Nagy-Britannia, mint mind Jordánia, mind az Emirátusok korábbi ura és máig legnagyobb támogatója igen valószínűtlen, hogy politikai menedékjogot adna, nehogy válságba sodorja kapcsolatát korábbi gyarmataival. Ám ha ezt Németország adná meg, akkor a herceghő nyugodtan maradhat bármelyik EU országban, hiszen egyiknek sem lenne meg a jogi alapja, hogy kiadja őt akár Dubajnak, akár a Hāšimī királyságnak. Ám a másik kérdés, hogy vajon miért nem ment Jordániába, már jóval összetettebb, bár igen beszédes, hogy a nyugati sajtóban ez fel sem merült, holott most nagyon lelkesen követik az ügyet.
Érdekes módon pár nap elteltével a nyugati sajtó egy újabb tündérmesével állt elő, miszerint az ügynek a dubaji királyi ház egy másik tagjának szökéséhez van köze. E verzió szerint Hayā hercegnő azután hozta meg döntését, miután ijesztő részleteket tudott meg az emír egy lányáról, Laṭīfáról, aki tavaly egy szintén szenzációs szökésbe fogott bele egy – korábbi? – francia diplomatával. Laṭīfát és kísérőjét Indiában érték utol és vissza is vitték Dubajba, ami után nem érkeztek róla hírek, már dubaji források szerint jól van. Állítólagosan Hayā nemrég megtudta, hogy a lányt erősen kétséges körülmények közt fogva tartják, amitől félteni kezdte saját és gyermekei életét, majd menekülés mellett döntött.
Ezzel a változattal most tele a nyugati sajtó, és igen szépen átszüremkedett az arab lapokba is, amivel ez a szenzációhajhász megközelítés most minden más lehetséges választ háttérbe szorít. Számos részlet azonban felkelti a figyelmet. Először is, minthogy a kapcsolat sosem lett világossá téve a két eset között igen furcsa, hogy a hercegnő miért most kezdett félni az életéért, közel egy év után, tekintve, hogy még állítólagosan sem volt köze Laṭīfa meneküléséhez, aki nem is Hayā lánya. Lehet, hogy elítéli ami a hercegnővel történt, de elég homályos mi késztette ebben arra, hogy az életéért meneküljön. Figyelemre méltó, hogy milyen könnyedséggel kelt most botrányt a nyugati sajtó egy olyan emír körül, aki bár valóban fényűző, de egyáltalán nem botrányos életet él. Nyugaton talán ő a legismertebb az emírek közül, és valóban az utóbbi évtizedekben elért dubaji gazdasági csoda nagyban kötődik hozzá és vízióihoz. Amik nagyon sikeresek is voltak a 2008-as gazdasági világválságig. Igaz, hogy az utóbbi években az EAE sokat tett hírneve lerombolásáért beleártva magát minden regionális viszályba, melyek közt kétségtelenül a legfelháborítóbbak a Jemenben végzett mészárlások, ám ezekhez a döntésekhez Muḥammad ibn Rāšid-nak kevés köze van. Amennyire tudható mindig is ellene volt ezeknek és a nemrég elmérgesedett viták közte és Abū Zabī vezetői közt épp az Ibn Zāyid testvérek által folytatott politika komoly kritizalása miatt törtek ki, mert azt a dubaji emir nagyon is károsnak tartja az Emirátusokra nézve. Ám míg a nyugati sajtó minden gond nélkül gúnyolja az Emirátusok talán legalkalmasabb vezetőjét, addig szinte semmilyen kritikát nem fogalmaz meg Muḥammad ibn Zāyid részvétele ellen a jemeni vérfürdőkben, vagy a térség bármely válságában.
Ugyanilyen érdekes milyen könnyedén szeretnek nyugati diplomaták “segíteni” dubaji hercegnőknek. Először egy francia volt és most egy német. S egyszer nem merül fel a kérdés, hogy ez vajon hogyan illeszkedik a nemzetközi gyakorlatba. Nem is említve a leglogikusabb kérdést, az érdeket e látszólagos nagylelkűség mögött.
A megközelítés már csak azért is érdekes, mert teljesen eltereli a figyelmet egy másik lehetséges magyarázatról, mely a hercegnő szökése után azonnal felmerült. Itt pedig az időpontok nagyon is fontosak. Amint az múlt héten tárgyaltuk, május 1-én II. ‘Abd Allah király leváltotta főbb titkosszolgálati és katonai vezetőit, még a királyi tanács egy részét is, és az hír járta, hogy mindez egy puccskísérletre adott válasz volt. Tette mindezt annak ellenére, hogy az ország egy nagyszabású külföldi katonai gyakorlatra készült, ami június 21-én vette kezdetét. Nem mással, mint az Emirátusokkal. Ez a hadgyakorlat, az at–Tawābit al-Qawiyya 1 (Az Erős Biztosítékok 1) a valaha volt első a két ország közt, mely hivatalosan a kétoldalú együttműködés erősítését célozta katonai és terrorelhárítási területeken és hónapokon keresztül készítették elő. Annak ellenére, hogy a két ország közt nincs katonai egyezmény, vagy bármilyen elfogadott katonai protokoll ami elég különössé teszi, hogy a jordán király miért bocsátotta szinte a teljes felső vezetést nem sokkal előtte. Június 26-án még el is látogatott a hadgyakorlatra, ami hosszú évek után az első útja volt Abū Zabība. Mármost ha a hírek igazak, hogy a dubaji emír kifejezetten megtiltotta feleségének, hogy bármily kapcsolatot ápoljon Muḥammad ibn Zāyiddal, vagy testvérével ‘Abd Allahhal, a külügyminiszterrel, akkor érdekes egybeesésekkel állunk szemben. Amint a források szökése után azonnal utaltak rá, Hayā hercegnőnek bizony sok köze lehetett a hírek szerinti jordániai puccskísérlethez fivére, ‘Alī javára. Ő lehetett a kapocs a szerveszkedők és a puccs mögött álló emirátusi szolgálatok között, mivel minden gyanú nélkül tarthatott kapcsolatokat Jordánián belűl.
Tegyük fel, hogy mindez igaz! Ha a puccs sikerrel járt volna, akkor ott lett volna egy számára kedvező új kormány, amiben talán új feladatokat is kapott volna, és ahová könnyedén visszavonulhatott volna. A puccs lebukása és az összeesküvők körének teljes felgöngyölítése aggodalommal kellett eltöltse Hayā hercegnőt, hiszen logikusan csak idő kérdése amíg szerepe és kapcsolata Abū Zabī vezetőivel kiderül. Márpedig a hírek szerint már májusban eltűnt a közéletből, vagyis nem sokkal a puccs összeomlása után. Féltestvére, II. ‘Abd Allah látogatása, aki épp akkor szilárdította meg hatalmát, történhetett akár az ügy megvitatására is Abū Zabival. Nyilván egy ilyen kísérlet után a logikus lépés a kapcsolatok megszakítása lenne az Emirátusokkal, de amint ezt múlthéten láttuk, ezt egész egyszerűen nem teheti meg. Így aztán logikusan feltételezhető, hogy az ügy lezárására érkezett biztosítva Muḥammad ibn Zāyidot egy rugalmasabb külpolitikáról, beleértve az évszázad alkuját is. S alig több mint egy hétre erre Hayā hercegnő elszökött. Összehasonlítva a két magyarázatot, az egyik messze jobban passzol az időpontokkal.
Ez még mindig nyitva hagyná a kérdést, hogy vajon Abū Zabī miért támogatna egy puccsot Jordániában, miért zaklatná ez fel Dubajt és vajon miért lelkesednek a nyugati diplomaták ennyire a dubaji hercegnők iránt. Mindezek, amint egy újabb emirátusi herceg halála szintén ehéten Angliában sokkal jobban csak az Emirátusokon belűli folyamatok megértésével láthatóak át. Azzal, hogy Muḥammad ibn Zāyid hogyan lett fokozatosan az ország egyszemélyi vezetője.
Abū Zabī felemelkedése
Az Emirátusok és annak belső folyamatai bizony bonyolultak lehetnek a külső szemlélő számára, hiszen ez egy föderatív monarchia. Az állam, vagy helyesebben az államok az unión belűl mind brit gyarmatok voltak 1971-ig, amikor is a két hasonló birtokkal, Katarral és Bahreinnel együtt elnyerték függetlenségüket. Az eredeti ötlet egy teljes egyesülés volt a kilenc korábbi brit Gyarmat között, de főként Bahrein fenntartásai miatt az új állam, amit amit ma Egyesült Arab Emirátusokként ismerünk csak hat emirátusból jött létre 1971-ben. A következő évben Ra’s al-Hayma csatlakozott, de Katar és Bahrein mind a mai napig megőrizték függetlenségüket. Az egyesülés ellenére az unió nem ígérkezett könnyű vállalkozásnak, hiszen a legtöbb állam ragaszkodott belső szabadságához. Így aztán, nagyrészt Abū Zabī uralkodója, Zāyid ibn Sulṭān Āl Nahyān személyes befolyásának köszönhetően egy egyezség jött létre, mely szerint az államot minden közös ügyben két végrehajtó szerv, a hét uralkodót tömörítő Nemzeti Legfelsőbb Tanács (NLT) és a részben választott 40 fős Nemzeti Föderális Tanács irányítja. Kifelé az EAE-at a Szövetségi Elnök – mindig Abū Zabī uralkodója – és a Szövetségi Alelnök – Dubaj uralkodója – képviseli, míg az utóbbi általánban a miniszterelnöki pozíciót is betölti. Minden főbb posztot az NLT tölt be közös döntéssel, ámbár a vezető hivatalokat a két legnagyobb tagállam, Abū Zabī és Dubaj magának tartja fenn. Az alapötlet az volt, hogy belülről az országot az emirek irányítanák a saját államaikban, de kifelé az egy semleges politikát folytatna Zāyid ibn Sulṭān vezetése alatt. A politikai vezetést Abū Zabī kapta, míg Dubaj a külvilág felé való nyitást válaszotta és idővel az állam gazdasági motorja lett. Ígyhát ha valaki ma az Emirátusokba látogat meglepődve tapasztalhatja, hogy komoly eltérések vannak törvényekben és szokásokban egyik emirátustól a másikig.
Az óvatos egyensúly mindenkinek meg is felet, hiszen mindenki megvalósíthatta a maga álmát állama és népe számára, s bár elsőséget adtak Abū Zabīnak, senki nem tudott túlhatalmat szeretni a többiek kárára. Akik cserébe meg is gátoltak minden központosítási kísérletet pusztán egy személy irányítása alatt. Ez mindenkinek jól meg is felet, amíg Zāyid ibn Sulṭān életben volt. Ám amikor 2004-ben meghalt a dolgok mind a belső szerkezetben, mind az EAE regionális helyzetében kezdtek megváltozni, köszönhetően a vezetők egy új generációja felemelkedésének. Zāyid ibn Sulṭān után legidősebb fia, Halīfa ibn Zāyid vette át apja tisztségeit, ám gyenge egészsége miatt egyre inkább fiatalabb féltestvérére, Muḥammad ibn Zāyidra kezdett hagyatkozni, főként miután 2014-ben komoly agyvérzésen esett át. Bár még mindig Halīfa ibn Zāyid az állam névleges feje, mostanra Muḥammad ibn Zāyid gyakorlatilag átvette az államirányítást, amit már 2004 óta szinte ő vezetett. Ebben pedig erősen számíthat legközelebbi szövetségesére, a 2006 óta külügyminiszter öccsére, ‘Abd Allahra. Muḥammad ibn Zāyid amibíciója már a kezdetektől világos volt, hogy az államot egy sokkal központosítottabbá alakítsa át saját vezetése alatt, de az állam belső szerkezete miatt komoly nehézségekkel kellett szembenéznie. Az adott helyzetben azt az utat válaszotta befolyása növelésére, ami még nyitva volt számára, a külpolitikát. Ez pedig az EAE által addig követett passzív, kiegyenlítő regionális politikától való elszakadást jelentett egy kezdeményezőbb, következésképpen agresszívabb szerep felé. Ennek megfelelően pedig szép lassan legyűrte, vagy félreállította az össze többi emírátust. Köztük a két legnagyobbat, a gazdasági óriás Dubajt és a híresen konzervatív aš-Šāriqát.
Az első nagy lehetőség Dubai befolyásának csorbítására 2009-ben, az előző évben kitört gazdasági világválság után jött el. Bár általánban az Emirátusokat és benne Dubajt általánban egy olaj-gáz alapú gazdaságnak hiszik, ami egyáltalán nem is alaptalan, Dubaj komoly lépéseket tett gazdasága sokszínűbbé tétele érdekében, hogy az inkább nyugodjon egy kereskedelemen, banki szolgáltalásokon és főképp ingatlan-fejlesztésen. A Pálma-sziget és a Világtérkép-sziget tervezetek ennek kiváló példái, de persze nem szabad elfelejtenünk, hogy a dubaji reptér és az Emirates Air Dubajt az öböl szállítási és kereskedelmi központjává tették. Dubaj még mindig erősen fektetett be az ingatlanba, amikor a válság elérte az Emirátusokat. S minthogy a válság pont az ingatlan szektorból indult ez egy nagy csapás volt Dubajnak. Főként, hogy a EAE gazdaságának másik pillére, az olajeladás is súlyos gondokat élt át, hiszen ekkor az olajár épp nagyon mélyen járt. Pár évvel korábban elképzelhetetlen volt, de Dubaj eljutot arra a pontra, hogy 26 milliárd dolláros adósságát már nem tudta kezelni és segítséget kellett kérjen a többi emiratustól és a központi intézményrendszertől. Az IMF 2010-es jelentése szerint Dubaj gyorsan zsugorodott és csak egy Abū Zabī által aprólékosan összerakott segélyprogram stabilizálta. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Abū Zabī részleges pénzügyi felügyeletet szerzett Dubaj fölött, hiszen a segélyalap nagyrészét az emirátusi központi bank vállalta és nem hitelek formájában érkezett, hanem szinte kizárólag garanciavállalásokban Dubaj adósságára. Ami azt jelenti, hogy Dubajnak továbbra is maga kell megoldania gondjait, de immár nagyban függ Abū Zabī jóindulatától. Bár Dubaj azóta nagyjából helyrejött, a gond még mindig súlyos és egyre több beszámoló írja le Dubajt “szellemvárosnak”, amint a turizmus és a külföldi beruházók kezdik elhagyni az emirátust.
Ebben a helyzet Dubaj, ami már amúgy is megérzi a kínai gazdasági behatolást és az eddigi befektetés alapú modellje kezd csődöt mondani, békére vágyik és arra, hogy újraszervezhesse térségbeli viszonyait. Az utolsó amit kíván az felfordulás az öbölben és egy háború Iránnal. Az Iránnal való háborúnak már csak a lebegtetésé is pusztító most Dubajra, hiszen amint ezt már korábban érintettük, a kínai kereskedelmi tervek és beruházások jó eséllyel hamarosan az öböl gazdasági központját áthelyzik majd Katarba. Akivel most nem lehet együttműködni, hiszen az EAE Szaúd-Arábiával és Egyiptommal együtt épp gazdasági háborút folytat ellene, immár két éve. Ami még inkább Dohának kedvez ebben a viszonylatban, hiszen Katar közelebb került Iránhoz. Így aztán ha tényleg lesz háború Teheránnal, akkor a visszacsapás minden bizonnyal lesújt majd az Emirátusokra, míg Katarra nem. Ez pedig most egy komoly feszültség forrása Dubaj és Abū Zabī között, sok hasonló üggyel együtt.
Muḥammad ibn Zāyid az Egyesült Államokat támogató külpolitikájával tudta növelni befolyását. Az Afganisztánban és Irakban nyújtott segítség helyezte a két Ibn Zāyid testvért a nemzetközi porondra. Ez az utóbbi bő évtizedben igen látványos, az úgynevezett “Arab Tavasz” óta. Minden nagyobb fordulatnál az Emirátusok ügyesen meghúzódott Szaúd-Arábia háta mögött, de beletették a kezüket az összes térségbeli válságba Líbiától Egyiptomon át, egészen Jemenig és Katarig. Nem szabad elfelejtenünk, hogy amikor ez a térségbeli átalakítás elindult, akkor még Katar volt Rijád gyakorlati ügyintézője, amiből komoly gazdasági előnyöket kovácsolt. Mindezt az Emirátusok vette át 2013 után, amikor a máig rejtényles hatalomváltás történt Dohában. Csak egy példa erejéig, Katar volt a legnagyobb támogatója a Mursī kormánynak Egyiptomban, amiről egy időben az hír terjedt, hogy még a piramisokat is meg fogja venni, de as-Sīsī puccsa után az Emirátusok vett át minden katari szerzeményt. Amit győzedelmesen hírdetett 2017-ben a Muḥammad Nağīb Katonai Támaszpont megnyitása – ma ez a legnagyobb Egyiptomban -, ahol as-Sīsī elnök együtt parádézott Muḥammad ibn Zāyiddal – pár vazallus, mint a líbiai Ḥaftar tábornok jelenlétében -, ám a
fő szaúdi nagyságok távol maradtak. Ez már magában is jól leírja, hogy miért siet most from Muḥammad ibn Zāyid a szaúdi koronaherceget támogatni. Nemcsak azért, mert olyan mint ő, csak messze kevésbé talpraesett, hanem mert amíg a szaúdi vezetés ennyire le van kötve belűl, addig a koronahercegnek kell egy stabil támasz a régióban, akár még saját családja ellenében is. Az alkú másik fele pedig, hogy így az Ibn Zāyid testvérek maguk előtt tolhatják jóval nagyobb és erősebb szomszédjukat, ám bármely kedvező pillanatban szabadon kihátrálnatnak mögüle. Ahogy ez most zajlik is Jemenben, vagy az Irán elleni konfliktusban.
Ezeknek a külföldi vállalkozásoknak a java fedett művelet volt, ami légicsapások és logisztikai támogatás képében valósult meg a helyi szövetségeseknek nyújtott anyagi, taktikai és hírszerzési támogatás mellett. Ám a legnagyobb vállalkozás 2015 óta Jemen, ahol az EAE maga is csapatokat küldött a terepre. Eddig ez szolgálta Muḥammad ibn Zāyidot a legjobban. A Jemen elleni háborúban Muḥammad ibn Zāyid nagyban növelni tudta befolyását versenytársai, még Rijáddal szemben is, melynek során vagy iszonyú szerencsés volt, vagy elképesztően ravasz, vagy egyszerűen csak nagyon kegyetlen.
Amikor a háború elkezdődött Jemen ellen, akkor az egy széles koalíció nevében indult, ám valójában Szaúd-Arábia, az Emirátusok és nagy kelletlenül Katar vezette. Utóbbi hamar ki is lépett. Rá tudták bírni – vagy ki tudtak erőszakolni -, hogy más, főleg arab államok, mint Egyiptom, Szudán, Marokkó, de még a Pakisztán is terepre küldje sokkal harcedzettebb csapatait, míg ők inkább csak légicsapásokra szorítkoztak. Csak szép lassan kezdett Szaúd-Arábia bevonulni északról, míg az Emirátusok a part mentén, főleg délen foglalt állásokat. Az művelet hivatalosan ‘Abd Rabbihi Hādī korábbi elnök hatalomba való visszahelyezést célozta, akit az al-Ḥūtī Mozgalom hatalomátvétele űzött el. Minthogy a mozgalom síi és jó kapcsolatot tart fenn Teheránnal és szövetségeseivel, így a félhivatalos cél a Szaúdi háta mögött növekvő iráni befolyás elvágása volt. Szintén a félhivatalos célok között volt az ország startégiai területeinek az elfoglalása, mint amilyenek a főbb kikötők, Szokotra szigete, vagy a Vörös-tenger déli bejárata. Erre a célra pedig az Emirátusok 2015-ben katonai támaszpontot hozott létre Eritreában. Ez a valaha volt második hivatalos, csakis EAE által működtetett katonai támaszpont, míg az első 2010-ben Szomáliában nyílt. Ez komoly váltás a Zāyid idejében folytatott külpolitikához képest, főként mert nemrég még négyet építettek a térségben. Mármost tekintve, hogy az emirátusi fegyveres erők főparancsnoka mégiscsak Muḥammad ibn Zāyid, mindez most az ő nevéhez kötődik.
A Jemen elleni háború soha nem látott belső egységet hozott az emirátusok között, legalábbis látszólag, ami nagyban váratlan katasztrófák következménye. Az EAE számottevő erőt küldött a frontra az ország viszonylag szerény lehetőségeihez képest. Ezek három részből külön állnak. Az első rész nagyjából 1500 főnyi hivatásos tiszt és kiképző, akik emirátusi felügyelet mellet baráti jemeni erőket építenek fel, s eddig szerény eredményeket hozott. A másik csoportot jemeni zsoldosok alkotják, hivatalosan szintén kiképzőként, de feltehetőleg ők oldják meg az őrző és felügyelő feladatokat. A harmadik csoportba nagyjából 1800 főnyi erő tartozik, melyek Kolumbiából, Panamából, San Salvadorból, Chiléből és Eritreából toborzott zsoldosok, akiket az Emirátusi Különleges Erők egészítenek ki az Emirátusi Elnöki Őrségség közvetlen irányítása alatt. Újabban mind nyugati, mind arab források állítják, hogy az EAE Dā‘iš harcosokat is dobott át a saját irányítása alatt, és még a Human Rights Watch is kritizálta Abū Zabīt a csapatai által elkövetett háborús bűnök miatt. Ezzel együtt az Emirátusok Jemen értékes területeire tudta rátenni a kezét, főként délen, és a művelet sikeresnek tűnt. Legalábbis eddig, mert hírek szerint Abū Zabī máris megkezdte erői kivonását.
Tűnhet ez ugyan bukásnak, de nem annyira Abū Zabī számára. De miért, és mi köze van ennek az Irán elleni növekvő feszültséghez? Van ennek bármi köze Hayā hercegnőhöz és egy újabb emirátusi herceg hirtelen halálához? Pont itt vesszük fel a fonalat jövő héten.