A világ egyre mélyebbre merül koronavírus adta válságba ezekben a napokban és nem látszik ennek a vége. Senki sem egészen biztos, hogy ez a válság mikor érhet véget, ám ahogy a politikai figyelem java most a korona ügyére figyel a segélyszállítmányoktól és esetleges további gócpontoktól a megoldásokig és a lehetséges gazdasági hatásokig, sajnos a Közel-Kelet küzdelmei nem akarnak alább hagyni. A jemeni háború fáradhatatlanul folyik tovább, pont mint a Líbiában zajló harc. Az Öböl, ami egy évtizede a regionális egsüttműködés és talán esetleg integráció legszebb jelei mutatta megosztottabb, mint valaha. A Katar elleni blokád úgy tűnik, nem kerül feloldásra még a koronaválság közepette sem, és e hat állam nézetei nem is lehetnének különbözőbbek az olyan kérdésekben, mint amilyen Irán, Szíria, vagy éppen Jemen dilemmái. Mi több, amint nemrég láthattuk, a nemrég történt változás az ománi vezetésben még növeli is a megosztottságot.
Valóban az arab világ egy szinte példátlan kataklizmát és átalakulást jelentő évtizedet élt meg az ún. “Arab Tavaszt” követően. Ez talán mostmár hamarosan lezárul Szíria visszaléptetésével az Arab Ligába, Algéria és Marokkó ismét kezdeményezőbb szerepvállalásával és új, aktívabb vezetőkkel Tunéziában és Ománban. Mégis, az Öböl túlsúlyával fémjelzett hosszú válságot, az Irán elleni küzdelmet, a regionális és belháborúkat és a GCC immár javíthatatlannak tűnő szétverését megannyi elemzés Szaúd-Arábiának tulajdonítja, az utóbbi pár évben pedig kizárólag nyughatatlan koronahercegének, Muḥammad ibn Salmānnak. Márpedig ez nem épp jellemző Szaúd-Arábiára, ami csak ritkán ragadta meg a kezdeményezést és átlalában megmaradt egy nehezen megfogható egyeztető, szervező szerepnél a színfalak mögött. Rijád hirtelen megjelenése elsővonalbeli kezdeményező, irányító félként egy új jelenség, ami kétségtelenül sokban kötődik a mostani koronaherceg személyiségéhez. Ám a színfalak viszonylagos rejtekében egy állam, és annak vezetői érdekes módon el tudtak bújni a fő stratégiai elemzések figyelme elől, és sikerrel tartották fenn magukról egy fejlett, modern és nyitott öbölállam állam egzotikus képét. Messze a nagy küzdelmektől, legalábbis látszólag, az Emirátusok fenntartotta a kedvelt túristacélpont és a nyugati befektetések kiváló menedékének kedvező látszatát.
Ez sokban köthető a látszólag központosítatlan állam látszatához, amit egy ismeretlen és jellegtelen vezető fog össze, s aki alatt a hét tagállam viszonylag független tudott maradni egymástól. Dubaj a maga fényűző terveivel és a világra nyitott nyitott látszatával az Emirátusokat a közgondolkodásban olyan államnak tartotta fenn, mintha csak egy másik vilgból lenne, fényévekre a Közel-Kelet gondjaitól. Mégis az utóbbi bő évtizedben egy hirtelen és mélyreható, szinte már forradalmi szintű átalakulás zajlott itt le. Ebben az állam igazi vezetője, Abū Zabī koronahercege Muḥammad ibn Zāyid fokozatosan félreállította az ellenlábasokat. Először Abū Zabīban, aztán az Emirátusokban, majd az utóbbi pár évben sikerrel fordította a maga javára a helyzetet a térségben, ezzel az Emirátusokat az egyik legerősebb arab állammá változtatva. Figyelemre méltó módon Muḥammad ibn Zāyid még vereségei többségét is a maga javára tudta fordítani, miközben egy feltűnően hatékony vezetői csoportot hozott létre maga körül. Ebbe a vezetői csoportba nemcsak saját testvérét vonta be, de külső arab játékosokat is. Hiszen mostanra, még mindig alapvetően rejtve a szemek elől, az Emirátusok az egyik legfontosabb arab döntéshozó lett. Ígyhát ehéten ennek az ambíciózus koronahercegnek a rendkívüli útjában teszünk betekintést, illetve a joggal félt csapatának kevéssé ismert titkaiba.
Törzsi hatalom
A legtöbb öbölállamban, ahol a leginkább hatnak a törzsi hagyományok, a hatalomátadás minden, csak nem könnyű dolog. Minthogy a letöbb ilyen állam mai formájában új, az államvezetés személyi kapcsolatokra alapozva jött létre az uralkodó és a főbb vezetők között, nempedig képességek alapján feltöltött intézményekre alapozva. Épp ezen a ponton Omán, Kuvait, vagy akár Bahrein is erősen eltér Szaúd-Arábiától és az Emriátusoktól, minthogy az előbbiek döntően csak rég változatlan uralkodócsaládok által igazgatott monarchiák némiképp új formába csomagolva. Épp ezért mutatják a hagyományos monarchiát képét. Ám Szaúd-Arábiát és föderálisan felépített Emirátusokat az alapító uralkodók után szinte újra ki kellett találni.
A mostani szaúdi államot – a Sa‘ūd-ház története során immár a harmadik – egy sor háború és ravasz politika alkú hozta össze a XX. század elején első királya, ‘Abd al-‘Azīz Āl Sa‘ūd alatt. Fiai azóta is uralják Rijádot. A mostani király, Salmān, az egyik legutolsó még élő fia. Minthogy ‘Abd al-‘Azīz nem hagyott maga után stabil intézményeket, de hatalmas számú gyermeket különböző feleségektől igen, természetes volt, hogy idővel versengés alakul majd ki közöttük, amiben az édestestvérek blokkokat alkotnak. Ezek legerősebbike az ún. “Sudayrī Hetek”, azaz ‘Abd al-‘Azīz király Ḥuṣṣa as-Sudayrī királynőtől született hét fia. Amióta csak a klán legidősebbje, Fahd 1982-ben hatalomra került, gyakorlatilag monopolizálták az államvezetést. A Szaúd-Arabián belül dúló mostani válság és belső gondok java épp nagyrészt annak tudható be, hogy ahogy az államalapító utáni első generáció kezd kihalni, a Sudayrī tömb megpróbált közvetlen – és eddig példátlan – hatalomátadást biztosítani a maga számára, kizárva az államalapító további gyermekeit. Aminek egy ekkora családon belül nyilván sok ellensége van.
Az Emirátusok már jó ideje hasonló problémával néz szembe, azzal a csavarral, hogy itt egy föderális szervezetről van szó. Amikor 1971-ben az Öböl kilenc még függésben lévő állama felszabadult, kettő, Katar és Bahrein külön utat választott. Hat megalakította az Egyesült Arab Emirátusokat, amihez a hetedik, Ra’s al-Hayma a következő évben csatlakozott. Ebben az államban mind a hét államocska nagyfokú autonómiával bírt, szinte már függetlenek voltak belügyeikben, ami nagyrészt ma is úgy van. Csakis a pénzügyi, védelmi és külügyi kérdéseket vonták össze. Ám a fajlagos méret, anyagi lehetőségek és leginkább a vezető személyes tekintélye miatt Abū Zabī hamar vezető szerepet szerzett, amit máig megtartott. Ez a kiemelkedő vezető volt Zāyid ibn Sulṭān Āl Nahyān sejk, aki primus inter pares alapon idővel az Emriátusok egyszemélyi képviselője lett a külvilág felé. Egyben konstruktív vezetőnek tartva elnyerte az arab világ nagyreszének tiszteletét. A többi kisállam fölötti jogkörei egy részét törvényileg szabályozták, de az döntően a többi sejkkel szembeni személyes szerepén nyugodott, akiket nagy tiszteletben tartott. Halálával ugyanaz a kérdés merült fel, ami már több alkalommal a szaúdiakat is majdnem darabokra tépte. Melyik fiú, vagy klán kövesse az államalapítót? Bár Zāyid sejknek hat hivatalos – és több nem-hivatalos – felesége volt, a kérdés mégis egyszerűnek tűnt, mert első feleségétől volt fia, és csakis egy. S minthogy ez a feleség, Ḥuṣṣa szintén az uralkodó Nahyān családból származott, fiuk, Halīfa egy megkérdőjelezhetetlen “tisztavérű”. Egy olyan örökös, ami kikezdhetetlen a törzsi felfogásban. 1969-ben, vagyis még az Emirátusok megszületése előtt Abū Zabī koronahercege lett, majd idővel számos állami vezető pozíciót töltött be. Apja jobbkeze lett, majd a 2000-es évek elejére az állam gyakorlati irányítója. Amikor Zāyid sejk 2004-ben meghalt, Halīfa könnyedén vette át a hatalmat. Bár hamarosan reformprogramba kezdett választásokat írva ki a föderális szervek betöltésére, mégis egy alapvetően régivágású és konzervatív ember maradt. Sokkal inkább egy ügyvivő, semmint egy ambíciózus vezető. Ez 2011-ben ki is ütközött, amikor kiállt akkori – vélt vagy valós – szövetségesei, Szaúd-Arábia és Katar mellet és támogatta a beavatkozást Líbiában, Jemenben és Szíriában. Eközben makacsul védelmezte az többi Öböl monarchiát, mint ahogy az Bahrein megszállásakor is látható volt.
Balszerencséjére azonban trónra lépése után nem sokkal nemcsak egyre betegebb lett, de sokkal talpraesetebb és hatalmovágyóbb testvérei is vannak, akik alig várták, hogy kipróbálhassák képességeiket.
Fāṭima gyermekei
Halīfa már 2014-ben is elég gyenge volt, amikor agyvérzést szenvedett és gyakorlatilag azóta is ágyhoz kötött. Azóta szinten soha nem volt látható nyilvánosan. Gyelgülésével a hatalmi rivalizálás azonnal megindult Zāyid sejk fiai közt, amiben Fāṭima hercegnő gyermekei nyertek. Zāyid sejknek és harmadik feleségének, Fāṭima bint Mubārak al-Katbī-nak – egy egyke, de határozott és eltökélt asszonynak – hat fia és két lánya született. Bár Zāyid sejk később többször nősült és ezekből a házasságaiból is születtek gyermekek, Fāṭima háza a legnépesebb. Mostanra pedig a legerősebb. Ugyan nem tudta biztosítani a hatalmat fiainak egy “tisztavérű” Āl Nahyān herceggel szemben, a sors visszaadta neki ezt a lehetőséget.
Fāṭima fiai közt a legidősebb Muḥammad a legambíciózusabb és mostanra nemcsak Abū Zabī, de az Emirátusok gyakorlatilag egyszemélyi vezetőjévé nőtte ki magát, sőt bizonyos szintig a Közel-Kelet egyik főbb vezetője is lett. 1961-ben született és hamis név alatt Rabatba került elemi oktatásra, ahol egy ideig a mostani marokkói király, VI. Muḥammad osztálytársa volt. Bár idővel alapvetően katonai képzést kapott az Emirátusokban és Sandhurstben, Angliában, ezek a korai évek megedzették. Érdekes, de élete egy részében az egyiptomi Muszlim Testvériség egyik vezetője volt a magántanára. Viszonylag jellegtelen katonai karriert futott be, és csak 2003-ban nevezte ki apja Abū Zabī helyettes koronahercegének, ezzel biztosítva az államot, ha esetleg kijelölt fia, Halīfa egészsége gyorsan romlana. Egy évvel később, immár koronahercegként megkezdte fokozatos emelkedését a hatalom legfelsőbb szintjeire. Ez az út először nem tűnt ígéretesnek, hiszen bátyjának több fia is van. Várható volt tehát, hogy címét nem fogja tudni sokáig megőrizni. Ám nagy hatékonysággal kiszorította vetélytársait, főként Halīfa fiait, akik ma már mind csak névleges katonai, vagy állami pozíciókat töltenek be, vagy visszavonultak az üzleti életbe.
Fő segítői édestestvérei, Ḥamdān és ‘Abd Allah voltak. Ḥamdān, bátyja szinte teljes mása, csak részleges oktatásban részesült az Emirátusokban és nem törtető típus, ám 1997 és 2009 között miniszterelnök-helyettes volt. A miniszterelnök törvény szerint mindig az aktuális dubaji uralkodó. Vagyis bátyjánál hamarabb került be az államigazgatásba. ‘Abd Allah, Fāṭima fiai közül a legkisebb, pont olyan törtető mint Muḥammad és 2006-ban érték el kinevezését külügyminiszternek. Ezt a posztot máig betölti és valószínűleg nagyban bátyja manővereinek köszönheti. Ő nagyon is aktív személy a nemzetközi színtéren, számos nemzetközi kezdeményezés védnöke és 2010 óta a FAO – az ENSZ élelmezési és mezőgazdasági szervezete – jószolgálati nagykövete. Beszámolók szerint viselkedésben és felfogásban a testvérek között ő áll a legközelebb Muḥammad-hoz. Idővel szerepe a külügyek valódi irányítására egy másik segítő javára korálatozottá vált, de így is a család hasznos tagja a Nyugat felé az ország barátságosabb képét mutatva a maga simulékony és élénk személyiségével. Ezek voltak az első lépések, ahogy Fāṭima fiai elkezdték a főbb vezető tisztségekből nemcsak Zāyid sejk többi fiát, de a többi kisállam hercegeit is kiszorítani.
A harmadik fiú, Hazzā‘ főként a sportban és az irodalomban szerzett nevet magának. Számos spoetegyesületet vezet és gyakran hivatkozott költő. Bár kevésbé talpraesett és mostanra már csak névleges posztokat tölt be, két nagyon fontos poszton járult hozzá erősen a klán történetéhez. 2006-ban, majdnem egy évvel azután, hogy ‘Abd Allah külügyminiszter lett, Hazzā‘-t kinevezték nemzetbiztonsági főtanácsadónak, lassan átvéve a biztonsági apparátust nagybátyjától és az addigi dubaji személyzettől. Ezt pedig idővel Muḥammad ibn Zāyid jól kamatoztatta. Szintén ugyanabban az évben a First Gulf Bank igazgatósági bizottságának elnöke lett, mely akkoriban az Emirátusok legnagyobb banki intézménye volt. Ma Abū Zabī végrehajtó tanácsának az elnökhelyettese, ami nagyjából az emirátuson magán belüli kormányfői posztnak felel meg. Ez még így is fontos beosztás, de a föderális szerkezetben már eltörpül és teljességgel bátyja irányítása alatt áll.
Az igazi ügyintéző, bátyjának szinte személyi titkára, aki szinte mindig elválaszthatatlannak tűnik Muḥammad ibn Zāyidtól egy másik édestestvér, Manṣūr, egy alapvetően vidám és élénk személyiség. Manṣūr szintén a sportban szerzett érdemeket, mint jegyzett lovas és máig számos állami sport beosztása van. Először a ‘90-es évek végén került a hatalom közelébe. Ő lett a First Gulf Bank igazgatótanácsának elnöke – ezt később ő adta át közvetlenül Hazzā‘-nak -, majd 1997-ben az emirátusi elnöki hivatal főtitkárának nevezte ki apja. Ezzel gyakorlatilag Zāyid sejk személyi titkára lett annak utolsó éveiben, mely tapasztalatot később tesvérei javára kamatoztatta. Ma is nagyon fontos üzleti személy, ott ül a Legfelsőbb Kőolaj Tanácsban, hatalmas olaj és ingatlan részesedései vannak, épp így az angol Premier League-ben, és gyakorlatilag ő az emirátusi médiabirodalom megalapítója a Sky News Dubajba invitálásával, ami 2012-ben a Sky News Arabia elindításához vezetett. Amiben szintén részvényei vannak. Bátyjának, Muḥammadnak a felemelkedése óta számos kormányzati posztot töltött be, főként az alapszolgáltatások és a telekommunikáció terén. Szerepe leginkább egy belügyminiszteréhez hasonlít ma, amiről a biztonsági és rendfenntartás feladatokat leválasztották. Ő lett bátyja személyi titkára és az állam napi ügyeinek felügyelője. Klánja történetéhez második házasságával is nagyban hozzájárult. 2005-ben feleségül vette Manāl bint Muḥammad ibn Rāšid Āl Maktūm-ot, a Emirátusi Nőszövetség elnöknőjét, Muḥammad ibn Rāšid Āl Maktūm dubaji uralkodó legidősebb lányát. Minden tekintetben politikai házasságról volt szó, ami szavatolta az erős szövetséget az EAE-on belüli két legerősebb tagállam között. Ami cserébe sokáig egy erős politikai és anyagi támogatást nyújtott Muḥammad ibn Zāyidnak céljai eléréséhez. Manṣūr-t tartják a koronaherceg leghűségesebb és legbizalmasabb támogatójának, aki bátyja válláról az államirányítás napi terheit veszi le.
Muḥammad ibn Zāyid remekül építette ki hatalmát, amiben édestestvérei játszották a vezető szerepet. Néhányuk máig alapvető eszköz számára, míg mások lassan kikerültek a belső körből. Bár a korábbi vezetőség még mindig fontos, az új csapat egy ködös társaság. Ők a békés és egzotikus látszat mögött megbújó valódi és befolyásos emirátusi külpolitika valódi irányítói. Ebben pedig már csak egy testvérnek, a legerősebbnek és egyben legrejtettebbnek maradt hely. Ő Fāṭima negyedik fia, Ṭaḥnūn.
A három muskétás
Ṭaḥnūn még ma is az egyik legkevésbé ismert az emirátusi hercegek között, dacára annak, hogy a 2000-es évek elejétől ő a nemzetbiztonsági főtanácsadó helyettese, majd főtanácsadóként ő állt testvére, Hazzā‘ helyére 2013-ban. Máig betölti ezt a posztot. Legtöbb testvérétől eltérően kerülte a nyilvánosságot és főként külföldön a verseny és a küzdősportokban élte ki magát. Míg csak vissza nem tért, hogy sikerrel az üzleti életbe vesse bele magát. Az alábbi videó a róla elérhető beszámolók ritka egyike.
Ő az, aki az Emirátusi Biztonsági Szolgálatot egy kiterjedt fedett hálózattá változtatta és ő tervezte a régióban az utóbbi pár éve szinte összes hírszerzési, sőt katonai műveletét is. Még friss volt a pozícióban, amikor 2015-ben a Jemen elleni háború megindult. Amit Abū Zabī, ahogy a Jemenről szóló korábbi számainkban láthattunk, remekül kihasznált, dacára a katona kudarcoknak és az eredetileg Jemen teljes megszállására kiszabott terv teljes csődjének. Ṭaḥnūn kifejezetten az Öböl térségében aktív, a szomszédos országokban futó műveletek őalá tartoznak, mint amilyenek Irakban és Ománban futnak. Kevés nyilvános fénykép van róla, soha nem ad interjút, tőle elválaszthatatlan jellegzetes napszemüvege pedig csak növeli a körülötte kialakult rejtélyességet. Csak az utóbbi pár évben kezdett el megjelenni a hírekben. Ám figyelemre méltó, hogy sohasem beszél nyilvánosan, mint amikor nemrég a koronaherceg online kormányülést tartott a koronavírus miatt, ő volt az egyetlen állami vezető, aki feltűnt ugyan a videón, de egyetlen szót sem szólt. Mellesleg ez már csak azért is fontos mozzanat volt, mert az ország uralkodójára semmilyen nemű említés sem volt, Muḥammad ibn Zāyid pedig nemcsak Abū Zabī, de az egész Emirátusok egyszemélyi vezetőjeként tűnt fel. Még a két, az Öbölből partonált jemeni kormány közt létrejött Rijádi Egyezmény aláírásakor is, melyet Ṭaḥnūn egyik legnagyobb eredményének tartanak, csak két fényképen tűnik fel a háttérbe húzódva.
E belső kör másik rejtélyes figurája szintén gyorsan bekerült az emirátusi államigazgatásba, szinte azonnal Muḥammad ibn Zāyid és testvérei felemelkedése után. Pedig mégcsak nem is az Ibn Zāyid testvérek közül való. Ez a személy Anwār Qarāš, egy dubaji születésű emirátusi – ahonnan igen nehéz a rivális Abū Zabī vezető körei közé emelkedni -, aki kiterjedt nyugati oktatásban részesült a George Washington egyetemtők Cambridge-ig. Ezzel neki vannak a legjobb összeköttetései a nyugati politikusokkal. 2006-ban nevezték ki a nemzetgyűlési ügyekért felelős miniszternek, egy alapcsony beosztásba, hogy megismerkedjen a vezetéssel. Ám két évvel később már a külügyekért felelős államminiszter volt. Ma is ezen a poszton van, amivel ő a második külügyminisztere az országnak.
Az effajta modell nem ismeretlen az Öbölben. A nagyöreg ománi külügyminiszter Yūsaf ibn ‘Allāwī ugyanezt a címet viseli, ámbár azért, mert a hivatalos külügyminiszteri cím magának a szultánnak van fenntartva. Így tehát Ománban ez a cím a gyakorlatban a külügyminiszternek felel meg. Szaúd-Arábia 2005 óta ismeri ezt a rendszert, bár inkább csak névleges címként. 2018 decemberében a Szíria elleni háború legaktívabb támogatóját, az Irán elleni legélesebb szószólót, ‘Ādil al-Ğubayr külügyminisztert lecserélték a jóval megfontoltabb és bélülékenyebb Ibrāhīm al-‘Assāf-ra, mely akkoriban egy Damaszkusz felé tett kísérleti lépés volt a megbékélésre. Minthogy ez nem járt sikerrel, közel egy év után őt is leváltották Fayṣāl ibn Farhān Āl Sa‘ūd hercegre, a mostani külügyminiszterre, így ‘Ādil al-Ğubayr nem térhetett vissza és megmaradt egyfajta nyugdíjas külügyminiszternek, vagy utazó nagykövetnek valódi befolyás nélkül. Az Emirátusokban alapvetően hasonló logika mentén, vagyis ha egy személytől egy poszton nem lehet megválni, akkor csinálnak egy újat ugyanarra a feladatra, Muḥammad ibn Zāyid ellenőrzése az állam felett 2008-ban még korán sem volt teljes, és nem engedhette meg testvére, ‘Abd Allah leváltását. Ugyanakkor szüksége volt egy ügyesebb és jobban becsatornázott külügyi tanácsadóra, aki idővel átvette a legtöbb nyugati, vagy nyugati érintettségü ügy kezelését. Ő Qarqāš, egy szintén nehezen megfogható figura, aki sokszor szinte Muḥammad ibn Zāyid szóvivőjeként jelenik meg. Személyesen ő volt a felelős számos emirátusi lépésért az utóbbi bő évtizedben. Aktív támogatója volt a Szíria elleni háborúnak, ahogy a “Szíria barátai” csúcstalálkozókon is rendre ő jelent meg, ahol főleg a Szíria elleni közvetlen beavatkozás előkészületei zajlottak. Egyben ő a 2017 nyara óta tartó Katar elleni blokád főtervezője is.
Az kevéssé ismert, hogy vajon Qarqāš hozta-e be a csoport harmadik tagját, vagy Ṭaḥnūn, de Qarqāš ápolta annak későbbi előmenetelét. Muḥammad Daḥlān egykor a következő palesztin politikai generáció nagy reménysége volt és a néhai Yāsir ‘Arafāt közeli mumkatársa, a Fataḥ biztonsági szervének hatékony vezetője, egyben a Ḥamās esküdt ellensége. Ami már csak annál is érdekesebb, mert maga is gázai születésű. ‘Arafāt végóráiban még az őt helyettesítő ötfős bizottság tagja is volt, ami akkoriban Ciszjordániát irányította, de a hatalomért folytatott küzdelemben végül szembekerült Maḥmūd ‘Abbās-szal. Aki idővel azzal is megvádolta Daḥlānt, hogy megmérgezte, szabályosan megölte ‘Arafāt-ot, ami nem is teljesen elképzelhetetlen, tekintve, hogy az utolsó pár évben egyre nőtt a feszültség a két vezető között. Csakhogy az akkor már idős ‘Arafāt nem volt elég erős, hogy megszabaduljon rettegett biztonsági főnökétől. Egy ideig még a Ḥamās-szal is megbékült egy időre abban a kísérletben, hogy egységkormányt alakítsanak, amiben pártbéli riválisait akarta félretenni az útból, és nagy hasznára volt az izraeli szolgálatokkal kialakított jó viszonya, ami feltehetőleg a börtönben eltöltött öt év alatt, vagy az oslói megállapodás után alakult ki, amikor biztonsági főnökként közelről együtt kellett dolgozzon az izraeliekkel. A szerencséje azonban 2011-ben elfogyott. Kizárták a Fataḥ, majd később börtönbüntetésre ítélték. Ekkor költözött át Abū Zabība, ahol akkorra már remek kapcsolatai voltak. Alig egy évvel korábban ő volt a tervezője a híres merényletnek Dubajban Maḥmūd al-Mabḥūḥ, a Ḥamāshoz tartozó ‘Izz ad-Dīn Qassām Brigádok vezetője ellen. Ez nemcsak a rivális Ḥamās ellen bizonyult remek húzásnak, de a dubaji biztonsági szolgálatokat is aláásta, hozzájárult az akkor szinte mindeható ottani rendőrfőnök eltávolításához, amivel nagyban csökkent Dubaj súlya az Emirátusokon belül.
Köszönhetően Muḥammad ibn Zāyid és az Emirátusok remek kapcsolatainak Szerbiával, ami nagyban erősödött Daḥlān ismerettségei révén a volt szocialista országokban, amik egykor a palesztin állam támogatói voltak, egy új és erős kapcsolat alakult ki, az emirátusi fegyvercégek pedig ellepték a szerb piacot. Ezt nagyban segítette, hogy a jelenlegi köztársasági elnök, Alexander Vučić akkoriban védelmi miniszter volt, és maga is jó kapcsolatban állt Muḥammad ibn Zāyid-dal. Daḥlān tovább erősítette ezt a szálat, lehetséges, hogy eleve ő hogy azt létre, aminek Begrádban nagyon örültek, mert így erős szövetségesre találtak a Balkánon gyorsan terjeszkedő Törökország ellenében. Mely befolyás pont Koszovóban, Macedóniában és Albániában a leglátványosabb.
Mindezekért cserébe Daḥlān 2012-ben maga és egész családja számára szerb, majd egy évvel később montenegrói állampolgárságot kapott. Igen hamarosan kapcsolataira Egyiptomban volt szükség, ahol az Emriátusok mozgatta a szálakat a 2013 nyarán történt katonai puccs mögött. Ami nagyrészt egy Katar elleni lépés volt, mert Doha volt a fő támogatója a Mursī elnök vezette Muszlim Testvériség kormányzatnak. Azóta Daḥlān közeli kapcsolatot alakított ki az egyiptomi szolgálatokkal, nyilván emirátusi felügyelet mellett. Állítólagosan nagyban hozzájárult a 2016-os törökországi puccskísérlethez, márpedig Ankara nemcsak Egyiptom fő regionális ellenfele, de egyben az Emirátusok számára rivális Katar fő támogatója is. Szintén az egyiptomiakkal karöltve ő volt a fő összekötő az emirátusiak és Líbia között, anyagi és diplomáciai támogátást biztosítva Ḥalīfa Haftar tábornoknak. Mindezeken felül azonban, köszönhetően remek héber tudásának és kapcsolatainak az izraeli politikusokkal, ő egyengette az útján az Öböl és Izrael közötti közeledésnek. Amit Qarqāš óvatos útmutatásaival közvetlenül nem vállaltak fel, hanem az Abū Zabī befolyása alatt álló szaúdi koronaherceg útján építgetnek. Amint pedig múlt héten láthattuk, a Ṭaḥnūn vezette emirátusi szolgálatok segítettek meghiúsítani egy puccskísérletet Rijádban.
Valojában Ṭaḥnūn és Daḥlān remekül kiegészítik egymást. Az utóbbi zsoldosokat és összekötőket szerez a Balkánon és az arab világban, míg Ṭaḥnūn támogatást biztosít számára és aktív politikai-katonai döntésekkel segíti.
Helyi és regionális hatalom
Ennek a hatékony családi hálózatnak a révén az utóbbi bő egy évtizedben az Emirátusok egy laza föderális halmazból egy a gyakorlatban jól központosított állammá változott, ahol csak jelképes hatalom maradt a helyi uralkodók kezében. Ebben a folyamatban minden nagyobb eseményt ügyesen kihasználtak. A 2008-as világgazdasági válság útján sarokba szorították a lehetséges belső rivális Dubajt, ahogy erre több későbbi lépés is történt. A Jemen elleni háborút belsőleg használtak ki a további öt tagállam vezetői hatalmának csorbítására. Ezekkel a lépésekkel az Emirátusok döntő hatalmi játékossá vált, átlépve Szaúd-Arábián is az Egyiptommal ápolt szövetséggel, de Rijádot mindig maga előtt tolva.
Változó képek Dohától Damaszkuszig
Ennek az új hatalmi központnak az ereje titkosságában és alkalmazkodó-készségében leledzik. Ritkán lehet csak hallani az Emirátusok kapcsolatairól Szerbiával, holott ezek igen kiterjedtek. Épp ilyen az “Évszázad Alkujában” játszott szerepük, vagy a líbiai befolyásuk. E kérdések javát ugyanaz a régi küzdelem vezeti, hogy stabil befolyási övezetet hozzanak létre az Öbölben. Ezt a szaúdiakkal szemben máris elérték Muḥammad ibn Zāyid egyik védencét felkarolva és a következő királynak biztosítva. Több eddig sikertelen lépést tettek Omán felé, ami valószínűleg folytatódni fog, de minthogy az omániak nem lépnek fel nyíltan Abū Zabī ellen, nem úgy mint Katar, ez egyelőre korlátozott művelet marad. Barheint a szaúdiak megszállták, míg Kuvait szintén a szaúdiak útján egyelőre ellenőrzés alatt áll. Az egyetlen igazi kihívást Katar jelenti, ami nem is olyan régen még maga is a szaúdiak fő irányítója szeretett volna lenni. Ez tökéletesen meg is mutatkozott a 2011-es ún. “Arab Tavasz” alatt. A korábbi katari külügyminiszter Ḥamad ibn Ğāsim egy 2017 októberében adott interjúban ezt el is ismerte, ahol a Katar elleni blokád kapcsán elmondta, hogy 2011-ben Katar javasolta Rijádnak a Szíria elleni beavatkozást, amire a szaúdiak ki is adták az engedélyt. Érdemes megemlíteni, hogy akkoriban Szíriával ellentétben Líbia egy döntően emirátusi szervezésű akció volt, ami mind ugyanannak a régió fölötti ellenörzésért folytatott versengésnek a része volt, egyben a szaúdiak kegyét is keresve. Abū Zabī tulajdonképpen mindkét meccset megnyerte, dacára Doha első sikereinek Egyiptomban, Líbiában, Jemenben és meg Szíriában is, mostanra pedig stabilan a maguk oldalára állították Rijádot.
Ám Katart sosem sikerült megtörni, és ez mozgatja a legtöbb térségbeli akciójukat az utóbbi pár évben. Az immár világossá vált, hogy Katart közvetlen beavatkozás útján megtörni nem lehet, de az is, hogy ha a támogatást el lehet vágni, akkor hamar elesik. Ezt többször kipróbálták, felhasználva Egyiptomot Törökország ellen, még az amerikai gazdasági háborúba is besegítve Ankara ellenében, de ez eddig nem hozott áttörést és most nyáron a törökök megnyitották második katonai támaszpontjukat Katarban. Ez a nyár az Irán elleni nyomásgyakorlással is terhelt volt, mert így is el lehet vágni a török támogatást Katar felé, de amikor ez a visszájára fordult az Emirátusok hamar biztonsági protokollt írt alá Teheránnal. Merthogy nekik az igazi cél sosem Irán volt. Nemrég pedig ugyanez a küzdelem mutatta meg magát egy sokat reklámozott lépéssel, amikor Muḥammad ibn Zāyid telefonon hívta fel Baššār al-Asad szír elnököt. Hivatalosan a cél az emirátusi támogatás biztosítása volt a szír nép felé a koronavírus járvány elleni küzdelemben. Nyilván Abū Zabīt egyáltalán nem érdekli a szír lakosság egészségügyi állapota, de ez itt most egy remek lehetőség a Törökország elleni nyílt fellépésre a szír hadsereg támogatása útján. Ehhez a lépéshez pedig a mostani körülmények ideális hátteret biztosítanak. Ezen már több mint egy éve dolgoznak, hiszen az Emirátusok már 2018 decemberében újranyitotta követségét Damaszkuszban.
Mindez egy elképesztő, bár némileg megfoghatatlan birodalom, ami a kapcsolatok és a támogatás kusza hálózata. Feltűnő teljesítmény ez egy ilyen kicsi államtól, főleg annak fényében milyen fragmentált volt még szűk két évtizede. Éppen ezért olyan figyelemreméltó az a változás, amit Muḥammad ibn Zāyid elért. Ebben volt órási szerepe az emír embereinek.