Múlt héten letértünk a két hete megkezdett történetünktől Jemenről. A döntés jogosnak bizonyult, hiszen fordulópont állt be az Észak-Szíriáért folyó harcban. Márpedig ez a téma most gyorsan veszít a nemzetközi érdeklődésből, s nemcsak a koronavírus terjedése miatt, hanem azért is, mert a Moszkvában Erdoğan és Putyin között kötött egyezség egyelőre kitart. Kitart annak ellenére, hogy a legellentmondásosabb jelentések és török nyilatkozatok követik egymást, hogy vajon Törökország tényleg kivonja-e nehézfegyverzetét Ildibből, vagy sem. Ám egyelőre Szíria még örül az eredménynek és a fegyverszünet kitart a fegyveres csoportok időnkénti akciói ellenére is.
Ezzel szemben azonban már csak azért is jó döntés volt kicsit tovább várni a jemeni fejleményekkel, mert igencsak sok dolog történik most ott és még nagyobb változások várhatóak hamarosan. Ami az összes egyéb átrendeződéssel együtt szerte az arab világban épp lehet, hogy az utolsó szeg lesz az öböl hegemóniájának koporsójába.
Pont annak az öböl hegemóniának, melyet nem is olyan rég a szaúdi-emirátusi és a szaudi-katari párosok vezettek, amik a legnagyobb nyertesei voltak az ún. “Arab Tavasz” jelentette átrendeződésnek, ami bő nyolc éve csak egy lépésre volt attól, hogy Jement függő államá változtassa. Ez azonban jó hat éve kezdett kicsúszni a kezükből főleg Szaúd-Arábián belüli okokból és az öböl partnerek egymás közötti rivalizálása miatt az ún. “Nemzetközi Koalíció” alakult, hogy háborút indítson Jemen ellen. Bár ennek a háborúnak a során, ami elképesztő szenvedést hozott a jemeni népnek, a Koalíció mostanra szinten minden tagját elveszítette és csak a nemzetközi nevet tartotta meg, és csak azokat a területeket sikerült stabilan megtartania, amik hagyományosan ellenálltak a szana’ai központi kormányzatnak. Egyelőre “csak” nem sikerült nyerniük, de igen messze álltak egy szabályos vereségtől. Ám az ezzel az üggyel való megszállottság lassan egy jóval nagyobb válság gócpontjává tette a jemeni kérdést, mely Rijád és Abū Zabī egyre nagyobb tartalékait köti le és küzdelemre készteti őket az egész sakktáblán Líbiától Szudánig, ám egyben egyre nagyobb repedéseket is okoz a Szaúd családon belül is és az egész dominó kezd lassan eldőlni. A szembenállás új fejezete kezdődött el, ami jó eséllyel akár már maga alá is temetheti a szaúdi-emirátusi tandemet.
Mi is történt Jemenben az utolsó pár évben és hogyan kezdődött? Mi változik most és al-Ğawf tartomány eleste vajon a küzdelem végét jelenti, vagy csak egy nagyobb átalakulás kezdete? S hogyan hat mindez vissza a szaúdi belső ügyekre? Ezek lesznek fő kérdéseink. Ám minthogy ez egy kiterjedt téma és egyes események még mindig mozgásban vannak, remélve, hogy még több fejlemény születik jövő héten, ismét úgy döntöttünk, hogy vizsgálatunkat két részre bontjuk és a téma egy részét jövő hétre halasztjuk.
A háború. Hogyan kezdődött minden?
Minthogy a jemeni háborúról és 2011 zavaros napjairól már sok remek összefoglaló munka született, s minthogy a napjainkat sokkal közvetlenebbül érintő ügyeket szeretnénk érinteni, így itt csak pár főbb szempontra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy a most változó helyzetnek némi keretet nyújtsunk. Bár 2011 mozgalmas napjai, amikor ‘Alī ‘Abd Allah Ṣāliḥ művészien manőverezett a hatalomban maradásért politikai zsenialitasának igazi mesterműve, itt kevéssé érintjük, hiszen a mai eseményekre már kevés hatása van, főként halála óta.
Amikor az “Arab Tavasz” elérte Jement a nyomás fokozatosan nőtt Ṣāliḥ elnökön is, aki akkor már összességében 36 éve volt hatalmon, ebből 20-ban pedig az egyesült Jemen élén. A változást elkerülni akaró hosszas próbálkozásainak egy bombamerénylet-kísérlet vetett véget június 3-án, amiben súlyosan megégett és orvosi kezelésre Rijádba utazott. Itt kezdődött az az érzékeny kapcsolat Ṣāliḥ, a szaúdiak és az emirátusiak között, amiben mindenki megpróbálta kijátszani a másikat. Ez a viszony, főleg a mából visszanézve igen különös lehet, de sokáig az egyetlen állandó és megbízható támogatója a Ṣāliḥ vezette elszigetelt Észak-Jemennek, majd később az egyesült országnak a Zāyid ibn Sulṭān emír vezette Emirátusok volt. Ami akkor még, nem úgy mint manapság, az arab világ összetartó ereje volt. A kapcsolat túlélte Zāyid emír 2004-es halálát és erős maradt fiával is, főként hogy akkor még ennek a Muḥammad ibn Zāyidnak a bábjátos képességei messze nem mutatkoztak meg. Ez az egyik oka, hogy Ṣāliḥ, legalábbis egy adott szintig, bízott támogatóiban. Később még ugyanabban az évben visszatért, de nem tudta ellenőrizni a helyzetet és 2011 november 23-án aláírta az ENSZ és GCC támogatta megállapodást a hatalomátadásról.
Ennek értelmében minden hatalmát át kellett adja alelnökének, Hādīnak, aki már hosszú ideje csak egy gyenge kirakatfigura volt a hatalmi elitben, aki azt szimbolizálta, hogy a déli résznek is van a befolyása a kormányban, hiszen Hādī karrierjét a dél-jemeni hadseregben kezdte. Ezért cserébe, miközben az elnöki tisztet egy ideig még megtarthatná, Ṣāliḥ mentességet kapott, nem tiltották el a politikai élettől és 2012-ben új elnökválasztást kellett tartani. Mindez meg is történt és Hādī megnyerte az elnökválasztást, bár ő volt az egyetlen jelölt. Ennek alapján állítják, hogy máig ő a törvényes elnök. Ám az alku és minden később egyezmény is kikötötte, hogy mindennek célja egy összetettebb hatalomátadás. Hādī csak két évre kapott mandátumot, mialatt új alkotmányt kellett készíteni és azt népszavazásra kellett bocsátani. Ezzel pedig legkésőbb 2014 végén minden szinten új választásokat tartottak volna.
Hādī első idejét eleve megbénította, hogy Ṣāliḥ még mindig hivatalban volt és beleszólt az ügyekbe, csak lassan értve meg, hogy a megállapodás nem színjáték volt szánalmas helyettese kirakatba tolásával, hanem éppenhogy külföldi “szövetségesei” hatalomátvétele zajlott Hādīt eszközként felhasználva. Ekkor pedig elkezdett alternatív megoldást keresni, s a legalkalmasabb jelölt az északon egyre nagyobb teret nyerő síi ellenállás volt. Ezekben a zavaros években, ahogy Hādī és a mögötte állók megpróbálták ellenőrzés alá venni az országot, mind a Dā‘iš és az Anṣār Allah egyre nagyobb teret nyertek, az utóbbi főleg északon, fokozatosan közeledve a fővároshoz. 2014 szeptember 21-én aztán gyakorlatilag ellenállás nélkül átvették Szana’át, de Hādīt és a törvényhozást hivatalban hagyták, egy igen feszült együttműködést kényszerítve rájuk. Mindennek igen sok köze volt ahhoz, hogy ezzel Ṣāliḥ szép csendesen készítette elő visszatérését. 2015 január 20-án aztán az Anṣār Allah megrohanta az elnöki palotát, s bár nem bántották és elismerték posztján, a saját Legfelsőbb Forradalmi Tanácsa átvette a hatalmat.
Ez valóban törvénytelen cselekedet volt, de addigra már nem lehetett törvényes kormányról sem beszélni, hiszen úgy az elnök, mint a parlament 2014 végén elveszítette mandátumát. Mégis egyelőre az új Forradalmi Tanács Ṣāliḥ korábbi párthíveinek és katonai támogatóinak a javát felhasználva elismerte Hādīt elnöknek és megpróbálta kiszorítani a szaúdi szövetségeseket. Épp ugyanekkor azonban nagy változások történtek Szaúd-Arábiában, amint azt látni fogjuk, ami tovább nehezítette a helyzetet és a nyomás egyre nőtt Hādīn, hogy hagyja el Szana’át és kérjen külső támogatást. Február 21-én Hādī lemondott és szaúdi-emirátusi hírszerzési segítséggel elmenekült Szana’ából ‘Adanba. Ezzel az Anṣār Allah gyakorlatilag egyedül maradt a porondon és valóban át is tudta venni az ország irányításának a nagyrészét, ami az alapja lehetett volna Ṣāliḥ visszatérésének. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert Hādī ‘Adanban visszavonta lemondását és lejárt megbízatását visszakövetelve külföldi segítséget kért. Így március 26-án az arab országok viszonylag széles koalíciója közvetlen amerikai támogatással és közvetett, főleg fegyverszállításra és hírszerzési támogatásra korlátozódó nyugati segítséggel, megindult az Elszántság Vihara hadművelet. Bár hivatalosan ez a hadművelet egy hónappal később véget ért stabilizálva Hādī helyzetét délen, ezt 2015 április 22-én azonnal követte a Remény Visszaállítása hadművelet, mely azóta is tart.
A háború, ami jó ideig hatalmas légi bombázásokra koncentrálódott, hogy az Anṣār Allah-t kimozdítsa a fővárosból és Jemen szinte teljes vesztegzár alá került, oda-vissza haladt, amiben mindkét fél a nagyobb helyi támogatás megszerzésével próbált felülkerekedni. Az Anṣār Allah főleg Ṣāliḥ támogatására épített átvéve a korábbi állami intézményeket, míg a szaúdiak az Iṣlāḥ [Reform] Pártot, a Muszlim Testvériség helyi ágát próbálták a hatalomba emelni, ami szintén az ország északkeleti részén talált támogatókra. A háború, ami szinte teljesen elpusztította Jement és valódi humanitárius katasztrófát hozott, ahol az éhínség és a rég meghaladott betegségek tizedelik a lakosságot, nagyjából holtpontra jutott 2017-re, ahol egyik fél sem volt többé képes felülkerekedni. Ṣāliḥ ekkorra már tisztán látta, hogy így nem térhet vissza a hatalomba és az eredeti számítás egy gyors pucssszerű hatalomátvételről nem sikerült, ami arra vezette, hogy ismét oldalt váltson. Ez viszont már nem sikerült neki és menekülés közben az Anṣār Allah harcosai megölték. A háború ezzel együtt is folyt tovább, de az Anṣār Allah megörökölte Ṣāliḥ korábbi hatalmi bázisa javát, főleg miután a testvére is meghalt.
2018 novemberében indították a szaúdiak az Arany Győzelem hadműveletet, hogy elfoglalják al-Ḥudayda kikötőjét, az addig legnagyobb még al-Ḥūtī kézen lévő kikötőt, ami a fő utánpótlási pont volt. Az ugyan vitatott, hogy mennyi katonai támogatás érkezett ezen keresztül a szana’ai kormánynak, de az ismert tény volt, hogy a humánitarius segélyek java itt lépett be Jemenbe, ezzel valóban életmentő csatornát jelentve a kormánynak. A csata változó szerencsével egy hónapig tartott a várost szabályosan kettévágva, ez pedig elvezetett a 2018 decemberi stockholmi tűzszüneti egyezményhez, ami hivatalosan még mindig érvényben van és nem csak a városra értendően. 2019 közepére a legtöbb koalíciós tag már kilépett és visszavonta erőit, az al-Ḥūtī csoport pedig megszilárdította helyzetét. Az utóbbi néhány hétben aztán ismét elkezdtek előrenyomulni, de jónéhány csapást mérve messze szaúdi területeken belül – erre főként jövő héten térünk majd ki – egyoldalú tűzszünet után tárgyalást javasolt. Ezt Rijád egyelőre még nem akarja elfogadni, de hamarosan lehet már nem lehet más választása, ahogy a két törvénytelen jemeni kormány közt a mérleg nyelve egyre inkább Szana’a felé tolódik mostmár el.
A jemeni háborúról szóló értékelése nagyban eltérnek egymástól egy döntő kérdésben, sokszor nem is érintve azt, vagy fel sem mérve a kérdés súlyát. Ki képviseli ma a jemeni kormányt? Egyik oldalon a főként nyugati és Öböl, vagy Öbölből támogatott forrásokban a törvényes jemeni kormányt ‘Abd Rabbihi Manṣūr Hādī elnök vezeti, ‘Alī ‘Abd Allah Ṣāliḥ régi jó alelnöke (1994-2012). Ez jelenleg elvileg ‘Adanban van száműzetésben és az ún. “Nemzetközi” Koalíció támogatja a Szana’át megszállva tartó al-Ḥūtī felkeléssel szemben, mely az iráni térségbeli befolyás meghosszabbított keze, vagy csatlósa. Másik oldalt viszont, főleg a szaúdi politikával szemben álló vélemények szerint ‘Abd Rabbihi Manṣūr Hādī elvesztette felhatalmazását, mert mandátuma lejárt, le is mondott, azóta pedig a szaúdi-emirátusi megszállás bábja lett. Ebben a felfogásban a Jemeni “Megmentési” Kormány, egy széles ernyőszervezet, ami többségében megörökölte az előző jemeni államgépezetet, lenne a törvényes képviselet, melyben az al-Ḥūtī csoport jelentette Anṣār Allah Mozgalom egy fontos összetevő annak katonai szárnyával, a Népi Bizottságokkal együtt. A kérdés valóban nem egyszerű és valóban egyik oldalt igaz, hogy a most Szana’aban székelő kormány többet örökölt meg az egykori államgépezetből, de az is, hogy ez főként egyetlen csoport köre összpontosul . Ezzel az egész kérdés egyre inkább az ősrégi ellentét újjáéledésének néz ki a jemeni észak és dél között.
Bárhogyan is legyen azonban, az egyértelműen látható, hogy az al-Ḥūtī csoport az egyik főszereplő ebben a történetben, akár mint a szaúdi megszállás elleni jemeni szabadságküzdelem vezető ereje, akár mint a központi hatalmat bitorló iráni csatlós.
Sok tekintetben az al-Ḥūtī törzs, család, csoport és mozgalom ugyanannak az ősrégi Zaydī síi mozgalomnak a modern testet öltése, ami mindig is erős volt az évszázadok során az északi hegyes vidéken, és ami hol államépítő szerepet töltött be, hol pedig az idegen megszálló ellen küzdött. Yaḥyā Ḥamīd ad-Dīn al-Mutawakkil imám után és az al-Mutawakkil királyság fokozatos erodálásával az új, immár köztársasági és szocialista tendenciák uralták el a politikai életet és a Zaydī vallásos-konzervatív felfogás talajt veszített. Mindennek ahhoz is sok köze van, hogy az egyetlen igazi politikai nagymester, ‘Alī ‘Abd Allah Ṣāliḥ szintén északról származott és megtalálta a maga módját, hogy támogatást szerezzen. A politikai-ideológiai bénultságnak ez az állapota nagyjából a ‘90-es évekig tartott, amikor az iráni iszlám forradalom és a Libanonban a Ḥizb Allah győzelmei az izraeli megszállás ellen pozitív visszhangra talált Ṣa‘ada tartományban, a jemeni Zaydīk fellegvárában. 1986-ban alakult meg az “Ittiḥād aš-Šabāb – az Ifjúság Egyesülete”, amit a mai mozgalom lerégibb közvetlen elődjének tartanak, és ami az 1990-es jemeni egyesítés után lépett be a politikai küdőtérre. Először az ifjúság körében szervezte meg magát főként északon, az inspirációt pedig Libanonból és Iránból vette. Bár sokan állítják, és valóban van is a Ḥizb Allah, Irán és az al-Ḥūtīk közt egy szellemi és erkölcsi támogatás, a közvetlen anyagi, vagy katonai kapcsolat sosem nyert bizonyítást, túl azon, hogy az al-Ḥūtīk valóban nagyon sokban másolják az Irán-parti csoportokat stílusban és szlogenekben. De mint korábbi számunkban már rámutattunk, a Zaydī radikalizmusnak északon hosszú történelme van, így hát ez a hatás bőven lehet csak katalizátor, inspiráció.
A mozgalom első kiemelkedő vezetője Ḥussayn Badr ad-Dīn al-Ḥūtī volt, Zaydī vallási vezetők hosszú láncolatának leszármazottja, aki családjával együtt állítólagosan sokat élt gyerekként Iránban és jó kapcsolatokat alakított ki az iráni állami és vallási vezetőkkel, valamint a libanoni Ḥizb Allah vezetőivel. A lassan kiemelkedő csoport kezdetben főleg a tartomány elhanyagoltsága emelte fel a szavát, de hamarosan a jemeni államon belüli szaúdi térnyerést és a jemeni állam azon döntéseit támadva szerzett támogatókat, hogy az különböző ügyekben a nyugati államok mellé állt. Ez akkoriban politikai szükségszerűség volt ‘Alī ‘Abd Allah Ṣāliḥ számára, miután Irak elkötelezett tamgoatója volt még Kuvait 1991-es iraki megszállása idején is, majd egészen 1994-ig az egyesítést követő polgárháborúval kellett küzdenie. Ez a feszültségforrás, ami akkoriban csak egy volt a jemeni elnök gondjai közt, nem is épp az egyik legnagyobb, különösen kiéleződött Irak 2003-as megszállása után, amiben Szana’a akkor támogató partner volt. Ekkora az al-Ḥūtī csoport már aš-Šabāb al-Mu’minūn, azaz a Hívő Ifjúság néven működött, már messze az eredeti tartományi határokon túl is komoly támogatottsággal bírt. 2004-ben már hatalmas tömegmegmozdulásokat tudtak szervezni Szana’ában is az amerikaiak támogatása ellen és Iránból igen ismerős szlogeneket kezdtek skandálni, mely azóta is névjegyük: Halál Amerikára! Halál Izraelre! Átok a zsidókra! Győzelem az iszlámnak! Ṣāliḥ elnök a maga szokásos módján válaszolt a kihívásra és nagyarányú letartóztatásokba kezdett a fővárosban. Ahhoz azonban kellően óvatos és jó taktikus volt, hogy nem elsőre nem támadt neki a csoportnak közvetlenül. Ḥussayn al-Ḥūtīt a fővárosba hívatta, hogy egyezségre jusson vele, de amikor ő ezt visszautasította összecsapások törtek ki az al-Ḥūtī követők között és az elfogására kirendelt központi csapatok között, mely Ḥussayn al-Ḥūtī halálához vezetett. Az ügy pontos körülményeit egy évtizeddel később is sok ellentmodás övezte.
Mindez azonban nem törte meg a mozgalmat és annak vezetését öccse, ‘Abd al-Malik vette át, aki azóta is vezeti az immár Anṣār Allah néven működő mozgalmat, amiben a többi testvér is vezető szerepet tölt be. Sok tekintetben talán még fontosabbat is, merthogy ‘Abd al-Malik inkább tekinthető egy szellemi vezetőnek, mint olyan valódi karizmatikus irányítónak, amilyen a testvére, Ḥussayn volt. Ez az a kezdőpont is, amikortól fogva az al-Ḥūtī mozgalom valóban sokat tett már azért, hogy túllépjen az “al-Ḥūtī” címkén, jelezve, hogy egy jóval nagyobb célcsoportot képvisel, azaz jóval nagyobb támogatottsága van, mint egy egyszerű törzsszövetség. S valóban, az évek során jelentős szunni támogatottságra is szert tudott tenni. A folyamatos “al-Ḥūtī” kitétel a csoport megnevezéseként azon a felfogáson alapszik, hogy mindez csak egy vallási alapú laza törzsszövetség, így tehát nagyon korlátozott célcsoportja és támogatottsága van csak.
A reakció egy szabályos háború volt, ami az állam és az al-Ḥūtīk közt egészen 2010-ig eltartott. Egy újabb ügyes lépéssel ‘Alī ‘Abd Allah Ṣāliḥ kihasználta a szaúdi félelmeket attól, hogy egy síi csoport erősödik meg a határaikon és nem akart egyedül elmerülni egy újabb elhúzódó polgárháborúba egy híresen ellenséges és fanatikus terepen. Behívta tehát a szaúdiakat a háborúba. Jöttek is és ez lett az első alkalom, amikor a szaúdi hadsereg szembe találta magát ezzel az igen komoly jemeni támogatottsággal rendelkező ellenféllel, ami órási vereséget eredményezett. Nem is annyira Ṣāliḥ számára, aki ebből előnyt kovácsolt belpolitikailag és anyagilag egyaránt, hanem sokkal inkább a hatalmas vereségeket elszenvedő szaúdi hadseregnek, amikor egész dandárok váltak semmivé és olyan híres modern eszközöket vettek el tőlük könnyedén, mint az Abrams tankok. Márpedig ezek a jelentek 2014 után többször megismétlődtek. A háború oda-vissza zajlott változó szerencsével, de 2010-re Ṣāliḥ alapvetően már a maga javára tudta fordítani annak menetét és 2010 februárjában a felek tűzszünetben egyeztek meg. Ez ugyan megtörte az Anṣār Allaht, de nem tudta megsemmisíteni. ‘Alī ‘Abd Allah Ṣāliḥ győzelme azonban rövidéletűnek bizonyult, hiszen nem telt bele egy év és már a túlélésért küzdött az “Arab Tavasz” közepette. Amiben egyáltalán nem meglepő módon az Anṣār Allah szervezőként vezető szerepet játszott.
Kihasználva a központi államhatalom teljes megbénulását, de nem kívánva, hogy az államot teljességgel a szaúdiak pártolta erők vegyék át, az Anṣār Allah csatlakozott a tüntetésekhez és nagyban szervezte is azokat. Ami kifizetődőnek bizonyult, mivel helyet kaptak az Ṣāliḥ-ot elmozdító folyamatban 2011-ben és 2013-ban csatlakoztak a Nemzeti Párbeszéd Konferenciához, ami a hatalomátadásra próbált megoldást találni és egy föderális modellt javasolt Jemennek. Bár az Anṣār Allah elutasította a megállapodás pontjait, immár legálisan elismert politikai tényező lett, s nem egy renegát csoport többé, támogatottságuk pedig egyre nőtt végig az északi területeken, lassanként nem-hivatalosan átvéve az irányítást a legtöbb északi tartományban, köztük a most visszafoglalt al-Ğawfban. Bár elutasították az ENSZ-GCC megállapodást, törvényesnek fogadták el magának a hatalomátadasnak a folyamatát. Ugyanakkor a 2011 és 2014 közti zavaros években a központi államhatalom kezdett összeomlani és a szélsőséges csoportok, amelyek között ott volt a Dā‘iš is és már az ország egyes részeit szabályosan ellenőrizték, kezdtek gyökeret ereszteni. Részben emiatt, részben saját céljai érvényesítésére az Anṣār Allah terjeszkedett és fegyverkezett, mellyel egy lett a megannyi hatalomért versengő paramilitáris csoport közt. Fontos mozzanat azonban, hogy ekkor legnagyobb ellenfelük már nem is a központi államhatalom volt, hanem a növekvő szélsőséges iszlamista terrorcsoportok.
Összefoglalva tehát az Anṣār Allah jóval több egy kiterjedt törzsszövetsségnél, ami a mozgalom alapját adta. Idővel igen kiterjedt hálózattá vált számos szunni csoportot is felölelve, ami mostanra sikerrel vette át a jemeni állam számos szervét. A mozgalom alapegysége valóban az al-Ḥūtī család és a törzs ekörül, de maga a mozgalom fokozatosan növi ki ezt a burkot a jemeni társadalom mind szélesebb rétegeit és a korábbi állami szervek mind nagyobb részét fogadja magába. Ami azzal, hogy mostanra a rivális államgépezet délen szinte teljesen széthullott, egyre sikeresebb is. Itt sokkal inkább egy kettős modellről beszélhetünk, amiben az al-Ḥūtī csoport és mozgalom ad egy vallási-ideológiai magot mozgásban tartva a sokkal szélesebb mozgalmat, ami inkább közös arab, etnikai szólamokkal operál, mint vallásiakkal. Mostanra Hādī kormánya szinte teljes szétesett, miután délre menekült és ‘Adanban rendezte be a fővárosát, s minthogy maga is déli, kormánya egyre inkább a korábbi dél-jemeni állam újjáéledésének tűnik, bár ezt a vádat maga Hādī hevesen tagadja. Ez pedig a szana’ai Megmentési Kormány javára válik most, minthogy az egység és a külső megszálló elleni közös küzdelem jelszavaival operálhat.
Mindezek alapján a Megmentési Kormány, az Anṣār Allah és az al-Ḥūtīk egyszerű besorolása egyben maga az ügy veleje, messze túlmutatva a tudományos érdeklődésen.
Jemen értéke
Talán a leglogikusabb kérdés mindenki számára, akinek a jemeni háború kérdése új, hogy miért folyik egyáltalán a háború. Mi Jemen értéke? Hivatalosan Szaúd-Arábia és az Emirátusok a “Nemzetközi” Koalíció színeiben a törvényesség és a rend helyreállításáért küzdenek egy baráti szomszédos országban, illetve, hogy felszabadítsák azt egy iráni csatlós befolyásától, ami idővel az egész térség biztonságát fenyegetheti. Bár félhivatalosan a cél az ENSZ-GCC megállapodás eredményeinek a biztosítása, ami egy megbízható szövetségest ültetne egy szomszédos ország élére.
Minimális realitásérzékkel is azonban világos, hogy ezek az érvek messze nem meggyőzőek, még ha teljességgel el is fogadnánk azt a feltevést, hogy az Anṣār Allah csak egy iráni csatlós. Nem azért, mert ez a mozgalom már sokszor mutatta jelét, hogy lehet vele egyezkedni és a megkötött egyezményeket alapvetően betartja, így tehát még teljes győzelme esetén is lehet vele alkut kötni, hiszen így valóban ez ütőkártya lehetne Irán kezében a nagyobb vitákban. Sokkal inkább azért nem lehet ezeket elfogadni, mert Jemen egész történelme azt mutatja világosan, hogy egyetlen csoport sem tudja tartósan magát ráerőszakolni egész Jemenre erővel. Így tehát az Anṣār Allaht sokkal jobban lekötné Jemen működtetése, minthogy valódi tovább fenyegetés lehetne. Szintén fontos, hogy egy dolog hazai terepen egy megszállás ellen küzdeni, de egészen más dolog ezt a háborút továbbvinni az országhatáron túlra. Igaz, hogy jemeniek mutattak érdeklődést a jelenleg szaúdi ellenőrzés alatt álló területekre, még a szent városokra is, de Jemen mostani állapotában az ország újjáépítése már magában is óriási feladat lenne az Anṣār Allah számára, semmint hogy egy inváziót, vagy egy elhúzódó háborút kibírnának. Teljes győzelem után már eredményeket kellene produkálniuk, máskülönben a nehezen megszerzett támogatás hamar elillan. Valóban nehéz értelmet találni a szaúdi hivatkozásokban annak tudatában, hogy milyen óriási összegeket vesztegetnek erre a kalandra, látszólag minden nyereség, vagy kézzel fogható cél nélkül. Végtére is ha a Koalíció még sikert is aratna és Hādī visszakerülne Szana’ába, mi haszna lenne ebből Rijádnak és Abū Zabīnak?
Az itt befektetett erőfeszítések és eszközök egy adott célra utalnak. Valamire, ami messze túlhalad a közvetlen anyagi nyereségen, vagy valami kicsiny területen összpontosuló kincsen, hiszen a szaúdi-emirátusi erőfeszítések minden területi nyereség, vagy veszteség hatására alig változtak.
A megközelítőleg legjobb válasz az, hogy a célt közvetlen, kézzel fogható nyereségeknek és belső szempontoknak egy vegyes halmaza jelenti, ami minden résztvevő számára adott mértékig különböző. Először is Jemennek vannak ásványkincsei, főként olaj, bár tartalékai sehol sincsenek Szaúd-Arábia, vagy az Emirátusok javaihoz képest. Így tehát ez aligha lehet a teljes válasz. A legközvetlenebb nyereséget az ország stratégiai elhelyezkedése jelenti pont a Vörös-tenger déli kijáratánál. Ebben a tekintetben a Szokotra szigetcsoportnak még nagyobb jelentősége van, és pont itt a legerősebb is a szaúdiak és az emirátusiak között a versengés. Bárkinek vannak is itt katonai bázisai, annak rálátása van minden mozgásra a Vörös-tengeren, Szomália partjai mentén, rálát Egyiptomra és ellenőrzést gyakorol a világ egyik legfontosabb kereskedelmi útvonalának egy része fölött. Talán midennél jobban mutatja a versengést ezért a stratégiai földdarabért az a tény, hogy Dzsibuti öt külföldi katonai támaszpontnak ad helyet – USA, Kína, Japán, Franciaország és Olaszország -, Eritrea háromnak – Irán, Izrael és az Emirátusok -, míg Szomália kettőnek – Törökország és az Emirátusok. Vagyis igen éles verseny zajlik itt és aki hídfőállást tud szerezni Jemenben, annak igen értékes ingatlan kerül a kezébe. Óriási és eleddig érintetlen olajtartalékok is vannak azonban Szokotra körül, ami már magában is egy páratlan természeti kincs, ami egyéb célokra is remekül kamatoztatható. A még érintetlen olajtartalékok java a jemeni felségvizek alatt rejlik, melyeket egyes frissen kiderült jelentések szerint az Emirátusok már 2016-tól fogva gondosan felmért, ezek közvetlenül kinyerhető összhozama közel 5 millárd hordó, amit Abū Zabī már el is kezdett kitermelni.
Jemen ugyanakkor rejt egy másik értékes kincset is, ami csak arab országok számára kinyerhető. Ez pedig az emberi tartaléka. Nemcsak a nagyszámú munkás, akik régóta elözönlötték a szaúdi és az emirátusi munkaerőpiacot olcsó és megbízható munkaerőt kínálva, de a jemeniek közismerten jó és bátor harcosok. Márpedig ez a képesség közmondásosan hiányzik az Öböl hatalmi eszköztárából, ami Jement kiváló toborzótereppé teszi. Nem feltétlenül közvetlen értelemben a szaúdi, vagy emirátusi védelmi erők számára, bár ilyen alakulatokat nem kifejezetten nehéz alakítani, de sokkal inkább az ezen országok által köztudomásúlag köztesként használt szélsőséges csoportok számára. Olyanok számára, amiket az évek során tömegesen vetettek be Szíriában és Irakban. Egy baráti vezetéssel Jemen élén az ország remek táptalajjá tehető az ideológiai terjeszkedéshez, ami aztán több elszánt harcost fial, mint Szíria, Irak, vagy Líbia valaha is kitermelt. S minthogy a jemenieket az Öblön kívüliek nem igen tudják megkülönböztetni kinézet és beszéd alapján az Öböl népeitől, ezeknek az elemeknek a másodlagos utófelhasználása is igen könnyen megoldható.
Ezek lehettek az eredeti mozgatórugók a hatalomátvétel és az erős befolyás megszerzése mögött, de máig tartó közvetlen katonai beavatkozás okai sokkal szorosabban kapcsolódnak a vezetők közvetlen személyes ambícióihoz úgy az Emirátusokban, mint Szaúd-Arábiában. Egy korábbi számunkban már rámutattunk, hogy Muḥammad ibn Zāyid hogyan használta fel a Jemenben dúló háborút saját befolyása megerősítésére az Emirátusok további hat tagállama fölött, méghozzá komoly sikerrel. Ez már önmagában tökéletesen elégséges ok. E célokat immár többségében elérve, főként, hogy egyre nagyobb befolyást szerez Muḥammad ibn Salmān, következésképp a szaúdi belpolitika fölött, egyben érezve is a lehetőségek Dubaj szabta határait, Ibn Zāyid most szép lassan kivonul, de sokkal nagyobb megfontolások miatt. Ami Rijádot illeti, ha visszatekintünk 2015 elejére, akkoriban a mostani koronaherceg és szinte mindenható politikai vezető Muḥammad ibn Salmān még csak ifjú hadügyminiszter volt, apja is csak azév januárjában lett király. 2015 áprilisában szerezte meg a helyettes koronahercegi címet, s csak további két év elteltével lett koronaherceg – akkor már példátlan módon helyettes nélkül -, félreállítva sokkal alkalmasabb unokatestvérét, Muḥammad ibn Nāyif-ot. Ez az időszak, amíg Muḥammad ibn Nāyif mögé szorult az öröklési rendben régóta kísértette már Muḥammad ibn Salmānt, minthogy az ellenzék egy része unokatestvére köré összpontosult. Amire több brutális kegyetlenségű leszámolási hullám után nemrég nagy csapást mért a koronaherceg, amikor Muḥammad ibn Nāyif-ot több herceggel együtt pucsskísérlet gyanújával letartóztatták. Mostanra már kezdjük elfelejteni, hogy Muḥammad ibn Salmān alig néhány éve csak még szaúdi mércével mérve is elképesztő sebességgel emelkedett fel a ranglétrán, amiben a védelmi miniszteri poszt és az, hogy a Jemen elleni háború elsődleges szorgalmazója volt komoly ugródeszkát jelentett. Irónikus, hogy a lépésnek a megítélését kellett volna javítania és megalapoznia, ám pont a kudarca tette remek eszközzé azok számára, akik befolyást akarnak szerezni Rijád fölött. Az egyik ilyen az USA, amire a Hašuqğī ügy csak az egyik remek bizonyíték, de ilyen az Emirátusok élén Muḥammad ibn Zāyid is, aki a mostani szaúdi leszámolás közvetlen mozgatója. Irónikus az is, hogy a háború még mindig előnyére van, hiszen ha hamarosan átveszi a trónt és kivonul Jemenből, akkor ő lesz a béketeremtő abban a háborúban, amit eleve ő kezdett. Mindent egybevetve, főként kezdeti éveit 2015 és 2017 között, a jemeni háború nagyon komoly politikai ugródeszka volt a mostani koronahercegnek, főként mert akkor még a veszteségek nem mutatkoztak meg és némi haladást is fel lehetett mutatni.
A dominancia elvesztése?
Azzal, hogy Szaúd-Arábia egyre mélyebbre csúszik a válságban, az uralkodócsaládon belüli törésvonalak egyre mélyebbek, ami pont ezen a héten komoly letartóztatásokhoz vezetett. Ez egyelőre talán megállítja a szakadást, de nem menti meg az egyre mélyebbre zuhanó gazdaságot, ahogy a szaúdi tőzsde régóta nemlátott mélyrepülésbe kezdett.
Azzal, hogy az Öböl nagyhatalmai Jemennel vannak elfoglalva, ami öt évvel ezelőtt könnyű kalandnak ígérkezett, jelei kezdtek mutatkozni, hogy ez immár a jó egy évtizede az Arab Tavasszal kezdődött Öböl dominancia végének is a kezdete, mégpedig Szíria visszatérésével az Arab Ligába.