Amióta csak ‘Abd al-Fattāḥ as-Sīsī hatalomra került Egyiptomban 2013 nyarán, fennállt a kérdés, hogy vajon melyik “táborhoz” fog csatlakozni. Az Amerika-párti tömbhöz, együtt az öböl államokkal, vagy esetleg egy megértőbb álláspontot foglal majd el az Ellenállás Tengelyével szemben? Amint azzal már egy korábbi esetben foglalkoztunk, ebben a tekintetben a kapcsolatok Egyiptom és Irán között rendkívül fontosak, ám igen ellentmondásosak.
Számos kérdésben egyértelmű válaszokat kaptunk, amikor Egyiptom – bár csak korlátozott ideig – csatlakozott a szaúdiak jemeni háborújához, a Katar elleni blokádhoz, és igen gyümölcsöző kapcsolatokat épített ki az Emirátusokkal. Ugyanakkor sok esetben as-Sīsī óvatosan távol tartotta magát öbölbéli szövetségesei legellentmondásosabb kalandjaitól. Nem vett fel kifejezetten ellenséges álláspontot Irán ellen, sok esetben pedig pozitív gesztusokat tett Szíria felé, mint amikor például vadászpilótákat küldött oda 2016-ban – amit az egyiptomi kormány ugyan tagadott -, vagy amikor a hírszerzési együttműködés felerősödött a két fél között ugyanebben az időben. Bár ezeket a lépéseket már akkor sem kifejezetten Damaszkusz felé tett lépéseknek lehetett tekinteni, hanem sokkal inkább az oroszok felé. Ez az óvatos manőverezés ugyanakkor sok vetületben úgy volt értelmezhető, hogy Egyiptom ismét saját érdekeit követi, s sokkal jobban foglalkoztatják érdekei Líbiában, Szudánban és Etiópiában, semmint a öbölbéli partnerei kevésbé égető ügyei.
Ebben a tekintetben modern fejlett fegyverek vásárlása egy fontos jelzője lehet a barátságnak egy adott tábor felé, lett légyen az amerikai, vagy az oroszpárti. Ebben is as-Sīsī egy érzékeny egyensúlyt tartott fenn, ahogy orosz fegyvereket vett és 2018 október 17-én startégiai partnerséget kötött Oroszországgal, ugyanakkor folyamatosan amerikai katonai támogatást kért 2016-tól fogva és az európai partnerekkel is előrehaladott tárgyalásokat folytatott a kérdésben. A kérések élén az egyiptomiak igénye volt modern vadászgépek vásárlására. Modern F-16-osokat, F-22 Raptorokat és még Apache helikoptereket is kértek a sínai határszakas jobb őrzésére, ám ezeket Amerika mind befagyasztotta. Kairó megpróbálta megkerülni ezeket az ügyeket modern francia Rafale gépek és orosz Ka-52-es helikopterek beszerzésével. Már ez feszültségeket okozott Kairó és Washington között, de az ügyek nemrég sokkal rosszabbra fordultak, minthogy as-Sīsī Su-35-ös vadászgépeket próbál most venni Oroszországtól, amiért cserébe Washington szankciókkal fenyegetőzik. Az események nagyon hasonlítanak a nemrég zajlott csörtékhez Washington és Ankara között, amiért Törökország orosz S-400-as légvédelmi rendszert próbált vásárolni, s végül az ügy azzal végződött, hogy Törökország semmibe vette az amerikai fenyegetéseket és megkötötte az üzletet.
Ennek egy külön vetülete van Egyiptom számára most, hiszen éles versengés zajlik Egyiptom és Törökország között amióta csak as-Sīsī hatalomra került. Egyrészt az ügy rendkívül fontos a most a Közel-Keleten zajló orosz-amerikai versengés miatt, másrészt viszont ez a kérdés már az egyiptomi-török versengés területére lépett. Merre tart Egyiptom? Miért olyan fontos ez a kérdés, hogy még az amerikai rosszallást is megkockáztatják, s miért gátolja Amerika egy ennyire fontos szövetséges vásárlásait? Mi az amerikai aggodalom fő forrása most és miért próbálja most Washington szakciókkal sújtani Egyiptomot? Ezek a kérdések képezik eheti témánkat.
Törökországnak szabad, de Egyiptomnak nem?
Amint az említésre került, szembeötlő hasonlóságok vannak azzal, ami nemrég Törökországgal történt, amikor Ankara minden amerikai fenyegetés ellenére S-400-as légvédelmi rendszereket vett. Mindkét esetben a vevő már hosszú ideje kérlelte az amerikaiakat további fejlett eszközökért a számukra legégetőbb ügyekben, hogy aztán elutasítsák és üres ígéretekkel foglalják le őket. Törökország folyamatosan modern amerikai Patriot rendszereket kért, amiket csak az európai NATO partnerek telepítettek oda a szíriai háború elején, majd később vissza is vonták őket. Törökországnak gyakorlatilag nem volt modern légvédelme, amikor a 2015-ben nagyon feszült volt a helyzet az oroszokkal, s kénytelen a NATO közös védelem közhelyes ígéreteire hagyatkozni. Csak miután minden más utat kipróbált döntötte el Ankara, hogy az orosz fegyverek után nyúl, ami dühöt és számos szankciót váltott ki Washington részéről, s ezeknek valóban pusztító hatásai is lettek a török gazdaságra. A török vásárlás pedig különösen megalázó volt, mert bár valószínűleg ez nem volt szándékos, időben pont azután jött, hogy az amerikai légvédelem csúfos kudarcot vallott Szaúd-Arábiában az Aramco-t ért támadásban. Eközben pedig az orosz rendszerek, még a jóval régebbi eszközök is, megannyi esetben igen hatékonynak bizonyultak Szíriában.
Épp ugyanígy, ahogy már láthattuk, Egyiptom modern vadászgépeket és helikoptereket kért évek óta, de folyton elutasították. Amíg Obama volt az elnök ennek oka a katonai puccs volt, amivel as-Sīsī hatalomra került, de Trump győzelme után a kapcsolatok javulni látszottak. Trump nemcsak számos alkalommal vendégül látta az egyiptomi elnököt a Fehéz Házban, de fel is magasztalta őt. Ez azonban sosem vezetett el a megígért fegyverekhez, amiket Egyiptom annyira meg akart szerezni. A második kísérlet francia repülők beszerzése volt, melyet megintcsak számos alkalommal Washington húzott keresztül. Ez vezetett végül oda, hogy as-Sīsī az oroszokhoz fordult, mely lépés most különösen helyesnek tűnik az F-22-eseket övező egyre szaporodó botrányok miatt. Ebben a tekintetben az orosz Su-35 a szakértők szerint egy hasonlóan hatékony ötödik generációs vadászgép, de sokkal megbízhatóbb és lényegesen olcsóbb. Főként, hogy az orosz fegyverzetpolitika jóval rugalmasabb, s egyáltalán nem kötődik az amerikaiaktól jó megszokott politikai és ideológiai megfontolásokhoz. Ezáltal pedig jócskán fenntarthatobb és megbízhatóbb forrásnak tűnnek további eszközökre, alkatrészekre és kiképzésre.
A két eset nem ugyanaz, hiszen nem ugyanarról az eszközről van szó, de ismét csak egy megbízható szövetséges vásárol modern orosz technológiát az amerikai verzió helyett, szégyenbe hozva az amerikai technológiát és esetlegesen ahhoz vezetve, hogy további szövetségesek is így cselekedjenek. Vannak ugyanakkor más megfontolások is, amikre az egyiptomi szakértők rámutattak. Törökországgal a fő ügy abból fakadt, hogy az S-400-as rendszer alkalmazásával egy NATO szövetséges egy NATO-n kívüli technológiát állít hadrendbe, ami akár a közös védelmi doktrína megsértéseként is értelmezhető. Egyiptom nem NATO tag, így rá ilyen megkötések biztosan nem vonatkoznak. Mégis az ok, amiért Egyiptom úgy sejti, hogy Washington tudatosan hagyja lemaradni az egyiptomi légierőt az az, hogy előnyben részesíti az öbölbéli szövetségeseket, mint amilyen az Emirátusok, hiszen rájuk jobban lehet számítani közös ügyekben. Ilyen például Irán. Ha Egyiptom ugyanilyen szintű technológiához jutna, akkor még kevésbé függene az Öböl támogatásától. S ez egyben fenyegetést is jelenthet az izraeli légifölényre. Az izraeliek előnyét biztosítandó, őket az amerikaiak már felszerelték F-22-esekkel. Azzal, hogy az egyiptomiak valami azonos szintűt szereznek be, pláne olyat, amiről még nem is lehet tudni, mennyire hatékony az amerikai eszközökkel szemben, az bizony lehet fenyegetés az izraelieknek. Annál is inkább, mert jó eséllyel iráni jelenléttel is számolniuk kell Szíriában, legifölényüket pedig máris kikezdte az orosz légvédelem. A már északon amúgy is meglévő aggodalomhoz egy újabb hasonlót adni délen nyilván nem túl vonzó Tel-Aviv számára, s ezt Washingtonban szem előtt is tartják.
Milyen utakon próbálja tehát Washington útját állni az egyiptomi vásárlásnak? Törökország esetében egyfajta közös NATO nyomást alkalmaztak, hiszen egy NATO tag sem kellene, hogy anyagilag támogassa az orosz fegyveripart, miközben a szövetség komolyan aggódik Oroszország miatt. Mivel Egyiptom nem tagja a NATO-nak, így ugyanezen szabályok rá nem élnek. Ennél fogva Washington a 2017-ben elfogadott úgynevezett CAATSA (Countering America’s Adversaries Through Sanctions Act – Amerika Ellenfeleit Szankciók Útján Gátló Törvény) törvényt próbálja alkalmazni, mely eredetileg Irán, Észak-Kórea és Oroszország katonai tevékenységeit akarta visszavágni, s kifejezetten tilt minden kapcsolatot ezen országok hadiiparával. A törvényt erősen kritizálták még az európaiak is, s számos alkalommal visszafelé sült el. Mint 2018-ban, amikor India S-400-as rendszert vásárolt, majd tovább folytatta az iráni olaj vásárlását. Egyelőre az egyiptomiak az CAATSA-t amerikai belső törvénynek tekintik, ami rájuk nem vonatkozik és figyelmen kívül hagyják a fenyegetéseket, de a játék még nem ért véget.
Egyiptom most kiváltképp makacskodik meghajolni az amerikai fenyegetések előtt, amikor Washington ugyanezeket az eszközöket alkalmazta Törökországgal és úgy tűnik rajta vesztett. Az a helyzet, hogy a két közel-keleti középhatalom számos fronton néz szembe egymással és folyamatosan reagálnak egymás lépéseire. Így tehát Egyiptom nem tűnhet gyengébbnek Törökországnál, s amint erre az egyiptomi szakemberek rámutattak, ezeknek a gépeknek az ügye már nem olyan, mint a Hidegháború idején volt, amikor ilyen fegyvereket azért vásároltak, hogy szinte azonnal be is vessék őket. Sokkal inkább a stratégiai paritás fenntartása itt a lényeg.
Túlfűtött versengés
Sok szempontból elgondolkoztató, hogy Egyiptom ugyan miért ennyire elkeseredett, hogy ilyen sok pénzt költsön a hadseregre és olyan óriásberuházásokra, mint amilyen az új Szuezi-csatorna, vagy az új adminisztratív főváros, miközben hatalmas kihívások terhelik a kormányzatot. A növekvő városi munkanélküliség, a feszítő társadalmi problémák és a szolgáltatások egyre elképesztőbb szintje csak néhány példa ezek közül.
Az egyik lehetséges magyarázat az szokott lenni, hogy ezen a módon Egyiptom, de kiváltképp as-Sīsī kormányzata boldogan tartja a nemzetközi szövetségeseit magát megbízható felvevőnek tüntetve fel. Az új kezdeményezések egy része, mint az új Szuezi-csatorna és az új főváros részben maguk is megoldják ezeket a gondokat, ám a fegyvervásárlás egy messze efölötti kategória. Főként mert mostanra Kairó fontos orosz eszközöket vásárol, ami inkább feszültséget kelt, legalábbis Washingtonnal.
A magyarázat erre valószínűleg a regionális versengés keretében keresendő. A Közel-Kelet vetületében az emberek általában regionális versengés alatt az orosz-amerikait szokták érteni nagyban, illetve az Öböl-Irán párharcot helyi szinten. Ám egyiptomi vetületben ezek messze kevésbé fontosak. Amióta csak a mostani vezetés a kezébe (vissza)vette a hatalmat, legnagyobb ellenfelét a Muszlim Testvériségben látta, mely Mursī irányítása alatt egy rövid ideig hatalmon volt. Ezt ugyan megtizedelték, Mursī is igen gyanús körülmények közt egy bírósági eljárás folyamán elhúnyt, sőt már a fia is egy hasonlóan gyanús infarktusban, de az as-Sīsī féle kormányzat szemében nem múlt el a veszély. Merthogy a szervezet mélyen gyökeret vert az egyiptomi társadalomban és azt a térség egyik legbefolyásosabb versenytársa, Törökország is támogatja.
Ebben a vetületben nem üldözési mánia Egyiptom részéről, hogy ostrom alatt érzi magát Törökország által. Líbiában is különböző oldalakat támogatnak, minek eredményeként nemcsak az Emirátusokkal kénytelen szorosan összedolgozni Kairó, de még Algériával is. Ám ez nem épp egy sikeres és megnyugatató kaland, mert mind az Emirátusok, mind Algéria más irányban van lekötve sokkal fontosabb kérdésekkel, miközben a Törökország által támogatott líbiai kormány jóval nagyobb nemzetközi elismertségre tett szert, s nincs érzékelhető jele sem az amerikai támogatásnak az egyiptomi szándék mögött.
Ugynez a versengés figyelhető meg délen. Miközben Egyiptom azzal volt elfoglalva, hogy nyomás alá helyezze Etiópiát egy új, a Níluson épülő gát megakadályozására, ami létkérdés Egyiptomnak, Törökország megegyezett Szudánnal, hogy ott egy tengeri támaszpontot épít ki. Ez most úgy tűnik, hogy meghiúsul, mivel az szudáni forradalom megdöntötte al-Bašīr kormányát, az új pedig sokkal közelebbinek tűnik a szaúdiakhoz és az Emirátusokhoz. Ám Szudánban az erők még mozgásban vannak és ennek az aggasztó támaszpontnak a sorsa még nem végleges.
Ám mindezeken felül Egyiptom számára a legégetőbb kérdés az Törökország támogatása a Muszlim Testvériség, főként annak egyiptomi ága felé. Mint arra múlthéten kitértünk, Egyiptom már bevetett egy hasznos emirátusi ütőkártyát, egy bizonyos Muḥammad Daḥlan-t a visszacsapásra, aki nemrég az egyik egyiptomi csatornán fedte fel hogyan nyújt menedék Törökország a Testvériség számos tagjának és hogyan ad nekik új személyazonosságot, beleértve Mursī volt minisztereit is. Innen nézve nagyon is érthető, hogy as-Sīsī próbál Erdoğan ellen lépni minden elképzelhető módon. Ez létkérdés a mostani egyiptomi vezetés számára, hiszen az még most is sebezhető. Amint pedig a nemrég kezdődött új tüntetések mutatják, sokkal sebezhetőbb annál, mint aminek akár egy éve is tűnt. Látva, hogy az orosz befolyás most feljövőben van a térségben igencsak érthető, hogy most Egyiptom próbál jópontokat szerezni Moszvánál, hiszen az orosz-török kapcsolatok most döntőek a térségben. Ezért próbál Kairó bizonyítani Szíriában, de ott nem találva elég hasznos eszközöket a fegyvervásárlás lehet a másik sikeres módszer.
Ebben a vetületben Egyiptom egyszerűen nem engedheti meg, hogy gyengének tűnjön. Törökország felé sem, de még kevésbé a többi, Kairó és Ankara közt ingadozó régiós szereplő szemében. Ha Ankara tető alá tudott hozni egy alkut még az amerikai ellenkezes dacára is és ki tudta erőszakolni saját feltételeit Szíriában – legalábbis most ez az általános felfogás -, akkor Egyiptom nem hajolhat meg egy hasonló fenyegetés előtt. Az nagyon rossz hatással lenne a már megnyert szövetségesekre Líbiában, Szudánban és még annyi sok helyen, ahol most Törökország hathatósabb szövetséges. Ez egy olyan versengés, ami szinte teljesen független a másik nagy versenytől, a szaúdiak térségbeli hegemóniájáért folytatott kalandtól, mely most a régió oly sok válságában megmutatkozik. Persze nem teljesen független attól, merthogy egyelőre as-Sīsī inkább az Öböl, s a mögötte meghúzódó amerikai támogatásra szavazott. Ez azonban nem hozta meg a várt eredményeket, s Egyiptom igen látja, hogy a mostani szaúdi akciók a katasztrófa felé tartanak. Ígyhát ideje van némi újratervezésnek.
Vagyis a legmodernebb vadászgépek beszerzésének kérdése nem közvetlen katonai megfontolás, bár a térségben sokak számára nagyon is fenyegető vonzatai vannak, hanem egy stratégiai küzdelem, hogy a legnagyobb riválissal egy szinten lehessen maradni.
Félvállról vehető fenyegetések?
Mármost as-Sīsī igen kényes helyzetbe manőverezte magát. Ha egyszerűen fel sem vetette volna a témát, még elkerülhette volna az amerikai dühöt, de most, hogy már belekezdett, nagyon sok okból nem hátrálhat ki. Bár a legutóbbi tüntetések fényében bizony lehetséges, hogy pont ezt lesz kénytelen tenni.
Egyiptom komoly tüntetéseket tapasztal meg már 2019 szeptembere óta, melyeket főleg külföldről tüzelnek. Az egyik legtöbbet hivatkozott alak a mozgalom mögött, mely a kormányzati és a katonai körökben burjánzó “korrupció” elleni küzdelmet tűzte a zászlajára, egy bizonyos Muḥammad ‘Alī, egy népszerű blogger, aki jelenleg Spanyolországban lakik. Korábban üzletember volt Egyiptomban, nagyon jó kapcsolatokkal bírt a hadsereghez, de 2106-ban felszívódott, hogy aztán most előkerüljön az elnököt és a hadsereg vádolva masszív korrupcióval.
Ez önmagában persze nem lenne komoly ügy Egyiptomnak, hiszen az ország már annyi tüntetési mozgalmat látott 2011 előtt és 2013 után, s ezek többségét sikerrel kordában is tartották. Még 2011 leckéje sem kifejezetten fenyegető a katonai gépezet számára, hiszen végül csak vissza tudta építeni magát egy új elnök díszlete mögött. Most azonban valami megváltozott.
Amikor a tüntetések elkezdődtek a kormány nem nagyon zavartatta magát, főként mert a nagy médialáncok nem igazán szították a tüzet az angol nyelvű sajtóban. Még az arab nyelvű csatornákon sem volt ez egy vezető téma. Ám a szlogenek, a szervezési stílus és az egész összkép félreérthetetlen hasonlóságokat mutat az ugyanilyen mozgalmakkal Algériában és Szudánban, nemrég pedig Libanonban, Irakban és Iránban. Az utóbbiakat Rijád támogatta a legközvetlenebb módon, akivel Kairó viszonya még ma is kielégítően jó. De as-Sīsī bizonyára tudja, hogy bizony az amerikaiaknak sokkal több közük van ezekhez az eseményekhez és a tüntetésekkel kiváltott kormánybuktatás bizony ott van az amerikai eszköztárban. Ez egy nagyon fenyegető kilátás most Egyiptom számára, hiszen az így célba vett kormányok eddig az iráni kivételével mind megbuktak. A legutolsó, az iraki kormány pont ezen a héten.
Így tehát as-Sīsī, miközben saját stratégiai kalandjait tartotta szem előtt Törökország ellenében jó eséllyel amerikai ideget ért és fel tudta kelteni az izraeliek aggodalmát is, akiket a Trump kormányzat annyira a szívén visel. Ezek a körülmények, bár minden valószínűség szerint mindez nem volt szándékolt, dilemmát okoztak. As-Sīsī fő aggodalmának lehet ugyan, hogy semmi köze sincs az amerikai szándékokhoz a térségben, de egyedül érezve magát és komoly előrelépés szükségességét érezve, gondolván, hogy ez most pont lehetséges is, akaratlanul is átlépett egy nagyon komoly vonalat.
Így tehát meglehet, hogy a fejlett orosz vadászgépek vásárlása nagy hatással lesz Egyiptomra, messze túl a közvetlen katonai megfontolásokon.
Ismét csak azt találjuk, hogy a Közel-Kelet egy igen összetett sakktábla, ahol nem minden az, aminek látszik.