Ehéten hétfőn, november 25-én Erdoğan török elnök Katarba érkezett. Ez immár a kilencedik hivatalos útja, illetve a harmadik az öbölben kitört válság óta ebbe a kicsiny öbölbéli országba, ami idővel Törökország egyik legbiztosabb szövetségese lett a térségben. Míg a találkozó megerősítette a kölcsönösen gyülmölcsöző kétoldalú kapcsolatokat, illetve az erős elköteleződést egymás felé, s szintén teret engedett az új török katonai támaszpont átadásának a félszigeten, a gazdasági megfontolások nyilvánvalóan az ügyrend élén álltak.
Ha nem így lett volna, akkor is rengeteg ok lett volna a találkozóra, hiszen ez az első ilyen típusú találkozó a szíriai török hadművelet kezdete óta, ami után Katar példátlan módon – bár hivatalosan csak tartózkodva – szembe ment egy egyhangú Arab Liga határozattal, amely elítélte Törökországot az agresszióért. Ez pedig jól mutatja, hogy a kapcsolatok már messze túlléptek azon a szinten, amit sokan gondolnak, mely szerint Törökország erőt és ellátmányt ad a katari pénzért cserébe. Ez már nem egy szűk haszonélvű kapcsolat immár, hanem sok jel utal arra, amint látni fogjuk, hogy egy jól működő stratégiai szövetséggé alakult.
A találkozóra azonban pont akkor került sor, amikor hatalmas tüntetések ráznak meg számos arab országot. Mi több már Irán is 2009 óta nem látott tüntetéseket szenved el. Amint ezzel nemrég foglalkoztunk, ezek a tüntetések, bár valóban hatalmas mennyiségű felgyülemlett sérelem tör most felszínre, gyanús kényelmességgel pont akkor történnek, amikor Szaúd-Arábia mindent elkövet, hogy visszavágjon Iránnak az Aramco ügyben elszenvedett megaláztatásért. Nem mintha Irán nem kezdte volna el azonnal vádolni a szokásos gyanúsítottakat, s le is tartóztatott gyorsan nyolc CIA ügynököt, ám a legutóbbi támadás után, amikor egy csoport megtámadta az iráni konzulátust an-Nağaf szent városában, Irakban, a szaúdi állam immár nyíltan felvállalja ezeknek az eseményeknek a támogatását és továbbiakat ígér.
Ez pedig fontos tényező, mert Irán döntő szerepet játszik a török-katari tandem fenntarthatóságában. Amióta a blokád tart Katar jóval kevésbé megközelíthető ország, melynek következtében a biztos török utánpótlás Iránon keresztül kell, hogy jöjjön. Amit Irán nemcsak megengedett Rijád bosszantására, de meg is növelte saját támogatását Katar felé. Nem mintha lenne bármi reménye, hogy itt fölülmúlhatja Törökországot, hanem, hogy lekösse a szaúdiakat. Ebben a viszonyrendszerben Rijád azonnal azt gyanította, hogy a találkozónak van egy ellene irányuló éle, melyet talán Irán élez. Ám a düh, ami ebből a médiában kitört igen komoly jeleit mutatja annak, milyen rossz utakon is jár néha a szaúdi világkép. E viszonylag egyszerű és világos kis ügyből, mely eheti témánk, kivetíthetjük a szaúdi gondolkodást más, sokkal ellentmondásosabb ügyekre a tisztánlátás érdekében.
Katar és Törökország
Az amúgy igen összetett török-egyiptomi-öböl kapcsolatok és egymást is gyakran keresztező frontvonalak, illetve annak megértése érdekében, hogy mit is jelentett ez a találkozó a két fél részére, érdemes kicsit közelebbről megnézni a török-katari viszonyt.
Amióta csak az AKP hatalomra jutott Törökországban 2002-ben, azóta próbál stabil támogatókat találni a Perzsa-öbölben. Egyrészt, hogy anyagi támogatókat találjon új gazdasági modelljének – sokáig nagyon sikeresen – a nyugati befolyási övezeten kívülről, de legalább ennyire azért, hogy lelki támogatást nyerjen új, sokkal vallásközpontúbb belpolitikai törekvéseinek. S hát mi is lehetne erre mgfelelőbb, mint az iszlám szülőföldje? Kezdetben Szaúd-Arábia és Katar is ígéretes partnerek voltak, főként mert ekkor még a kettő szoros szövetségben volt. A Közel-Kelet korábban szekuláris államainak átformálása vallási kliensekké állami politika volt Rijádban és Dohában. Ez vezette a feleket az igencsak elsikerült kormányváltó kalandba Szíriában, ami kudarca ellenére egészen 2013-ig még nem okozott viszályt közöttük. Ekkor tört ki azonban az első nagyobb válság Katar és GCC-béli szövetségesei között, mely akkor Dohában a teljes kormányzati vezetés lecserélését eredményezte. Ekkor pedig, bár sokáig nagyon óvatosan egyensúlyozott a két oldal között, Törökországnak választania kellett a két oldal közül. Mindez azonban már nem volt a kezében, mert Rijád látványosan távolodni kezdett Ankarától. De egészen 2017 nyaráig váratott magára az öbölválság, amikor négy állam blokád alá vette Katart és küszöbön állt egy esetleges szaúdi, emirátusi, vagy akár egyiptomi katonai beavatkozás is. Ekkor történt, hogy Törökország, bár kisebb számban akkor már közel egy éve voltak erői az országban, csapatokat küldött szövetségesének és elhárította a katonai hatalomátvételt. Ez megerősítette a szövetséget, azóta pedig a kapcsolatok szárnyalnak.
Mindketten hasznot húztak a helyzetből, mégpedig számos módon. Az erős kapcsolat már a Katar elleni blokád előtt megmutatkozott. 2016 nyarán, amikor a sikertelen puccskísérlet történt Törökországban és igencsak megingott a török vezetésen belül a bizalom, akkor a hírek szerint Katar különleges egységeket küldött Erdoğan személyes védelmére. Állítólagos dokumentumok azt bizonyítják, hogy ezeket a különleges alakulatokat már a puccs estéjén kiküldték. Az ilyenfajta szívességeket nehéz félvállról venni, ígyhát nem csoda, hogy cserébe Törökország csapatokat helyezett Katarba, már eleve a legrosszabbra készülve. S ezért küldött Törökország sebtiben új alakulatokat, amint a blokád megindult.
A stratégiai és katonai megfontolásokon túl azonban jóval nagyobb gazdasági okok állnak e szövetség mögött. A blokád felállta után Törökország lett Katar legnagyobb beszállítója. Török adatok szerint csak 2018-ban a Katarba irányuló török export 69%-kal nőtt és elérte az 1,1 millárd dollárt. Ugyanebben az időben a katari kivitel is nőtt 27%-kal, közel 335 millió dollárra. Ez ugyan nem túl sok, de ugyanebben az időben katari cégek hatalmas vállalkozásokba kezdtek fektetni Törökországban, melynek összvolumene elérte a 17 millárd dollárt. Mindez nemrég már 22 millárdnál járt. Amikor Törökország amerikai gazdasági nyomással kellett szembenézzen és a török líra elkezdett zuhanni, kész kampány idult Katarban a török valuta megsegítésére. Lehet, hogy ez nem volt több egy szimbólikus lépésnél, de a tény, hogy Katar elfogadta az egymás közti kereskedelemben a líra használatát a dollár elvetésével, már bizony igen komoly támogatás. Számos esetben a katari kézpénzbevitel volt az, ami életbevágó volt a török gazdaságnak, pont ahogy a török katonai támogatás a katari államnak.
Másrészt viszont Törökország sosem élvezett éppen gyümölcsöző kapcsolatokat Szaúd-Arábiával, vagy a blokádban részt vevő szövetségeseivel. Az Egyiptomban meglévő gazdasági hídfőket is elveszítette as-Sīsī puccsa után. Máig tart az ellenségeskedés, így aztán nehezen elképzelhető ezen állások visszaszerzése belátható időn belül. Rijád ennél jóval kisebb partner volt, főként török katonai eszközöket importált. Ám még ez is kezdett visszaesni 2017-ben. Nem mintha Mekka és Medina urának megnyerése nem lett volna kiemelt fontosságú a török vezetés számára, de ez már egyszerűen nem volt az ő kezükben. 2017 májusában, vagyis még a Katar elleni blokád kezdete előtt, Szaúd-Arábia felmondta 4 török hadihajó leszállítására kötött 1 milliárd dolláros rendelését, ami igen komoly csapás volt. Ilyen körülmények között bizony nem csoda, hogy Törökország Katar legmesszebbmenő támogatása mellett döntött. Míg Anakara semmit nem nyerhetett volna a blokádot fenntartó oldal melletti állásfoglalással, hiszen az semmifajta közvetítést nem ígért Egyiptommal, Katar nagyon is sokat tudott ígérni. A számok pedig mutatják is, hogy az ígéreteket tartotta. Csak ezen a téren, Katar most márciusban bejelentette, hogy 100 új török fejlesztésű tankot vásárol.
Így született és szilárdult meg a kapcsolat, és ezért vágtak bele a felek számos közös stratégiai vállalkozásba. Mint a török katonai támaszpont igénye a szudáni Suwākin kikötőjében, feltehetőleg katari pénzből, vagy egy sor ehhez fogható vállalkozás. Ez a szó minden értelmében közös védelmi vállalkozás, mégpedig egy igen jól működő. Ami mostanra igen szirupos szinteket is el tudott érni. Az első török támaszpontot Katarban Ṭāriq ibn Ziyād bázisnak nevezték el azután a muszlim parancsnok után, aki meghódította az araboknak az Ibériai-félszigetet, majd a most átadott második bázist az után a Hālid ibn Walīd nevű arab harcos után nevezték el, aki Szíriát meghódította az iszlám számára. Ahogy annak is nyilván van komoly üzenetértéke, hogy Erdoğan meglátogatta az Török-Katari Közös Egyesített Erők Parancsnokságán a bázison. Ezek ugyan nagyon megható jelenetek, mint Erdoğan beszéde a bázison, amik esetleg jók arra, hogy kicsit odaszúrjanak Rijádnak, de az 5000 török katona nagyságrendje világosan mutatja, hogy ez egy védelmi és nem egy expanziós lépés. Törökország védi befektetőjét, a gazdasági megfontolások pedig minden színes díszlet ellenére döntőnek bizonyulnak.
“Hogy érezné magát…?”
Ahogy erről már szó volt, a szaúdi politikai figyelem a török látogatás megszállottja lett. A vélemények az enyhén gyanakvótól a legextrémebb ötletekig terjedtek a legvadabb vádakkal, szentül meggyőződve, hogy a találkozóra Rijád ellenében került sor, s talán a háttérben ehhez Iránnak is van köze. Holott még az emirátusi sajtó is úgy arabul, mint angolul egy jóval reálisabb hangot ütött meg, mégha kritizálta és le is becsülte a találkozót. A nagy szalagcímek ellenére ez egy kétoldalú gazdasági találkozó volt, merthogy a két partner erősen egymásra van utalva.
Ebben a hangulatban jött az egyik legkifacsartabb szaúdi gondolat az RT Arabic Is’al Aktar (Kérdezz többet) című műsorában. S minthogy ez a korábbi vezérőrnagy dr. Ḥasan aš-Šahrī-tól jött, az egyik legtöbbet kérdezett szaúdi stratégiai szakértőtől, ez jól megmutatja milyen súlyosan rossz utakon jár egy egész gondolkodási rendszer. A török beszélgetőpartner egyik felvetésére reagálva aš-Šahrī a következőket dobta vissza: “Hogyan érezné magát Törökország, ha lenne egy szaúdi, vagy egyiptomi katonai támaszpont 30, vagy 50 ezer katonával Cipruson, Örményországban, vagy Bulgáriában a török határokon?”
Túl azon, hogy Ankara valószínűleg a válasszal sem nagyon fárasztaná magát, illetve, hogy az egész tiszta képtelenség, a felvetés annyi sebből vérzik, hogy azt még számba venni is nehéz. Először is igen rossz megközelítés egy a szaúdi vezetésnek rendszeres tanácsokat adó szaúdi szakértőtől, hogy az egyiptomi hadsereg, vagy külpolitika nevében beszél. Egyiptom igen hamar kivonult Jemenből is, s sem ott, sem Líbiában nem próbált meg hivatalos állandó bázist felállítani, holott ezek jóval fontosabb és jóval kevésbe nehezen megvalósítható ügyek. Hol van ehhez képest Ciprus, vagy Örményország? Maga az ötlet azonban, hogy az egyiptomi hadsereg szárnyai mögé bújik, igen komoly gyengeségről árulkodik. Ami a szaúdiak jemeni hadjárat fényében érthető is, de ettől még elég nagy hiba a gondolatmenetben. S ugyanez a gyengeség jelentkezik a párhuzamban az 5000 török katona jelenléte között Katarban és 30-50 ezer szaúdi katona kitelepítése között a török határra.
Másodszor, mindez egy lehetetlen felvetés, ami jól mutatja, hogy a szaúdi gondolkodók igen korlátozott ismeretekkel bírnak a világról. Nagyon komoly és hosszú múlttal bíró kultúrális, vallási és gazdasági kapcsolatok állnak fenn Törökország és Katar között. A katonai támaszpont nem egy este alatt született. Ugyanakkor Szaúd-Arábia, vagy akár Egyiptom, semmi ehhez foghatóval nem bír az említett államokban. Akkor hát hogyan tudna ott támaszpontokról gondolkodni? Szintén fontos, hogy Katar meglehetősen széles külpolitikai mozgástérrel bír, mégpedig szinte korlátozások nélkül. Ez a felvetett államok egyikére sem igaz. Közismert, hogy a Kaukázusban mind a három államnak megvan a maga nagytestvére, ami odafigyel rájuk és vigyázza lépteik. Georgiának ez az USA, Azerbajdzsánnak ilyen Törökország, s bizony Örményországnak ilyen Oroszország. Így tehát ha Szaúd-Arábia esetleg meg is próbálkozna valaha egy támaszponttal Örményországban, Törökországnak sorba kellene állni a tiltakozáshoz, lévén a már ott amúgy is támaszponttal bíró Oroszország már Ankara előtt keresztezne egy ilyen lépést. Bulgária EU tagállam, így aztán egy szaúdi, vagy egyiptomi támaszpont vendégüllátása már Törökország előtt az EU-tól súlyos ellenkezést váltana ki. Ugyanez igaz Ciprusra, azzal tetézve, hogy ott még egy brit katonai enklávé is van, úgyhogy egy ilyen lehetőséget London még Ankara előtt kizárna. S itt még arról nem is beszéltünk, hogy ezek közül az államok közül egyik sem nyerne semmit egy ilyen húzással. Nemúgy, mint Katar, ami a saját védelme érdekében hívott be török csapatokat. Vagy akár arról, hogy Örményország kifejezett szoros kapcsolatokat tart fenn Szíriával, így tehát semmilyen körülmények között sem tenne szívességet Szaúd-Arábiának.
Játszunk el azonban egy pillanatra a csodába illő lehetetlennel, hogy a szaúdiak mégiscsak támaszpontot tudnának telepíteni az egyik említett országba! Ettől Törökországnak félnie kellene? Ez a szaúdiak jemeni szereplését elnézve igen kétséges. S itt jön a gondolat, ami elképesztően hibás egy nyugalmazott tábornoktól, egy gyakorló stratégiai szakértőtől. Ugyan mégis hogyan látná el utánpótlással Rijád ezeket a támaszpontokat? Bulgáriába, vagy Ciprusra ez Egyiptomon át ugyan lehetséges, de olyan logisztikai igényei lennének, ami messze meghaladná a szaúdi lehetőségeket még békében is, nem is bsszélve háborúról. Egy ilyen utánpótlási vonalat pedig Törökország könnyedén el tudna vágni, főleg most, hogy vásárolt magának S-400-as védelmi rendszert. Minél nagyobb a kihelyezett csapatok száma, annál nagyobb a logisztikai teher az utánpótlásra, amit nem is lehet biztosítani, míg a kisebb csapatszámot ugyan könnyebb ellátni, de annál kisebb a fenyegetés. Amit pont a NATO második legnagyobb hadereje ellen kellene kifejteni. De Örményország még egy ennél is viccesebb felvetés, hiszen az Szaúdiból csak Iránon át elérhető. Az pedig senki számára nem lehet kétséges, hogy egy ilyen kalandhoz Irán mennyire adna szabad utat. Az egész török-katari tandem titka nagyrészt abban rejlik, hogy ehhez előre megszerezték az iráni beleegyezést, s Teherán még további támogatásra is kész, ha erre szükség lenne.
Végül pedig, Törökországnak kellene-e félnie egy ilyen esetleges fenyegetéstől, mégha csodával határos módon a határaira is telepítenének egy bázist? Törökország NATO tagállam, mégpedig egy elég fajsúlyos tag. Ha Rijád, vagy Kairó meg is próbálna zavart okozni, az nem lenne elszigetelt eset, hanem egy közös NATO ügy. Főként ha a szaúdiak fenyegetni próbálnák a törököket egy ilyen bázisról bármilyen módon. Ugyanez viszont nem áll fenn az öbölben.
Mégis, a legrosszabb a felvetésben, hogy megmutatja milyen elkeserítően nem értette meg Rijád, miben áll a török-katari tandem lényege.
Törökország és Szaúd-Arábia
Leszámítva a Hašoqğī-ügy megaláztatását, amit a törökök gyönyörűen játszottak ki, Erdoğan sosem igyekezett rontani a viszonyt Rijáddal. Igen szembetűnő, hogy miközben Törökország újra és újra kirohanásokat intéz Egyiptom és az Emirátusok ellen, akikkel egy sor színterén ütközik Líbiától, Szudánon át számos helyig, nagyon visszafogott a hangnem Szaúd-Arábia felé. Bemártásuk a Hašoqğī-ügyben remek lehetőség és politikai szükségszerűség volt, de az ügy súlyosságához képest Ankara feltűnő önmérsékletet tanúsított. Egészen egyszerűen azért, mert ez Törökország számára nem volt személyes ügy. Nemúgy a szaúdiaknak, akik számára személyes vérbosszú lett a koronaherceg elleni sértés megtorlása. Márpedig ez döntő elem az öbölbéli gondolkodásmenet megértéséhez, főként a szaúdiak esetében.
Ugyanez a megszállottság vezeti a szaúdiakat Irán ellen immár négy évtizede. Mostanában pedig egyik szégyenletes kuradból a másikba. Ha pedig a szaúdiak úgy döntenek, hogy ugyanilyen figyelmet szentelnek a törököknek, akkor az az ellenségeskedés egészen új fejezetét vetíti elő.
Ez talán nem lesz éppen könnyű, hiszen Törökország messze nem olyan elszigetelt a Nyugattól, mint Irán, de a jelek már ott vannak. Immár visszatérő fordulat az öböl véleményformálói számára, hogy két nagy behatolás zajlik épp az arab világba. Az irániak az egyik oldalon, ami már egy régi mánia, és mostmár a törökök a másikon. Ez jött most itt megint elő aš-Šahrī-tól. Ez az eszmefuttatás nyilvánosan először az idei tuniszi Arab Liga csúcson került elő, de mostanra ezt már meg is fejelték. A legújabb vádak már arról szólnak, hogy ez a kettő nemcsak, hogy beleavatkozik az arab belügyekbe, ami a szaúdi szóhasználatban a Perzsa-öböl arab ügyeit illeti, hanem mindezt vallási-ideológiai alapon teszik. Ami nem teljesen alaptalan, csak nagyon merész pont a szaúdiak részéről. Beszédes, hogy ezek a hangok sosem említik meg azt a harmadik betolakodót, ami évtizedekig a legnagyobb ellenség volt: Izraelt.
Egypt and Daḥlān
Valójában mára Törökország nem kifejtezetten érdekelt az öbölben a Katarral ápolt gyümölcsöző kapcsolatokon túl. Mégis folyamatosan ide kényszerül a figyelme az Egyiptommal lévő ellentét miatt. Egyiptomot és az Emirátusokat pont valami nagyon hasonló köti össze, mint ami Törökországot és Katart. Bár Törökországnak sokáig nem volt fenntartása Abū Zabīval szemben, sem fordítva, úgy Törökorszagnak és Egyiptomnak, mint az Emirátusoknak és Katarnak sok ellentétük van. Ahogy Törökország mindeneken túl támogatja Katart, Egyiptom is sok szívességet tesz az Emirátusoknak, ha ezzel gondot okozhat a törököknek.
Az egyik ilyen közösen használt kártya egy bizonyos Muḥammad Daḥlān nevű palesztin, aki szorosan kötődik a dubaji koronaherceghez, Muḥammad ibn Zāyidhoz. Őt rendszeresen azzal vádolja a török média, de legalább ennyire a kormány is, hogy szerepet játszott a 2016-os sikertelen puccskísérletben, és számos egyéb hasonló kísérletben is a térségben. Valaha nagyon közeli barátja és munkatársa volt a néhai Yāsir ‘Arafāt-nak, de bírálói szerint igen sok köze annak megöléséhez is. Egykor a palesztin belbiztonsági szolgálat élén állt, bár remek kapcsolatokat épített ki a Moszaddal, ám el kellett hagynia Palesztinát, ami után büszke szerb állampolgár lett, majd az Emirátusok koronahercegének jobbkeze. Azóta Daḥlān számít Ibn Zāyid egyik legközelebbi bizalmasának, akiről még az izraeli média is megírta, hogy olykor Moszad ügynökökkel hajt végre merényleteket a térségben. Igen messzire elérő kapcsolatai vannak, főleg az arab világban, de legalább ennyire Nyugaton is, amit az Emirátusok vezetője szokott is hasznosítani.
Törökország rendszeresen őt jelöli meg, mint a két ország közti viszály fő forrását, bár az emirátusiak minden fórumon azt hangoztatják, hogy Daḥlān csak egy egyszerű állampolgár, aki náluk lakik. Nemrég azonban, november elején, a vádakra válaszolva Daḥlān hosszú interjút adott az egyik egyiptomi csatornán az egyik legismertebb közéleti riporternek, ‘Amr Adīb-nak. Az interjú igen érdekes része, hogy bár kitart amellett, hogy ő csak egy egyszerű állampolgár, részletesen beszámolt arról, hogyan nyújtottak menedéket a török hatóságok az egyiptomi Muszlim Testvériség számos tagjának, s hogyan szolgáltattak nekik új nevek alatt török papírokat. Épp így azzal is vádolta a török államot, hogy az milíciákat támogat Líbiában, s állította, hogy kész részleteket szolgáltatni a török katonai ügynökökről és mozgásukról. Ami igen figyelemreméltó jártasság egy “egyszerű állampolgártól.”
Mindezek a vádak Daḥlān-tól valószínűleg nem alaptalanok. Ám a tény, hogy az Emirátusok nyíltan használ egy ennyire veszélyes figurát Törökország ellen, s hogy Egyiptom, dacára annak, hogy a világ egyik legelnyomóbb médiarendszerét tartja fenn, felületet biztosít neki, az jól mutatja, hogy Abū Zabī milyen messzemenőkig kész támogatni Egyiptomot a törökök ellen. Mégpedig számos szinten. Ennek oka pedig nem igazán a Katarban lévő török támaszpont miatti irritáció. Ez annyira nem is érdekli őket, ami látszik a visszafogott válaszokból. Sokkal inkább ugyanaz az elköteleződés mutatkozik itt meg Egyiptom felé, mint ami a törökök és a katariak közt van.
Veszíteni minden lovon
Nem nehéz azt belátni, hogy messze túl Szírián és az Irán-öböl ellentéten két egymással rivalizaló páros emelkedett ki a térségben. Az Emirátusok-Egyiptom páros az egyik és a Katar-Törökország páros a másik. Szaúd-Arábia nem kötődik szorosan egyikhez sem, de épp ezért nem kellene messze beleártsa magát a vitába. Az olyan ötletek, hogy Törökország ugyanolyan ellenség, számukra, mint Irán, vagy hogy csapatokat kellene telepíteniük a török határokra olyan vadak, hogy már a lázálmokat súrolják. Ezeket a felvetéseket találhatja valaki akár vicceseknek, de ugyanez a mentalitás vitte a szaúdiakat Jemenbe is. Úgy kezdték, hogy csak egy párhetes műveletről van szó és egy sor ország támogatta őket, ám mostanra már az Emirátusok is elhagyta őket ebben a vesztésre álló háborúban, mely hosszú évek óta húzódik.
Tíz éve az öböl hat arab állama egy működő egységben élt, a GCC-ben, mely közös valuta és részleges egyesülés felé tartott. Szaúdi pedig ott állt a kormánynál. Mostanra azonban az öblön belüli törésvonalak mélyebbek mint korábban bármikor és Rijád még Bahreinen is nehezen tartja rajta a kezét, miközben egyre több és több műveletet indít el szerte a térségben. Ezért van, hogy az ilyen aprónak látszó jelek olyan sokat mondanak, s többek mint pár rossz mondat egy nyugalmazott tábornoktól.
Manapság sokan méltatják Muḥammad bin Salmān-t, mint nagy reformert, a nagy változások elhozóját. Eredményei azonban úgy a belső, mint a régiós politikában messze nem olyan meggyőzőek. Ha valóban átveszi az ország hivatalos irányítását, ami ellen már a belső körökben is vadul küzdenek, akkor csak remélhető, hogy jobb tanácsadókat választ. Mert egy újabb, az Irán ellenihez hasonló megszálottság Törökország ellen nagyon rossz eredményeket hozhat.