Az előző héten láttuk, hogy hogyan alakultak az események Libanonban. Rég nem látott tüntetések rázták meg azt a kormányt, ami még egy évet sem élt meg. Utaltunk rá, hogy furcsa hasonlóságok vannak a libanoni és az iraki események között. Mintha csak ugyanazt a játékot űznék két külön pályán. Múlthéten főként Libanon problémáját tekintettük át, most pedig a válaszlépésekkel és az iraki térféllel foglalkozunk.
A válasz
A Ḥizb Allah a maga részéről önmérsékletet tanúsított, ahogy egyre érezhetőbb volt, hogy van valami természetellenes a tüntetésekben. Ḥasan Naṣr Allah először október 19-én tartott beszédet megerősítve, hogy az internet adóról felmerült hírek csak egy előterjesztésről szóltak, ami mögött nincs határozat és a párt a maga részéről bele sem egyezne. Határozottan visszautasította, hogy követői az utcára mentek volna, megelőzendő az összecsapásokat, de arra ösztönözte a kormányt, hogy maradjon egyben. Ellenkező esetben ugyanis rengeteg pénz és idő veszne kárba. Sokkal inkább azok, akik felelős beosztásban vannak kellene, hogy komolyan vegyék a munkájukat és cselekedjenek azonnal. Szavai süket fülekre találtak, hiszen október 29-én, vagyis pusztán egy nappal a Központi Bank vezetőjének kijelentése után, hogy az ország napokra van az összeomlástól, al-Ḥarīrī lemondott. Ez pedig nem hagyott más választást a köztársasági elnöknek, minthogy elfogadja az előrehozott választásokat. Addig azonban ügyvezető kormány irányítja majd az országot.
Az még elválik, hogy ez hogyan fog működni, de Ḥasan Naṣr Allah november 1-én máris reagált a fejleményekre. Újfent megerősítette, hogy mozgalma nem vonult és nem is fog kivonulni az utcákra, ahogy azt is, hogy ami történt az nagyon felelőtlen. Röviden szólva, hogy a Ḥizb Allah nem fogja hagyni, hogy megingassák a terepet alatta, ahogy azt Netanyahu már ünnepelte is, illetve, hogy részt fog vállalni a következő kormányban is a gondok megoldásara.
Az is nagyon beszédes, hogy bár a tüntetések alatt végig a miniszterelnök nem tartott sem kormányülést, sem pedig komolyabb egyeztetéseket a főbb pártok képviselőivel, lemondása után egyből elkezdett helyezkedni. November 6-án, első alkalommal a tüntetések kitörése óta tárgyalásokat folytatott Ğubrān Bāsīllal, a köztársasági elnök pártjának fejével. Ez pedig arra utal, hogy bár al-Ḥarīrī mélyen felelős az ország jelenlegi állapotáért és azért, hogy a kormány széthullott, s miközben tökéletesen megtestesíti azt a korrupt elitet, ami ellen a tüntetések szóltak, még nem messze nem készül visszavonulni. Innen nézve pedig tanácsos az események egész láncolatát átértékelni.
Őszinte tüntetések?
Nem vitatható, hogy az első napok voltak a tüntetések legszebb és legőszintébb napjai voltak. Minden politikai elemző elismeri, hogy mindez spontán kezdődött, illetve, hogy a megélhetési nehézségek és a korrupció jogos haragot váltottak ki. Ám furcsa módon, a tüntetők elég hamar támadásokat intéztek a Ḥizb Allah és az Amal Párt irodái ellen, miközben hasonlókra a miniszterelnök pártja ellen nem került sor. Sem pedig Salāma ellen, akinek sok köze van a jelen körülményekhez, tekintve, hogy több mint két évtizede megszakítás nélkül ő irányítja a libanoni gazdaságot. Az is igen furcsa, hogy honnan származnak a követelések az ellenállási mozgalom lefegyverzésére, ami az országban amúgy széleskörű elismerésnek örvend, mégha kapcsolatai Iránnal megkérdőjelezettek is.
Az események egész láncolata furcsa. A tüzet egy internet adó ötlete gyújtotta lángra, amiről közismert, hogy érzékeny téma. A sok közül csak egy érdekes példa, hogy ez pont az az ötlet, ami 2014-ben a magyar kormány alatt is meg tudta ingatni a talajt, aminek ellenőrzése az ország felett amúgy töretlen 2010 óta. A magyar kormány elleni akkori tüntetéseket erősen támogatta az Amerikai Nagykövetség, és az akkori amerikai ügyvivő részt is vett a tüntetéseken. Libanonban a netadó ötlete a miniszterelnök saját pártjába tartozó minisztertől származott, mégis a düh nem vele szemben nyilvánult meg. Eközben viszont Ğunblāṭ és Ğa‘ğa‘ hamar védelmébe vette a mozgalmat és kívonult a kormányból. Követőik ott voltak az utcákon, miközben Ğunblāṭ saját minisztere tartotta zárva az iskolákat, biztosítva, hogy a fiatalok nagy száma legyen kint. Ehhez adódott, hogy a bankok szintén zárva tartottak, amihez hozzátéve kijelentéseit a gazdaság összeomlásáról, Salāma Nemzeti Bank elnököt erősen az események részesévé teszik. Al-Ḥarīrī gyakorlatilag semmit sem tett két hétig, csak egy gyengécske mentőcsomagot jelentett be, és ingadozott amíg le nem mondott. Úgy tűnik, hogy pont a kormánynak az a legkorruptabb része tett a legtöbbet a feszültség fenntartásáért, ami a legtöbbet tehette volna az összeomlás megakadályozásért.
Még ennél is furcsább, hogy mint az alábbi videóban, nyilvánvaló jelei vannak a külföldi, főként amerikai támogatásnak a tüntetések mögött. Ezek a támogatók oktatták a tüntetőket, miközben ingyenkonyhákat állítottak fel masszív technikai segítséget is nyújtva.
Az is elgondolkoztató, hogy a libanoni hadsereg miért nem tett semmit az utcákon uralkodó erőszak és garázdaság elfolytásáért. Jelentések szólnak arról, hogy a komoly amerikai nyomás nehezedett a libanoni hadseregre, hogy ne cselekedjen és engedje a tüntetéseket zajlani. Az amerikai jelenlét az egész mozgalom mögött jól tetten érinthető, amiről úgy is lehet fogalmazni, ahogy számos helyi elemző nyíltan erről is beszél, hogy azt külső erők eltérítették. Nemcsak a masszív média érdeklődésben, vagy az izraeli média által terjesztett hírekben a Ḥizb Allah állítólagos tüntetők elleni erőszakáról, hanem abban is, hogy az amerikai hírszerzés közvetlenül terelgette al-Ḥarīrīt, Ğunblāṭot és Ğa‘ğa‘-t. Maga az a tény, hogy pont ez a három ember a maguk erősen megkérdőjelezhető múltjával vették magukra az erkölcsi példamutatás köpenyét és pont ők jöttek ki jobban az eseményekből, már magában is kérdéseket kell, hogy felvessenek. Amint erről számos karikatúra is hamar megjelent.
De a legfurcsább, hogy miközben a libanoni emberek átszenvedték a polgárháborút és éveket bírtak ki kormány és köztársasági elnök nélkül, pont most, hogy még egy éve sincs megválasztott kormányzat döntöttek úgy, hogy azt megdöntik. Nem is véletlen az, hogy most számos elemző úgy látja mintha a szíriai események ismételnék önmagukat.
Mindezen ellentmodásokat azonban egyelőre elfedi az emberek amúgy teljesen jogos és egekbe csapó felháborodása. Ez néhol erőszakba, néhol fesztiváli hangulatba csapott, de mindenképpen mozgatja és polarizálja az ország közvéleményét.
Iraki tükör
Már foglalkoztunk azzal, hogy az iraki kormány, ami szintén egy friss képződmény és csak egy éve lépett hivatalba, óriási nyomás alatt van. ‘Ādil ‘Abd al-Mahdī a győztes pártok közti kompromisszum jegyében lett miniszterelnök, amik nagyon nem örültek az eredménynek. Ahogy egy részük most szeretne még közelebb húzódni Teheránhoz, míg mások épp távolítani szeretnék Irakot politikailag tőle, a miniszterelnök egy köztes utat választott. Azzal is foglalkoztunk már, hogy október 1-én óriási tüntetések törtek ki Irakban, pont akkor, amikor az országot folyamatosan rejtélyes támadások, állítólagosan izraeli légicsapások érték, Irak értéke pedig hatalmasra nőtt Amerika számára. Hiszen ez az egyetlen stabil átlépési pont Kelet-Szíriába, ami kezdett kicsúszni az amerikaiak kezéből. Pont ez a felfordulás tette képtelenné az iraki kormányt arra, hogy megakadályozza az amerikaiak újraépítsék magukat Szíriában, ahol pont most építenek két új katonai támaszpontot.
Itt, pont mint Libanonban, a felzúdulást a korrupció, a hatalommal való visszaélés és kormányzati működésképtelenség váltotta ki, ami szinten azonnal olyan vádakká alakult, hogy ez alatt a kormány alatt Irak gyakorlatilag egy iráni tartománnyá degradálódott. Óriásiak a hasonlóságok, hiszen bár semmi új nincs az ország helyzetében, nagyon furcsa, hogy pont az a kormány kezd bedőlni, amit épp egy éve választottak meg. Október 11-én már öt minisztert váltott le a miniszterelnök, bár 7-én azt mondta Pompeo-nak, hogy a helyzet már ellenőrzés alatt áll. Ez nyilvánvalóan nem így van, hiszen október 25-én a miniszterelnök hiába tartott sajtótájékoztatót reformokat ígérve. Biztosra vették, hogy nem fog lemondani, de eleddig ismeretlen okokból október 31-én “beleegyezett a lemondásba”, feltéve, hogy előbb megtalálják az utódát. Ebből az alkalomból ugyanazon a napon Barham Ṣāliḥ iraki elnök, bár hírek szóltak arról, hogy őt is a leváltás veszélye fenyegeti, beszédet intézett a lakossághoz. Békére kérte a lakosságot, ám jelezte, hogy kész elfogadni az előrehozott választásokat és a választójogi törvény alapvető reformját.
Ismét csak azt látjuk, hogy egy olyan országot ráznak meg alapjaiban masszív tüntetések, ami évtizedek óta felfordulás és elborzasztó állapotok között él. Ennek eredményeként pedig az előző választások eredményeit gyakorlatilag törlik, annak ellenére, hogy az hosszú idő után ismét viszonylag szabad és problémamentes volt. Ebben a tekintetben ez nemcsak a libanoni eseményekre emlékeztet kísértetiesen, hanem arra is, ami 2014-ben történt Irakkal. Akkor tíz évnyi elképesztő botrányok után tartottak korrekt választásokat. Az eredményeket azonban, amiket a Nyugat annyira nem szívlelt, keresztülhúzta a hirtelen fejlemények által keltett nyomás. Akkor ezt a Dā‘iš jelentette.
A hasonlóságok azonban itt nem érnek véget. Október 26-án a libanoni al-Ahbār számolt be a bagdadi amerikai nagykövetség egy belső biztonsági jelentéséről, ami azt részletezi, hogy a tüntetéseket hogyan építik fel, irányítják, támogatják technikailag és látják el tanácsokkal szakosított csoportok. Elnézve a Libanonból látott felvételeket, ez ugyanaz a forgatókönyv. Pontosan ugyanaz. Ez pedig aligha véletlen.
Az iraki események tele vannak elképesztő részletekkel, amelyek mind egy adott szinten színfalak mögötti játszmákra uralnak. S itt nemcsak olyan viszonylag könnyebb súlyú dolgokról van szó, mint amikor egy a legfelsőbb körökhöz kötődő emirátusi sejtet fogtak el Irakban, ami a tüntetéseket szította. Avagy, hogy november 3-án támadás érte az iráni konzulátust Karbalā’-ban, ami már magában is elképesztő, hiszen a város a síi iszlám egyik legszentebb helye. Ha van hely Irakban, ahol az Iszlám Köztársaságnak stabil támogatottsága van, akkor ez pont ez. Ám az iráni konzulátus felgyújtása pont itt óriási megaláztatás. S épp így azt sem tudjuk még mindig, hogy kik is voltak azok az azonosítatlan mesterlövészek, akik az első napokban a tüntetőket és a biztonsági erőket is lőtték. Több mint egy hónap után a kormány pedig még mindig hallgat az ügyről. Bár november 17-én a Reuters név nélkül már két iraki biztonsági tisztviselőre hivatkozott, akik szerint a mesterlövészek Iránhoz kötődtek. Ennek élesen ellentmond az Iraki Fegyveres Erők parancsnokának szóvivője, ‘Abd al-Karīm Halaf vezérőrnagy, aki ennek kapcsán november 7-én adott interjút és tagadta irániak jelenlétét. A fegyveres erők részéről tehát ilyen hivatalos vélemény nem lehet.
Ám november 3-án Qays al-Hazz-‘Alī sejk, akinek a mozgalma a kormánykoalíció része, hosszú interjút adott az egyik vezető iraki tv csatornának. Bár ő elfogadta a tüntetők dühét és sok addig ismeretlen eseményt fedett fel, két fontos részlet is volt az interjúban. Az egyik, hogy a sejk nyíltan gyanúsította a legfelsőbb politikai köröket, hogy azok részesei a tüntetések szításának. Azt is mondta, hogy a tüntetések első hulláma után katonai vezetés és a szövetségi rendőrség vezetősége azt állította, hogy nem tudják biztosítani a tüntetések védelmét és a al-Ḥašd aš-Ša‘abī-t kérték meg a tüntetések megállítására. Márpedig erről nyíltan tudható, hogy minimum a vezetés szintjén erősen kötődik Iránhoz. Al-Hazz-‘Alī szerint a kérést elutasították azon az alapon, hogy az al-Ḥašd aš-Ša‘abī csak terroristák ellen küzd és nincs felhatalmazása politikai felvonulások ellenőrzésére. Tisztán érezhető volt viszont, hogy bizonyos katonai vezetők a Mozgósításra akarják terelni a felelősséget és dühöt akartak kelteni ellene. Ez ugyan nagyon összeesküvésnek hangzik, ám érdemes felidézni, hogy júliusban már gyanú merült fel, hogy az USA katonai puccsot készít elő, nemsokára pedig vezető katonai és hírszerzési vezetőket mentettek fel a botrány miatt.
Úgy tűnik tehát, hogy ennek a kormánynak az összeomlásával az Ellenállás Tengelyének egy oszlopos tagja esik ki, ám ahogy ezt már korábban is felvetettük, ‘Abd al-Mahdī bukása legalább annyira betudható az Irakon belüli politikai ellenfeleinek is. Aligha véletlen és egyáltalán nem meggyőző, hogy pont az előző miniszterelnök most a leghangosabb kritikus, mégpedig a nemzetközi sajtóban, akinek hivatali ideje alatt Irak semmivel sem volt jobb helyzetben. Azt még nem tudni ki veszi át a kormányzást és milyen háttérrel, így még korai mérlegelni. Az azonban nyilvánvaló, hogy bárki is akart egy barátibb kormányt látni nyugaton, aligha maradt más választása. Az idő múlása pedig most nagyon fontos, mert amíg Irak le van kötve, addig nem tudja elejét venni Amerika visszatérésének a szír olajmezőkre.
Sokkal több forog kockán.
Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy az emberek szenvedését és nehézségeit, úgy Irakban, mint Libanonban, most kihasználják és tüntetéseiket eltérítették, akkor mi lehet az ok? Nem meglepő azt látni, hogy most Teheránban is a vezetőség egyenes vonalat húzott az iraki és a libanoni események között. A Karbalā’-i események egyértelműen alá is támasztják ezt a következtetést. Október 30-án ‘Alī Hāmeneī iráni államfő egy cionista-amerikai összeesküvésre figyelmeztetett a két ország ellen.
Nem vad azt feltételezni, hogy miután az Ellenállás Tengelyénekvel szembeni nyílt fellépés sikertelennek bizonyult, most ugyanazokat a felkelésszító műveleteket alkalmazzák ellene, mint aminek annyi jelét láthattuk az Arab Tavasz során. Ezeket azonban egyáltalán nem szabad tisztán iráni véleményeknek tekinteni. Ugyanezek a vélekedések járják át az arab sajtót is a legmérsékeltebbektől a legbotrányosabb vitákig.
Ez most egy óriási játszma Irán számára is. Ha ezeket a kísérleteket nem akasztják még és fordítják a visszájára, akkor azok bármelyik percben megjelenhetnek náluk is. Libanonban a hídfő jóval stabilabb, hiszen bár a Ḥizb Allah esetleg kiszorítható a kormányból, annak masszív támogatottságát nem lehet egykönnyen megtörni. Az iraki színtér egy jóval nagyobb hazárdjáték, hiszen várhatóan egy Iránnal barátibb kormány alakul majd, de ez nagyon könnyen polgárháborúba taszíthatja az országot. A tüntetések legújabb hulláma Bagdadban nyilván Irán ellen irányul, ez pedig nagyon kockázatossá teszik Teheránnak az új iraki kormányalakítást.
A szomorú igazság azonban az, hogy ismét megmutatkozik a képmutatás. Úgy a terepen, mint nemzetközileg. A legkiszolgáltatottabb népeket használják politikai célokra, s takaróznak nehézségeikkel, amikor a játszma részletei napvilágot látnak. Miközben pont az az elit, ami a szenvedésüket okozza és a Nyugat, ami ezeket az eliteket használja könnyeket hullat, valós gondjaik megoldása messze nem ennyire fontos.