Január közepére már közel negyven érvényes jelöltje volt az idei algír elnökválasztásnak. A legtöbbjük független, vagy legalábbis eként jelölte meg magát, de a fő kérdés ettől még nyitva maradt. A kormányzó pártok, a korábbi állampárt által vezetett négypárti koalíció kit indít jelöltként? Megtalálták-e már a megfelelő következő vezetőt az ország élére, avagy megkockáztatják-e ötödször is elindítani az öregedő eddigi elnököt, ‘Abd al-‘Azīz Bū Taflīqa-t? A válasz 2019 február 3-án érkezett, amikor az elnököt mint “az egyetértés emberét” nevezték meg jelöltjüknek. A kormánypárti média, vagy legalábbis a kormányhoz közelebb állók, pedig azonnal vitriolos támadásba kezdtek az ellenjelöltet ellen. Ez a döntés, hogy ismét Bū Taflīqát indítják öt évre elképesztőnek látszik. Tagadhatatlan érdemei ellenére, amiket mint külügyminiszter és 1999 óta köztársasági elnök szerzett, illetve mint a függetlenségi háború egyik utolsó aktív hőse, már 2014-ben is nagyon rossz egészségügyi állapotban volt. Annyira rossz karban volt, hogy sokan azt találgatták talán meg sem éli negyedik ciklusa végét, s a mindenható hadsereg csak azért támogatta, hogy a fennmaradó időben eldöntsék az utódlási egymás között. Most ügy tűnik elmúlt öt év és nem született döntés. Mindez eddig egy szégyenteljes, de belügy. Ám múlt pénteken, február 22. pénteken közel három évtized után ismét életre keltek az algír utcák, telve politikával és tömegtüntetésekkel elutasítva az esetleges ötödik ciklust.
Mindeddig a kormány imádói ügyesen úgy válaszoltak, hogy a tüntetések és azok békés természete bizonyítják, hogy Algéria demokratikus ország. A hadsereg ígéretet tett, hogy semleges marad, míg a kormány megerősítette az elnök jelölését, és bár a tüntetések még zajlanak, nyilvánvaló visszafogottság tapasztalható mindkét oldalról. Ami nagyon is szerencsés, hiszen jószándékú ember nem kívánhat látni mégegy “Arab Tavaszt”. Azt, hogy mi történik majd áprilisig nehéz előre tudni. De miért van Algéria ilyen állapotban? Pont ez a választás miért jelent ennyire sokat Algériának? Miért ilyen fontos ez immár az egész térségnek és talán immár Európának is?
A Panorama küldetése, hogy térségbeli mozgásokat mutasson be, messze túl egy ásott ország belső ügyein. Ez alkalommal azonban Algéria problémái egy régiós fenyegetését utalnak, mely megrengetheti a Közel-Kelet egészét, illetve egy rendszerszintű gondra az arab világban, mely egyáltalán nem szorítkozik Algériára.
Katonaállam?
Algériára gyakran utalnak katonállamként, vagy rendőrállamként, ahol a fegyveres szervezetek még közel-keleti mércével mérve is nagyon erősen kézben tartják a kormányt. Ezeke a leegyszerűsítő jellemzések azonban elfeletkeznek rámutatni, hogy Algéria 1991, de biztonyosan 1999 óta már nem az, ami 1978-ban volt Bū Madyān elnök halálakor. Míg több mint 40 párt képviseltette magát az előző parlamenti választásokon, az elnökválasztások pedig általában 5-10 jelölt között dőlnek el, és a sajtó viszonylag szabad, az előző választásokon a parlament 462 mandátumából 118-at nők szereztek meg. Ez a szám már magában is szégyenbe hoz számos európai országot. Ez nem jelenti azt, hogy a fegyveres erők, az ún. mély állam nem bírna óriási erővel. De óvatosnak kell lenni, nehogy túlegyszerűsítsük a társadalmi folyamatokat. Különösen most, amikor a tüntetések és a rájuk adott kormányzati válasz egy nagyon más képet festenek le, mint ami egy leegyszerűsített képből kirajzolódna.
A hadsereg túl hatalma sajnálatos módon nemcsak a Közel-Keleten, de a harmadik világ számos részén gyakori. Algéria esetében ennek ellenkezője lenne meglepő. Hiszen ez az állam, mely 1962-így nem is gyarmat volt, hanem Franciaország integráns része, függetlenségét egy nyolc éves véres háborúban nyerte el, míg a belső vitákat erővel rendezték, nem pedig tárgyalások útján. A hadsereg, mely az új országot gyakorlatilag Franciaországból várja ki, ott állt minden nagyobb változás mögött egészen 1999-ig. Bin Balla hatalomátvétele mögött 1963-ban, Bū Madyān puccsa mögött 1965-ben, majd elnöksége mögött 1978-ig, Šadlī ibn Ğadīd elnök megválasztása majd lemondatása mögött, majd az iszlamista csoportok ellen vívott 1999-ig tartö háborü mögött mind-mind ott állt egy döntés a vezető katonai és titkosszolgálati tisztek részéről. A “másfél millió mártír országa” olyannyira a legendássá vált függetlenségi háborúra épül, hogy a hadseregnek egészen sajátos szerepe van a teljes politikai gondolkodásban. Példának okáért az alkotmány kimondja, hogy ha egy elnökjelölt 1942 előtt született, akkor bizonyítania kell, hogy részt vett a függetlenségi háborúban, ha pedig azután, akkor azt, hogy a szülei nem tettek a forradalom ellen.[1] Azöta pedig az ország vívott egy határháborút Marokkóval, közvetítőkön keresztül harcol ellene Nyugat-Szaharában évtizedek óta, a tőle délre lévő francia létesítmények miatt egy állandó – nem is alaptalan – paranoia járja át a franciáktól, 2011 óta pedig egy szabályos terrorista háború zajlik a szomszédos Líbiában. Ilyen körülmények között könnyű belátni, hogy a hadseregnek nemcsak létre kellett hoznia az államot, de soha nem is volt abban a kényszerben, hogy a hatalmat civilek kezébe adja. Idővel egy csendes együttműködés alakult ki a fegyveres szervek, az állampárt politikai körei – melyet eleve a hadsereg hozott létre -, és egy kicsiny, belőle kinövő vállalkozói réteg között. Minthogy Algéria szocialista ország volt – sok tekintetben még ma is az -, ahol az állam a gazdaság fő működtetője, ebből következőleg a valódi kormányzó elit még csak jobban összenőtt.[2]
Az 1937-ben született Bū Taflīqa nagyon jól illik ebbe a képbe. 1956-ban csatlakozott az Algír Felszabadítási Hadsereghez a franciák ellen, ahol egészen a függetlenség kivívásáig szolgált. Ezekben az években ismerte meg mentorát, Bū Madyānt, akihez aztán mindig közel maradt. 1962-től egy rövid közjátékot követően külügyminiszterként szolgált 1978-ig, s ezzel Bū Madyān fő diplomatája és egyik legközelebbi tanácsadója volt. Amikor Bū Madyān meghalt, már akkor is ő volt a legvalószínűbb jelölt, hogy a helyébe lépjen, de megegyezés útján a tábornokok egy másik tisztet, a jóval gyengébb Šadlī ibn Ğadīd-ot tették meg elnöknek. Lassan feledésbe merült, egészen a ‘90-es évek közepéig, amikor Algériát iszlamista felkelés rázta meg.
Az alapvető gondot az okozta, hogy a ‘70-es évek olajár robbanása és Bū Madyān erős kormányzása után a jóval gyengébb Ibn Ğadīd és a zsugorodó bevételek társadalmi bizonytalanságot eredményeztek. A válasz egy általános politikai reformprogram volt, legalábbis ez volt a díszlet, hogy kimozdítsák az államot az egypárt rendszerből, nagyobb társadalmi bázist teremtve a pártoknak. Ami nagyjából sikeres is volt. Valójában annyira sikeres, hogy az első valóban szabad többpárti választásokon 1991-ben az addig elképzelhetetlen történt meg ebben a szocialista országban, az iszlamizmus megnyerte az első fordulót. A rendszer esetleges teljes leolvadására a válasz a választások törlése és a közvetlen katonai uralom lett. A hadsereg azonban, ami az ügyet tisztán biztonsági kérdésként kezelte, nem tudott úrra lenni a válságon. A megoldást csakis egy olyan ember jelenthette, aki már bizonyított és komoly társadalmi megbecsülés volt mögötte. Ez volt Bū Taflīqa, aki el tudott érni egy megegyezést az iszlamista-konzervatív erőkkel, illetve megbékélési programot első ciklusa (1999-2004) idején. A második ciklus (2004-09) alatt aztán nagyjából talpára állt a gazdaság. A harmadik ciklus (2009-14) alatt már veszített lendületéből, amikor számos tényező okozott már gondot. Legelőször is hanyatló egészsége, minek következtében mind kevesebbszer jelent meg nyilvánosan, de épp így az ún. “Arab Tavasz” és a Líbiából, Maliból és Tunéziából kisugarzó válságok. Mindezek logikus biztonsági problémát jelentettek, minek következtében a hadsereg fontossá vált. Ez azonban még mindig egy népszerű időszak volt, amikor a társadalmi reformok és a jóléti programok még mindig viszonylag sikeresek voltak, és 2011-ben – bár politikai felfordulástól félve – a hírhedt szükségállapot is véget ért. Ha itt megállt volna, főként, hogy 2013-ban súlyos agyvérzést szenvedett, valószínűleg nemzeti hősként vonult volna be a történelembe.
Ám félrevezető lenne Bū Taflīqa harmadik kormányát úgy leírni, mint a hadsereg visszatértének idejét, hiszen hatalmas anyagi forrásai fölött sosem adta fel hatalmát. Sokkal inkább a közvetlen irányítást bízta egy civil kormányzatra, amiben megbízott és ami hozta is az eredményeket. Egy egyensúlyi állapot alakult ki, melyben három magában sem homogén erőközpont osztozott a hatalmon. Az első ezek közül az elnök és a körülötte állók. Testvére Sa‘īd, személyes orvosa és egyben napi ügyintézője. Kedvenc miniszterelnökei, Aḥmad Ūyaḥyā és ‘Abd al-Malik Sallāl. Illetve katonai erőembere, aki majdnem olyan idős mint az elnök maga, Aḥmad Qā’id Ṣāliḥ, aki 2004 óta a vezérkari főnök. A másodikat a hadsereg és a titkosszolgálatok tekitélyes tábornokai körül létrejött katonai szekértáborok jelentik, melyek nem képeznek egy egységes tömböt és maguk is folyamatosan versengenek a befolyásért. Néhányan az elnök hajlíthatatlan támogatói, vagy legalábbis azok voltak, másik rendíthetetlen ellenfelei. A harmadik erőközpontot a pártelit, a hű hivatalnokok jelentik, akik működtetik a gépezetet. Ez a legmegfoghatatlanabb, hisznek számos elvben ellenzéki pártról, vagyok vezetőről nagyon nehéz megmondani nem részei-e magának a rendszernek. Mint ‘Alī bnu Filīs, Bū Taflīqa első igazi saját miniszterelnöke, aki 2004-ben FLN színekben futott ellene. A 2011 óta egyre sürgetőbb körülmények miatt teljesen természetes a tiszti karnak, hogy egyre nagyobb szükség van rájuk. Az elnök személye küldetése azonban az volt, hogy megoldja a korábbi válságot és egy meltö örökséget hagyjon maga után. Elérte a belső megbékélést, felelősebb tervezéssel és komolyabb felügyelettel javított a gazdaságon, s még a jóléti rendszert is bővítette. De ő – vagy legalábbis a körülötte lévők – nem kívántak mindent visszaadni végül a tábornokok kezébe, hogy azok ott folytassák, ahol 1991-ben abbahagyták. Egy méltó hagyaték hadsereg átrendezését igényelte, megtörve a tábornokokat. Második ciklusától fogva egyre növekvő mértékben mind több korábbi előkelő tábornokot kényszerített nyugdíjba, míg a tisztiállományt elárasztotta új emberekkel, nagyban növelve létszámukat. Ez azonban nem hozta meg a várt eredményt, tekintve, hogy az igazán befolyásos emberek épp azok a visszavonult tábornokok, akik nem-hivatalos utakon érvényesítik befolyásukat. Nem pedig egy irodából. Az új tisztek pedig idővel pont e nyugdíjas tisztek szárnyai alatt kötöttek ki, tovább növelve soraikat. Az igazi dilemma épp áz, s egyben ez lecke számos más országnak is, hogy hogyan lehet a tisztikar hatalmát korlátozni akkor, amikor biztonsági helyzet épp romlik. Ez, ha helyesen hajtják végre, igazi művészet.
Az út egyengetése
Hogyan lehet, vagy legalábbis hogyan próbálták mindezt elérni? Először a régi nagyfőnökök eltávolításával, ami hamar meg is kezdődött. Az első igazi siker Muḥammad al-‘Ammārī – 2004-ig vezérkari főnök, 2012-ben meghalt -, háttérbe szorítása volt, ami már jelentett némi ellenőrzést a hadsereg felett. Ezt számos további kiváltságos – sokszor, mint Hālid Nizzār, már nyugdíjas – tábornok kiszorítása követte, illetve a tisztikar elárasztása új arcokkal. A nagy lépések azonban felgyorsultak Bū Taflīqa utolsó ciklusa alatt, amikor már gyakorlatilag már tehetetlenné tette őt az állapota. Így aztán csak sejthető, hogy az a pár tábornok, akik az elnök mögött voltak egyengették az utat a 2019-es választásokra. 2015-ben, szinte a semmiből Muḥammad Madyān hirtelen lemondott. 1990 óta ő volt a Hírszerzési és Biztonsági Főosztály (DRS – korábbi katonai hírszerzés, illetve általános belbiztonsági szerv, ami minden különleges műveletet felügyel) igazgatója, Algéria hírszerző főnöke a polgárháború alatt. Ő alkotta újjá a DRS-t, nagyon hatékony, de egyben rettegett titkosszolgálattá téve azt. Személyét fekete legendák lengték be. Rikkán látták, de féltek tőle még külföldön is. Bár nem sok dolog nyilvános lemondása kürülményeiről, de igen valószínű, hogy belső száműzetésbe kényszerítették, majd igen hamarosan, 2016 januárjában a DRS-t hivatalosan feloszlatták.
A lavina itt nem állt meg, de igazán 2018 eleje óta indult be a korrupció leküzdése jelszó alatt. Júniusban az állambiztonság fejét váltottak le, majd júliusban Minād Nūba vezérőrnagyot, a Nemzeti Csendőrség – Algériában jól felfegyverzett paramilitáris alakulat – vezetőjét távolították el. Ugyanebben az időben 5 visszavonult tábornokot tartóztattak le, majd ítéltek háziőrizetre korrupciós vádak miatt. Augusztusban az első, a második és a negyedik katonai körzet[3], illetve a katonai felderítés parancsnokait mentették fel. Szeptemberben ugyanerre a sorsra jutott a légierő és a légvédelem vezérkari főnöke. Majd még ebben a hónapban új parancsnokot kapott a harmadik katonai körzet. Ez a soha nem látott hadjárat szabályosan lefejezte a fegyveres erőket, a totkosszolgálatokat és a paramilitáris csendőrséget. Bár a most megüresedő posztokra új, korábban alacsonyabb rangú tiszteket neveztek ki, a régiek – akik közül néhányan csak pár éve voltak az adott tisztségben – háziőrizetbe kerültek korrupció és hatalmi visszaélés vádjával. Ez még nem is lenne annyira hihetetlen, de az már igen, hogy mindez nem hivatalosan terjedt, mivel csak pár, a kormányhoz közel álló felület taglalta e híreket, majd 2018 novemberében az elnök kegyelmet adott öt tisztnek.
Mindez elkapkodott, már-már pánikszerű műveletjek tűnik, hogy a hadsereget szorosan kormányzati ellenőrzés alá hozzák, épp időben a választásokra, és hogy a vezető posztokra Qā’id Ṣāliḥ-hoz hűebb embereket állítsanak. Az kevésbé tűnik valószínűnek, hogy az igazi cél a korrupció felszámolása lett volna, hiszen nem sok tárgyalásra került sor. Mindez két dologra utalhat. Belső katonai puccsra, ami vagy egy ötödik ciklust akar bebiztosítani Bū Taflīqának, vagy átadni a hatalmat egy új, eddig még nem ismertetett személynek. Bárhogy is, a folyamatot kétségtelen zavart okozott a hadsereg sorain belül, míg az nagyon is vitatható, hogy mennyire sikerült megzavarni a még valószínűleg mindig igen aktív DRS csoportokat.
Külső fenyegetések – egy ellentétes folyamat?
Bár most úgy tűnik a hadsereget lefejezték, az utóbbi időkben épp egy ellentétes folyamat látszott. Épp a hadsereg gyengítésével ellenkezőleg, Algéria nagyon is fegyverkezett. Már 2009-re a világ 20. legerősebb hadserege lett, ezzel a második Afrikában. Katonai költését a térségben csak Szaúd-Arábia és az Emirátusok előzték meg. 2015-re az a hír járta, hogy Algír máris szerzett orosz S-400-as légvédelmi rendszert, addigra azonban már bizonyosan rendelkezett S-300-assal.
A leglátványosabb növekedés azonban a haditengerészetnél jelentkezett. Már 2008-ban vásároltak 21 modern rombolót Franciaországtól. 2011-ben Algír megegyezett Oroszországgal, hogy vásárol két Tigris osztályú cirkálót, illetve felújíttat számos tengeralattjárót. Ugyanabban az évben az évben vásároltak egy új Garibaldi osztályú helikopter-hordozót Olaszországtól, amihez már addigra bőven elégséges helikopterük volt. 2016-ban Kína szállított le három újonnan nekik épített C28-as korvettet. Emellett 2011 óta együttműkódési szerződés él Algéria és Törökország között pont a tengerészeti kérdésre koncentrálva, s ebbe a felek megegyeztek a közös katonai fejlesztésről. Úgy tűnik tehát, hogy Algéria elszántan fegyverkezik, főként a haditengerészetet és a légvedelmet növelve, gyorsan emelve a kiadásokat.
Elsőre ez talán még nem is lenne annyira meglepő. 2011 óta Líbia a terroristák melegágya lett, akik a 2013-ban ‘Ayn Aminās-ban hajtottak végre támadást. Tunézia szintén gondot okoz, hiszen 2011 óta nincs stabil vezetése az országnak, a határterületet pedig le kellett zárni terrorista beszivárgási kísérletek miatt. A mali válság és a megnövekedett francia jelenlét szintén aggodalmat keltett, míg a tömeges migráció egy fenyegetést, hiszen sokan ezek közül most térnek vissza Szíriából, Irakból, vagy Afganisztánból. Minthogy Algír – érthetően és egyáltalán nem alaptalanul – gyanakszik Franciaországra, hogy az kormányváltast szeretne előidézni, a G-5 terrorellenes koalíció kialakítása francia irányítás alatt pont a határoktól délre kifejezetten aggasztó volt. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Algéria fegyverkezik. Az viszont már kevésbé világos, hogy miért pont a haditengerészet és a légvédelem fejlődik, hiszen sem a migráció sem a terroristák nem annyira a tenger, vagy az ég felől várhatóak. Nyilvánvalóan valami más aggasztja a tábornokokat. Irak, Líbia, Szíria és immár Venezuela után nehéz lenne hibáztatni őket. Főként mert mindezt egyszer már látták a ‘90-es években.
A jelöltek
Az első félhivatalos lista januárban jött ki az elnökjelöltekről, mely ekkor még nem is tartalmazta Bū Taflīqát. De volt rajta vagy 30 név. Néhány azonban kilóg ezek közül. Mint ‘Alī bnu
Filīs (Benflis helyi kiejtés szerint), aki egy ismert, ám nem túl ellenzéki jelölt, mert elég kétséges mennyire is áll messze a mostani hatalomtól. ‘Alī Ġadīrī (Ghediri), egy nyugdíjas DRS parancsnok, a személyügyi korábbi igazgatója már érdekesebb személy. Az egyik amúgy nem kevésbé lényeges interjújában semmi konkrétat nem tudott mondani a programjáról, azt leszámítva, hogy a teljes politikai rendszernek megújulásra van szüksége. Ami azonban érdekes, hogy érdekes, hogy kitért a kérdés elől vajon ő nem barátja, vagy strómanja Madyān tábornoknak. Sejtetni engedte, hogy ő valóban a DRS csoportok jelöltje. Ez nem jelenti, hogy valóban ő szeretne lenni a következő elnök, de mint jelölt bizony lehet egy közvetítő a DRS választottja számára. Eleddig pedig igen aktív, hogy kapcsolatokat építsen a jelöltek között. ‘Abd at-Razzāq al-Maqrī az iszlamista jelölt, minthogy őt a Béke Társadalmának Mozgalma jelölte, ami gyakorlatilag a Muszlim Testvériség helyi szárnya. Bár ő mága nem kifejezetten egy markáns személyiség, a vallási csoportok megítélését pedig erősen visszavetette a ‘90-es években vívott háború – bár ez a szervezet pont nem csatlakozott az Iszlám Üdvfronthoz – a Testvériségnek és barátainak egyre növekvő jelenléte az egész térségben növeli a félelmet, hogy az iszlamizmus ismét erőre kaphat. Egy másik érdekes jelölt Rašīd Nakkāz, egy francia születésű üzletember. Egy időben francia elnök szeretett volna lenni, és több poltikai tisztségért futott is Franciaországban, még saját pártot is alapítva, de a kevés elért siker után 2013-bán lemondott francia állampolgárságáról és Algériában költözött. 2014-ben nem tudott regisztálni, de most sikerült neki, és a kormányközeli csatornák interjúiban szinte csak keresztre nem feszítették. Mindazonáltal többségében külső emberként tekintenek rá, és igen aktív is most a tünetésekben. Ám nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy külső erők állnak mögötte.
Ezek a jelöltek jól le is festik a mostani algír vezetés dilemmáját, akárkit jelentsen is ez most. Mert az már bizonyosan nem Bū Taflīqa. Ezek közt a jelöltek közt van korábbi pártkatona, iszlamista növekvő hátszéllel, emberek lehetséges külföldi háttér-támogatással, és még az újjáéledő DRS is. Miközben még mindig nem világos mennyire is tört meg a tábornokok uralma. Mikor hatalmas biztonsági kihívások vannak minden irányban. Bármi történjen is, igen valószínűtlen, hogy Bū Taflīqa túlélne mégegy ciklust, még ha a vezetés van is olyan elvetemült, hogy kitartson jelölése mellett. Vele egy új generáció veszi majd át a hatalmat, ami morális tekintélyét már nem a függetlenségi háborúból veszi majd.
Egy rendszerszintű probléma
Mindezeket a tényezőket elnézve még mindig nem világos, miért is éppen Bū Taflīqa a jelölt. Ebben a korban és állapotban már megérdemelné, hogy visszavonuljon, főként mert az algírok java nem gyűlöli, hanem már szánja őt. Őket sokkal jobban sértik azok, akik áz elnök mögött állnak, mert ez a helyzet nemzetközi szinten teszi Algériát közröhejjé. Épp amennyire az elnöknek már kijárna a nyugdíj, az algírok is változást akarnak. Főként mert már bejelentették, hogy a gazdaság lassul és “nehéz évek előtt állnak az algírok”. Ezek a most kitörő tüntetések megalapozottak? Bizonnyal nem alaptalanok. Ugyanakkor mindazok után ami Szíriában történt, illetve Venezuelában és Szudánban történik most vajon paranoia-e, ha a kormány külföldi és iszlamista – bár óvakodtsk attól, hogy ezt így jellemezzék – kezeket lát mögöttük? Talán igen, de a ‘90-es évek után ez nem alaptalan. Tekintve a Közel-Kelet mostani állapotát, főként Észak-Afrikát, vajon Algéria megengedhet-e egy belső konfliktust? Pont ellenkezőleg, nagyobb szüksége van a folyamatosságra, mint bármi másra. Ígyhát míg a lakosságnak igaza van, hogy valami újat követel, a kormányzatnak is igaza van, hogy nem akarja megengedni egy új vezető gyengeségét egy ilyen érzékeny pillanatban. Egy jogos dilemma előtt állunk tehát.
Az igazi rendszerszintű gond ennél mélyebb és nem is egyedül Algériára igaz. Az egész Közel-Keleten nehézséget okoz a hatalomátadás. Minthogy az intézmények gyengék, sok múlik az egyéneken és a személyes kapcsolatokon. Nagy változások idején különleges – általában fegyveres – szervek duzzadnak hatalmasra, sokszor rákosan megbénítja az államot. Algériában ez a DRS és az elődei, ami biztosította az országot a franciák, majd az iszlamisták ellenében. Iránban ez a Basīğ, ami valaha csak egy volt a számos forradalmi milícia közül és csak annak köszönhette, hogy túlélte a forradalmat, hogy Homeīnī személyes élcsapata voltak. Szíriában is érthetetlen, hogy miért pont a légierő titkosszolgálata a legerősebb. Ez pedig azért van, mert Ḥāfiẓ al-Asad valaha a légierőből került a hatalom tetejére és legmegbízhatóbb barátai itt voltak. Ezek a spontán anomáliák egy adott történelmi pillanatban érthetőek, de évtizedek után már nem hajtanak hasznot, inkább jelentenek gondot. Ezek a szervezetek és személyes kapcsolatok vezetőik között a személyes hűség és függőség olyan hálóját hozzák létre, ami szinte minden kormány számára leküzdhetetlenné teszi. Hacsak nem jön valami váratlan csapás. Ám ez a fajta mocsár rajong a nyugalomért és stabilitásért, így aztán bármilyen vezetőt szívesen fogad, amíg komoly kihívást nem várható.
Vagyis az algír politikusok és tábornokok olyan szűklátókörűek lennének, hogy ne látnák, egy mozgásképtelen elnök már díszletet sem jelent? Valószínűleg nem erről van szó, de míg egyrészről a jelen helyzet a legtöbb érintett számára pazar, egy igazi változás talán fel forgatja az egész képletet. Ha egy ilyen készülne bekövetkezni, mindenki megindul, hogy maga vezesse a változást és saját jelöltjét juttassa célba. A gond most az, hogy Bū Taflīqa azelőtt vesztette el a valódi hatalmat – ha egyáltalán valaha gyakorolta azt -, mielőtt még kijelölte volna utódát, illetve, hogy a követői megegyeztek volna az új vezetőről.
Bármi történjen is, még ha Bū Taflīqa el is indul és nyer is nagyobb sztrájkok nélkül, alapvető változások lesznek. Ha nem belülről, akkor kívülről megdöntve azt, vagy akár az egész állam rendszert. Bárhogy is legyen, nagyon érdekes hónapok előtt áll Algéria. Főként, mert minden szomszédja, ha Algéria elesik, vele bukik Tunézia és a térség java is. Így hét régiós szinten a tét most kicsit nagyobb, mint egy egyszerű elnökválasztás.
[1] Az Algériai Demokratikus Népköztársaság alkotmánya (2016), II. fejezet, 1. rész, § 87.
[2] Werenfels, Isabelle: Managing Instability in Algeria. Elites and political change since 1995, Routledge, 2007, New York; Algeria in Transition. Reforms and Development Prospects, Aghrout, Ahmed – Bougherira, Redha M. [ed.], Routledge, 2004, New York
[3] Algériában összesen hét katonai körzet van. Ezek parancsnokai gyakorlatilag az adott terület katonai kormányzói.